MINTHAORSZÁG I.

Szkopje főtere, Nagy Sándor gigászi lovasszobrával

Pk (Szkopje)

 – Kis nép ez. Lehetetlen nem együttérzéssel nézni őket – ingatta fejét Szkopje központjában a budapesti újságíró barátom. A macedón nemzeti erők hívó szavára május 2-án, tegnap este, immáron 65. alkalommal gyűlt össze a tömeg, hogy a parlament előtti teret valamint a sugárutat elárasztva tüntessenek a fél éve regnáló baloldali és albán jellegű hatalmi koalíció alkotmányellenes lépései ellen. Velünk együtt forgatócsoportok tucatja tudósított a helyszínről.

Az országházat – ezt a jellegtelen, terrakotta-színű márvány épületet (első ránézésre egy vidéki nagyváros bíróságára, vagy szocreál négycsillagos szállodára hasonlít) – többszáz rohamrendőr sorfala védte. Fotósunk kiszúrta a közeli utcácskában várakozó páncélozott belügyi járműveket, meg a vízágyús kocsikat. A protokoll szerint, minden magára valamit adó demonstráció elmaradhatatlan kellékei.

Pont miképpen a lezárt köztereken villogó rendvédelmis terepjárók, a civil ruhás, de bemikrofonozott belügyesek, meg persze a más városokból átcsoportosított karhatalmi alakulatok. Délben útbaigazítást kértem egy járőr párostól. Néztek rám, mint egy testtelen hangra. Kis ideig tanácstalanul vakarászták a fejüket, majd kibökték: nem tudják, hol van a keresett utca. Tetovóból vezényelték ide őket.

Háromnegyed hatkor a párizsihoz kísértetiesen hasonlító diadalív előtt-alatt már ezrek állnak. Sokuknál macedón zászló, mindenféle méretben. Messziről nézve piros-sárgába öltözik az utca. Odafönt a magasban kamerás drón köröz. Hangszórón népszerű macedón folklór nóták között egy-egy popszám is elhangzik: a szövegből ítélve amolyan hazafias érzelmekkel táplált műdalokról van szó. Érzékelhető a hatásuk, hisz a szemmel láthatóan folyamatosan gyarapodó tömeg egy emberként énekel. Lobognak a zászlók, rázzák a tüntetők a különféle feliratú transzparenseket. A molinók, táblák kivétel nélkül mind házi készítésűek. Ahány, annyi fajta. A szellemestől a fenyegető tartalomig üzennek az odabent tétlenkedő kormánynak: a haza nem eladó, alkalmatlanok az irányítók, választásokat – azonnal. Tudniillik Macedóniában fél éve valami féle kormány nélküli állapot leledzik, káosz van, nem funkcionál az ország vezetése. A választásokon győztes VMRO-DPMNE jobboldali párt 51 százalékos diadala pirruszinak tekinthető, hisz szövetségesre nem találván elestek a kormányalakítástól. Két lehetséges partnerük túl nagy árnak mutatkozott a koalícióért. Az ősellenfél „szociáldemokraták” támogatása, a baloldallal való összeborulás, vagyis a nagykoalíció eleve szóba sem került. Hiteltelenné tette volna a nemzeti erő politikai krédóját. Az albán nacionalisták pedig csak lehetetlen föltételekkel lettek volna hajlandóak közösködni. Mégis, ezeket az amúgy minden normális, hazában és nemzetben gondolkodó politikai tömörülés által vállalhatatlan kritériumokat hogyhogy nem, a baloldal szépen elfogadta – déja vu: a hajdani kommunisták mindenhol, minden körülmények között, akár az önföladásig képesek megalkudni a folyamatosan áhított pozíciókért, a hatalomért – s amióta megköttetett a piszkos paktum, nincs nyugalom a dél-balkáni kis országban. Még magyar ésszel is nehéz megemészteni az albán politikum követelését. Az összlakosság alig negyedét kitevő albánok ugyanis többek között a macedón állami himnusz, és a nemzeti lobogó megváltoztatása mellett azt is szeretnék, hogy az albán legyen a kétmilliós ország második hivatalos nyelve.

