Ha egyszer megkérnének, mondjam el miként láttam a XX.
századot, ahelyett, hogy beszélnék, felmutatnám ezeket a fotókat.
Alaposan nézzék meg a portrékat.
Elsőre úgy tűnhet, egy valakit ábrázolnak, de ha tüzetesebben vizsgálódunk,
kitűnik, két személy fényképét látjuk.
Két férfi.
A vonásaik szinte ugyanazok.
Egyívásúak. Akár édestestvérek is lehetnének.
Közös bennük az átható tekintetük, az a mélyen emberi derű, ami a legerősebb
lelkek önkívületi szabadságával ragyog ránk. Továbbá az is közös bennük,
hogy mindketten az elmúlt évszázad első felében születtek és közös a végzetük
is: nagyjából egy időben vesztek oda.
Gyanítom, az ő portréja a kevésbé ismert. Vele kezdem inkább.
A sapkás fiatalember Ljubo Čupić. A szülei kivándoroltak, így 1913-ban ő már az
Egyesült Államokban született, de később visszaköltözött ősei hazájába,
Montenegróba. A jogi egyetemet Belgrádban végezte el.
Miután Mussolini olasz csapatai lerohanták Montenegrót, jó hazafiként 1941-ben
belépett az illegális antifasiszta mozgalomba. Čupić a kommunista párt
tagjaként egy helyi partizán alakulatban harcolt a megszálló olasz és a csetnik
erők ellen. 1942 áprilisában fogságba esett. Egy hónapig kínozták a börtönben,
mégsem tudták megtörni. Láncra verve vitték a vesztőhelyre.
A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.
Čupić mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket
is.
A közismertebb fénykép egy spanyol papot örökít meg.
Martín Martínez Pascual gyermekkora óta készült a hivatására. Galamblelkű
fiatalember volt, akit a spanyol polgárháború nyitányakor, 1936-ban szenteltek
pappá. A köztársaságiaknak nevezett kommunista fegyveresek egyházi emberek –
papok és apácák – ezreit gyilkolták le módszeresen. Pascual atya a szülőfaluja
melletti barlangokban bujkált, ám amikor megtudta, hogy a miatta érkező
baloldali milicisták letartóztatták az édesapját, feladta magát: a biztos
halált választotta. Utolsó óráiban megáldotta rabtársait és fennhangon
megbocsátott a gyilkosainak.
A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.
Pascual atya mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát
bennünket is.
Két ember. Különbözőek és mégsem. Két végletesen eltérő és mégis
hasonló, szélsőséges ideológai veszejtette el őket. A montenegrói partizán és a spanyol pap a XX. század áldozatai.
A napi politika híreit olvasva mindig rájuk gondolok.Emlékük legyen áldott!
Nekünk meg a Jóisten irgalmazzon...
1 megjegyzés:
Ennyire nyílt tekintet a világra abban a helyzetben ?!?
Megjegyzés küldése