HOTEL SZERBIA

Mi, vajdasági magyarok egyes szélsőségesebb államalkotó polgártársaink szerint csak jöttmentek vagyunk a szülőföldünkön. Turistának számítunk. Pár száz évig ugyan mi voltunk a főbérlők, későbbiekben a szállásadóik – a jó nevű, magyarbarátságáról közismert Habsburg dinasztia meg a szálláscsinálóik –, de azóta sok tetemet levitt a víz a Dunán meg a Tiszán. Történt ez-az. Közel egy évszázada a kies „Szerbiában” vagyunk elkvártélyozva, ami az összes balkáni hotelhoz képest némileg ugyan lepukkantabb, viszont egyre szellősebb, lakályosabb: manapság sorra ürülnek az apartmanjai. A keleti szárny már alig lakott, a délibe meg csupa gyanús elem fészkel. Ott sok a csetepaté. A múltkor fölpofoztak egy pincért, mert véletlenül disznóhúst szervírozott. Noha szállodánk csupán egy csillagos, ám az még mindig ötágú és vörös. Sarló-kalapács is volt mellette, aztán koronát akartak ráfesteni. Akárhogy igyekeztek, a kétfejű sasos-koronás címeren mostanáig átüt a sarló meg a kalapács. 

Minálunk a hotel északi szárnyában mindig béke és nyugalom honolt. A szobáink szőnyege zöld, kék a plafon, sárgák a folyosók. Eleinte nemigen tudtak velünk mit kezdeni: csöndösek voltunk, meghúztuk magunkat, szoktuk az új körülményeket. Mivel sosem reklamáltunk, egy idő után az alagsorba kerültünk. Jobbára békén is hagytak bennünket. Először csak az ügyesebbjét osztották be szobaszervizesnek, londinernek, takarító személyzetnek, majd szép lassacskán mindannyiunknak találtak munkát. Ki az illemhelyeket pucolta, ki pedig a konyhán mosogatott. Főszakács soha nem vált egyikünkből se, mert tartottuk magunkat a mondáshoz: amit főztetek – egyétek! Hát, ilyetén akadtak szomorú emlékű, odakozmált vacsorák, selejtes menük, pocsékra sikerült fő fogások, amiket sűrűn-sűrűn a mi torkunkon is le akartak tuszkolni. Vagy huszonöt éve például vidám zenés lakomának indult egy összejövetel, és a végén halotti tor lett belőle. Sok véres hússal. Hiába. A szállodát működtetőknek nem erősségük a társas estek ételméreg nélküli szervezése. Ugyanebből a megfontolásból még fizetőpincér sem lehetett egyikünkből sem, nemhogy a szálloda igazgatóbizottságába bizalmat kaptunk volna. Nem értünk a pénzhez, a bevételhez – mondták. Mi meg elhittük. A koszt-kvártély fejében eleinte csak dolgoznunk kellett. Aztán kitalálták, hogy huzamosabban ott időző vendégekként fizessünk is a szállodai díjakat. Zokszó nélkül tejeltünk. Elvégre, az alagsorból igazán nem láthattuk át a hotel helyzetét. Pedig a romlás jelei hamar megmutatkoztak. Többször előfordult például, hogy az éppen megválasztott szállodaigazgató tőlünk kért kölcsön. Amolyan előleg gyanánt. Ha netán berzenkedtünk, követeltük a panaszkönyvet, hogy nekünk sincs miből: erőszakkal rekvirálták el az ingóságainkat. Kell az újjáépítésre, harsogták a hotel hangszórói. Néhány szerencsés, akinek kilépő flepnije volt (füvet nyírattak velük) és sikerült kívülről is megszemlélnie a Hotel „Szerbia” állagát, elkezdte híresztelni a baljós jeleket. Potyog a vakolat, fölvizesedtek a falak, beázik a tető és az áramellátástól kezdve a fűtési rendszerig minden ósdi, elavult. Ez a hotel nem életképes. Esik szét az egész – suttogott a terjedő propaganda. „Csak a legfölső szint működik. Ott vadonatúj a berendezés, télen is trópusi a meleg, nyáron meg jégbe hűtött pezsgő járja, és minden éjjel megy a buli, habfürdővel.” Állítólag az igazgatóbizottság tagjai, meg néhány VIP vendég kedvéért tartják fönt a mai napig a komplexumot. Egyik magyar vendég, aki a könyvelőségen dolgozik (bérszámfejt) megdöbbenve tapasztalta, hogy jó ideje az odafönti irdatlan cechet is rendre az alagsorban lakókra számlázzák. Fizetjük a kaviárt, az énekesnőket, a rúdtáncos lányokat, és ládaszám a drága viszkit. Mindeközben a hotel zárt láncú tévéjén főadásban látjuk, hogy a direktorunk a könnyeivel küszködve a szálloda személyzetétől és szálló vendégeitől több türelmet, megértést és szolidaritást kér. All inclusive lesz minden hamarosan, ígérgeti. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy az árak egyre magasabbak, a kiválósági tanúsítványt pedig külföldről lefizetett trógerek adják. Ők a leggyakoribb vendégek a legfölső szinten… Ámbár tudja már mindenki: régen nem a luxuskategóriába tartozunk, hisz egy Hotel „Románia” nevű út menti csehó is elébünk került a vendéglátó-ipari egységek nagykönyvében. A Hotel „Szerbia” recepcióján gyakorlat, hogy bele-beletúrnak a poggyászokba, de karton cigarettáért italt, nőt vihet valaki a szobájára. A parkolóház garázsmestere a legnagyobb kocsitolvaj: összejátszik a maffiával. Bár a hotel panorámája szép, a látványból némileg levont valamit, hogy a ’90-es években kinek-kinek kézifegyverekkel kellett megvédenie a lakosztályát. A legszomorúbb, hogy a lift sem működik. Nekünk az alagsorból esélyünk sincs belekóstolni a fönti luxusba.

