Pósa Károly: HUSZÁRÉNEK

Majd ha a mandula virága fölfakad, lovam lesz – dalolom,
elmém körül ügetni fog szilajon, rokonná válik velem.
Nem vár többet semmi parázsos, hamuvá rongyolt fájdalom,
mögöttem a múlt pora, fölöttem majd pogányvér felhő lebeg.

Majd ha a szél a kanális búra ömlő szavát megcsitítja,
szívhanggal, tisztán, lágy kovásszá olvad az égi tengerrel,
jég szemfedővel a homlokom lesz szépen, értőn megsimítva,
a világom titka a remetelakom sarka – leírni alig merem.

Majd ha kengyelvas kondul, mint tördelmes igék méla kolompja,
és az ellensarki fény a lélek görcsét egyszer felolvasztja,
vágy kantárt szorító emberként sem leszek jó-, sem rosszfajta,
célom csak egy lesz, a nyergem alatt puhított igazam malasztja.

Majd akkor a dűlők kanyarában fülelünk, kudarcos ébren,
és lovammal csillagokra lelünk a tiszai virágok között,
ingem rég ott hagytam a szagos kistemplomi sekrestyében,
így is azt hiszik, itt se voltam, az árnyékom innét elköltözött.

FILMES NAPLÓ - 16.

 

La ira de Dios – Isten haragja (2022)

Míg a minap egy Netflixes lélektani thrillerben nem láttam először, őszintén megmondom, eddig azt sem tudtam, hogy ez a Diego Peretti nevű kiváló argentin színész létezik. Nyomban megtetszett. Nem szép ember, és mégis van benne valami magával ragadó, delejes erő. Utánanéztem: Peretti eleinte pszichológusi pályán indult el, majd egy bő évtizednyi lélekbúvárkodás után kezdett filmekben játszani. Jól tette, hogy váltott. Van a mozi szerepekhez aurája, remek karakterszínész. Jó nagy, görbe az orra, latinos. Átható a tekintete. A mélyen ülő szemei szinte hipnotikusak, kiviláglanak a penge arcvonásokból. Kicsit hasonlít a kedvencemre, a francia Daniel Autille-re, olyan, mintha az öreg francúz aktort és a másik elaggott legendát, Al Pacinot egybe gyúrták volna. Ezzel nagyjából el is árultam az Isten haragja című film minden erényét. Tudniillik a főszereplő játékán kívül az égadta világon semmi különös élmény nem fűzhető ehhez az alkotáshoz. Lapos, sovány a cselekmény, a forgatókönyv is ötlettelen, nincs benne semmi egyedi látásmód, valami kevéske plusz, ami kiemelné az unalomig szokott thriller klisék dagonyájából. Hogy ne pocskondiázzam, elismerem, egyszer talán végig lehet nézni, hisz jobb híján – várva valami csodára – én is így cselekedtem. 

Ám a végén kissé kesernyésen állapítottam meg: ez a másfél óra Mikszáth tárcái mellett sokkal értelmesebb lett volna.

Kedvcsinálónak azért röviden vázolom a film tartalmát. Stephen King óta tudott, hogy a krimi/horror írók valamilyen rejtélyes, pszichés oknál fogva mind elmebetegek. Ez – mint egy életre szóló csomag – egyben jár a híres/hírhedt írókkal. Egy ilyen bestsellereket termő, nagynevű szerzőhöz csapódik egy csinos hölgy, aki a Koster nevű alkotó gyorsírója lesz. Luciana bája egy idő múlva megszédíti az öregecskedő mestert, csak egyszer próbálkozik, nyomban kosarat is kap a menyecskétől. Hogy a történet megcsavarodjon, Luciana – a családja szelíd nyomására – bepereli az írót szexuális zaklatásért. Igazi pech: a bírósági végzést Koster idegbeteg felesége kapja kézhez, és a labilis nőnek több sem kell, olyat tesz, ami örök gyászba taszítja a híres írót, a férjet, meg az apát is. Aztán, ahogy telik az idő Luciana családtagjai is szépen hullani kezdenek, gyanúsabbnál gyanúsabb körülmények között. A nő egy újságíró segítségét kéri, mert meggyőződésévé válik, hogy a halálozások mögött Koster bosszúszomja áll. Ki nem találnák, mi a vége. Nagyjából ennyi. 10/5

