BOLHAPIAC

Eddigelé csillagos és sötét a szépség. Egyedül állok, mint egy számkivetett, tengerből a sziklaszirten, vagy a zátonyon. Hullámok robaja hallatszik, fúj a szél. Fölöttem az indigó színű, kiteregetett éjszakai égbolt. Alattam a megszáradt avar. Bennem a lelkiismeret. Autók sora jön-megy, kivilágított sorokban, egymás mögött menetelnek, egy irányba, sárga lámpáik fénypászmái vakítanak. Némelyiknek gonosz zöld a reflektora, mint az este falkában vonuló, hörgő hangú alattomos szörnyek szeme, amik a hidegen hűlő novemberi nap végén egy titkos barlangban gyűlnek össze, hordaként, valami iszonyatos fekete misére. Iránytűtlen a távolság a város meg közöttem. Noha a szív is hatvanat ver, mint az óra másodpercmutatója, az impulzusok eltérnek. Mások vagyunk. A város meg én. Meglehetősen különbözünk.

A város egykor ugyan vonatkozásban állott azzal, amit szerettem, ami nekem kedves volt. De ez a múltban történt. Nagyon régen. Olyannyira, hogy csupa lángba borul az arcom, ha visszaidézem azokat az időket. Szégyellem magamat. Nem az emlékezésé most a főszerep, hanem a súlyos fegyverzetben állásé, mert egészséges, haragvó kacajjal szembe kell nézni a sorssal. A sors pedig, ez a gyámoltalan, szűz, de alamuszi óriás ott vár az utcák, terek, kis közök sarkán. És piros és meleg folyadékot akar, mert egyik lételeme a rontás.

Tudják ezt a hideg szentek, a csupa-csupa merev arcú szobrok, akik úgy vigyázzák a városban bóklászó szél fújta faleveleket, mintha egy drága ékszereket tartalmazó dobozka kincsei röppentek volna szanaszét. Rőt vörös, sárga, barna, tenyérnyi meg kisebb leveleket sodor a huzat a járdán, és amelyiket a képembe vágja a légvonat ereje, megvigyázom, zsebbe teszem. Gyűjtöm őket. Számolatlan kincsem van már. Lyukasztott autóbuszjegyek, reklámújságok, egy indiai guru előadására szóló régen lejárt meghívó cédula. Kupakja egy orosz pezsgőnek, aminek még nyomokban éreztem is a szagát, amikor elém gurult. Van gesztenyém vagy két marékkal, otthoni meg itteni is, és nem álltam meg, hogy a temetőben meggyújtott mécses kormos gyufaszálát gyengéden el ne tegyem a pénztárcámba. 

Állítani kell valami holnapszerűséget, menteni, ami menthető. Fondorlat nélkül, az ötletek keskeny, világoszöld selyemszálával összekötni, ami még fontos lehet egyszer. Az életet tagadó kor csak hadd ülje nászát. Az elposványosodott tétlenség helyett muszáj cselekedni. Ámbár ásít a november, kákabélű, szűken méri a boldogságot, de eléggé impotens ahhoz, hogy kiszimatolja a gyengeséget, és székhez kötözze az embert. Ám a kényszerzubbonya fölfeslik menten, mihelyt a legkisebb dologhoz fűződő semmiségből egyetemes létigazság születik. Nem a tudományosság piszmogó, rendszerező igénye mentén. Hanem csak úgy, ahogy egy ember igyekszik a környezetét tudósként, hideg fejjel, de meleg szívvel vizsgálni. Az összes kuszaság között rendet vágva az univerzalitás irányába, mindenről megtanulni, ami csak tudható. Mindent megtapasztalni, kápráztató egymás utáni történeteket láncba fűzve kicsit belelátni az egyetemességbe. Ez lenne a feladat. Szaltó mortále. Nem bűvészkedni kell, hanem meghányni a bukfencet, talajtalanul a levegőben. Pogány kivagyisággal, de illő alázattal, szerényre igazított emberi tartással. Úgysem lehet mindent megtanulni. De a „mindent” olykor lehet tudni. Megérteni. Csak egy villanásnyi időre. 

