MARATON - az utolsó poszt -

Ígérem, ez az utolsó bejegyzésem a kanizsai maratonról. Jövő augusztus elejéig már nem közlök róla semmit. Meghagyom emléknek, szép emléknek.

Több dolog miatt is indokoltnak érzem, hogy most írok róla. 
Számát sem tudom pontosan, hányszor úsztam és futottam végig a távokat. Sosem törődtem vele, hogy számszerűsíthető eredményekért hajtsam magamat. Egyszer sem álltam meg pihenni, erre azért büszke vagyok. Nem versenynek tekintettem az augusztusi maratont, hanem egyfajta mókának, amolyan kanizsai virtusnak, egyemberes kihívásnak. Ennek jegyében – kár titkolnom – mindig este voltam a legboldogabb, amikor letudtam a vállalásaimat.

Aki ismer, tudja, nem készültem, nem edzettem rá soha. Régen, Horgos központjában még igyekeztek jószándékkal noszogatni, rám szóltak, melegítsek be, tornázzak egyet, mert így, hogy csupán a rajtvonal mellett ücsörögök, messze lesz nekem a kanizsai strand. 

Megmagyaráztam, eszem ágában sincs bemelegíteni. Attól csak időnap előtt elfáradnék. Úgy tapasztaltam, a táv negyedénél, majd ott valahol az első martonosi bekötőút tájékán bemelegszenek az izmaim. Ha meg nem, akkor így jártam: muszáj lesz valahogy beesnem a célba. És mint tudjuk, a Muszáj nevű nagy úr parancsa kötelező.
 
A kezdeti maratonoknak még volt egy könnyedebbre vett, örömködő jellege. Fesztelenebbül folyt, a résztevők bolondoztak, mindenfajta társaságok indultak úszni-futni, az orgonasípként felvonuló nagycsaládtól kezdve a maskarába öltözötteken át a kocsmai fogadásból elrajtolókig színes volt a paletta. Ma ezt sajnos kevésbé látni. Helyette a teljesítménykényszer sarkall, az okosóra, a kidekázott másodpercek diktálnak, és a méregdrága, márkás sportfelszerelések divatbemutatóját látni. 
Ragaszkodó típus lévén a megszokott ruháimtól nehezen válok meg: éveken keresztül a boldogult Lajos bátyjától megörökölt klottgatyában maratonoztam, jól bírta a strapát, elvégre egy régi jugoszláv ejtőernyőből varrta az öregúr.

Ha annyi százasom lenne ahányan rákérdeztek, miért futok mezítláb, már az istállót is befejeztem volna a Haciendámon. A válaszom egyszerű, fogadásból csinálom. Kitérni előle, megváltoztatni a helyzetet nem tudom, mert erősen fogva vagyok, lévén önmagamnak fogadtam meg. Az önmagunknak tett ígéret, a saját magunknak tett fogadalom pedig kőbe van vésve. Szenny ember, aki azt nem tartja be.  

Nem tudom meddig folytathatom. Jó lenne minél tovább. Ötvenöt után már nem olyan könnyű kimászni a mólóra, majd kánikulában néhányszor átnyargalni a városon. Azért iparkodni fogok, mert értelmet és okszerűséget látok abban, hogy kanizsaiként legalább ennyit megtegyek Kanizsáért.     
 

VISZOLYGÁS

Nem kenyerem az erőszak, mégis, akad olyan, akinek az ábrázatát látva menten ökölbe szorul a kezem.

A magyar közéletet elég régóta mérgezi ez a Hadházy Ákos nevű fazon. Ő az egyik, aki fölhorgasztja bennem a kedélyt, megfordul bennem a bárány, és farkasként reagálok minden megnyilvánulására.

Tudnék még sorolni néhány pimasz, ordenáré és kártékony figurát, de ha egy képzeletbeli versenyt rendeznék köztük, melyikük a legvállalhatatlanabb, leggusztustalanabb, legirritálóbb, akkor Hadházy dobogós helyre kerülne. Persze, én nem oda kívánom. Hogy hova, azt most inkább hagyjuk.

Régtől megvetem ezt az embertípust. Viszolygásom oka a saját tapasztalataimban gyökerezik.

Van egy Hadházy Ákoshoz nagyon hasonló ismerősöm, vagyis jobban belegondolva kettő is. 

Nem írnám le a nevüket, nyugdíjasok. Az egyik tanárféle, emez meg valami mezőgazdász volt: a közös bennük, hogy viszketeg parazitaként négy-öt évtizeden át folyamatosan a párt - Hofi után szabadon: "mikor melyik"... - élbolyában aktívkodtak.

A jugoszláv-komcsi érában flepnis jugoszlávként és hithű komcsiként agitáltak, hogy aztán a damaszkuszi úton megtalálják a nemzeti identitásukat, keddről-szerdára szittyák lettek. 

