VÍZPARANCSOLAT

 

Véletlenül tudtam meg, hogy ma – február 2-án – van a vízi élőhelyek világnapja.

Mivel Magyarkanizsa és környéke a Tisza, a kanálisok, a bányatavak, a holtágak, a talaj fölötti- és földkéreg alatti vízrétegeken túl még százféle módon kötődik a vízhez, egy-két tiszteletkör erejéig nem árt, ha elgondolkodunk a környezetünkön, önmagunkon.

Abban a szerencsében volt részem, hogy párszor már részt vehettem Dr. Andrásfalvy Bertalan a vonatkozó témát kifejtő előadásain. Andrásfalvy, ez a magas, szikár, cserzett barna bőrű, ősz tanárember maga a megtestesült tudományos bölcselet. Régóta kutatja, tanítja a víz és az ember kapcsolatát. Különösen nagy tudósa a Kárpát-medence történeti vízgazdálkodásának. Olyan meleg szavakkal tudja leírni az ősi, ártéri életforma hasznosságát, szépségeit, hogy a hallgatóság szinte maga előtt látja a hajdanvolt nádi emberek, vízen járók, ártereken, folyamok mellett élők mindennapjait. A professzor úr kétségkívül a kérdéses témakör legnagyobb szaktekintélynek számít. Aki teheti, nézze meg, ha máshol nem, a televízióban föl-fölbukkanó előadásit. Olvasson tőle bármit. Meglátják: az általa vizsgált vízi világot, a vízgazdálkodás hagyományát tőle közérthetőbben, szemléletesebben senki nem írta meg.

Említettem, hogy Kanizsaiként különösen kedves nekünk minden, ami a vízzel összefügg. Nemhiába: mi is vízparti népség vagyunk. Ha valaki idegenbe szakad tőlünk, csak a Tiszát vágyja vissza. Igen. Nekünk a Tisza a kezdet. A gyermekkorunk, a fiatalságunk, az élet. Aki szerencsés, annak a végszó is itt, közöttünk, a Tisza mellett mondatik ki. S bár a folyó erősen zabolázva lett az utóbbi félszáz évben, a medrében sodródó végtelenített időt a jövőben is ugyanígy: csak sejteni fogjuk. Megérteni sohasem.

Ahogy Andrásfalvy professzor úr összes tudós dolgozata is csak halványan fogja visszaidézni azt, ahogyan a kanizsaiak egyenként megélték a Tiszát és az összes vizeinket.      

Dédapám korában még a kanizsai piacon voltak csíkászok, akik csíkhalat, gyékényből fonott kosarat vagy rákokat árultak. Öregapámék a Tiszából ittak, ha megszomjaztak. Apámék generációja a meleg nyarakon még a homokpadok, porondok között fürdőzött, és a folyó titkos helyein óriási kecsegéket lehetett kifogni. Nagyobbacska gyerek lehettem, amikor a Kismuki nyomvonala melletti Köröst, ezt a hatalmas, part alatti nádast, mocsaras részt kezdték homokkal föltölteni.

(Csak a nem kanizsaiak, meg a nagyon fiatalok végett írom: a Kismuki egy keskeny nyomtávú mozdonyocska ősrégi elnevezése. Egyidős a Miska bácsival, ami – vagyis pontosabban: aki – a Zárda szertárában álló igazi, emberi csontváz, s mint olyan immáron több mint százhúsz éve szorongással tölti el a biológia kabinetbe először belépő kisdiákokat. A Miska ismertető jegye, hogy a szegycsontja és a mellkasi bordázata feketére összeégett. Biztos valamelyik akkoriban oskolás Pál utcai fiú a kelleténél nagyobb lángra csavarta a Bunsen-égőt. Élő tanúja tehát a Miska annak, hogy akadhatnak esetek, amikor valaki holtában is megégeti magát. Ha a Miska bácsi a tudománynak, akkor a Kismuki a technika diadalának számított. Ez utóbbi a híres kanizsai agyagot szállító ormótlan, ló vontatta kocsikat váltotta föl. Évtizedeken körösztül pöfögött, sípolt, a csillék apró kerekein gördülő szerelvény. Hordta az agyagbányákból a téglagyárba a matériát. Aztán abból lett tégla, falazó blokk, cserép. Mikor mire volt igény. Zárójel bezárva.)