Nem látok bele a lábam alatt futkározó hangyák fejébe. Talán többet érek tőlük? Aligha. Ezen az alapon, a villanydróton ülő kismadár is okosabb az embertől, mert messzebbre lát, olyan dolgokat, amiket a földről nézve sosem vennénk észre. Noha elmagyarázni sosem fogja, mert nem tudja, attól még hihető, hogy az agyában hasonló folyamatok zajlanak, mint egy emberében. Hogy kinek az érdeme ez az egyensúly, ez az elrendezettség, nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a rendszer, ez az ősz derekán működő rendszer tőlünk függetlenül is halad a maga kerékvágásában, olyan egyenesen, állhatatosan, ahogyan csak az élet menete engedi mennie.

Az élet megengedi a bolhapiacot, a gyűjtögetést. Viszonylag hosszan, kitartó szorgalommal, szenvedéllyel halmozzuk az összes kezünk ügyébe kerülő holminkat, hogy aztán egy szerencsétlen napon úgy folyjék ki minden a kezünk közül, mint a Tiszába merített tenyerünkből hullnak el a vízcsöppek. Írtam már valahol: ilyentájt ideje van a leltározásnak. Ki kell nyitni azt a bizonyos dobozt, amibe ott sorjáznak a kacatok, mind szépen, százszor megtekintve, aztán óvatosan visszasimogatva a helyére. A november a nagy rovancsolás hava.

Ki-ki élete bolhapiacát tákolgatja. Csip-csup ügyekkel, apróságoktól terhelten, vagy örömmel. Olykor egy kallódó toll, vagy egy papírfecnire írt rövid közlés beszédesebben tárja föl a lelkünk ingoványába vesző érzéseinket, mint a legösszetettebb regény, szagos virágcsokor, vagy érzelmesen búgó nóta. Találok egy cetlit. Szétsimogatom, jó gyűrött. „Elmentem a boltba, kenyérért, tejért. Hozok kukoricát is. Mindjárt jövök.”

Beszédes, tömör. Valami melegség, konkrét értelem hatja át a szavakat. 

Olvasgatom, mormolom. Olyan, mint egy imádság.

                                         Pk

MARTIN NŐJE

Ülünk Martinnal. Ő a tolószékében, én meg a padon. Süt a nap. Mintha tavasz lenne, nem november eleje. Ki is gombolom az ingem nyakát. Meleg van. Martin is dünnyög valamit. Már megint nem értem mit motyog. Szólnék hozzája, de aztán inkább mégsem. Nem lehet az olyan fontos. Vannak szavak, amiknek muszáj elszállniuk a szélben, muszáj semmissé lenniük, mert már a keletkezésükkor is fölöslegesek voltak, eleve hiteltelenségként lettek hangzó alakban kimondva. Hát – hallgatok. Aztán Martin – teljesen váratlanul elkezd beszélni, hangosan, némi izgalommal a hangjában, mint akinek épp most támadt valami halaszthatatlanul fontos ügye, közlendője jutott az eszébe, és gondolkodás nélkül kényszeresen el kell mesélnie valakinek, ami a fejébe tolult, ami kő a szívét nyomja.