Emlékszem azokra az időkre. Jó darabig náluk föltrianonozottabb magyart lámpással se lehetett találni. A széljárás fordultával mára nagyobb demokraták Winston Churchilltől, nekik John Lennon se lenne elég liberális, fölváltva szidják Orbánt és a szerb Vucsityot. 

Továbbá összeköti őket, hogy a többpártrendszer összes pártjában megfordulva, azokban vezetői káderként folyamatosan jól éltek, mígnem mindenhonnan kivágták őket. A reakciójuk is ugyanaz volt: attól kezdve gyalázni kezdték a korábbi pártalakulatukat. Árulókká váltak. Hovatovább azt is elbagatellizálták, hogy egy-egy párt polgármestert csinált belőlük. A mandátumot persze elfogadták, akkor jó ötletnek tűnt, magyarázták később. Ám az aktuális párt-tagság végén már habzó szájjal okádták a régi elvbarátaikat. 

Ma is naponta váltják a világot, kéretlenül osztják a közösségi portálokon az kacskaringókkal írt életművük alatt összegyűlt bölcsességet. 

Ők jutnak eszembe, valahányszor Hadházyt látom hőzöngeni, vagy hallom megnyilatkozni. 

Az Isten őrizzen mindenkit a jellemtelen emberektől

'PRC' - A FÖLDI PARADICSOM

Harmincvalahány éve, mikor először toppantam be a kocsma öbölbe nyúló teraszára, átjárt a felismerés: Idetartozom. Sosem voltam gazdag, de ott, attól a pillanattól kezdve, és azóta is oda be- és mindig visszatérve vagyontalan Krőzusnak érzem magamat, olyan valakinek, akinek az élet durva, értelmetlen és együgyű gondjaihoz nincsen semmi köze. Egyedüli magyarként élek köztük.

A „PRC” a Kotori-öböl bejáratánál lévő halászfalum nevezetes helye. 

Beszédes a neve: montenegrói nyelven a „PRC” egyszerűen b@szás-t jelent, szebben mondva intim együttlétet, vagyis hivatalosan kufircolást. Komolyan. 

A frivol név úgy keletkezett, hogy a legjobb barátom – Ljubo – a privatizációkor megvette a falu nyugdíjas központját, majd a régi mozaikszavas táblát továbbra is a bejáratnál hagyta: Penzionerski Regionalni Centar (Területi nyugdíjas központ), azaz „PRC”.

A lokál leginkább Hemingway hírhedt kubai Bodegájára hajaz. Szerte a hajós kellékek, a tengerjáró flottalobogók mellett a falakon a környék képzőművészeiként a keretezett munkáink, köztük a törzsvendégekről, a helyi markáns karakterekről készült karikatúráim díszelegnek.

A PRC általában reggel hat körül nyit. 

Aki korábban megy, az leveszi a kulcsot és főz magának kávét, önt pálinkát, becsületkassza működik. A bárkákon visszaérkező halászokkal a hét órára benépesülő, vadszőlővel futtatott teraszon lehet koccintani, megbizniszelni a friss fogást. A vadszőlő között egy karneváli álarcban évek óta fecskepár fészkel. 

Karnyújtásnyira a fiókák, tombol a hangerő: megszoktuk egymást. Néha sirályt ápolunk, kutyák-macskák betérők. A teraszról valaki mindig pecázik. Ha jó a fogás, áldomást iszik rá a kocsma közönsége. (És mindig akad jó fogás.)

Sűrűn süt és főz valaki, olyankor mindenki vendég.

Éjszakára megérkezik a fiatalság: hatalmas retro diszkó kezdődik, teljesen spontán jelleggel, Ljubo lemezlovaskodik, ami eltart hajnali kettőig, vagy tovább – mikor mire van igény.

Soha, ismétlem soha olyan jó zenét nem hallok, mint ami a PRC-ben napi szinten megy. Régi rock, mediterrán slágerek, autentikus népzene mellett mindenféle világzenei produkciók fesztiváli hangulatot teremtenek. De sűrűn előfordul klasszikus muzsika is: hadd ne mondjam, milyen élmény a tenger hullámainak locsogását hallgatva, a kabócák zsizsegésétől kísérten Sosztakovics keringőjére a kedvessel mezítláb táncolni... 

Miattam van Cseh Tamás válogatásuk is. Különös, torokszorító, le nem írható, mikor a holdfényes tenger visszhangozza a Fehér babák takarodójának akkordjait...

A PRC egy közösség. 1991 óta még hangos vitát sem értem meg, pofon nem csattant, pedig átküzdöttünk bő évtizednyi balkáni háborún.

Nekem Djenovicin van a második otthonom, a PRC a világ közepe.