Mivel Macedónia mindmáig a nemzetté válás rögös útját járja, úgy hiányzik nekik az albán etnikum kötözködése, mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Az amúgy is pattanásig feszült helyzetet ráadásul bonyolítja a régió legszegényebb országát sújtó gazdasági válság is. Tehát a politikai zűrzavart tetézi a lakosság körében tapasztalható elégedetlenség: alacsonyak a bérek, a nyugdíjak még a túléléshez is kevésnek bizonyulnak, nagy az elvándorlás, a kilátástalan fiatalok külföldön keresik a jobb élethez való föltételeket. Csoda-e, ha kiéleződnek az etnikumok közötti feszültségek? Krízishelyzeteknél óhatatlanul fölerősödnek a szélsőséges hangok, radikalizálódik a közélet, amit sajnos külföldi érdekeltségű ügynökök, civil szervezeteknek álcázott, ám politikai ukázok végrehajtására szakosodott tömörülések is naponta szítanak. Valakiknek, meg a hírhedt, nevesített pénzembernek – jobbára Soros György személyét hangsúlyozza minden interjúalanyom – és a nevesíthetetlen hatalmaknak is komoly érdekük Macedónia destabilizálása, és a dél-balkáni régió lángba borítása. Erről beszélgettem Nikola Srbov szkopjei történésszel, politológussal, aki görög, szerb, magyar és lengyel szakemberekkel egyaránt közreműködve igyekszik föllebbenteni a fátylat a háttérből irányítani szándékozó pénzügyi-üzleti körök és a kisistenként viselkedő magyar származású bizniszmen spekulatív politikai játszmáiról.

Aligha véletlen, hogy ekkora utálat övezi Soros fémjelezte politikát. A két évtizede itt élő, és macedónul kiválóan beszélő Balkánra szakosodott amerikai elemzőtől kezdve pártpolitikusokon át az utca emberéig egyaránt megvetéssel emlegetik Soros György nevét. Pestiesen szólva az ügyeskedő pénzes-zsák túltolta a biciklit. A szándékai mára lelepleződtek. Túl sok helyen, túl sok alkalommal játszottak már fizetett emberei a Macedóniában most zajló forgatókönyvből. Ismertek a módszerei, tudottak a trükkjei is. Nem meglepő módon, senki sem kér belőlük.

Erre bizonyíték a hónapok óta elkeseredett szkopjei, meg a más macedón városokban tiltakozók elszántsága. Kis nép ez a macedón. Ami kevesük van, foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. A nemzeti öntudatukhoz, a hagyományaikhoz, az anyanyelvükhöz. Végső soron: a függetlenségükhöz. Nekünk, magyaroknak nem kell magyarázni – miért? Mondtam már, semmi kétség: szimpátiával tekintenünk a macedónokra.

                                                
A fenti írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, május 3-án*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)  

NAGY SÁNDOR MADARAI (II.)

Pósa Károly (Szkopje)

A tegnapi apartman-szállásunk teraszán sikerült domesztikálnom egy galambot. Igazi szkopjei, tehát városi galamb volt. Szürke és unalmas. Már-már beszemtelenkedett volna a szobába is, nem zavarta az emeleti üvegezett ajtó, a szőnyeg, sem a fotelok, sem a heverők. Csak egyvalami érdekelte: az elébe vetett kifli vége. Odahaza ki nem állom a fajtáját. Még ujjongok is, ha a kutyák alkalmanként levadásznak egy-egy bárgyúbb purclit, pállott szájú fiókát. Nem hiányoznak az udvarba. Tolakodó, szemetelő népség. De itt: valamiért ezekkel is beérem. Úgy viselkedek, mint a gyerekeim, amikor a tengeren nyaralunk. Minden kóbor kutyát-macskát megsimogatnék. Minden pintyőkének odafütyülök. Örülök a jószágnak.

Hiányoznak.

Ma átköltöztünk egy másik szálláshelyre. Ez is a belvárosban van. Alaposan fölszerelt, a legmodernebb eszközökkel ellátott. Még kávéfőzőről, hajszárítóról is gondoskodott a gazda, nem beszélve a bútorozás pazar kényelméről. Elkél a komfort. Van mit kipihenni. A macedón fővárosban már most, május első napjaiban is közel harminc fokot mérnek, és ez csak Celsiusokban értendő. Valójában sokkal forróbb a hangulat. Az érezhető gazdasági megtorpanástól a politikai válság még inkább mélyül. Hab az ehetetlen tortán, hogy a lakosság szenvedő keserűségét a tapinthatóan meglévő etnikai konfliktusok sem enyhítik. Macedónia sajnos pattanásig feszült helyzetben éli mindennapjait. Az még hagyján, hogy Szkopje bizonyos peremkerületei kifejezetten albán gettónak számítanak, ahová a többségi nemzet fiai alig-alig, vagy egyáltalán nem járnak. Az sem meglepő, hogy majdnem mindenütt vannak külön macedón, és külön albán jellegű kocsmák, attól függően ki a tulajdonos, melyik náció körébe tartoznak a törzsvendégek. De az már elég egyértelmű, baljós tünet, amikor például a pékségek, a vegyeskereskedések, de még a borbélyüzletek (!) címtábláján is  – fittyet hányva az abszolút többséget alkotók önérzetére –, mintegy szándékosan mellőzve a macedón megfelelőt: csak albán nyelvű fölirat látható.