A IV. kerület északi peremét a Körös mocsara határolta. Mivel Petőfi Sándor utcai gyerekként nőttem föl, nekem hosszú ideig a Körös víztükre jelentette a tengert, az indiánoktól hemzsegő Mississippit, Palicsot, és az észak-amerikai Nagy Tavakat Bőrharisnyástul, csak úgy, mint a halálfejes kalózok által bitorolt Óceánt, meg az összes világtengert. A többi korombélivel, a velem egyívású utcagyerekekkel együtt fedeztük föl a rengeteg nádas rejtelmeit. Volt bunkerunk. Titokban tüzeskedtünk, és amiért harminchat éves koromig nem dohányoztam, nagyban annak köszönhetem, hogy egy bolondos nyári délutánon közösen elszívtunk egy szivar gyanánt meggyújtott nádpákát. Leszokni vágyóknak erősen javallom még ma is.

A Körös záptojás szagú vizében tanultam meg pecázni, ócska bambusz nyélre csomózott damilon, az apám horgászkészletéből lopott kisebbik úszóval. Többnyire dévéreket, napkárászokat, meg bizonytalan eredetű, fajú, osztályú szir-szar pikkelyes valamiket fogtunk. Ezeket a féltenyérnyi izéket csak vajhalnak hívtuk. Ahogy tudom, vidékenként százféle módon nevezik az efféle értéktelen halszerűséget. A macskáknak aztán mindenütt úgyis mindegy.

Rekkenő meleg augusztusokon, ha a víz szintje már a gatyánk korcáig sem ért, kezdődött a kotlázás időszaka. Ki ne tudná, csak egy üres fenekű fazék, lábas, kotla vagy jobbik esetben vödör kell hozzá. Azzal letapogattuk a kanális medrét. Minden lépés után hónaljig a vízben kotonyásztunk, ellenőriztük a tartalmát. Ha fogás volt benne, a derekunkra kötött paprikás zsákba került a ficánkoló hal. A partra érve aztán levakartuk magunkról a piócákat, majd egymás hátát vizsgáltuk át. Egyik kora tavaszon a Kűlyuk nevű átfolyóban hullát talált valaki. Jó hónapos lehetett az oszlásnak indult tetem. Csak a kabátjáról azonosították. Részegen bandukolt, leszédült az útról. Arcra borulva fulladt bele a térdig sem érő vízbe. Akkor egy darabig kerültük a nádas környékét. Azt a szezont kihagytuk. De rá pár hónapra már megint kötésig álltunk a hínáros kanálisban, és kerestük a Loch Nessi-szörnyet, Moby Dicket, Nemo kapitány Nautilusát, és elhittük a nagyfiúknak, hogy a lápi lidércek kék lángját éjfélkor meglátni.

Noha hallani nem hallottunk Thor Heyerdahlról, a híres kísérleti hajózásairól, kicsiben mi is megvalósítottuk, amit ő. Nádból ácsoltunk úszó alkalmatosságot. Dehogy a Kon Tiki expedíció babérjaira pályáztunk! Csak éppen akkoriban futott a magyar televízióban az Onedin család. Minden áldott nyári estén iszapszagúan keveredtünk haza, mint megannyi Hany Istók. Alig győztük magunkat szappannal sikálni.

Aztán fölnőttünk valahogy. A Köröst föltöltötték. A régi tocsogók, kanálisok helyén, ahol egykoron a Pámbok kacsái, libái úsztak százszámra, ahol nádipinty fészket ringatott a szél, meg vízipocok úszott a túlparti üregébe, és ahol teknősbéka-versenyeket szerveztünk – építési területté lett nyilvánítva. 

Azóta proccos házsorokba ékelve, padlásszobás villák előtt tuják, lucfenyők(!), díszcserjék nőnek rajta. Meg pázsit. Elvágólag kétcolosra nyírva. 

Aszályos napokon bekapcsolnak az önműködő locsolórendszerek. 