 – Említettem már a feleségemet? Nem, mi? Nem nagyon szoktam fölhozni a témát. Régi ügy. Akkor még megvolt a lábam. Dolgoztam. Volt lakásom, egy közös lakásunk volt a feleségemmel. Kölcsönre vettük. Két helyen is dolgoztam, maszekoltam, hogy a kölcsönt bírjuk fizetni. Rendes volt a feleségem. Ő is dolgozott. Ápolónő volt a baleseti sebészeten. Szült nekem egy fiút, meg egy lányt. Nagyok már a gyerekek. A feleségemmel maradtak. A lakást eladták, már máshol élnek. Szép lakás volt pedig, jó helyen. Amikor vettük, direkt kinéztem magunknak. Fogtam a kezét és mondtam, ugye milyen jó lesz? Jó is lett. Minden közel volt. Ha meggondoltam magamat, csak egy ugrásnyira találtam borbélyt, vegyesboltot, éttermet, garázst, pékséget. Egyszóval: mindent. Akkor még volt lábam. Bírtam magamat. Ha fölállnék, most is majdnem százkilencven centi lennék. De nem nagyon szoktam felállni.  Fáraszt, mert mostanában gyorsan fáradok. A feleségem rendes asszony volt. Nagyon. Szerettem is. Néha odamondogattunk egymásnak, igaz. Mindenütt szokott egy kis veszekedés lenni. De én még akkor is szerettem. Még így is. Mert mondom: rendes, jóravaló asszony volt. Szépen nevelte a gyerekeket. A lányunk az ő természetét örökölte. Én kicsit keményebb voltam. Ő meg a puhább. Ámbár, így van ez rendjén. A férfi legyen erős, a nő meg gyöngéd. Az én feleségem gyöngéd volt. Hozzám is. A gyerekekhez is. Néha kérdezték is, tréfásan: hogy tudtok ilyen szépen meglenni? Hogy tud ez a nő ezzel a fickóval egy fedél alatt élni. Ilyenkor csak nevettem! Mit is tudták azok, miként működnek nálunk a dolgok. Éltünk. Néha elmentünk nyaralni. Az orvos javasolta, hogy a gyerekeknek muszáj a nap, a levegőváltozás. Hát, mentünk, amint került elő egy kis rávaló. És mindig került valahogy. A gyerek egészsége nem pénz kérdése. A feleségem egyszer nyert szépségversenyt, tudod-e? Kórházi nővérek közül választották ki a legszebbet. A Kórház Szépe azon a nyáron ő lett. Kapott hozzá oklevelet és még egy cikk is lejött róla, egy újságban. Benne volt a fotója a feleségemnek, az íráshoz kérték, külön erre a célra. Mosolygott rajta. Mármint a fényképen. Olyan szép volt. Pont úgy nézett ki egyébként, mint az Unger-udvar közepén álló nőszobor. Ugyanaz a tekintete. Ugyanolyan tökéletes az alakja. Néha elgurulok oda. Az Unger-ház udvarára. Megállok a szobor előtt és a feleségemet látom. Nézem azt a szobrot. Nézek föl rá. Szép. Mint mindig. Még most is szép lehet, noha évek óta nem láttam. De az a bronzba öntött nyúlánk nő emlékeztet rá. Jó nézni. Jó látni. Találkozni vele. Olyankor mintha kitisztulnának a gondolataim. Van, hogy beszélek is hozzá. Ha nincs ott senki az Unger-ház udvarán, meg is szoktam érinteni. Sosem bántanám. Csak simogatom. Ha már ennyire eltalálta a szobrász a feleségemet. Pont akkora, mint egy ember. Könnyű kis nyári ruha van rajta. Vállas. A nyaka is szakasztott a feleségemé. Az egyik kezét fölemelve tartja. Árnyékolja a szemét, vagy a haját simítja a homlokából? Nem tudni. De nem is érdekes. Nagyon találó az a mozdulat is. Teljesen, mintha a feleségemről mintázták volna azt a nőalakot. Olyan csinos. Olyan nőies. Olyan szép… – idáig érve Martin elhallgat. Mereng.

Nem hiszem, hogy észreveszi, ahogy ellépek mellőle. Otthagyom a pad mellett, tolószékében gubbasztva, virító sárga láthatósági mellényébe zárt magányával és szomorúságával. A fél lábával. Hosszú, nagyon hosszú a szombat. Menni kell, intézni a dolgot, amit az élet pakol a tarisznyába. A belváros forgalma most valamivel kisebb. Nincs a hétköznapi kapkodó tempó. A rohanás. Helyette séta van. Mivel a vak véletlenben nincs bizalmam, most is a bizonyosság döbbenete lúdbőrzik át rajtam, ahogy megállok az Unger-palota lizéniákra támaszkodó párkányos homlokzata, a csillagokkal díszített romantikus pártázata előtt, ahol az átjáró ház faragott kő szörnyei, sárkányszerű figurái vigyázzák a környéket. Meg Martin kedvesének a szobrát. Beóvatoskodok a nagy, nyitott kapun. Nem tudom miért, de hangosan ver a szívem. Martin feleségét fogom mindjárt meglátni. A ház udvara akkora, mint egy iskolai tornaterem. Lehetetlenség nem észrevenni. Aztán állok az udvar közepén. Forgolódok, kissé tanácstalanul. Ez az a ház, nem tévedtem. Egy Unger-ház van, ilyen jellegű, zárt udvaros. Itt kell lennie a nő szobrának. Míg ott téblábolok, egy idősebb asszony halad el mellettem, bevásárlószatyorral a kezében. Udvariasan kérdem, ugyan mondja már meg, tán elvitték innét máshová a nő szobrát, ami ezen a helyen állt? Néz rám az asszony, zavartan pislog.