Dead City – 1. évad (2023)

Ma, mikor minden egyes hétre jut egy poszt-apokaliptikus film vagy sorozat, azon sem csodálkoznék, ha valaki stopperórával a kezében mérné az időt ébredéstől kezdve a világvégéig. A maják is kisakkozták, kistudírozták az időnket, ni, már régtől mínuszban vagyunk a naptáruk szerint. Ha jól számolom 2012 óta vagy tizenegy éve. Igazi bónusz idő az emberiségnek, ki kéne használni. Nem ilyen híg mozikat gyártani, mint a Dead City, ami bevallottan a Walking Dead széria népszerűségét akarja megnyergelni. A szereplők zöme is majdnem ugyanaz. Csak ezúttal a helyszín a szétrohadt, történelem utáni Manhattan, amely már régen el van vágva a szárazföldtől. Hogy ne legyenek kétségeink, az utcák, a közterek, de még a pincék is telis-tele élőhalottakkal, akik kipucoltak minden normalitást a városból. Velük szemben egy kevéske igazi embernek számító, jócskán traumatizált túlélő tartja a frontot – már ahogy lehet. Úgy élnek, akár a növények: szívósan a földhöz ragadtan, ám a fákkal, füvekkel, virágokkal ellentétben – eléggé reménytelenül. Fogalmuk sincs, kinek mennyi ideje maradt hátra. (Pont ez lehet a jó a világvégében, hogy letojható az elmúlás, elvégre az egész már rég a levesben van, föl sem tűnik, ha valaki máról-holnapra ebből hiányzik…) Szóval, a földi élet lepergett, a zombik zombulnak, Goethe és Tolsztoj még nyolcvanvalahány évben mérte az életet, az armageddon utáni New Yorkban a holnap is kérdéses. Nincs mérték, nincs öntudat a halállal szemben, az csak úgy jön, epizódonként tucatjával. A főhősök ölnek, hogy élve maradhassanak. Kicsit szenvednek, a főszereplő Jeffrey Dean Morgan táskás szeme vizenyős búbánatban úszik, akárhányszor a kamerába néz, mint Etus a Szomszédok „teleregényben”. Jó pont, hogy a Dead City-ben nincs zsigulis nyugger taxisofőr, csak egy megkergült „Horvát” névre hallgató, amúgy tényleg horvát származású színész, aki legszívesebben tovább pusztítaná a világot, mikor annak már úgyis mindegy. De legalább Csűrös Karolát nem mutatják. Hacsak a zombik között nincs. 10/6

FILMES NAPLÓ - 15.

 

Festményem, akt - részlet

Szirmokba zárt szavak – 1. évad (2023) 