A kertekben fajkutyák. Ugatásuk sem hallatszik, de a bundájuk gondozott.

Lessie hazatért.

Míg ott állok, és nézek: csak én nem találom a helyem.

                Pósa Károly

Pósa Károly: FELVONÓKÚRA

Illusztráció

Néha még meg-megáll, a kanális partján,
Hol a tűnád szúr dermedt békakásába.
Szája elé szorítja tenyerét, néz barnán,
S a járási szél porhót rak rőt sáljába.

Háta mögött a január kopott prémje,
Vállán a naptalan, vinnyogó szenvedély.
Ha tehetné, virágot kérne az űrbe,
Ha merné, ember lenne: nagyszerű, kevély.

Régi cipője talpa – leváló félben,
Fölfesletten nyöszörgő bőre is kincs.
Kezét kétfelé tárja unottan, tétlen,
Már nem akarja tudni, van-e Úr, vagy nincs.

Bár a bokorszoknyák alá még be-benéz,
Nem lefelé ás, hisz felhőt támaszt a létra,
Zsebében kenyérhéj, mit esz a penész,
Menne, ahonnét hullik az ég váladéka.

Lelke gazdag: kínál keserűt, sóst, cukrost,
Kisasszony, egy az enyém, egy a magáé!
Ingujjában több cinkelt makk ászt is dugdos:
Odafönt már várják, teli a foájé.

Estélyi járja. A Nagy Spíler beint.
Politúron a talon, szólt már a sípszó,
Nekiült osztani Gion, Hornyik és mind,
Nagyáriát zeng Dénes bácsi és Calypso.

Nyertes ott sosincs. Ott a barát, az barát.
A csikkből is füstöl a Hamvasi gondolat.
Leszivárog. Most éppen olyan odaát,
Pont mint itt. Egy szonett – egy hajfonat.

Magyarkanizsa, 2016. január 30.

TÖRÉSFOK

KIS BÁCSKAI SZENVEDÉSTÖRTÉNET

Későn értem haza. Szomorúan gondoltam az eltékozolt órákra, amiket az estébe nyúló értekezlet miatt üres unalomban voltam kénytelen végigszenvedni. Néha szünetet tartottunk, ám ennek dacára kibírhatatlannak tűnt a több órányi ücsörgés. Az utolsó napirendi pont befejeztével önkéntelenül is jó nagy sóhaj szakadt ki belőlem. A főnök szeme egy pillanatra megállt rajtam. Éreztem, hogy elvörösödök.

Magamat elátkozva nyargaltam lefelé a lépcsőn, ki a város forgatagába: levegőt szívni, élni, lélegezni, harákolva köpni egyet a sötétbe, nem gondolni semmire.

Hogy rövidítsem az utamat, a kivilágított központot elkerülve a Szerb-soron siettem végig, ahol a meggyfák gallyai között vastagon bodrozódott a köd. A mellékutca csöndbe dugult, és a bádog ereszek szűk száján megmeredt nyálcsöppként lógott néhány januári jégcsap. Elevenig hatolt a hideg. Odahaza mire betettem magam mögött az ajtót, már köhögtem. Ernyedetten vetettem le a kabátot. A szobahőmérsékleten bepárásodott a szemüvegem, de így, félvakon, homályosan látva is észrevettem az üzenetet. A papírlap az előszoba-fogasra volt tűzve.

„Holnap jönnek a németek.” Ennyi állt rajta, meg az aláírás.

Na, még csak ez hiányzott, gondoltam keserűen, és az összes másnapra tervezett dolgaimra körösztöt vetettem.

A német vendégek fontosabbak mindennél.

Ügyfelek, üzletelünk velük. Tengernyi a pénzük. Mindig rajtunk áll, sikerül-e tőlük kicsalogatni a legújabb tervezetekre szánt összeget. Mert huncut a német. Az önző, tésztaképű labancot nehéz bármibe belerángatni. Módosak, de nem költekezők; igénytelenek magukkal, ám igényeket támasztanak másokkal szemben; titkon büszkék, rátartiak fajtájukra, miközben alig leplezetten megvetéssel lenézik a másikat. És általában: erős fönntartással, gyanakvón kezelnek mindent, ami nem bajor, szász, vagy legalább a Lajtán túlról való.