 – Nincs itt semmiféle szobor. Negyven éve élek a szomszédban. Nem is volt itt soha szobor.

Kifordulok szó nélkül az udvarból. Elmegyek egy saroknyira, megállok, nekitántorodok a falnak, és a homlokomat egy bádog csatornához muszáj szorítanom. Hirtelen mindent megértek.

A DÉLVIDÉK ÉS A SPORT (Most szó szerint: eszmefuttatás.)

Vermes Lajos, a palicsi olimpia ötletgazdája

Történeti visszatekintés

Hosszú évszázadokon át a déli végek képviselte hitvallás egyet jelentett a magyar haza megőrzésével. A történelem folyamán kétség kívül ez a nemzetrész szenvedte meg leginkább azt a folyamatos, szándékban és erőben megnyilvánuló erőszakot, nyomást, amelyek révén a különböző korok jellegüknél és minőségüknél fogva formálni, átírni és átértékelni akarták az itteni magyarság megmaradásának alapjait.

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság – múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végigmenve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe. 

Egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt évszázad viharai is jobbára a ránk köszönő történelmi múltunk nagy eseményeit jegyzik. Bár 1956-ban Szegedről pattant a szikra, az a láng által körbeborítván Magyarországot – de miután lobot vetett a forradalom fénye, ami felett a szovjetek sötétje ideiglenesen győzött – a bácskai-bánáti magyar települések voltak azok, amelyek a hozzájuk menekülő honfitársainkat segítették. 

A háborúk elől menekülő délvidéki magyar apákat, fiúkat Magyarország befogadta.

A kölcsönös egymásra utaltságunk

Ahogy Nagy Britannia a wales-i hagyományok nélkül, vagy Franciaország a gascogne-i bohém lelkület nélkül, úgy a magyar nemzet is sokkal szegényebb lenne, ha a délvidéki szellemiséget elhagyná tőle valaki. 

Ugyanis a déli végek kipróbált magyarsága mindig egyféle minőséget jelentett. Régebben a vendéglátás, az úri örömök és a keserédes történések vidékét láttatták benne. Móricz, Mikszáth, Tömörkény és Móra éppen elégszer vázolta, milyen is a délvidéki életérzés, a dél-alföldi emberek ars poeticája. Alaptanulságuk, hogy a mag körüli héj örökösen a védő szerepét játssza. És ha a határon túli magyarság számarányában, erejében megfogyatkozva nem képes beteljesíteni hivatását – a minden kori magyar állam védelmének biztosítására –, úgy veszi fog az ügy, veszni fog vele a nemzet.
Mert a Délvidék történelmi szerepe évszázadokon át adekvátan arról szólt, hogy a belső haza biztonságát, rendjét, épségét legyen hivatott megőrizni. Ehhez a feladathoz kellettek komoly, és elszánt emberek. Amikor őket emlegetjük, a dicsőségesség jelzője nélkül keveseket említhetünk. S bár megtörtént a trianoni csonkolás, ami tragikus hirtelenséggel húzott föl nem csak országhatárokat, hanem – sajnos – lelki falakat is, az idő a huszadik század viharaiban sem tagadta meg önmagát, miáltal a nemzet ismét megtalálta önmagát, hitét, magyarságát.  

A sport-történelmünk

Talán nem véletlen, hogy az olimpiai eszme is pont a Délvidékhez – jelesül Palicsfürdőhöz – és környékéhez fűződik.

A legelső olimpiai próbálkozások ötlete ugyanis pont ehhez a vidékhez, ezekhez az emberekhez köthető.