Bizonyíték arra, hogy már a Földön meglelhető, ott lakozik bennünk a mennyország.

Képgalériám: 

A KÖRÖSZT

Iványi Gábor a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője és Beer Miklós nyugalmazott katolikus püspök a Klubrádiónak adott interjút. 

Értelmesebb ember már ilyenkor felszisszen: a két elhíresült egyházfi a Klubrádió vendéglátása mellett garantáltan erős mondandót ígért.

 

A botrány nem maradt el. Iványi és Beer felváltva értetlenkedtek a Gellért-hegyen lévő Szabadság-szoborra kerülő köröszt miatt. 

Értjük, ugye? 

Két istenhívőnek, két egyházi vezetőnek a szemét zavarta egy posztamensre faragott feszület.

Nem győztem hüledezni. 

Iványi lelkész úr szerint a „kormány keresztállítása” valójában a magyar népre rakott köröszt. Gondolom, saját áldozati szerepe akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az általa létrehozott kisegyháznál a nyomozó hatóságok százmilliós tételben találtak csalásra, sikkasztásra utaló bizonyítékokat. Így értem. Kétségtelen, nehéz lehet bármely síboló mártír sorsa, egy „különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntette miatt folytatott nyomozásban”.

 

Beer püspök úr sem akarta alább adni: „Jézus is arra tanított, hogy ne az utcasarkon állva mutogassuk, mennyire vallásosak vagyunk, hanem menjünk be szobánk rejtekébe, és ott imádkozzunk. A jelképekkel óvatosan kell bánni – és ne felejtsük el, hogy a tolerancia azt is jelenti, hogy tekintettel vagyunk más gondolkodású embertársaink érzékenységére” - fuvolázta a nem eléggé nyugalmazott püspök.

 

Mivel a csaláshoz és sikkasztáshoz nem értek, Iványi lamentálását nem kommentálnám, minek? Krisztus tanítása mellett a lelkész úr viselt dolgai a cáfolatok minden megnyilvánulására.

   

Viszont Beer szenvelgéshez lenne néhány észrevételem: 

Talán nem csak nekem áthallásos „az utcasarkon állva mutogatás”. Prostitúció volna egy kőkereszt vállalása? 

A másik: ha csak a csukott szobák hűsében elég lenne imádkoznunk, mi végre a templomok, dómok, horribile dictu, mi szükségünk van papokra, egyebek mellett Beer püspökre, aki fél évszázadon át celebrált nyilvános szentmiséket? A templom csak arra jó, hogy Beernek onnét utalják át a havi pénzét? 

És végül, „a más gondolkodású embertársaink érzékenysége” felvet néhány súlyos, megválaszolatlan kérdést: kikre gondolt a „költő”?

 

Ha az ateistákra, nekik eleve minden vallási jelkép, intézmény, szentély csupa-csupa fölöslegesség. 

Ha a nem keresztényekre, akkor a Nyugati pályaudvar előtt hagyományosan Hanukára felállított Menórának is bántani kéne a szemünket, de biza', az enyémet nem bántja, noha katolikus vagyok. 

Ha meg a másik nagy világvallás, az iszlám követőinek az érzékeny lelki világát félti a derék püspök úr, javaslom neki, a kölcsönösség elve mentén próbáljon meg odahatni, hogy Iszlámábádbán, Rijádban, vagy Dakarban tüntessék el a városok fölött magasodó muszlim kompozíciókat. Hátha az arrafelé még ki nem irtott keresztények ettől nyugodtabban alszanak majd.

 

Mivel a belátó megbocsátás keresztényi erény: Beer egész egyszerűen ostoba. Nincs rá más magyarázat, mikor nehezményezi a kétezer éve használt vallási jelkép elkészülését, mintha az akadályozná az erkölcsös viselkedést. Iványi viszont ravaszabb, ő aljas is. Közben mindkettőjüket minősíti, hogy ájtatos szövegekbe csomagolva habzó szájjal, gyalázkodva politizálnak.

    

Zárásként hadd legyek személyesebb.

 

Nálunk, a Dél-Alföldön évszázados szokás a körösztállítás. Utak találkozásakor, fontosabb dűlők, hidak, átjárók, utcai körösztöződések, a falvak, a települések ki- és bejáratnál rendre látható feszület. Olykor márványból, olykor homokkőből, néha csak fából faragva, de mindegyiket kalaplevéve tisztelik sok generáció óta. 

Írom még egyszer: tisztelik. Mindenki. A más nyelvűek, a más felekezethez tartozóak, a szerbek, a bunyevácok, a nem hívő magyarok: mindenki. 

Ez így természetes, így van rendjén. 

POÉNGYILKOSOK

Poén 1.