Amúgy, láthatóan rendes emberek. Üzletelnek, és az üzletben nincs se szerelem, se barátság. A vircsaft érzelemmentes. Ettől függetlenül a cégünk kiemelt figyelemmel illeti őket, s amint megérkeznek a legjobb szállodai foglalástól kezdve az inkább tivornyának nevezhető gazdag vacsorákig több mindennel igyekszünk a kedvükben járni. Ilyenkor reggelente sokáig alszanak. Másnap karikás szemmel hallgatják a jól előkészített mondandónkat, mi meg körülöttük dongva a kedvüket keressük. Kávé, tea, nyelet snapsz. Gondos terv szerint visszük őket gyárlátogatóba, városnézésre, bevásárló körútra, gőzfürdőbe, három csillagos luxus-étterembe. Ajándékokat adunk nekik. Melyiknek mi a gyengéje. Egyesek a kortárs festményeket szeretik. Mások vadászni akarnak. A hamburgi kompániának konzum-lányok kellettek. A mai világban trófeagyűjtés zajlik.

Nehéz napom lesz holnap, mondtam a feleségemnek vacsora közben. Nem tudom, meghallotta-e? Elalvás előtt, míg az ágyon feküdtem, és vártam, hogy az altató-pirula hasson, az járt a fejemben, hogy a dioptria szónak mi lehet a magyar megfelelője?

Reggel a szebbik nyakkendőmet kötöttem föl.

A szokásos tortúra zajlott.

Begördült a cégtelepre két ótvar nagy luxusautó, öltönyös, aktatáskás németekkel. A tőlük eltanult germán pedantériával rögtön tárgyalni kezdtünk velük. Egész álló napon át egyeztettünk. Hogy közben az éhünket elverjük tejszínes kávéval aprósüteményt eszegetünk.

A téli este korán ránk köszöntött, a vezérigazgatónk tolmács segítségével vacsorára és a szállásukra invitálta a partnereket.

Mentünk velük. Kész volt a halászlé, a csülök pékné módra, meg a borospalackok is behűtve gyöngyöztek. Három rőt ruhás pincér amolyan néma lakájként csak körülöttünk sürgölődött. A németek nem fogták vissza magukat. Két pofára ettek-ittak, közben a főnökük már a pultos nőre csippentgetett a szemével.

Tudtam mi fog következni. A társaság legalább éjfélig vigadozik, egyre hangosabbak leszünk, a vendégek kipirult arccal hahotázva karattyolnak majd azon a szögletes nyelvükön, én meg halálra unom magamat közöttük. Csak a vezér észre ne vegye, mennyire máshová kívánkozok! Ásítani illetlenség, pedig most istenigazából nagyot nyújtóznék! Ropogna a csontom, és ásítanék, hogy a számon kiforduljon a fejem! Mennyivel jobb lenne ágyban, párnák között tévét nézni! Valami jó krimit bámulni. Egyszer nézhetőset, felejtőst. Vagy múlt heti magazint lapozni, kis színes híreket olvasni, míg az újság ki nem esik a kezemből! Legszívesebben körösztrejtvényt fejtenék. Téli estén, a fűtött szobában… Nem egy füstös, művirágokkal, éjjeli pillangókkal, műkörmöktől meg nyakkendőtűktől díszlő étterem székében nyomorognék, a sokszor hallott sztorikon kényszeredetten nevetgélve, a vendégek és a főnököm kénye-kedvének kitéve.

Már a májam sem a régi…

Érzem, holnap szódabikarbónával indul a napom, a mindenit. Kétszersültet kívánok vacsorára, gyenge tejecskével. Persze, a sváb miatt csülköt muszáj zabálnom, csurog belőle a zsír és a sült káposzta flekket ejtett a nadrágomon. Sebaj! Veszett több is Mohácsnál! Elvégre ezért kapok kiemelt fizetést, hogy itt bohóckodjak nekik.