Az akkori tehetős polgári réteg igényei erősen közrejátszottak abban, hogy a helyi erők által képviselt ifjúság, a testkultúrát szerető, a természetes életmódot, életörömöt mint életérzést képviselők a társadalom színe-java előtt megmutatkozhassanak.

Így fejlődött ki a Vajdaságban az akkori idők szellemét követő atlétika, a sportok máig tisztelt királynője, a római és görög szellemet képviselő sportágak: a birkózással, a küzdősportokkal, a vívással és sok más egyébbel kiegészítve.

Az első világháború utáni években a trianoni tragédiát megélt délvidéki közösség mindvégig úgy élte meg a sportrajongást, mint a közösséghez tartozás legelemibb látszatát, egyféle hitvallást, dacot az új impérium által diktált föltételekkel szemben.

Minden falusi egylet, lett légyen szó kultúr- vagy sporttevékenységet folytatóról számolatlanul hintette magvát a magyar közösségben és hitet, reményt plántált a legnehezebb időkben is azoknak, akik vállalták egy idegen országban a kisebbségi sorsot.

A legkorábbi – mára patinás klubok – valamikor az évszázad-fordulón jöttek létre. Zömükben viszont pont a legválságosabb évtizedekben. Ezért van az, hogy ami a sporttörténelmi hagyományokat illeti: a délvidéki magyarságnak nincs mit szégyellnie.

 A jelenkor

A mai Szerbia már nyomokban sem hasonlít a régi rendhez. A néhai Jugoszlávia örököseként, hellyel-közzel nemzetállami keretek között igyekszik biztosítani minden arra érdemes, tehetséges polgárának az érvényesülést. Teszi ezt meglehetősen szerény keretek között.

A Délvidék fogyó magyarsága reménnyel tekint a jövőbe. Egyik ilyen kapaszkodónk – az ifjúságunk –, akik révén még hittel vallhatóak azok az értékek, amiket az ősök reánk testáltak. Hatalmas erő, és küzdeni akarás jellemzi őket.

Egyrészt: ezek azok a fiatalok, akik a legnehezebb munkát végző, paraszti ősök mintáján élik még életüket. Akiknek a haza fogalma egyet ér a becsülettel, a megmaradással és az elkötelezettséggel.

Másrészt ők azok, akik munkájuk révén nagyon sokszor bizonyították már, milyen lelki többletet ad valakinek a legalsóbb, legelhanyagoltabb rétegekből történő kiemelkedés esélye, annak a reménye, hogy a társadalomba illeszkedvén még hasznosabb lehessen úgy a szűkebb, mint a tágabb közösségének. 

Számát sem tudni azon délvidéki magyar sportolóknak, akik jelen pillanatban is Magyarország dicsőségét szolgálják. Lett légyen szó labdarúgásról, kézilabdáról, küzdősportokról vagy bármi más olimpiai kvótát érő megmérettetésről.
A vajdasági fiatalság az idők folyamán rákényszerült, hogy anyaországi segítséggel még erőteljesebben, még hatékonyabban – igen: Magyarországot segítve, a majdani olimpia magyar résztvevőjeként önmagát túlteljesítve sikereket hozzon a nemzetnek, érmeket és dicsőséget szerezzen a hazának. Minden koron: beteljesítve a délvidéki fiatalok küldetését.

                                             Pk

MARTIN

A fotó illusztráció (internet)

A neve Martin. Ezt megértettem, elsőre. Innét aztán döcögősebb körösztút következett a társalgásban, mert Martin nagyon nehezen formálja a szavakat. Számomra majdhogynem érthetetlen, amit mond. Nyikkanni sem nyikkanok. Inkább csak a kezét figyelem. Abból sokkal több minden világossá válik. Erősen gesztikulál. Tenyerében, a nikotintól megfestett ujjai között olcsó cigaretta parázslik, aminek vége úgy cikázik az est sötétjében, akárha egy késő őszön eszmélő, vagy ittfelejtett, párját keresvén megkergült szentjánosbogár röpködne. Szabadon hagyott karja is sűrűn-sűrűn a magasba lendül. Mintha a világot akarná folyton megáldani. Erről rögvest a kanizsai Nagytemplom Krisztusának képe jut eszembe, aki nyújtott kezének két ujjával ugyanígy osztja a malasztot.