Az igazgatónk szerint a következő év ettől sokkal jobb lesz. Nem tudom, nem tudhatjuk. Reménykedünk. Mindazonáltal kicsit aggasztó látni, hogy a szép szavak ellenére naponta hányan másznak le a szálloda tűzlétráján. És az utóbbi időben már patkányokat se látni. 

NAPLÓ - 56.

Kanizsa, a pék sarka

"Valami Erőss Gábor nevű elszánt, újbaloldali-liberális aktipista blogján akadtam egy furcsa bejegyzésre, holott – "ahogy az évek szállnak mint a drága percek"* – a pregnáns Trianonozásra egyre ritkábban szoktam fölkapni a fejemet. Viszont úgy tűnik a témával kapcsolatos disszonáns megnyilvánulásokra azért legalább a szemem sarkából odafigyelek. ( Bár a horizontális látószögem aligha van 180 fokos, a homályosodó peremet számon tartom. Mind óvatosabb duhaj vagyok.)  

Megláttam hát a hírt, hogy Józsefváros Önkormányzata 2016. végén egy Trianon-emlékmű megvalósítását tűzte ki célul. Ezt nehezményezi Erőss, aki nem is annyira civilben a Párbeszéd Magyarországért Mozgalom (hehehe…) társelnöke. Miheztartás végett: a Medián novemberi közvélemény-kutatása szerint az Erőss vezette odaáti Mozgalom a választópolgárok körében az imponálóan szerény 1 százalékos népszerűség mezsgyéjén bubog. Tehát a Sötét Oldal kicsiny Fekete Lyukai ők, persze iszonyatos potenciállal. Erejük fitogtatása, ha szépen szembemennek egy konszenzussal létrejött üggyel, ami ráadásul inkább szimbolikus gesztus gyanánt jönne létre, mintsem az aktuálpolitikát szolgálná. Nekik mégsem kell az emlékmű.

Miért?

Csak!

Mint a viccbéli rendőrjárőr: „Kuss! Mi így parkolunk!”