Még egy idei kiváló széria!
Magyarul Szirmokba zárt szavak a címe, ám mivel megszoktam, de még így sem tudom kellően utálni a magyar filmipar új és hülye címadások iránti kényszerét, ezért ide írom az eredetit: The lost Folwers of Alice Hall. Idáig pusztán három epizódot láttam belőle, mégis le vagyok nyűgözve. Ki hitte volna pedig (én biztos nem), hogy egy ilyen volumenű, drámai sorozat lesz 2023 nyarának kiemelt kedvence. Semmi vér, semmi rettenet, csak mélabú, önmagukhoz kérlelhetetlen sorsok, végtelenített szolgálat és alázat az élet iránt, meg egy rakás rejtély, amelyekről a film készítői apránként, szemérmesen, de nagyon értő kézzel lebbentik fel az izgalmakkal átszőtt történet fátylát. Nézem ezt a szériát, és hirtelen megértem, eddig miért dideregtem. És oda szeretnék ülni egy nő mellé, ahol többé nem fázom. Ez a filmsorozat azt, és úgy meséli el, amit egyébként régtől gondolok: félelmetes a tűnődést követő felismerés. Nem mellesleg igazi ajándék.
A film egyszerű, nem akar másnak látszani, mint ami. A mustízú ausztrál tájban csordogáló sztori nem kelleti magát. Minden csak úgy megesik benne. Kis emberi történetek fonódnak eggyé, amiket beleng az ökörnyál, meg a vadvirágos rétek illata. Sárga levelek hullanak, és a film operatőre olyan művészi tökéllyel, olyan természetességgel veszi filmre mindezt, hogy óhatatlanul is az ismeretlenből egyszerre ismerős közegnek sejlik föl a világ túlsó részén lévő vadon, az ausztrál valóság. A vágásokért külön dicséret! Be kéne aranyozni a vágó kezét, aztán pedig a derék rendezőnek is kijárna valami díj: tapintattal változnak a szcénák, mesteri befejező mozzanatokkal, óvatosan adagolva, ám kegyetlen következetességgel. Közben a szerelem és a kétségbeesés a vággyal együtt ott kavarog a levegőben. Kihagyhatatlan a főszereplő és egyben producer Sigourney Weaver említése. Ez a colos nő egész életében rendes mozikban játszott. Immáron bőven túl a hetvenen sem fonnyadt meg a nimbusza, a szarkalábak és az ősz tincsek pedig csak még szebbnek láttatják – nemesen, méltósággal megöregedő embernek. Sok-sok ilyen sikeres filmet kívánok neki! Már várom, lesem a következő részt. 10/10.

 

The chemistry of Death (A halál kémiája) – 1. évad (2023)

Nagyszerű sorozat, nagyszerű színészekkel.
Tényleg csak bámulom a britekkel együtt a skótokat, hogy ráéreztek a sötét hangulatú krimi novellákra! Írtam már máshol, ezt a műfajt a francia film noire után szabadon a skandinávok hozták be a köztudatba néhány zseniális bűnügyi szériával. Pedig nem nagy volt a trükk: pusztán az amerikai milliós metropoliszokban zajló zsarus filmek után áttették a helyszínt egy-egy isten háta mögötti régióba, olykor a sarkkörön túlra is, vagy egy zord szigetre – mint ebben a sorozatban – és az eleve adott klausztrofób helyzetet fokozták a gyilkos utáni hajsza izgalmával. Magyarán, azzal főztek, ami van. Méregzöld fenyvesekkel, süvítő széllel, hóval nyakig betemetett, minden civilizációtól elvágott falucskákkal, háborgó északi tengerrel és egy csomó megzakkant karakterrel, akik valami oknál fogva a világ sötétebbik sarkában elbújva tengetik maradék életüket, régi, borzalmas bűneiktől terhelten. A borzalom pedig szüli az újabb iszonyatokat. Dögbogárnak dögbogár a fia, ugye. Ez a sorozat is hű az idegeket kuszáló műfaj elemeihez. Krimi thriller a javából. A főszereplő a Mr. Mercedes sorozatban már bizonyított Harry Treadaway, aki ezúttal nem egy mentálisan szétesett gonosz pszichopatát alakít, hanem egy mentálisan szétesett, de jóindulatú pszichopatát, történetesen egy patológust. Mivel az életének a kislánya és a neje kettős tragédiája után nincs nagy értelme, jobb híján a rendőrség felkérésére segíti az egyenruhások nyomozását, majd annyira belejön a bűn elleni harcba, hogy már szakértőként önállóan is küldik egy-egy gyilkosság felderítésére. A többit nem mondanám el. Kis sziget a Külső-Hebridákon, a skót partoktól is többórányira, pont a világ végén. Összeégett tetemre bukkannak, majd a magányosan élő igazságügyi orvosszakértő odautazik, s lassacskán, kibillenve a falusi magány, meg az önsajnálat komfortzónájából azzal szembesül, hogy egy pár száz fős kisközösségben is éppen úgy meglapul az ördög, mint a legnagyobb városok arctalan embertömegében, vagy mint mindannyiunk szenvedő lelkében. 10/10

FILMES NAPLÓ - 14.