A döntés sosem az enyém, csak a felelősség, ha valami nem úgy sikerül, mint kéne. Akkor bezzeg megtalálnak! Akkor meghallgatnak. Nem is meghallgatás az, hanem vegzatúra. Vértelen kivégzés. Mindig én viszem el a balhét. Így van ez, ha utolsó lyuk vagy a furulyán… Az elődömnek is ez lett a veszte. Neki az epéje bánta. Most leszázalékolták. Hiába jó szakember, hiába mérnök, alig ötven éves szegény, de az a sok végenincs reprezentáció kinyírta. A diplomával nem járt makkegészséges epe, vércukorszint, bélflóra, strapabíró szívizom. Szenvedni a cég érdekében – szerintük az a dicsőség. Állítom: nálunk tízkamionnyi árúért a vezetőség bárkit kitaszítana az emeleti ablakon. Csakhogy az nekik túl könnyű végzet!

Marad tehát ez a lassú haldoklás: vacsoraszószba, pecsenyezsírba, szeszbe fullasztani a másikat, és addig tömni, itatni, amíg nem jön egy új, fiatal, még erős, magabíró kolléga, aki átveszi tőlem, szerencsétlen agyonkínzott főmérnök-szakembertől a merőkanalat...

Már émelyegtem, ki kellett mennem a mosdóba. A vécékagylóba görnyedve sugárban hánytam, ökrődtem. Amikor kitámolyogtam az előtérbe, az egyik pincér éppen mosta a kezét. Rám nézett a tükörből. Hullasárga pofával álltam a tekintetét.

 – Menjen haza jóember – mondta szokatlanul meleg hangon. – Majd kimentem a többiek előtt.

 Magam sem tudom miért, de megkönnyebbültem. Aztán teljesen váratlanul, hebegve előbuggyant belőlem a kérdés:

– Mondja… Nem tudja véletlenül… mi a dioptria magyar megfelelője? Egész nap ezen gondolkodom…

 A pincér már a mosdóajtóban volt. Csak a válla fölött szólt vissza:  

– Dehogynem. Törésfok. Tanultuk az egyetemen fizikából.

 Pk

ZENTA ALATT

A szagok.
Az orrunkba vetülő emlékek. Anyánk teje, az árokparti virágok illata, a kukoricapuska szaga, szorítva az orromhoz. Nyílnak a fák a Petőfi utcában, meggy mindenütt. Hullik a szirmuk, tiszta, romantikus filmvégi a jelenet. Futok Zenta alá, Adorján alatt, a dűlőúton. Közben ezt látom.  Lerajzolhatatlan.
Lapály, és mégis kelleme a szemnek, ha ívet nézek rajta.
Nem vagyunk mi hegyi emberek. Csak lapos, a horizontot és az eget szétmérők.
Futok hazafelé. Csukva a szemem.
Így is tudom, mihelyt megérkeznék. A volt söprűgyár kénszaga árulkodón kínálja magát.
De jó otthon lenni. Tartozni valahová.

Pk 

FŐHAJTÁS

A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁRA              

T. Józsefnek szeretettel ajánlva

Skicc

 A mai napig minden jezsuita novíciusnak, vagyis szerzetes-növendéknek van egy kötelezően elvégzendő feladata. A tanulmányai végénél egy próbát kell kiállnia. Alig váltásnyi ruhával, szerény batyuval elküldi a rendfőnöke zarándokútra. Fillér nélkül kell indulnia, üres zsebbel. Semmi luxus. A legalapvetőbb élelmet, konyhai kellékeket sem vihet magával. Ahol megáll, csak a jóindulatú emberek irgalmára szabad hagyatkoznia. Akkor is tilos kérnie, ha éhes. Ha napok óta nem evett. Ugyanis csak azt szabad elfogadnia, amit önzetlenül adnak neki. Ahol ráesteledik, ott vackol meg. Nem koldulhat. Házakhoz bekopognia tilos. Csak akkor szállhat meg valakiknél, ha azok fölajánlják az otthonuk melegét, biztonságát. Ugyanígy tiltott bárminemű kényelmi igényét hangoztatnia. Mihelyt kap fürdőszobát, zuhanyozhat. Amennyiben vetett ággyal kínálják: alhat tiszta lepedőn, cihás párnán. De míg tart a zarándoklata, mindvégig mások kegyelmére van ítélve. Így tanulja meg egy életre a jámbor szerzetes-jelölt, mi a szerénység, az alázat, és ismeri föl saját lelki erejét, ami a későbbiekben hasznára lesz az élet kihívásaiban.

