NAPLÓ - 175.

Figyelem a májust, nézem az embereket. 

Ez nem az én hónapom.

Jó ideje tartok tőle. Babona, kétségtelen. 

Ettől függetlenül - vagy éppenséggel pont ezért, mert bevonzza a félelmem? - májusban általában rossz dolgok történnek velem, ezt észrevettem. Szokták a legszebb hónapnak titulálni, a szerelem, a földi boldogságok időszakának nevezni: egyik állítást sem igazolom vissza. Elsejétől, a „munka ünnepétől” aggodalmasan figyelem a naptárat és megkönnyebbülök, ha végre a június fölirat virít rám a falon.

Akkor megnógatom a reményt.  

Egy dolog miatt némi optimizmussal elegy jókedvvel viseltem az idei májust. Végre igazi tavaszunk volt! Mindig szerettem az esőt, az égi áldás minden időben hasznos, a májusi pláne megbecsült, és mégsem tetszik a város járókelőinek. Hideg van, mondja egy nő a másiknak, május végét írunk és a férje bekapcsolta a fűtést, bezzeg tavaly ilyenkor már harminc fok fölött volt a hőmérséklet és hétágra sütött a nap. Mindez igaz. Volt is nagy szárazság, aszály, attól koldultunk. Ez valahogy nem érdekli a fázós hölgyet. Sóhajtozva jegyzi meg, még egy darabig ilyen ronda, vacak idő marad. Mármint arra gondolhatott, hogy lesz még esős napunk. Én bizony nem bánom, sőt. 

Ha esőben sétálok minden más.  Olyan a természet, mintha templomban lennék. Mint a megfürdött nők teste, frissek az illatok, a fák pillérekként tartják az alacsonyan bóklászó fellegeket, új értelmet nyer a hétköznapom, az árnyékos, fölázott tereket betölti a kopogó esőszemek szonátája, a fényesebb részeken csillogó levegő pedig valami földöntúli tisztaságot gerjeszt, öröm belélegezni.  Ilyenkor a valóság csupasszá lesz, egyértelművé válnak az üzenetek, az eső ütemre mossa a madárfészkek peremét, jótékonyan tisztogatja a háztetők alját díszítő poros orrú kőszobrokat. 

Sosem zavart, ha bőrig áztam. Ha jól számolom, idestova negyven éve nincs hajszárítóm, még télen is csak törölközőt használok, és ez már így is marad. Szombaton egy baráti szerb családdal múlattam az időt a kedvenc fürdőmben, kérdezte a belgrádi vendég, van-e az öltözőknél hajszárító, amire csak bólintottam, inkább nem szóltam semmit, nehogy megbántsam őket. Ha már itt tartok, hamarjában leírom, a hajszárítón kívül mi mindenem nem lesz soha többet: például kávéfőző gépre sincs szükségem és erőszakkal sem lehet már sapkát húzni a fejemre, bojtosat végképp, azért ütök. (A kalap az más. A kalapokat szeretem és gyűjtöm is.) Továbbá nem hinném, hogy a tanyámon lesz valaha mikrohullámú sütő, ki nem állom a turmixgéppel együtt. Általában nincs igényem az elektronikus kütyükre. Miért kell minden munkafolyamathoz külön gép, amikor majdnem mindent kézzel is meg lehet csinálni? 

Azért örülök, hogy 27-e van már. Még négy nap, aztán beköszönt egy szebb világ, tudom a négy nap hosszú idő, bármi történhet, de majd vigyázok magamra.  

 

STAND UP ME

Hunyadi

Némi habozás után leírom: én még nem láttam az új Hunyadi sorozatot. 

A trailert, a beharangozót a kezdetek kezdetén megnéztem, és azóta is találkozom kiragadott filmes részletekkel, de a nagy egész szériába még nem volt merszem belefogni. Félek tőle, nehogy megint kevesebb legyek egy illúzióval. Ennek a blogbejegyzésnek a kereteit szétfeszítené a téma, ha most nekikeserednék megmagyarázni, miért viszolygok a kortárs magyar filmgyártás produkcióitól. Legyen elég, hogy a mostani színészeink zömével elégedetlen vagyok, és akkor még galamblelkű jóindulattal, finoman fogalmaztam. 

Nem egyedi eset, hogy a jócskán késve, kivárva fordulok egy felkapott széria felé. A Trónok harca összest régen leforgatták már, a tévécsatornákról is lekerült, mire tavalyelőtt nagy ímmel-ámmal nekiálltam megnézni az évadokat. Nem bántam meg, utólag beismerem. Pedig eleinte csak az ösztönzött, ne haljak már meg hülyén,  lévén itt van ez a sorozat, ország-világ állandóan hivatkozik rá, emlegetik, mégiscsak oda tartozik az általános műveltséghez az ABBÁ-val és Gusztáv viselt dolgaival együtt. Fontosnak tartom az enciklopédikus ismereteket. Ha fölvetül egy beszélgetésben Havas Jon neve, vagy Westeros, illik konyítanom hozzá, ne érhessen a vád, a Holdról pottyantam ide. 

Ugyanígy kimaradt, de talán majd megnézem a Brian életét, a Gyalog-galoppot, vagy – teszem azt – az Üvegtigrist és a Macskafogót is, amiknek egyetlen részét se láttam még. 