Pedig a macedónok most élik önálló nemzetté válásuk tinédzser éveit, s mint tudjuk, a kamaszkorban lévők általában nehéz természetűek. A fátyolozott múlttal sem rendelkező nációk – a legjobb, ha műfajilag a szintén gyermeteg szlovák hazafiságot említjük a macedónéval egy lapon – nagyon furcsa dolgokat produkálnak. Itt van mindjárt egyebek közt a Szkopje centrumát kettészelő Vardar folyó kies környezete. 
Amikor majdnem három évtized után először pillantottam meg, súlyos percekig nem mertem szólni senkinek, mert azt hittem rosszul látom a helyzetet, hogy ilyen nincs, hogy valami félreértés áldozata lehetek. A mindössze pár tíz méternyi széles mederben három, fából ácsolt, korhű, vitorlás hajót "ringat" a folyó, ami annál is inkább meghökkentő, lévén a Vardar vízszintje alig valamivel több az éppen derékig érőtől. Mondhatni, a mi Tiszánk már a mólóbejáróknál mélyebb ettől. Itt viszont a spanyol konkvisztádorok óceánjáró büszke karavellái horgonyoznak. Esküszöm, még a hajókon sorjázó lőrések ablaka is nyitva! S míg a közeli sétányon katonás rendben álló pizzériázókra ásít az ágyúk torka, és a promenád alatt szerelmetesen sétáló párok bújnak össze, tőlük pár lépésre hajdani kalózcsaták dereglyéi terpeszkednek a Vardar hátán, a hajók gyomrában rakásnyi rossz arcú, kampós kezű, állig fölfegyverzett, zsákmányra leső matrózt sejtetve. Félénken rákérdeztem, vajon honnét a csudából került ide Kolumbusz meg Cortez viharvert flottája? Vagy kinek az esze adta ki ezt az őrületet? Válaszadóm, a volt kormányszóvivő fanyar ábrázattal, mintegy mentegetőzőn, sóhajtozva vallotta be, hogy az abszurd látványért egy pár évvel korábbi városfejlesztési projekt a felelős, és a plánum megmagyarázhatatlanságától csak az azt elfogadó politikusok a nagyobb marhák. Az árbocos ágyúnaszádok most már itt maradnak, míg a deszkázatukat szét nem rohasztja a múló idő, meg a folyó szeszélye.

Beülvén egy hangulatos kávézó kerthelyiségébe, egy potom ékszerdobozba, ami alig valamivel volt kisebb, mint a Nyugati pályaudvar, kívülálló módjára szemléltem a forgatagot. Gyakorlatilag innét is látni a város fölött magasodó Vodno hegy csúcsán álló körösztöt, ami megint csak a macedón mértékletesség, visszafogottság ékes szimbóluma: 66 méter magas, tiszta acél szerkezet. Biztos ami biztos alapon éjszaka becsületesen meg van világítva, mintegy tájékozódási pontul szolgál az ortodox keresztény-muszlim rivalizálást illetően: nehogy egy álmatlan Allah-hívő albánnak az éj kellős közepén kétségei támadjanak afelől, melyik vallás hívei ennek a földnek az elsődleges urai… 2oo2-ben készült el, Milleniumi Kereszt néven emlegetik. Jelez egy évezredes mérföldkövet, egy újfajta időszámítást. Nem biztos, hogy a leginkább ígéretes jövőképpel.

Aztán este, ahogy errefelé a Balkánon vissza-visszatérő népi motívumként a sorsnak megkísértenie szokás: bele is csöppenek életem első, szkopjei demonstrációjába.

(folytatjuk)   

NAGY SÁNDOR MADARAI (I.)

A jó hírem az, hogy itt is vannak csókák. Mármint madarak.

Ahol csóka van, ott toronyházaknak, emeletes építményeknek kell lenniük. Meg embernek. Városlakóknak. Azok nélkül szegényebb, anyátlanabb, magányosabb a csókamadár.