Martin fejhangon beszél. Jócskán hiányos fogsora mögül éppen csak bugyborékolnak a szavak. Figyelnem muszáj, hogy a lényegi részt azért fölfogjam. Míg vagyunk, az utcán közlekedő szél menetrendszerűen nyakunkba zúdít egy kevéske októberi nedvességet, nyűgként, szemernyit, talán abból a megfontolásból, hogy elevenebbek maradjunk. A mögöttünk sorjázó platánok levelei közben hullnak, rendesen. Amelyik közelebb landol, annak hallani az érkezését. Olyan hangot ad, amilyet odahaza a földobott palacsintám, amikor véletlenül a konyha padlójára plattyant. Ösztönösen rándul is egyet a balom. Hirtelen, titokban megint a sütőt markolom – nem az újat, a régit, aminek kicsit lötyög a nyele -, s a sokadszor ismétel, szokott csuklómozdulat révén megnyugvással veszem: még nem halt ki belőlem a palacsintadobálás rutinja.

Martin közben mondja a magáét. Ha jól értem, éppen Vietnámnál tart, a háborút emlegeti, amikor Saigon utcáin pár méterenként az aszfaltba lyukakat vájtak a helyiek, hogy a bombázások elől legyen hova bújniuk. Az alkalmi óvóhelyek egy- legfeljebb kétszemélyes fúratok voltak, beton fedőlappal záródtak. Mintha nálunk valaki ijedtében a vízóra-aknákba, vagyis sahba akarna lekuporodni. Ilyen üregek pöttyözték az összes saigoni utcát, máig láthatóan, kórismérvként, himlőragyaként hirdetve az emberi szenvedéstörténet végteleníthetetlenségét. Hiánycikk volt minden orvosi műszer. Egy injekciós tűért Hanoi központjában már nőt lehetett kapni, és az összes nagyvárosban kórházzá alakították az iskolákat.

Martin az ég felé nyújtja a jobbkarját, aztán föltűri az ingét könyékig és a tetoválását mutatja. Futólag ránézek, inkább csak ellenőrzésképpen. Nem drogos. Nincsenek az alkaron tűszúrások. Talán nem is alkoholista, csak combtól lefelé hiányzik a fél lába és az utcán él. Mondhatni utcabeliek vagyunk, hisz itt dekkol a bérház tövében. Egy kopottas, alighanem államilag kiutalt tolószék az otthona. Az épület beszögellésébe parkolva, a fal mellé gördített tolószékében alszik, a járdán, előre görnyedve, nekibukva. Hosszú, hajléktalanságban lerótt idő után biztos megszokható ez a póz. Nekem mégis különös. Én a távolsági buszon sem tudok ülve elaludni. De a fedél nélküliség sok mindent ráfarag az ember szokásaira. Aki nyomorult, mint Martin, annak nincsenek ilyen aggályai. Nem kényeskedik. Minden nap korán ébred, négy körül, amint a városban elsőként fölröfögő autók kondáját hajtani kezdik. Ezért – nem lefekszik, ugye – alszik már fél tíz körül. Kapucniját mélyen a homlokára húzza ilyenkor, és mint a sztyeppék kunbaba-szobrai, összefonja, a hóna alatt keményen összekulcsolja, szinte láthatatlanná teszi a kezeit. Kesztyűt még nem hord. Piros orkánkabátja messziről virít, biztos, ami biztos alapon van rajta egy koszos fényvisszaverő mellény is, és a maradék lábán a cipője vastagon be van bagyulálva bevásárló zacskókkal. Szigetel a nejlon. Véd. Eső ellen mindenképpen. Most meg világszerencsétlenségként csöpörög.

