Napló 36.

„Szokás keseregni azon, hogy bennünket alig ismernek. Bácska csak egy porfészek – süvölti a napsugaras cinizmus. Megy tehát a siránkozás, amiért – állítólag – mifelénk kevés a látnivaló, még kevesebb az, amire igazán büszkék lehetnénk. 

Továbbá nehezményezik, hogy hiányoznak az évszázados történelmi emlékeink. Nincsenek turistacsalogató attrakcióink; itt született vagy elhalt híres emberek zarándokhelye sem lehetünk; se fenyőerdő, se síparadicsom, de még egy jobban megmászható hegyünk sincs… Sóhajtva hadd tegyem hozzá: pálmafás sétányunk, tengerpartunk meg aztán végképp!

Amilyen pechvogelok vagyunk, még a NATO bombák is csak tőlünk messzebbre hullottak: lenne legalább rom, kráter, amit mutogathatnánk. Nálunk még a katasztrófaturizmus sem működik: szemtelenül jók, magasak a tiszai töltések, kicsi az árvíz esélye. A földrengés ugyan talonban van, de a bekövetkezésére kevesen mernének lapot húzni. A ritkán leégő háztetőket meg túl gyorsan helyrehozza a nép. Kéménytűzzel nem fogunk betörni a nemzetközi piacra… Röviden: nemigen viríthatunk mások előtt.

Ennek a – vélelmezett, elkeserítő – ténynek az igazolására nem ártana a hozzánk rendszeresen visszatérő látogatókat egyszer megkérdezni: ha ennyire érdektelen, ennyire szegényes a Magyarkanizsa községben rejlő tartalom, a kínálat, akkor vajon mi vonzza mégis vissza őket?

Ugye, nem életszerű, ha emberek sokasága ismétlődőn és szánt szándékkal eleve rossz kirándulásra fizet be?

Ki lenne olyan bolond? Kötve hinném, hogy valaki merő önsanyargatásból választana magának szabadidős úti célt!

Ha mégis ilyen testi-lelki mínuszos kalandra kényszerítene a sorsom, biztos nem vágnék hozzá karácsonyi pofát. Ezzel szemben a Kanizsára megérkezők boldog mosollyal igen sűrűn emlegetik: itt már olyan, mintha otthon lennének!

Az örökkön lamentálók megcáfolása pont az a tény is, hogy sokadik éve tantervi programba iktatottan, rendszeresen látogatnak bennünket anyaországi tantestületek.

Gimnáziumok, általános- és középiskolák, vagy éppen civil szervezetek célirányosan bennünket választanak.

Legutóbb, a májusi munkaszüneti napok előtt Magyarországról, Tordas településről érkezett vendégeket fogadtunk a Rákóczi Szövetséggel. A Sajnovics János Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola tanári kara utazott hozzánk.

Két napos itt-tartózkodásuk alatt nem csak városunk bemutatására jutott idő, de egy tiszai sétahajózás után Zenta központját, annak nevezetességeit is megtekinthették a részvevők. Megismerték az Alsó-Tisza zegét-zugát, a természet adta különlegességeket. Pataky tanár úr meg a zentai csata emlékműve előtt tartott rendhagyó történelemórát, megidézve a hely dicső múltját. A két bácskai belváros bejárása alkalmat adott a már szokott kézműves termékek, szuvenírek vásárlására, az este pedig hangulatos vacsorával ért véget. Kell-e mondani – helyi specialitás volt a főétel. Így már talán nem tűnik véletlennek, hogy a reggelire tálalt forró burek, és a hozzávaló joghurt is igazi gasztronómiai fölfedezést nyújtott a Dunántúlról kiránduló vendégeknek. Miként a helyi jellegű ízek, finomságok, különlegességek – a piacon vett vajalja és az ajvár – szintén osztatlan sikert arattak. Jóllehet az időjárás a megszokottól kicsit mostohább kedvében volt, fújt a szél, és időnként az eső nem csak lógatta a lábát, hanem bánatában nekiállt szitálni, ám a lelkes társaságot mindez csöppet sem zavarta. Vidáman peregtek az órák, hiába hogy a zimankó szekundált hozzá.

Bácska a régről ismert, igazi arcát villantotta ismét: a hagyományában gyökerező élettel teli derűs hangulatot, a jó étkeket, és a jó italokat szavatoló vidékiség báját, amit évszázadok óta emlegetnek az erre járók. Sok jeles ember mellett Móricz, Tömörkény, Krúdy ódákat írt erről a tájékról. Hisz a hírneves – olykor hírhedetten életigenlő – Bácskába valakinek legalább egyszer az életben eljutni, ott jól éreznie magát – abban az időben, dokumentálhatóan – rangot, tekintélyt jelentett.

Üdvös lenne, ha legalább időnként a hajdani reputációnk újból megéledhetne. 

Jót tenne a közgondolkodásnak, ha a búval zsinórozott gúnyájú jajgatók fölismernék végre: Erdély bérceit, a Felvidék várkastélyait, vagy a mediterrán sikátorokat nem nálunk kell keresni. Mind-mind messze vannak tőlünk. Úgy földrajzilag, mint szellemiségben. De ettől még nem különbek azok sem – legföljebb másmilyen minőséget kínálnak. 

Nincs okunk a szégyenkezésre. 

Ha mégis lenne, inkább az önsajnálatból fakadó tehetetlenség, a restség miatt kéne, hogy furdaljon a lelkiismeretünk.”  

Pk