Egy Miskolcról nagyra nőtt stand-up komédiás tátott szájjal beszaladt a tisztességesség és az emberi méltóság által ültetett speciális erdőbe. Cigányozott, zsidózott, tőle telhető alpári módon. Most visszavették tőle a korábbi szakmai kitüntetését, a Karinthy-gyűrűt. Ide kívánkozik, hogy Karinthy Frigyes is meg-megeresztett zsidós poént, de hogy értsük a különbséget, ő ilyeneket írt: 

“Antiszemitizmus. 

A zsidók csalnak – üldözzük a zsidókat! 

Üldözzétek a csalást – ha igazatok van, annál rosszabb a zsidókra!”

Ugye mennyivel több, mélyebb és finomra hangoltabb, mint az “Auschwitzből szökött nénikék” meg a “tetves dakoták” emlegetése! 

Ezzel együtt Aranyosi csak egy tünet a magyar közélet mocsarában. Most Mérő Verától kezdve az összes balliberális vértolulásos arccal mentegeti, mosdatják, mondjuk én a Mazsihisz felől se hallottam egy nyikkanást se, holott anno Kövér László "köteles" beszédénél, amikor annyit talált mondani, hogy "akinek nem tetszik, fel is kötheti magát" egy emberként horgadt fel a humánum iránti elkötelezettség és ordítva követelték Kövér fejét, bajszostól. Azidő tájt az SZDSZ-t vezető Kuncze Gábor sokkal bornírtabban fogalmazott: ciánkapszulát kívánt az ellenoldalnak, azt meg heherészve fogadták az övéi, lapogatták a vállát, megmodta a Gabi a frankót! 

Pedig egyszerű ez: nem cigányozunk, nem zsidózunk. Sehol. Semmilyen körülmények között. Ahogy a "bajszos szar" meg a "csüngőhasú" bevett toposz lett amott, úgy ezen a félen a válasz a "poloskázás". Ezzel nincs baj. Ez a közéleti szereplők sorsa, benne van a munkaköri leírásukban, vállalniuk kell a kritikának szánt legalpáribb minősítéseket is. Mária-Teréziát is birodalom szerte suttogva kurvázták. (Teszem hozzá: igazságtalanul.) De komplett nációkat, közösségeket nem sértegetünk. A származása okán senkit. Ez alap. 

Poén 2. 

Még emlékszem Zoran Đinđić meggyilkolására. Szerdai nap volt, hét közepe az iskolában. Délutánra mentem, addigra a tanáriban mindenki a tévére meredt. Döbbent csönd ült, pedig 2003 márciusát írtuk, bő tízévnyi háborúzás, bombázások, töméntelen erőszak volt mögöttünk. A szerb politkum vezetője elleni merénylet sokkolt bennünket. Visszahozta a vériszamos emlékeinket. Tavaly – hogy másokat ne soroljak – Trump és Fico is célkeresztben volt. Ide jutottunk. 

A minap letartóztattak egy 44 esztendős férfit, mert a magyar miniszterelnök kivégzését helyezte kilátásba. A hatóságoknak könnyű dolguk akadt, ez az észlény a merénylet tervét meg is osztotta a világhálón. A rajtaütés után a jajgató kórus menten el is kezdett brekegni. Diktatúra ez, kérem, virtigli fasizmus, ahol egy “viccnek szánt” politikai gyilkosságért is bilincs kattan a humort kedvelő kezén. Másnap nyilatkozott a letartóztatott apja. Mikor jöttek a kommandósok, már tudta, miről lehet szó. A fia videóit látta, szólt is a 44 éves gyereknek, baj lesz ebből kisfiam. Szóval az apja látta a videót és mégsem tudott hatni a 44 éves tacskóra. Bájos család. Mindazonáltal a nyilvánvalóan csökkent értelmű bérgyilkolászt nem menti föl semmi, ilyet normális társadalomban sehol sem engednek, mindenhol lecsuknák. Tudomásul kell venni, hogy bombariadóval fenyegetni, erőszakra buzdítani, pláne mások, célszemélyek életének kioltását hangsúlyozni nem vicc, hanem szankcionálandó dolog. 44 évesen majd most megtanulja, mi a felelősség. Mentegetni lehet, láttuk, Fico merénylóje is maszületett báránnyá lett, másnap már a diliflepnijét keresgélték. Őszintén, én a felbujtókat ugyanígy kérdőre vonnám, lett légyen szó kommentelő névtelen pszichopata, vagy nevesített "pártvezető" pszichopata az illető: minden hergelő, az etikát sutba vágó szavukat elszámoltatnám. Mert hát szeretnek messziről nagyokat odamondogatni, az interneten emberkedni. Aztán ha egyszer egy kicsit karakánabb volt sportriporter testközelből kérdőre vonja őkelméket, akkor hullasápadt arccal tikkolnak a szemek, és remeg a száj.