Szkopjéban nincs hiány emeletes építményekből. Új a város. A földrengés óta, ami vagy félszáz éve történt, rendesen, bár kicsit kapkodva húzták föl a házakat. Szó szerint a semmiből.
A Frici sógor éppen akkor, és éppen itt volt katona. Mesélte: kivezényelték őket a romok eltakarítására. Tucat számra húzták elő, szedték ki a törmelék alól a halottakat. A túlélők máig emlegetik a nagy szkopjei katasztrófát. Az emlékezet végtelen.  

Ugyanakkor pont annyira szemtelenek a verebek, mint odahaza. Rászállnak a két nap után kedvenc kocsmává avanzsált lokál – Faktory a neve, nem kell poénkodni, így írják – teraszán sorakozó székek karfájára. Csivitelnek. Majdnem olyan bután és mégis értelmesen csillogó szemmel néznek, akárha Kanizsán lennék. Persze, galambok nélkül a városi lét elképzelhetetlen. A sarki burekozóban rendőrjárőr: két férfi meg egy keszeg női közeg villásreggelizik, miközben a másik asztalnál, a túlsó szögletben magam vagyok. Nézek kifelé, nyitva a kétszárnyú bejárat, rálátni szkopje központjára. A narancssárga-fehér városi taxik suhannak, de én csak a repedezett beton vályújába szorult tócsába inni, meg fürödni visszajáró madarakat figyelem, mert dacára annak, hogy a Balkán-félsziget délkeleti fertályának egyik fővárosában vagyok, meglehetősen korai időpontban, amikor még a kaporszakállú pópa sem ébredt - szemfájdítóan sok a nyüzsgés a bácskai lelkemnek.

A rossz hírem viszont az, hogy amúgy semmi jó hírem nincs.

Szkopjeban a helyzet változatlan. De nem úgy, mint Erich Maria Remarque híres, majdnem azonos című művében, hanem a lényeget illetően.

Itt bebetonozódott minden, és a felek kivárásra játszanak. Háborút (egyelőre) senki sem akar. Nem érdeke az albánnak, nem érdeke a macedónnak. Mégis: akárkivel szóba elegyedek, egyöntetűen az a véleményük – valami készül.

Aligha lehet véletlen: az avatatlan szemlélő is érez egy megmagyarázhatatlan feszültséget. Míg a péknél fölszolgáló kislány a jellegzetes félhold-ívű késével apróra szeleteli a burekot, legalább három nációhoz tartozó kuncsaft tér be az üzletbe: macedónok, albánok, törökök. Ez utóbbihoz tartozó turistából van a legtöbb. Lépte-nyomon fölbukkannak kendős asszonyaik. Pergő nyelven, hangosan beszélnek, súlyos taglejtésekkel magyaráznak. Magabiztosságuk elgondolkodtató.  Hamarjában el sem lehet dönteni, vajon Koszovó közelsége, vagy a macedóniai idegenforgalom sikere-e az muszlim életforma ilyetén hangsúlyos jelenléte.

Ahol lakom, az ötödik emeleti apartman teraszáról rálátni Szkopje központjára. Szemben egy modernista, meghökkentő vonalvezetésű ortodox templom. Alig tizenöt éve készült. A tetőzete akárha játszótéri csúszda íve lenne: sosem hittem volna, hogy a kötelező bizantikus architektúra elemei helyett ilyen merész sziluettű, már-már az amerikai vagányságot, az ottani hetykeséget súroló szentélyt látok. Aztán később, a várost járva nyilvánvaló lett: itt minden unortodox módon másként hat, mint odahaza elképzelné az ember. A félmilliós macedón főváros kicsit olyan, mintha kifejezetten egy kusturicai film kedvéért dobták volna össze. Az utcánkra merőleges sugárút mindkét oldalát félszáz éves gesztenyefák szegélyezik. Most borultak virágba, orromba ver az illatuk, s a gesztenyefa-virág szirmok hópelyhekként pettyezik az aszfaltot. Alattuk párok sétálnak, május elseje van, itt is munkaszüneti nap. Eszik a fagylaltot, fiatal suhancok csapata tökmagozva, nagy nevetgélés közepette húz el mellettem. Odébb egy aktatáskás, drága öltönyös, ápolt külsejű úr ácsorog. Akármelyik nagyváros banktisztviselője, hivatalnoka lehetne. Láthatóan vár valakire, mert a karóráját nézi, türelmetlenül roggyant, helyezi a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Bárhol megállná a helyét az életkép, nézd, itt egy ideges, jól szituált úriember, akinek számít minden perce, hisz az idő pénz: Londonban, Berlinben, Rómában meg úgy tűnik errefelé is. A toporgó úriemberen pihen a szemem, tisztán emberi, félreérthetetlenül európai a látványa. Már éppen elismerően emelném a szemöldököm, mire az illető rácáfolva a külcsínre nagyot sercint maga mellé. Akkorát köp, mint a gólyafos. Csakhogy nem toccsan a betonon. Nesze neked Armani-öltöny, szemszonájt dipó-tatyó, urbánus Don Quijote.