Nem tudom kiféle-miféle szerzet ez az Erőss Gábor, aki szerint nincs szükség itt semmiféle emlékműre, vagy bárminemű emlékhely kialakítására, ami nyomokban is de a nemzet emlékezetét szolgálná anélkül, hogy akár ruhaszárítónak, téli melegedőnek, szélfogónak netán köztéri vizeldének lenne hasznosítható, vagy legalább valami applikábilis funkciót töltene be a Józsefváros mérsékelten kies környezetében. Ideidézem szellemét: „Nem egy sokadik kopjafára, turulra, vérző bronzszívre van szükség a közös emlékezéshez, a közös jövőhöz. Hanem valamiféle -- figyelem! -- eleven emlékműre!”
Igaza van.
Pokolba a sok turullal, totemmel, barbár jelképrendszerekkel, mindama mákonnyal, mely ennek a FIDESZ-KDNP által generált félresiklatott emlékezetpolitikának a cafrangja!
A rossebnek köll például az a sok köröszt a Délvidéken ártatlanul kivégzettek sírhantjain!

1. Normális ember amúgy sem rak körösztöt hajdani dögtemetők, vizesárkok, szeméttelepek tetejére.
2. Drága a fa, a kő, a bronz, a nyersanyag. Egyszerűbb összefércelni kéttucatnyi rőt vásznat, egy-két napra kitenni a bámészkodóknak, performanszot kanyarítani belőle. Készüljön róla félszáz fotó , workshop e’fftársak, bréjnsztorming a menő, a csapatépítő tréning, virul az újkori kloáka kaláka. Kiváló hivatkozási alap, évekig dagadó kebellel emlegethető, visszaidézhető. A mi Standing Rockunk, ugye Blötty Sógor?

3. Bonyodalmas a szervezés, minden év éppen aktuális tömegmészárlásának mementójaként verbuválni a közönséget. Ki a nyavalya tartja számon 2016-ban, hogy a nagyapját, a dédapját, unokabátyját, sosem ismert rokon fiúkat, férfiakat hol és mikor lődöztek bele a novemberi Tiszába?
4. "Eleven emlékműre" van nagyobb szükség! Igen!

Lenne is mindjárt egy nagyszerű ötlettervem, ami vizuálisan is megragadó, sokat mondó, ráadásul nagyon is hasznos:

Az élő emlékmű egy bizottság legyen. Valami jó huzatos utcasarokra, terecskére vezényeljék őket. Már a helyszín is utalás lenne Közép-Európa zivataros múltjára. Egy kerek asztalt körbeülvén – ragaszkodva z 1944-es tradíciókhoz – hátul összedrótozott kézzel, egymás mellé kerüljön a szabadelvű képviselő az újrapatkolt kortárs történésszel, aki kutatásaira hivatkozva 2016-ban fasisztázza Horthyt. Közéjük biggyesszenek vegyes sorrendben az elcsatolt nemzetrészek képviselete okán egy-egy szerb, román, szlovák, ukrán szélsőjobber politikust, kifejezetten a javából válogatva, megspékelve a Habsburg-intézet külön e célra beltenyésztett munkatársával.
Ha kipállott a szájuk a rengeteg Európa és demokrácia szó ismételgetése miatt, úgy az asztal alól egy magnó automatikusan bekapcsolva kezdjen Beneš meg Titó beszédeiből hosszabb idézeteket, és hogy a hangeffektusok ne uralják el a kompozíciót, időnként Nicolae Ceausescu háromdimenziós hologramja is megjelenjék, amint Elelnával az oldalán kenyeret oszt az éhező erdélyi magyaroknak.

És ez a díszes kompánia addig ne keljen föl az asztaltól, amíg határon túli magyar él az elszakított területeken.

Akkor szabad majd koszorúzni."

* Egy Faludy vers részlete, a Villon átköltésekből. Fejből tudom, csak a címe nem jut eszembe és már nincs időm utánakeresni, sietek.

Pósa Károly: TÉLI PÁVATOLL

 

Öreganyám sifonérján vázában pávatoll lengett. Emlékszem. A halottak lelke miatt kellett. A páva tolla riasztja a holtakat, rémteleníti az álmokat. Szivárványosan szerény volt. Nem kért sokat. Mellette porcelán balerina, giccs-sirályok párban, szagtalan művirágos téli magányban. A régi öregek még hittek minden dekódolatlan jelben, a vallásban, másban, sokszor az áltatásban, Jugoszláviában, ahol hazugság volt bőven. Sokszor, túl sokszor a kapott júdáscsókban. Megettük kenyerünk héját, s a bélit: mármost mifelénk a számvetés majdnem ünnepi pátosz – bár magyar a magyarnak dögkutat mélyít. Errefelé természetes a káosz, ezek a kezeletlen, időtlen délvidéki körbe-körbegyűrődő lázkarikák a bőrön, telepakolva utcahosszat kikészítve megannyi kopott bőrönd fölülírja az itteni életet eréllyel. Józsefi értelemben vakon mért, bizonytalan, bokaközépig se érő sekély kéjjel.      