Talán furcsának találja valaki, hogy A magyar kultúra napja alkalmából ilyesféle önsanyargató, ódivatúnak tűnő diszciplína leírásával indítok. Az önzetlenségről és az önzésről értekezvén.

Megvan rá az okom. Nekem tudniillik néhány éve a magyar kultúra fogalma már nem a mindenkori műveltségünk dicső nagyjairól és azok cselekedeteiről, meg az örökbecsű műveikről szól. Arról is. Másodlagosan. Ám 2016 legelejére nyilvánvalóvá vált, hogy a megtartó erőnek hirdetett kultúránknak sokkal inkább van köze a szellemi nemességünkhöz, a szeretetteljességünkhöz, az áldozatkészségünkhöz – egyszóval a jóságunkhoz –, mint azt mi gondolni, vagy hinni mernénk. Mindazonáltal nem áltatom magamat. Hisz ahol a búza, ott az ocsú is. Tehát amikor a magyar értelemről, elméről, ihletettségről esik szó: ajánlott a másik pólusra is emlékezni. A magyar sekélyességre, önföladásra, irigységre. Az önzésünkből fakadó sötét, lehúzó energiákra.

Kivételes esetekben olykor megfeledkezhetünk róluk. Ha valóban a színvonal, a minőség kerül elébünk. Ha találkozunk egy-egy zsenivel, évszázados lángelmével, új korszakot nyitó jelenséggel, amitől a lélegzetünk is elakad... Akkor nagyon jó azt érezni: lám, mi is magyarok vagyunk! Hozzá tartozunk. Ahhoz a nemzeti közösséghez, ami rendkívüli erőfeszítéssel immáron több mint ezer esztendeje teszi a dolgát, szívósságból és állhatatosságból példát mutatva a világnak. Hajt bennünket a naturális ösztön. Faji, nyelvi rokonoktól távol. Ritka barátokkal és sűrű ellenségekkel a tövünkben. Túlélünk. Túléltük. Történelmünk során nagy néha megadatott, hogy cselekedeteinket mérlegelhettük volna. Akkor sem tettük. Akkor sem a könnyebbik utat választottuk. Magyar sors, mondták mások és húzogatták a szemöldöküket. Magyar sors, dörzsölték a tenyerüket, vigyorogtak az ellenérdekeltek.
Olykor keleten, olykor nyugaton – és igen! – fájdalmas bevallani, de azt is el kell ismernünk: sűrűn előfordult, hogy a sajátjaink között találhattuk azokat, akik a magyar kultúrát, a magyar pszichét jobban gyűlölték mindennél. Irtották, tiltották, pusztították, ahol csak érték. Mert féltek tőle. Az önzés vezérelte őket, egyéni érdekeik érvényesítése – lett légyen szó idegen szerencselovagokról, labanc lelkületről, Habsburgokról, bécsi spiclikről, pecsovicsokról, komisszárokról majd kommunista cenzorokról. Egyforma szempontok alapján tűzzel-vassal léptek föl minden ellen, amire rásütötték a billogot: magyar. Tehát veszélyes.

Mint mostanában. Azoknak a gazembereknek a véleménye harsog, akik el szeretnék hitetni velünk, hogy az idegent muszáj szeretnünk. A más a szép. Mi több: a más, a tőlem merőben másmilyen kultúrájú, vallású, értékrendben-, ethoszban-, erkölcsiségben- és kismillió más dologban  különböző: az sokkal szebb. Az vállalhatóbb, az értékesebb, az a jobb. Nem az enyém. Nem az, ami magyar, ami emberi.

Ebben a bűnös tanításban nő föl velünk az új nemzedék. A mi kötelességünk kinyitni a szemüket. Már nem kell sokáig óvatosnak lennünk.