Majdnem harminc éve, sorkatonaként egy évet voltam Macedóniában. Mindenfelé megfordultam akkoriban, beszéltem a nyelvet, értettem a szokásokat.  Most, egy hét alatt: újra meg kell tanulnom.

Pósa Károly (Szkopje)

JUGOSZLÁV KÓLÓ BRÜSSZELBEN

Fotó: Vermes Tibor

„- Hogy hogyan előzhetjük meg a rákot? Szívinfarktussal.”

Tegnap este csak a vacsoracsillag küldött be a házba. 

Hátul tettem-vettem, s míg a csöppenő, nyirkos áprilisi estében fát fűrészeltem, meg fejszével csapkodtam a fűzfanyak-koloncokat, hallgattam a Kossuth Rádiót. Az a lefitymáló rossz hír járja, hogy a derék favágók amúgy meglehetősen együgyű fráterek. Hogy a favágás pusztán fizikai kihívás, semmi több. Hogy az elme tevékenysége nulla. Pedig dehogy! A favágás jó kis szellemi torna is egyben. Agyunk, tudatunk elmélyül a rutinná váló vagdalkozásban, s ha elfáradt a hát, nyilallni kezd a csurom vizes derék, meg zsibbadnak a fölső karok, lazítás képen fűrészt szabad ragadni. Az kevésbé férfias ugyan, de sokkal pihentetőbb. Ha így, ha úgy, megint a kocsmafilozófus Szemölcs sógor finnyás megállapítása a helytálló. Szerinte sok egyéb mellett a favágás is női munka. (Magyarán: csinálja a k.rva anyád…)

Ráadásul a szezon remélt lezárására a legbitangabb, legcsomósabb darabok maradtak meg a múlt télről, s most – mivel az égiek dermesztő, gonosz pálinkasirató időket küldtek ránk –, dühös keserűséggel muszáj megint begyújtanunk. Legalább éjszakára. Ne legyen a házban olyan, mintha krumpliveremben kéne lepihenni.

Míg odakünn ügyködtem, egyre az járt a fejemben, mi lesz ennek a vége? Bolond az időjárás, bolond időket élünk. Mintha az Európa Unió brüsszeli központja is kezdene egy nagy üvegezett elmegyógyintézetre hasonlítani. Tanultunk pszichológiatörténetből Cesare Lombrosoról, és van némi portrérajzolói vénám is, értek az arcokhoz, ezért nekem nem különösebben meghökkentő ilyen Guy Verhofstadt meg Jean-Paul Juncker-szerű figurákban a nettó gazembert meglátni. Az viszont elég kínos, hogy ma ezek a celebpolitikusok az alfa hímek a majomketrecben.

A napnál is világosabbá kezd válni, hogy a régi vízió, az egyenrangú európai államok elvszerű és erkölcsi alapokon nyugvó schumani gondolata végleg megbukott. Ilyetén Európának mára nemhogy kérdésessé vált a jövője, hanem eldőlni is látszik. Finita comedia. S hogy ez megtörténik, megtörténhetett, abban nem kis kanala van-volt a már előbb emlegetett furcsa ösztönökkel, groteszk világlátással és kibillent valóságérzettel fölvértezett ködlovagoknak, az európai, különösen a nyugati politikai elit azon sodrába tartozóknak, akik még napjainkban is úgy viselkednek, mintha egy Bulgakov írta abszurd színműben a tökrészeg statiszták szerepét játszanák. Ezek csak a centiméter-gramm-másodperc értékét ismerik, abszolút hitük pedig a karáthoz meg mindenféle konvertibilis árfolyamlistához kötődik. Na jó: Juncker odafigyel a maligánszintre is. A nép meg fizeti valamennyit. Ezért este fél nyolckor megleshetjük őket, amint a szamaras lajtorján történő napi ámokfutásukról tudósít bennünket a híradó. 