Rám ijesztett a téli sokadalom. A hideg birodalom vissza-visszajár, kapcabetyár. Dermesztőt lehelő fullajtár az idő, aki a nyarat tücsköstül, hegedűstül megvette. Törött a kukorica tő. Mára a kopogó rögök, és a szél parancsa regösükké tette. Zúg, nyikorog a levegőben a hóka sárga levele. Hajlong a kukoricaszár. A nyáj sem legel, minden, még az emlékek is akolba bezárva, köztük kérődzik a sok birka, s a párás ganajszagú széna-bazárban kampón lóg a juhász irhája. Nagyanyám szobája. Szagosak a decemberi babonák, távol a látóhatárban legelnek egy kusza sorba a jegenye katonák. Megül a semmi tája, mint elhajított királyi talár, drága prémes, hangot nem nyel el a pára. A fára kánya száll, kár, mondja, kár, a dala rémes. Gyeplőt dobtunk a deres napra, döcög a decemberi batár. S ahogy a szántásba fúródó tekintetemet fölemelni nem merem, nem áhítat, hanem más munkál bennem. Talán a félelem.

Mert a hóval jön az újév. A befútt úton vándorlás indul, és a lidércek akácfaágakként intő kezét, vagy a fürtben lógó angyalok a templomtorony fokán, a tiszai rókák nyomán, fácánok neszén a zúzmarás bokrok szakálla ritkul. A kezem nyújtom előre, nem bánom – elgémberedik. Kitapinthatom az ünnepet, bár nehezen virrad, gyorsan esteledik. Az égboltozat színe ábrándos. Ropogós fagy lába nyomán ténferegnek a kustúr-úti dűlőhöz csapott kerek téli terek. A kanális partja ezüstpántos, balról is - jobbról is száradt nádbugák, erezett gerezdek a levelek. És a sok dudacserepes, kontyos tető füstöl, a kor csak dadog bután ezen a délután, Kanizsa város látképe girbegurba latin betűvel hintett jég trónuson kint hagyott, dércsípte dugvány. Bácska, a Járás téli palántája. Látja, aki látja, semmi sem szavatolja. Az aszfaltúton egy kocsi sárgás fényt szór, bántón erős a ködlámpája. Bólint a mama pávatolla.  

KÍVÜLRE KERÜLT BELSŐ VILÁG

Széljegyzet Aleksandar Oklobdžija festűművész: A TÉR TOLMÁCSA című önálló kanizsai tárlatához

Dobó Tihamér Képtár, 2016. december 1. - A tér tolmácsa: A. Oklobdzija tárlatmegnyitója

A belső valóság, a belül hordott érzelmek, emlékek, ideák és nagyon is valós tapasztalások általában a szépség, a jóság mércéjével bíró fogalmak. Önnönmagunkra kivetített, kifejező erejű utalások. Velünk élő képzetek. Sok esetben a természetünk függ tőlük. Hordozzuk ezeket a hogyan-mikéntekre, a mitőlre, de legfőként a miértekre adható válaszainkat.

A kérdőjelekre kínálkozó feleleteink erősen kódoltak. Sokan egy életen keresztül nem fejtik meg egyiket sem. Ám a művészember a saját eszközeivel igyekszik föltörni ezeket a titkokkal zárt, bonyolultnak tűnő képleteket, amikről aztán igen gyakran bebizonyosodik, hogy szükségtelen túldimenzionálni őket. Megijedni pláne nem kell tőlük. Akinek megadatik a teremtés lehetősége, és ehhez elég tehetsége van, ugyanakkor elégséges akarat munkál benne, nagyon hamar átlátja a rendszert. Érteni, de ami ettől is lényegesebb – érezni tudja majd a világot.