 

Budai utca - festményem

Oppenheimer (2023)

Pár nap alatt két agyonreklámozott, nagyon beharangozott filmet is megnéztem. Mondanom sem kell, jócskán volt bennem izgalom, mindkettő miatt: aztán pofára estem. Vajúdott bennem a várakozás keltette nagy hegy. Végül két kisegér született.

Kezdjük az Oppenheimerrel. Alapjáraton nincs semmi baj ezzel a filmmel, csak én nem ezt vártam. Sokkal több tudományosságot feltételeztem – a rendező, Christopher Nolan habitusát ismerve –, erre tessék, a film nagyobbik fele egy ezerszer látott politikai hajcihőről szól, a Mccarthy-korszakról, amikor (teszem hozzá zárójelben: nagyon helyesen) tisztogatás indult az Egyesült Államokban a kommunista bérencek, vagy finomabban mondva kommunista szimpatizánsok ellen. Ilyetén fél Hollywood és a nagyvárosi közélet is jócskán fertőzött volt bolsevik propagandával – ez mára már kiderült, hiába a sok titkosítás – tudni lehet milyen disznóságok történtek. Moszkva röhögött a markába, emezek, a hasznos idiótának nevezett széplelkek meg önként, dalolva árulták el a hazájukat. Köztük a legnagyobb sztárok is. (Pont miként ma sikk külföldön gáncsolni a magyar érdekeket. De ez legyen megint egy zárójeles odaszúrás. Most filmekről írok, nem a magyarnak mondott ellenzéki gittegyletekről.)

Vissza a filmre: a háromórányi mozit túlzásnak tartom. Elég sok üresjárat volt benne. Viszont a színészek zöme nagyon szépen játszott, ha valamiért megérte, hát ezért megérte nézni. Húsos a fölhozatal, mindegyre telis-tele a mozi eminens aktorokkal, akikkel folyton történik valami. Az összes közül nekem mégis a főhőst megformáló Cilian Murphy és a kockafejű tábornokot alakító Matt Damon játéka a legmeggyőzőbb. Utóbbi kackiás bajuszán először nevettem, de valahogy illett a karakter szögletességéhez, és a végén már ezt is díjaztam. Ám az egész filmben ott vibrál a végső boldogság megtalálásának hiánya, a szomorú emberi végzet felismerése, és az istenként hadonászó tudósok reménytelensége, ami a hideg poklot hozhatja a jövő nemzedékének. Oppenheimer szemében az őrület tátong, immáron egyszerű és világos lesz számára minden. A saját tragédiája, meg a tágabb értelemben vett nagyvilágé, a történelmi emberé is. 10/7

Mission Impossible: Leszámolás - Első rész (2023)

Bevallom, néha szoktam olvasni habkönnyű lektűröket. Akad időszak, mikor legszívesebben színes, amatőr képeket nézegetek, szép giccseseket, és egyáltalán nem érzem ettől rosszul magamat. Egy régi barátom rettenetesen igényes, zeneértő ember volt, élt-halt a klasszikus rockért, ám amikor kocsit vezetett, Zámbó Jimmyt bömböltetett a kazettás autórádióból. Én őt megértem. Nem lehet folyton a vad elemekkel harcolni és úgy tenni, hogy a magas művészet felkent bajnokai vagyunk. Fárasztó lenne ez a szerep. Ezért néha leguggol az ember és nagy műgonddal föllapozza Piroskát és a farkast, Korda Györgyöt dúdol és megcsodál mázolmányként egy borzalmas tengerparti pálmafás naplementét. Ezen az alapon néztem én is Tom Cruise legújabb moziját. Néztem – mondom – de egy idő után már csak láttam, figyelni nem figyeltem.

Kifáradt ez a széria is, sajnálom.