Martin már az éjszakára készül. Odagurította magát a szomszédos pinceklubhoz, a fitneszterem ablakához. Az a szórakozása, mintegy esti tévézése, hogy a kivilágított, alagsori üvegen bebámulva nézi az odabent edző embereket, akik karcsúbbak, szikárabbak, szebbek akarnak lenni. Fonott kalács kocka hasat, bicepszeket és ropogós feneket szeretnének, miközben hihetetlenül drága, sportos cuccokat viselnek. Mert mutatni kell az izmokat, a szoláriumozott bőrt, a szőrtelenített mellkast, a tanga bugyikat csócsáló farpofákat, letagadva éveket, kilókat, kalóriákat meg talán a múlt szenvedélyeit. Izzadnak hát rendesen emiatt. Középkorinak ható, de krómozottan csillogó kínzóeszközökön próbálgatják fizikai küllemük átformálását. Vastag bérletet fizetnek havonta, hogy a neonfény és a bufogó diszkózene alatt szenvedve egyszer majd az fürdőszobai tükrüknek is tetszenek. Hogy emberebbnek remélhessék magukat. Istenem, de keserves próbálkozás! Ráadásul jobbára fiatalok. Elvétve egy-két személyiségzavaros ötvenes, ha akad köztük. És Martinnal ellentétben mindegyiknek két lába van. Amikor studírozza a benti csilli-villi világot, a tolószékében kucorgó nincstelen nyomoréknak arcizma sem rándul. Csak a szeme bogara ugrál a látvány mozgalmasságától függően. Félig-meddig inkognitóban jelen van ő is, kukkol az utca árnyékából, nem állandósított kuncsaftként, mert nincs törzstagkártyája. Amolyan kívülről foglalkozó gyakorlóként szedi bögyre a benti eseményeket. Hogy viselkednek amazok, ha már egyszer a másodpercekhez és a teljesítményhez kötötten is oldott hangulatúnak akarnak látszani. Martinban nincs harag, sem gyűlölet irántuk. Leírhatatlan közönnyel szemléli őket. Leírhatatlan a szakadék is közöttük. Töredezett szavaiból, félmondataiból ilyesmire következtetek.

Reggelente pacsizok Martinnal. Szótlanul vigyorog rám, huncutul, mintha cinkosa lennék. Sosem köszön, nem szokása. Csak elmenőben látom, hogy kékre fagyott hüvelykujjával mindig fölfelé bök egyet, felém. Messze a kanizsai Nagytemplom. Ez nekem a napi egyujjas áldásom.

                                                                       Pk

VASÁRNAP

Apa kalapja

A legszebb. A legnehezebb.

Vihar van. Kányák kárognak, itt ugrabugrálnak a sírok között. Nagy a szél, orkán erejű, és a felhőket mintha egy megkergült művész öntötte volna szét. Közben harang szól, mert vasárnap van, meg mindennek a tetejében dél is van, konganak a harangok a templomok tornyaiban és a szegény ember ilyenkor a barátjával ebédel. A másikkal. Az otthoni, amaz – a boldogult is pihen most. Apa kalapja. Kaptunk egy jó kis esőt hozzá, naná. A nyakamba csorog a lé, mondják is a gondnokok, hová, hová jóember, ebben a lehetetlen időben? Bólintani muszáj feléjük, inteni, hogy nyugi, nyugi, tudjuk ám a dolgunk. Elhatározás van, taktika nincs.

Fölfelé kell kaptatni, sok itt a halott, nagy a város. Ahogy dünnyögöm az igét, olyan szél kerekedik, hogy odébb letörik egy fa ága. Ezt is ritkán látni. Elég régen, amikor a kanizsai Tölgyesben jártam, január volt, kidőlt mögöttem gyökerestül egy nagy fa. Pillanat alatt. Kicsivel korábban ott vagyok, alighanem agyonüt. De hát nem ütött agyon, nem dőlt rám, mindösszesen vállból hátrapislantva nyugtáztam a tragédiát, és csak otthon eszméltem föl, akkor kezdett rázni az ideg, mit úsztam meg. Nem kellettem még az égnek, korainak találta a Nagy Négyarcú. Áldassék érte a neve.

A reccsenésére most azért eszmélnék, de már sodorja is a förgeteg az ágat-bogat, be, a kripták közé. Akkor látom, fölnézve, hogy mennyi errefelé a fagyöngy. Minden fa tetején ott gömbölyödik a bokruk. Zöldellnek. El ne felejtsem: tiszafa is nyúlik ám a közelben! Mekkora öröm! Ismerősként üdvözlöm. Háromágú. Három osztatú, mint a szentháromság. Amikor a kanizsai temetőből kinézek, ott is – a Rudi barátomék utcájával szemben –, mered egy hasonló nyárfa, aminek – télen látni –, három ága van, hosszan, fölfelé integető. 