Aleksandar Oklobdžija művészi pályája azon szakaszához ért, amikor már mellőzhetők a saját nyavalyáink, az idegpályáink körüli fölösleges tiszteletkörök. Így a helyes! El is kell hagyni a legbelső univerzumunk csillagképeinek dodonai üzeneteit. Egy bizonyos koron túl már nem kell a babonás belvilágunk szirénhangjain rágódni. A kiforrott alkotó ugyanis jóval bölcsebbé, többé lesz. Eredetivé válik. A köldöknézés abbamarad. Sztoikus nyugalom hatja át minden gesztusát. Amit fest, amit létrehoz, azokon a képeken a fiatalkori manírok egyre halványabbak, hisz a sallangmentesség, a tűpontos alkotás spiritualizmusa nem tűri meg a harsányságot, a tétovázást, a tapogatózó útkeresést, ami minden alkotó számára a korai, éretlenebb időszakok kénytelen velejárója volt.

Oklobdžija kiállított képeinek java már a teljes fölülemelkedettség fázisában készült. Úgy témájában, mint technikájában elmélyült, filozofikus tartalmat közvetítenek a képek. A figyelmünket a környezetünkre összpontosítják. A festő átértelmezi, azaz ha tetszik: tolmácsolja, lefordítja, a képzőművészet vizuális eszközeivel újrabontja a formákat. Az igazság sulykolása helyett sajátos képírói „nyelvezettel”, elfogultság nélkül tárja elénk a térbeliség metafizikájának adományát. Nem csoda. A vajdasági rónán alkotó képzőművészek, úgy a festők, mint a grafikusok legtöbbjét – már aki valamit ér – a kezdetektől foglalkoztatta a tér-teremtés formai leképezése. Vagyis a magyarázata, újraértelmezése annak a strukturális adathalmaznak, ami a létező és az elképzelhető mezsgyéjén karakteressé, egyedivé minősíti a tájat, mindaz, ami áthatja szülőföldünk szellemiségét.

Oklobdžija színvilága rendkívül gazdag, mondhatni a közönyszürkétől a palást bíborjáig feszül az íve. A velencei kékjén világítva parazslik a sárga. Mégsem a megfelelési kényszer korszerűsége, hanem a hitelesség nyugalma árad a nézőre. Noha a figurális ábrázolás ebben, a Dobó Tihamér Képtárban reprezentált anyagban csak imitt-amott érhető tetten, az erős kontraszt hatásokkal operáló művész geometriai alakzatai révén azért egyfajta rajzos személet mégis csak tükröződik a képeken. Bársonyosan mélyek a színek, s mint a gordonka búgó hangja, hullámzanak a vonalak. Mindössze az idomok közé ékelt szögletes formák árnyékolják a látványt. Egy másmilyen fénnyel megvilágított effektussá varázsolják a lényegi tartalmat. Az imitáció önmagáért való. A kanizsai festőművész a ma divatos összes elmélettel, divathatásokkal szemben magától értetődő, kimért nyugalommal festett képein a gyakorlatias gondolkodás ötvöződik a lényegi való megragadásának egy másfajta, nagyon is emberi, mindeközben szellemi-éteri értelmezésének a kísérletével. Aligha megkerülhető az a kérdés, lehet-e interpretálni a külső világ jelenségeit, a belülről fakadó emóciók révén? Aleksandar Oklobdžija önálló tárlatát elnézegetve, azt hiszem adekvát válasz született. Igen, lehet.

Pósa Károly

A PUSZTA POMPÁJA-ZSONGÁSA

Pillanatkép a megnyitóról

Nagy László egyike azoknak az idehazai magyarjainknak, akiről nyugodt szívvel állítható, hogy sokoldalú alkotó, karakterét tekintve egyedi, mi több – érdekes figura. Igazi teremtő, nyüzsgő lélek. Reneszánsz embernek is mondhatnánk, hisz interdiszciplináris jártassága a jószággondozástól kiindulva a népi építészet, a folklórkincsünk mentésén és még sok mindenen keresztül a képzőművészetig ível.