Már rendes, kézzelfogható ellenségre sem telik. Helyette egy folyton jelenlévő, mégis láthatatlan istent játszó mesterséges intelligencia hadakozik a jófiúk ellen... Én már ezt többször láttam, ahogy vonatszerelvény tetején is volt már éppen elég bunyó. A főhős (új) nője is pont olyan tolvaj cafka, mint anno valamelyik korábbi részben a néger menyecske volt.

Hiányoltam az első epizódból a forgatókönyv értelmesebb csavarjait, ahogy az akció orgián is csak ásítozni lehetett, bár biztos akadnak szép számmal, akiknek az ilyesmi tetszik: nekem nem. Például a felújított Olasz melóban feleennyi látványos kaland elem sem volt, mégis máig etalon, ahogy Svájcban az erőmű töltésén a főhősék útját állja a negatív figurákból álló kompánia.

Ja! És a maszkos húzásokon is folyton fölröhögök: ezt Fantomas idestova hatvan évvel ezelőtt bravúrosan eljátszotta. Mára akkora anakronizmus, hogy csak szörnyülködni lehet a bugyutaságán.

Egyedül amiért bámultam a MI aktuális részét, az Tom Cruise: nem tudom hogy csinálja ez a pali, de sehogy sem akar megöregedni, le a kalappal előtte! Ámbár, ma a sminkmesterek és pláne a CG olyan új ábrázatot csinál akárkinek, amilyenre az illetőnek pénze van.

Száz szónak is egy a vége: nekem kicsit csalódás volt ez a film, ha pontoznom kéne nagy jóindulattal 6/10.

FILMES NAPLÓ - 13.

 

Vihar - rajzom

A lányom nevében – 2016

Igaz történet alapján készült francia film. Régi nagy kedvencem Daniel Auteuil. Remek karakterszínész. Valamikor a ’80-as évek elején találkoztam vele először, egy vérbő komédiában – A csibészek érettségiznek. (Még a rendező nevét is fejből tudom, Claude Zizi. Sosem láttam tőle másik filmet. Valószínűleg a mókás neve miatt tapadt meg bennem.)

A lányom nevében film azonban nem komédia. Sőt. Erős dráma, és a filmes élményre még rá is játszik, hogy jó előre, időben tudjuk, megtörtént eseményeket dolgoz fel. Negyven évvel korábban kezdődik a cselekmény, pontosabban 1982-ben járunk, amikor André Bamberski, egy elvált, jómódú üzletember értesül róla, hogy 14 éves lánya meghalt. A balesetnek tűnő tragédiát beárnyalja, hogy a kamasz lány az édesanyjával és annak új férjével, egy közös németországi nyaraláson vett részt. Az ismerősök sajnálkoznak, mindenki gyászol, ám Bamberskit az apai ösztön nem hagyja nyugodni. Ahogy lassan összeáll előtte a kép, mind inkább meg van róla győződve, hogy a megmagyarázhatatlanul hirtelen bekövetkezett halál nem baleset volt, ezért privát nyomozásba kezd. A boncolási jegyzőkönyv alapján majdnem bizonyossá válik, hogy a kislányt a mostohaapa, Dr. Dieter Krombach ölte meg. Miután a fájdalmától félőrült édesapa Németországban nem tudja elérni, hogy Krombach-ot elítéljék, Bamberski a francia hatóságokban bízva annak szenteli az életét, hogy igazságot szolgáltasson Kalinkának és börtönbe juttassa Krombachot. Utóbbit a szintén sokat foglalkoztatott német sztárszínész, Sebastian Koch alakítja, mit mondjak: zseniálisan. Annál is inkább tetszett Koch játéka, mert én még őt negatív szerepben sosem láttam: az arca, az egész lénye valami kedvességet, intelligenciát, és férfias vonzerőt sugároz. Ebben a moziban pont erre volt szükség, hogy a szexuális ragadózó simulékony, megnyerő természetét a nézőknek tökéletesen visszaadhassák. Koch nem csak hogy megugorja a lécet: bámulatos módon egyfajta metamorfózison megy át. A sármos sváb orvosból a szemünk láttára vedlik át kéjsóvár, gonosz pszichopatává. Pont, miként az örökkön derűs, jól menő üzletember édesapából egy megkeseredett, kényszernyugdíjas, koravén férfi lesz, akinek a megszállottsága minden ismerősét, sőt az új, nagy szerelmét is elmarja maga mellől.  A film a több évtizedes hajsza egy-egy fordulópontján időz. Lehet dühöngeni az európai országok jogalkotóinak slendránságán, a bürokráciát is szabad szidni, ám mindvégig ott kísért bennünket a baljós gondolat: Bamberski esete nem egyedi. Ugyanez, vagy hasonló mizéria bármelyikünkkel megtörténhet napjainkban is. Hisz paragrafusokkal nyűglődő, a hivatalok útvesztőiben folyamatos párbajokat vívó kisemberek vagyunk mindahányan, hétköznapi szélmalomharcainkkal. Lehet, csak sorbanállás a részünk egy értelmetlen banki ügylet miatt. Lehet, csak úgy számláznak a címünkre, hogy muszáj tiltakozunk a jogsértés ellen. Egy biztos: kitartásra vagyunk ítéltetve, mint a szegény monsieur Bamberski. Ám vele ellentétben egy cseppet sem biztos, hogy mi majd nyerünk az örök hatalommal szembeni vitában és győzedelmeskedik az igazunk. 10/9, erősen ajánlott megtekintésre!