Régebben mindig akadt egy nagyszerű jellemmel ötvözött zseniális koponya, aki észhez térítette a tévútra kerülőket: a bibliai Mózes tíz tőmondatnyi, kőbe vésett parancsolattal; IV. Amenhotep az egyistenhitet vezette be; Periklész demokráciát hozott, Nagy Sándor pedig erőszakkal, de elterjesztette a hellenizmust. 313-ban Konstantin császár államvallássá emeli a kereszténységet, aminek alapelvei majdnem napjainkig fundamentumát képezték mindannak, amit európai szellemnek hívunk. Mindmáig. Napjainkban a „kék páviánok” ( copyright Cseh Tamás) ékes bizonyítékai annak, hogy ha a suszter nem marad a kaptafánál, Muszta sem fog a Musztafánál. Mindennek a tetejébe hozza magával - mint A. A. Milne Nyuszija - az összes barátját és üzletfelét az öreg kontinensre. Jóllehet némi alappal vallom: az iszlám európai jelenléte olyan, mint az alkohol. Mértékkel feldob, nagy dózisban nyomorba dönt. Ennyi. A lényeg a mértékletességen kéne hogy legyen, de valakik Brüsszelben és szerte Nyugaton nagyon elvetették a sulykot. Ennek hozadéka a Brexit lépéskényszere lett, aminek mikéntjéről éppen ma folytatnak bizonyára mélyenszántó vitát a főkolomposok. Már tegnap este is egyféle déja vu érzéssel hadakoztam a fatönkök ellen. Motoszkált bennem a párhuzam, de csak ma reggelre, kialudván magamat jöttem rá, honnét fúj a szél.

Életkoromból kifolyólag tanúja voltam a néhai Jugoszlávia szétesésének. Vagyunk ezzel páran. Akkoriban, Tito halála után pár évvel hasonlóan bürokratikus társaság, elnöki tanács irányította az országot, évente másik-másik tagköztársaság jelöltjét vezetőnek választva. Akkor Belgrádban üléseztek teljesen hiábavalóan, miként ma Brüsszelben. A hamis ideológiai vezérfonalból szőtt paravánról (az önigazgatású szocializmusról) hamar megbizonyosodott mennyire ingatag, sérülékeny, kivitelezhetetlen. Ahogy az Európai Egyesült Államok hiú ábrándja is örvendetesen bedögleni látszik, a nemzetállami eszme legnagyobb dicsőségére. Mivel egy moralitást nélkülöző, átgondolatlan ideológiai alapján eleve reménytelen pusztán jogi, gazdasági, kereskedelmi és pénztechnikai ukázokkal egyben tartani bármiféle közösséget, most már csak idő kérdése, mikor következik be a kollapszus. Két tucat ország szövetségét ugyanolyan nehéz elvek nélkül megtartani, mint két ember párkapcsolatát érzelmek híján, vagy egy kisegyházat, szektát közös hitvallás nélkül.

A néhai Jugoszlávia esetében először Szlovénia elégelte meg a nyilvánvaló teszetoszaságot. A bénázást, a nehézkes intézkedéseket, a sehova nem vezető örök maszatolást. Bejelentették: agyő, Délszláv Testvérek Álma! Nem véletlenül a szlovénok léptek először az önállóság útjára, miképpen az sem meglepő, hogy a britek mondták elsőként Brüsszelnek: „Köszönjük Emese!” Történelmi és földrajzi okokból is mindig kicsit kilógtak a sorból. Az egyik is, a másik is. Aztán a példájukon (Ljubljanáén) fölbátorodva egyre-másra jelentették be elszakadási szándékukat a régi, közös tálból cseresznyéző jó barátok. Hajdanában Belgrádban gőgös kacagással, de fogcsikorgatva engedtek a szlovén függetlenség kinyilvánításának. Ma: Brüsszelben játsszák el, rezzenéstelen arcot erőltetve, nyugalmat mímelve, hogy nincsen semmi hiba, sül a liba továbbra is. Milyen rossz lesz az angoloknak, és bezzeg nekünk milyen jó még így is…

Hát: nem tudom. Én a ma önfeledten tanácskozó politikus urak s hölgyek helyében mélyen elgondolkodnék azon a tényen, hogy a nagy közös európai projektünk - amin pont fél évszázada ügyködnek - immáron a törököknek sem kell. Pedig Anatóliában a hírhedett kecskepásztor kompánia nem a Brüsszeli Csipkemúzeum parfümjétől szaglik.

Nem is tartok tőle, meggyőződésem, hogy ennyiben nem fog abbamaradni a dolog. Páran már a bőröndjüket nézegetik. A kilincs irányát kutatják. S mire oda jutna végre Szerbia, hogy a harmonikaszóval kísért kóló nevű körtáncot ropva betoppanhatna a régtől áhított finom mívű Európa Szalonba, már nemhogy ellopni való kabátok sem maradnak majd a fogason, hanem a történelmi szivarok füstjét is el fogja fújni a szél.