Éppen ez utóbbihoz való nem mindennapi kötődését, festői kvalitását mutathatta be az Ars Natura civil szervezet jóvoltából és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, a karácsony előtt két héttel megnyitott önálló tárlatán. A régi E5-ösön, vagyis a Szegedi úton lévő tanyai magángalériában megrendezett kiállításának képei egyetlen tematika köré szövődtek: a rendezvény címéhez méltóan az összes kép valamilyen formában, más-más hangulati elemmel, de a pusztát, a rónát – a vajdasági tájat ábrázolta.

A megnyitón a békéscsabai színi tanoda fiatal hallgatói mellett közreműködött Seregi Zoltán, rendező-színész, aki méltatta Nagy László munkásságát, és szavaival ünnepélyesebbé, meghittebbé tette a rendezvényt. (Egyébként Seregi Zoltánt a vajdasági magyar tévénézők már régtől fogva ismerhetik: vagy ötven éve ő játszotta Tutajost, a Tüskevár című ifjúsági tévéfilm-sorozatban…)

Amint az szóba is került: igen nehéz dolga van annak, aki Nagy Lászlóhoz hasonló fába vágja a fejszéjét, azaz a bácskai rónaság megfestését tűzi ki célul maga elé. Tudniillik a semmi megragadása mindig kihívás az alkotó ember számára. A harsány szín- és formavilágot sokkal egyszerűbb tetten érni, fölvázolni, papírra, vászonra álmodni.

Míg egy tengerparti sziklás rész, egy nagyvárosi utcarészlet kavalkádja, de még egy ízléses virágcsokor is szinte kínálja magát, addig a lapályon a kiégett fűcsomók, a kórók, a száraz dűlőutak nem sok látnivalóval kecsegtetnek – hinné az avatatlan, egyszerű ember. Holott Nagy képeit nézegetve nyilvánvaló a tény: Bácska és Bánát pora, sara, a szikes pusztasága hallatlanul erős vizuális hatásokat tartogat annak, akinek értő a szeme-szíve.

A pasztell technikával, krétával készült alkotások zömén testet öltenek a párák, a ködfoltok, s a levegőben szürkéllő porkristályok finom fátyolként, mintegy sejtetve engedik fölfedezni a puszta intimitását. A festő előtt és után is bizonyára lesznek majd – vagy már vannak – kortársak, akik szintúgy ezt a mágikus tájvarázst igyekeznek láttatni, értelmezni. Nagy László sokadszorra elmesélt képei viszont mellőzik a konvencionális látásmódot. Az alkotó nem esik a langyos semmitmondás csapdájába, ami bizony gyakorta jellemzője a pasztellel ábrázoló művészeknek. Nagy László festői kéznyoma unikális, színvilága karakteres, vonalvezetése a kellő mértékben pulzáló: hol erőteljes, hol pedig pávatoll finomságún puha. Látszik, hogy nem csak az érzelmek, de az élmények is ihlették. Valószínűleg ez a visszafogott természetesség az, ami a szépen megfestett, szemnek kellemes, bájjal átitatott tájképeknek hangulatot teremt. Mert a Járás mértéktartó dinamikája ott érződik a piktúrában fogant akarat által. A romos tanyák meg-megvillanó meszelt fehérje éppen csak vakfoltként vezeti a szemünket a tág térbeliség uralta elvadult bozótos mélyére. A szélben billegő bogáncskóró-fej sem mint díszlet van jelen, hanem a szerves történetmesélés része, az aranymetszés szabálya szerint elhelyezett utalás, az ismert világunk rádiuszát jelölő nagyon is prominens, elhagyhatatlan tartozék. Szentimentalizmus nélküliek Nagy László pusztai képei, képzőművészeti kísérlete komolyságának hiteléért olykor stilizáló manírokat is megenged magának, ékesen bizonyítandó, hogy nem csak valamiféle múló stílusfordító hóbort szülte az alkotásokat, hanem az erős vágyódás, az igényesség, a környezetét tisztelő, a szülőföldjéért rajongó kortárs művészi akarat által.

Egy olyan ember festett a maga és mások kedvére, akinek szívügye a Járás. Aki teljes valójában, az utolsó göröngytől a jegenyefák hegyéig ismeri, éli, és minden nap újrafogalmazza a tájat. Hisz sosem néma a pusztaság. Az alkotói kegyelem révén elegáns zeneiséggel árad belőle a kellem, a szépség. Akár Nagy László képeiből.

Pósa Károly