Meg fogja rázni magát a mindenség.

Sokáig nem tűrhető, ami most folyik.

A szabadelvű falkának a torkára fagy majd a szó. Hisz abból élnek kétszáz esztendeje, hogy lenullázzák, elhallgatják, agyon ferdítik, elhazudják és ellehetetlenítik a magyar szellemmel kicsit is átitatott gondolatokat. Ma, mint a századelőn, ugyanúgy a liberálisnak mondott, valójában az etikát, mint olyat levetkező, a nemzeti minimumtól is irtózó, a hagyományt megvető, a gyökértelenséget hirdető erők állnak harcban mindennel, ami magyar. Budapesten, Újvidéken, néha Szabadkán véleményterrorjuk révén mondják meg, ki a jó író, a jó rendező, a jó festő, a jó színész vagy épp a jó zenész. Hogy kit és mit ajánlott olvasni. Az ő kegyeltjeik lehetnek bölcsek, a szavuk mindig szent. Kinyilatkoztatás. Emitt, a másik oldalon meg mihelyt lenne egy hang, már megszólalásakor felsüvölt a kórus: mucsai, gumicsizmás, a „modern eszméket”, a „trendet”, a világi áramlatokat kellően nem ismerő dilettáns az illető. És persze mindemellett, ráadásként kimondatik a verdikt: tehetségtelen.

Önzésükben odáig mennek, hogy belterjes módon egymásnak adogatják a kitüntetéseket. Három meleg hangú kritikádért kapsz egy művészeti plecsnit. Gurítunk alád kiadót, koncertlehetőséget, önálló tárlatot. A pályázaton elég egy telefonon jelezned részvételedet: biztos nyerni fogsz. A többi úgysem számít, igaz-e barátom?

Közben ilyen mondattöredékek születnek az önző, elefántcsonttornyukban ücsörgőktől, a fotelekből alkotóktól: „A posztmodern világ metakommunikatív paradigmaváltása, decens módon dinamizálja a létezés kvintesszenciáját.”

Nem érti a kedves olvasó? Én sem. Éppen ez a cél.

El szeretnék hitetni velünk, hogy a művészet, valami embertől elrugaszkodott, távoli, megfoghatatlan, zavarosnak tűnő csiribiri hókuszpókusz. Márpedig nem az. A művészet a lélek tisztaságából eredő jobbító akarat megtestesülése. Nem ködösít, hanem megvilágít. Nem maszatol, hanem kiélezi a képet. Nem egymásra hajigált hangok kazla, hanem dallam, ami akaratlanul belénk vésődik.

Sokan vannak kortárs művészeink közül, akik fölismerték a múltunkból gyökerező szerves alkotás jelentőségét. A forrásból merítkezés megalkuvást nem tűrő alázatát. Törekvésüket gyakran gúny, meg nem értettség övezi. Mégsem állnak be a brekegő sorba, nem tartják a tenyerüket. Hozzászoktak ahhoz, hogy a művészetük nincs a média fő sodrában.

A figyelem a színesekre, az ordenáréra vevő. A talmi ragyogásra.

Mégis teszik, amit tenniük diktál a lélek. Vagy kérdezzék meg azokat, akik talán a legönzetlenebbül mentik a magyar műveltséget, óvják, tovább adják népünk önbecsülését, szerte a Vajdaságban. Az amatőröket, félprofikat. A népi kultúránk őrzőit. Néptáncosokat, kézimunka köröket, asszonykórusokat, hagyományápolókat, civileket. Pénz nélkül, önszerveződéssel alkotnak maradandót, hatalmasat, évről-évre. Akiknek a népviseletüket, tájszólásukat, szokásaikat a saskabarés adócsalók oly szívesen gúnyolják. Hazai véleményvezérekkel együtt.

Amikor – úgy az időt álló, kincseket termő kortárs alkotóink, mint a szélesebb rétegeket szervezők – áldozatos tevékenységére gondolunk, a legkevesebb, hogy A magyar kultúra napján levesszük süvegünket, és csöndben meghajolunk előttük.  

Pk