Pk

                

MAJÁLIS ELŐTTI KOMMENTÁR

 

„Bárcsak hideg volnál, vagy forró!

Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg:

kiköplek a számból.” (Jel 3,15–16)

Aki ismer, valószínűleg tudja, hogy tőlem jobban kevesen utálják a kommunistákat. 

Megvetem a még napjainkban is Titoért sóhajtozókat, a Che Guevara mítoszától megkergülteket, a szélsőbaloldali eszméket vallókat. A történelem szemétdombján van a helyük, a gyilkos ideológiájukkal együtt. Amikor ezzel valaki nincs tisztában, azt elnéző jóindulattal föl kell világosítani. De ha igen, és mégis – vállaltan, a már emlegetett történelmi trágyadombon feszít a sarló-kalapácsos szimbólummal, vagy az ötágú csillaggal –, azzal nem kell szóba állni. Pláne vitatkozni. Normális ember szarra nem üt.
Ám ha a szabad véleménynyilvánítás ürügyén netán mégis szólni mer az ilyen – esetleg van pofája magyarázni a sok rémséget, mentegetni a nyilvánvaló gaztetteket – nagy ívben ki kell kerülni. Tartom magamat Esterházy híres bonmot-jához: „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.”

Ahogy a náci bűnökre, úgy a kommunista bűnökre sincs igazolás. Nincs magyarázkodás. Nincs bocsánat. Gazemberekkel nem tárgyalni kell, hanem kirekeszteni őket. Kreténkaranténba velük.

Nem véletlenül hosszabb kicsit a tisztázó expozé. Közeleg a majális, vagyis május elseje, s mint a „nemzetközi nőnap” idején, úgy a „munka ünnepét” megelőzően is ajánlott világosan fogalmazva helyére rakni bizonyos dolgokat. 

Elvégre az elsejei „ünnep” már a nevében is hazug, hisz gyakorlatilag mindenről szól, csak éppen a munkáról – nem. Hiába adta ki 1955-ben XII. Piusz pápa enciklikájában, hogy május 1. immáron „József, a munkás” ünnepe is egyben, tehát viszonylag friss szakrális tartalommal bíró jegyzett nappá vált: joggal hiszem, Jézus nevelőapja nagyot nézne, ha látná, miként emlékeznek meg a hívők és az ateisták a „munkások védőszentjének” jeles napjáról. 

Hosszú-hosszú ideje inkább amolyan dínomdánomként él a köztudatban, majdnem mindenütt „pihenésnek” mondott tivornya az egész. Nincs ezzel semmi bajom. Akárkire ráfér egy kis kempingezés, a jó társaság, a bográcsozás. Aki megteheti, egy-egy alkalommal a strapás mindennapokból kilépve – hadd szórakozzon lazábban!

Végtére a május eleje egyfajta pogány tavaszváró ünnep is volt, a hagyomány ilyetén – modernebb tartalmakkal bővülve ugyan – de manapság sem szól egyébről, mint az evésről-ivásról.

Rendben. Csak akkor hagyjuk a mesét.

A még ma is unos-untalan hangoztatott legendagyártást. 

Tudniillik ezt a májusi dátumot, a magát baloldalnak nevező (valójában identitását vesztett) erők minden évben előszeretettel sajátítják ki fakult önképük igazolására. Ilyentájt emlegetik a chikagoi munkásokat, a kizsákmányolást, meg a szegény sztrájkolókat, akik életükkel fizettek a gonosz kapitalisták elleni harcban. 1886-ban Chicagoban emlékezetes fegyverhasználata volt az amerikai rendőrségnek a tüntető munkások ellen. Két nap alatt tizenhat embert lőttek le, és a bíróságok utána négy anarchista csirkefogót ítéltek halálra. Jó. Nézzük a tényeket.

Eltekintve attól, hogy az akkor sztrájkolók megfékezése – hangsúlyozom, mai fölfogás szerint! – erőszakos, durva akciónak tűnik, meg kell jegyeznem, hogy a kor vonatkozó protokollja szerint teljesen megszokottnak számított.

