 |
| Falu vége - End of the Village - Kraj sela 40 x 120 cm, olil, pastel,acrylic |
Mellettem a platánfáról hullanak a levelek. Érdekes. Még csak augusztus van. Alighanem szeles időt akar csinálni a sarki templom tornya, mert este tíz óra óta, mint madzagról leoldott sárkány, egyre száll a harangjának a szava. Elcsapong a folyó irányába, ahol kivilágított hajókon turisták bámulják a várost, taxik suhannak, idegenek hangoskodnak, miközben zöldre vált egy szemafor. Az a rideg igazság, hogy csak ülök a padon.
Nézek ki a fejemből. Legtöbbször a jobb kezemet studírozom, ami egyre inkább
egy elátkozott fa gyökereire kezd hasonlítani. Előre nem tudható, mit fogok
vele csinálni. Gondolkodom erősen.
Neki vagyok feszülve. Akárha mandulafa lennék, ami úgy iparkodik rügyezni, hogy közben tejet fakaszt magából. A fantáziámmal dolgozom: Oromhegyesnél vannak mandulások. A löszdombok délkeleti felét terítik be. Márciusban már látni a gyönge rózsaszínű rongyszőnyeget az autóútról. Lódul velem a képzelet. Csöppet sem zavar a Damjanich utca bazári forgataga, lármája.
A fejem sem gőzöl a kora este föllocsolt, mostanra megint platniforró belvárosi aszfalt szagától.
Hogyisne…
Épp a Csákó-halom tövében vagyok. Egy kiütött szemű, kacska lábú, szürke kancával mentem föl rá, régen, nagyon régen, egy másik világmindenségben, másik rezsimben, más dimenzióban. A domb tetején feszület volt. A hátas zihálás nélkül kaptatott föl velem, a környék csimborasszójára, ahonnét körbe pillantván egyformán látszott a Tisza, az Orompart, meg a zentai malom gabonatározói is. Akkoriban előrehaladott ősz táncikált velünk. Októbert írtunk. A sárgult, szikkadt kukoricát szárvágóval csapkodták ki, majd kévézték és kúpozták. A kora esti harmat leszállt a mindenségre. A lovacska patájára ráragadt a zsíros bácskai feketeföld. Lapogattam a nyakát, iparkodó jószág volt szegény. Alkonyatkor sem haza indultunk, amit zokszó nélkül eltűrt. Nem csüggesztette nagy, kabak fejét szomorúságnak. Jóságos homloka kirajzolódott az felhők háttérszínéből. Noszogattam, rengett a csípőm, fél kézzel fogtam a gyeplőszárat, a másikkal meg hadonásztam és egy kedves Cseh Tamás nótát énekeltem. Akkor: egyek voltunk a rónasággal. Darvak húztak a Kapitány-rét felé, és olyan átható illat ült a mezőn, aminőt csak úrfölmutatáskor, valamelyik plébánia-templomunkban húsvét tájékán lehet szagolni. Az ég alsó rétege bíborban vesztegelt, ahogy az idő kivetülése is csak álomnak tűnt. Lebukóban volt a nap. Nyájas mosolya már nem látszott valódinak. Sápadtan tűnt alá, a horizont karimáján túlra. Az este ibolyaszínű lett, mint a legboldogabb ábrándjainkban a lányok szeme, akiket egykoron vagy hazakísérhettünk, vagy nem, de máig sóhajtva emlegetjük őket, az összes női parfümtől szagló levélkéjüket föl-fölidézve. Egy sincs már meg azokból, csak az emlékek stelázsiján porladnak, és még így is beteljesítik küldetésüket, megszépítik a múltat. Eszembe jöttek a hajdan történtek, a mára megfeketedett legendáriumok. Úgy éreztem, ellépdelek ettől a világtól, mintha már nem tartoznék hozzá. Nagyon távolról tutult a sinóbusz. Nekem támadt valami gyönge fuvallat. Attól kezdve nem bírtam ebbe a helyzetbe beleszokni. Felnyikorgott bennem talán az engesztelhetetlenség, talán a kétségbeesés. Kavicsot rakott torkomba maga az iszonyat, szó sincs rá micsoda. A balsejtelem? A lelkiismeret? Átmázolta az Úr a napszállatot éjjellé, mire visszakóvályogtunk a városba. Reszketett azon a napon az észjárásom, póknyálként font be a fölismerés. Szétnéztem, és immáron nem tudtam elgondolni, pontosan hol is vagyok, minek is vagyok, hová is soroltatok.
Az élet elrendezésének dísztelen pompája akkor ért utol, alighanem, csak még nem tudatosult bennem. Kaptam némi csellengő időt. Ahogy egy-két nappal az elmúlás előtt az összes haldoklót is engedik megfürgülni.