 A fák tengere – 2015

Ha megbosszul egy film, vajmi keveset tudok ellene tenni. Fátyolos szemmel nézhetem. Esetleg lehet a hangom panaszos vonyíkolás: kivédhetetlenül ragad magával az indulat, úgy a jó, mint a rossz értelemben vett érzelmesség. Ezt már régtől tudom. (Éppen emiatt ódzkodok megnézni például A sziget szellemeit. Nem lenne nagy segítségére a lelkemnek.) Némely filmnél – mint A fák tengerénél is – úgy éreztem, ismét belém nyúltak, elvettek tőlem, fontos dolog került napvilágra. Míg néztem a filmet, szép csendben, észrevétlen kihasíttatott belőlem valami, ami a film végén ugyan visszakerül a helyére: de akkor már nem vagyok ugyanaz, mint aki voltam. Nincs ezért vigaszom. Ülök a mozi befejeztével, lehulló karokkal és a madár csillogó gombszemében keresem a választ, hát mégis, mi végre? Ám felelet nincs.

Ahogy nem talált válaszokat Arthur Brennan sem, akit Matthew Mcconaughey elevenít meg. A Csillagok között óta szeretem ezt a folyton átváltozó színészt. Itt is tüneményes. Nemkülönben a feleségét alakító Naomi Watts, akit viszont a 21 gramm megtekintése után becsülök igazán.
Azt hiszem A fák tengere az idei évem legszebb filmje, pedig sok mindent megnézek. Ez az alkotás azonban nagyon megrendített. Teli van szebbnél szebb metaforákkal, allúziókkal, vissza a múltba és kikövetkeztetve a jövőt... Vezeklés és üdvözülés, vagy egyik sem...
A szimpla történet:  egy amerikai fizikatanár Arthur Brennan házassága válságba kerül, majd a feleségét váratlanul elveszíti. A tanár egy fogadalma miatt elindul Aokigaharába, a japáni Fuji hegy tövének titokzatos, sűrű erdejébe, ahová a legtöbben azért mennek el, hogy átértékeljék életüket, illetve, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Miután Arthur megtalálta a tökéletes helyet a halálra, a gondviselés szeszélye folytán találkozik Takumi Nakamurával, egy kirúgott japán tisztviselővel, aki szintjén az útját keresi. A két férfi sorsa egybefonódik, és tapasztalatai megerősítik Arthurban az élni akarást és a szerelme erejét.

A csendes végzet megírva. Az utunk is. Kinek-kinek a saját purgatóriuma lobog. Semmi sem az, és semmi sem olyan, mint aminek látszik. Ezt jól be kell vésni, a szív mélyére. El is fogynak a szavak. Nem tudok most többet írni erről a filmről. 10/10