ROZIKA

„Bizonyos időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység nem körülöttem van, hanem bennem van, s nincs menekvés előle. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység légköre olyasféle, mint a tordai büdösbarlang, és a kénes levegőnek párájától, amelyet áraszt, elhalványodnak a környezet flórájának színei, s a növényzetből kifakul a klorofil, ha a szegény reánéz.” (Márai Sándor)

Apró, polkázó léptekkel járt. Kicsi volt, fürge és egészséges, mint a nádi pocok. Szomorú szőke hajában odahaza választékot fésült, a rendetlen tincseit pedig egy vásári, ócska hajcsat fogta össze. Emlékszem, az a hajcsat piros katicabogaraktól díszlett, és én szeptember elejétől minden áldott nap azokat a katicákat láttam, ha órán ellankadt a figyelmem, és már nem a táblát néztem, hanem mélázva oldalra imbolygott el a tekintetem. Rozika a padtársam volt. Első osztályba indultunk. A tanító néni egymás mellé ültetett bennünket. Az ablak mellé kerültünk, az olajos padlójú terem túlsó végébe, az első padba. Regula szerint a kisebb növésűek elöl, a magasabbja hátrébb kapott helyett. A Pípó a Lőregével leghátul. Két langaléta. Az előbbi – úgy tudom – most némethonban él, Lőregéből meg kutató fizikus lett valami amerikai egyetemen. Ha visszaemlékezem azokra a mézszínű, szénaillatú szeptemberi napokra, magam előtt látom az osztályt. A pulykatojás összes szeplőjével áldott Zoli mellett a füstös Misi kapott helyet, Istvánka pedig a göndör Pau tövébe került. És a lányok! Ott csicseregtek a padok között. Szalvétát cseréltek, képeslapot gyűjtöttek. Titokzatoskodtak. Súgtak összebújva, ahogy csak a cserfes kislányok tudnak, amióta világ a világ. Némelyik masnit kötött, a másik copfba fonta a haját. Mindannyian egyforma köpenyt hordtunk, sötétkék alapon cérnavékony fehér csíkosat. Mint egy kis hadsereg. Az ablakon bámészkodva számoltuk a villanydróton sorakozó fecskéket. Mint egy kis hadsereg. Annyi rajzott össze belőlük ilyentájt, hogy szinte fürtökben lógtak. Gyülekeztek. Készültek a nagy útra.

Miként mi is.

Egyen-gúnyában, de még zsengén. Kicsit megilletődve, gyenge izomzattal. Félszeg mosolyunk elárulta, hogy tartunk a föltárulkozó ismeretlentől.

A régi Ady-épület volt az iskolánk, a hajdani Szegények Háza. Amikor eljött az idő, és bevégeztetett, úgy törölték el a föld színéről azt a sokat megélt épületet, mintha ott se lett volna. Csak a hozzá fűződő emlékeket nem lehetett eldózerolni. Azok bizony sűrűn-sűrűn felszínre törnek lelkünk homályos tükrének mélyéről, mintha negyven esztendőnk még mindig itt csavarogna valahol a kövér lombú gömbakácok között, vagy mintha a vasútállomásra gördülő sínbusz búgó kürtje ugyanaz lenne, mint a hetvenes évek közepén, amikor még nyitott pultnál lehetett takonycukrot venni az Abbázia cukrászda bódéjánál, és a régi mozi sarkán tányérricát meg tökmagot árult a csicsa.  

Rozika szegény lány volt. Mondhatnám másképpen is, de nincs kedvem finomkodni. Hazudni sem akarok. Rozikának vagy hat testvére volt, rendre idősebbek tőle. A legöregebb nővére talán akkortájt ment férjhez, és a többiek mellett is eltörpült keszegnyi törékeny alakja. Az iskolában Rozának csúfolták a lányok. Nemigen kedvelték. Gyakran volt piszkos a körme, öblítőszerek puha illatát nem ismerték a ruhái, és néhanapján lyukacsos harisnya virított pálcikányi sovány lábán.

Terike néni, a tanítónk abbéli megfontolásból ültette mellém, hogy majd segítek neki a tanulásban. Gyöngybetűkkel írsz Karcsikám, a Rozika majd eltanulja tőled - mondta, és így is gondolta. Mert Rozika kézírása nem volt lányos. Szögletes, szálkás betűket karcolt piszkos kis keze a vonalas füzetbe. A számokat verébfej nagyságúra kerekítette. Okkal hihette a jó Terike néni, hogy majd példát vesz rólam. Hogy gyorsabban sikerül beilleszkednie. Ehelyett az történt, hogy ez a mezei vadvirág lett az én kis tanítóm. Mesélt dolgokról, amiket azelőtt nem tudtam. Arról, hogy lehet néha víz, néha áram nélkül élni. Milyen az, amikor nincs televízió egy házban. Milyen az, amikor egy szobában öten alszanak, és téli reggeleken nem a szülők feladata begyújtani a kályhába. Rozika világa nekem ijesztően ridegnek, mégis mesebelien kalandosnak hatott. Nevettem sokat a történetein.

Ellátogattam hozzájuk játszani egy szombati napon. Karácsony előtt ballagott az idő, kővé dermedt göröngyökön bukdácsoltam kifelé, az utolsó utca irányába. Aztán iringáltunk a közeli kanális jegén, be is szakadtam térdig, megmerült a szőrös belsejű gumicsizmám. Rozikáéknál szárítottuk egy darabig, a dobkályha fölé lógatva, de a zoknim vizes maradt: behúzott nyakkal óvatoskodtam haza. Nem vették észre. Ahogy én sem azt, hogy míg lestem a padban Rozika ütött-kopott hajcsatján a katicákat, szép lassan átvettem a keze írását. Még így, deresedve is csak akként kanyarítom, hurkolom a betűket, mint ő, venyigeszerű kék-zöld foltos kezével. Most is a Rozika megrágott végű ceruzáját fogom. Ha papírosra tollal kell írnom hosszabb szöveget, egyszer csak megjelennek azok a furcsa, orra bukott „z” meg nyakon csapott, szögletesre kínozott „r” betűk. És ilyenkor Rozika jut az eszembe. Sosem köszöntem meg neki. Évtizedek óta nem láttam.

Csak a gyülekező fecskéket és az iskolába támolygó kisdiákokat látom. Közöttük lehet valahol Lőrege, Pípó, a szeplős Pulykatojás, a többiekkel. Rozikákkal, mögöttünk hagyott negyven évekkel: megannyi, Isten tudja hány szegény sorsú, hatalmas lelkű kisgyerekkel együtt.

Az Új Kanizsai Újság vezércikke