Itt bezzeg mauzóleumokat is hintettek, alig győzöm nézni némelyiket, meg a szerényebb emlékhelyeket is. Kiszúrok egy bronzba faragott prímást, csodálkozok, ugyan hányszor nem lopták ki a kezéből a vonót? Elég nagy itt az összevisszaság. Stílus kavalkád. Látok egy vörös kőből megcsinált emlékhelyet. Megakad rajta a szemem. Ha lehet ilyet mondani, még tetszik is.

Nálam is akad a zsebben egy kis vörös kő. Ide hoztam. Direkt. Alig nagyobb a körmömnél. Medjugorjéból való, a Jelenések Hegyén szedtem föl, még a tavaszon, amikor még tényleg tavasz volt. Legszívesebben hazacipeltem volna azt az egész hegyet, benne a hátizsákomban, de hát nem sikerült. Ilyen morzsákkal kell beérni. Tudom, megérti a Tamás.

Ahogy odaérek, már nyomom is a kövecskét a fejfája mellé, bele a földbe. Amióta nem láttam, kivirult a hantja. Teli van futtatva valami ismeretlen, tán erdei folyondárral. Az én medjugorjei kis kövem – ha keresné valaki – oda van dugva annak az öklömnyi fehér kavicsnak az aljába. Nehogy kimossa az eső. Mert mondtam, most épp esik. Szakad. Zsinórosan, Rózsa Sándorosan. „Hejj, Szűz Máriám!...”  „Kaptunk egy jó kis esőt.”

Rászólok, hogy szevasz. Öreg. Ahogy énekelte: „a Marit illetőleg.”

A fal mellett van a helye. Urnasírok szerteszét. Emlékszem, mondta a feleségének, az Évának, a fülem hallatára mondta, hogy: „Nézd, nézd Éva, ez az a hely, jó kis hely, amiről beszéltem, ez lesz jó nekem. Ugye megteszed?” Meg. Éva megtette. És amikor kellett – lefogta a Tamás szemét. Lágyan simíthatta meg, mert aki szeret, az érez. A Tamást nagyon szerethette a felesége.

A Margit-körúti lakásán láttam utoljára. Leverte a lábáról a kór, feküdt az ágyon, de a jöttünkre fölkönyökölt, majd föl is állt, mert ízig-vérig lakota volt, azok közül is a titon nemzetségbe tartozó, és a kék-fekete-fehérre festett arca helyén hiába volt sápadt az arca, nem fehér emberként élt. Indiánként létezett, ízig-vérig. Ember. (A shájen szó is csak embert jelent, jegyzem meg csöndesen, hiába csejenezzük őket. Önmagukat embernek tartják, a többi meg más. Nem emberek. Van ebben valami bájos rátartiság.) Mivel nem temethették az ég felé, indián módra, pedig az járt volna neki, letették a földbe. A temetésekor, az utolsó szó jogán egy barátja a földbe eresztett koporsójára dobott egy indián asszonyok szőtte takarót. Kék, fekete, meg fehér geometriai formákkal tarkítottat. Olyan szép volt. A takaró is, de a gesztus pláne. Volt abban az odahajításban egy nagy adag elegancia. Kellem. Úrhatnámság. És bánat. Hát. Oda lett vetve. Annyi minden oda van, miért pont egy pokróc hiányozna?

Pilácsot gyújt az ember a Tamáson, kitapogatni, milyen a melege. Ebben a zegernye időben még jól is esik odanyúlni a mécseshez. Mintha kéz melege lenne.

Aztán – már elmenőben – még rá kell, hogy rebbenjen a tenyér a fejfára. Végigsimítottan ott hagyni. A jövő vasárnapig. Mindenszentek alatt, nehogy közbejöjjön valami: meg kell majd állni a levert arcú Krisztus előtt.

Olyan a világ, hogy leverik Jézus arcát. Irgalom anyja ne hagyj el.