Az első világháború előtt – pláne alatt – a rendőrségi, csendőrségi, kivezényelt katonai fegyverhasználat tüntető tömeg ellen bevett gyakorlat volt. Nem is számított "igazi" tüntetésnek az, ahol legalább pár halott nem maradt vérbe fagyva a kövezeten. Megjegyzendő: sehol és sosem a felsőtestre lőttek, hanem a lábra céloztak. (Nem úgy, mint ránk, 2006 őszén az Astoriánál, azon az emlékezetes nagygyűlésen, ahol direkt fejmagasságban süvítettek az azonosító szám nélküli pribékek lövedékei.) 

Akkoriban nem alkalmaztak könnygázt, noha az első könnygázt, a bróm ecet-észtert, illetve a klór-, és bróm acetont a francia csendőrség már 1898-ban használatba vette, de istenigazából majd csak a harmincas évek nagy világválságának az idején terjed el a rendőrségi kelléktárban.

Ekkoriban a tömegoszlatás alapvetően kardlappal, puskatussal, lovasrohammal történt – ez utóbbi módszert szaknyelven taposásnak hívják.

Ha pedig mindezen sztenderdek közül választva, alkalmazva nem volt meggyőző a karhatalom tiltása: ab ovo, rutinszerűen jött a sortűz.

Ne beszéljünk most, felejtsük el a harmadik világot, a cári Oroszországot, meg Kínát, ahol akkor is lőttek a prolikra, ha nem kellett volna. A fejlett nyugati társadalmakban is ez volt a gyakorlat. Az 1900-as évek elején a német császári karhatalom több kommunista megmozdulást sortűzzel oszlatott fel, és senki nem akadt ki rajta, nem balhézott miatta. Ezzel párhuzamosan a brit hadsereg és rendőrség Írországban napi szinten irtotta a szeparatistákat: ennek „eredményeként” 1920-21-ben közel száz tüntetőt lőttek agyon.

Franciaországban 1904-ben, aztán meg 1908-ban is sortűz dörren Párizs utcáin. Tucatnyi halottal. Nem volt ez alól kivétel az osztrák-magyar csendőrség sem. Számos aratósztrájk és proletár handabanda zárult úgy, hogy a puska tett pontot az ügy végére. Nálunk, meg odaát Magyarországon sem közismert, hogy például a szlovák nacionalisták kedvenc vesszőparipája a magyar csendőrség csernovai fellépése. Történt pediglen 1907-ben, hogy a Hlinka mellett tüntető népre lőttek a csendőrök. A szlovák történetírás szereti túlhangsúlyozni, kidomborítani hogy a rohadék magyarok mit műveltek.

Azt természetesen "nagyvonalúan" elfelejtik hozzátenni, hogy a tüzet vezénylő csendőrparancsnok és a csendőrök túlnyomó többsége is szintén szlovák volt...

Más volt akkoriban az eljárás, mert a történelem kereke is másként forgott.  
Nem árt ha számításba vesszük: éppen az első világháború idejét írták. A tárgyalóasztalon pecsét üttetett ugyan a Nagy Háborút lezáró békére, de valójában mindenütt folytatódott a harc. Igaz, kicsit másmilyen formában. A felek újrapozicionálták magukat, ahogy ilyenkor már szokás.

Folyt a véres lengyel-szovjet háború. Erdélyben a románok kegyetlenkedtek a magyarokkal, Besszarábiában meg az ukránokkal, és a zsidókkal. Éppen zajlott a nagy örmény holokauszt Törökországban, mintegy másfél millió ártatlan áldozattal. Oroszországban pokoli polgárháború dúlt. Szokásukhoz híven a britek mint a nyulakat lődözték az ír nacionalistákat. Olaszországban sem volt nyugalom, tömegtüntetéseken folyt a vér az utcákon. Sziléziában, Litvániában a német szabadcsapatok gerillaháborút vívtak, míg a Ruhr-vidéken a francia megszállók naponta ölték és lőtték halomra a német polgárokat...

A “dicső” Tanácsköztársaság – 1919 március 21. – augusztus 1. – bő négy hónapja alatt a kommunisták több áldozatot (proletárt, parasztot és értelmiségit) gyilkoltak meg, mint amennyi kivégzett ember  volt az 1848-as forradalomtól a Horthy korszak végéig. 

Írd és mondd: alig száz nap alatt a kommunisták terrorja megugrott egy évszázadnyi magyar szenvedéstörténetet! És akkor nagyvonalúan hagyjuk mit műveltek 1948-tól a rendszerváltásig, beleértve az '56-ot követő megtorlásokat. 

Csak a miheztartás végett. Hogy legyen mit jól észben tartanunk, amikor félművelt egyének a kempingasztalnál nemzetköziségről, mozgalmakról, meg az igazságról nosztalgiával beszélnek nekünk.