A hetvenes trolibusz előttem nyitja ki szuszogva az ajtaját. Rövid fohásznyi idő, aztán nagyot nyikkanva indul tova. Maszatos ablakain utasok arca homálylik, s már fordul jobbra a sarkon.
Csak a huzalok zizegnek utána.
Neki vagyok feszülve. Akárha mandulafa lennék, ami úgy iparkodik rügyezni, hogy közben tejet fakaszt magából. A fantáziámmal dolgozom: Oromhegyesnél vannak mandulások. A löszdombok délkeleti felét terítik be. Márciusban már látni a gyönge rózsaszínű rongyszőnyeget az autóútról. Lódul velem a képzelet. Csöppet sem zavar a Damjanich utca bazári forgataga, lármája.
A fejem sem gőzöl a kora este föllocsolt, mostanra megint platniforró belvárosi aszfalt szagától.
Hogyisne…
Épp a Csákó-halom tövében vagyok. Egy kiütött szemű, kacska lábú, szürke kancával mentem föl rá, régen, nagyon régen, egy másik világmindenségben, másik rezsimben, más dimenzióban. A domb tetején feszület volt. A hátas zihálás nélkül kaptatott föl velem, a környék csimborasszójára, ahonnét körbe pillantván egyformán látszott a Tisza, az Orompart, meg a zentai malom gabonatározói is. Akkoriban előrehaladott ősz táncikált velünk. Októbert írtunk. A sárgult, szikkadt kukoricát szárvágóval csapkodták ki, majd kévézték és kúpozták. A kora esti harmat leszállt a mindenségre. A lovacska patájára ráragadt a zsíros bácskai feketeföld. Lapogattam a nyakát, iparkodó jószág volt szegény. Alkonyatkor sem haza indultunk, amit zokszó nélkül eltűrt. Nem csüggesztette nagy, kabak fejét szomorúságnak. Jóságos homloka kirajzolódott az felhők háttérszínéből. Noszogattam, rengett a csípőm, fél kézzel fogtam a gyeplőszárat, a másikkal meg hadonásztam és egy kedves Cseh Tamás nótát énekeltem. Akkor: egyek voltunk a rónasággal. Darvak húztak a Kapitány-rét felé, és olyan átható illat ült a mezőn, aminőt csak úrfölmutatáskor, valamelyik plébánia-templomunkban húsvét tájékán lehet szagolni. Az ég alsó rétege bíborban vesztegelt, ahogy az idő kivetülése is csak álomnak tűnt. Lebukóban volt a nap. Nyájas mosolya már nem látszott valódinak. Sápadtan tűnt alá, a horizont karimáján túlra. Az este ibolyaszínű lett, mint a legboldogabb ábrándjainkban a lányok szeme, akiket egykoron vagy hazakísérhettünk, vagy nem, de máig sóhajtva emlegetjük őket, az összes női parfümtől szagló levélkéjüket föl-fölidézve. Egy sincs már meg azokból, csak az emlékek stelázsiján porladnak, és még így is beteljesítik küldetésüket, megszépítik a múltat. Eszembe jöttek a hajdan történtek, a mára megfeketedett legendáriumok. Úgy éreztem, ellépdelek ettől a világtól, mintha már nem tartoznék hozzá. Nagyon távolról tutult a sinóbusz. Nekem támadt valami gyönge fuvallat. Attól kezdve nem bírtam ebbe a helyzetbe beleszokni. Felnyikorgott bennem talán az engesztelhetetlenség, talán a kétségbeesés. Kavicsot rakott torkomba maga az iszonyat, szó sincs rá micsoda. A balsejtelem? A lelkiismeret? Átmázolta az Úr a napszállatot éjjellé, mire visszakóvályogtunk a városba. Reszketett azon a napon az észjárásom, póknyálként font be a fölismerés. Szétnéztem, és immáron nem tudtam elgondolni, pontosan hol is vagyok, minek is vagyok, hová is soroltatok.
Az élet elrendezésének dísztelen pompája akkor ért utol, alighanem, csak még nem tudatosult bennem. Kaptam némi csellengő időt. Ahogy egy-két nappal az elmúlás előtt az összes haldoklót is engedik megfürgülni.
A hetvenes trolibusz előttem nyitja ki szuszogva az ajtaját. Rövid fohásznyi idő, aztán nagyot nyikkanva indul tova. Maszatos ablakain utasok arca homálylik, s már fordul jobbra a sarkon.
Csak a huzalok zizegnek utána.
Pk
2 megjegyzés:
Jólesett..., és még Cseh Tamás is...
Köszönöm.
Megjegyzés küldése