De most a Hunyadi foglalkoztat, annál is inkább, mert a filmen kívül is hallani róla, nem öröm ez nekünk. A minap egy román fickó Belgrádban megrongálta a Kalemegdan sétányán lévő szerb-magyar feliratos emlékművet.  

Mindig elképedek rajta, mekkora vakmerőség kell egy élettelen műtárgynak nekirontani. Teljesen mindegy, hogy diszkós vagányok által összevert bádog ereszcsatornáról, elmebeteg bolsevikok összekecsapozott Van Gogh-járól, vagy szétbarmolt karácsonyi Betlehemes élőképről van szó, ez nemhogy elfogadhatatlan, hanem emberalattjáró szint. Aki elköveti, ütni, míg mozog. 

Sajátságos román nemzeti szokás a temetőkkel való hadakozás is, mintha bizony a fejfák visszaboxolnának. (Azok nem is, de ha van történelmi igazság, a román vadbarmok egyszer még vissza fogják kapni, a fejükre száll az összes galád tettük.) 

A belgrádi eset pikantériája, hogy pont a szerb fővárosban sikerült a román turistának bemutatkoznia. Láttuk a videót: odatámolyog bézbólsapkában, előtte a földre hajítja a kis cekkerét, irgumburgum, lesz nemulass, és lám, a mindent pótló szigszalag is előkerül, tessék kutya bozgorok, át is lett ragasztva a történelem. 

Stand up me

A kormányt gyilkos poénok gúnyoló, az alpári odamondogatásból élő neves magyarországi humorista remekül teljesít a diktatúrában: százmilliós évi osztalékot hoz össze a cége. Nem sajnálom tőle, ha van aki fizet neki ezekért a pompás (?) produkciókért, ám legyen bevétele. Éljen boldogan a pénzével, dugja fel magának. Azt is értem, ennek dacára folyamatosan panaszkodik. Ezek ilyenek. Koncz, meg a Saskabarés adócsalók is folyton duzzogva keresték magukat gennyesre. Van egy réteg, aki pumpálja beléjük a pénzt. Az ő bajuk. Én egy huncut garast se fizenék értük.

Magyar-Jakab Péter

A szlovák kormányfőt, Robert Ficot bírom, valamiért szimpatikus, noha nem szeret agyon bennünket. Mégis van benne egy tartás, kurázsi, amit a többi európai politikusból hiányolok, vagyis csak nagyon kevesek mondhatják magukénak. Szerintem egy férfi, még ha politikus is, legyen férfias, mutasson erőt, legyen karizmája, önálló gondolatai mentén fogalmazza meg az elképzeléseit. A macsóskodást túlzásba nem kell vinni, az visszaüt. Én még emlékszem, Gyurcsány az első napon futva ment be a hivatalába. Aztán valamiért már autó fuvarozta. A Poloska ízléstelen, róla a vak is látja, álca, kamu az egész alak, egy felépített niemand, aki a napszemüvegben, krémnadrágban úgy fest, mint egy koszovói albán strici. Kezet foghat a volt jobbikos Jakabbal, egyforma prosztók, ha családi ügyekről, ha nőkről van szó.

Voks

Hogy az elmeháborodott Tiszások az eszelős vezérük instrukciói alapján valami hatvan százalékban az ukrán csatlakozás mellett (!) szállnak síkra, azon nem is csodálkozom. Ezeknek minden úgy nyer értelmet, ha az ellenkezőjét mondhatják annak, amit Orbán és a kormány szorgalmaz. Ha parancsba adná a miniszterelnök, hogy mától kezdve kötelező a ki- és belégzés, dafkeból inkább megfulladnának, nem vennének levegőt... Egyébként ilyenkor mutatkozik meg, mennyire kártékony a Poloska szektájának a működése: hivatkozási alapként Kijevnek kapóra jött ez a Tiszás bohózat szavazás, most nyakra főre mutogatják, pedig akik csináltatták, azoknak is gázos már. Így megy ez: semmi nemzeti stratégia, csak a hataloméhség, a rövidtávú haszonszerzés, miközben a Poloskával együtt az egész ballibsi elit tojik a magyarok fejére. A saját zsebükön túl ezeket nem érdekli semmi.

JOHN LENIN

Királyok

Egyre kevésbé hiszek a demokráciában. Már a bő három évtizeddel ezelőtt induló többpártrendszernél is éreztem, valami itt nagyon nincs rendben, de akkortájt még fiatal meg bizakodó voltam. Ebben a napjainkra kialakult demokratikusnak nevezett formátumban sehogy se látom a világot igazságosabbá tévő akaratot.

Ahhoz pont eleget éltem idáig, hogy kinyíljon a szemem, mi és hogyan működik. Az összefüggések fölfejtése sem okoz már fejtörést, legföljebb rendre meglepődöm az emberi ostobaság mértéktelenségén. Nem vagyok ment a hétköznapokba begyűrűző rossz szokásoktól, például szoktam politizálni. Azt is a magam módján csinálom. 

Aki ismer, igazolhatja, nyílt lapokkal játszom valami harmincöt éve. Állhatatosan egy oldalon maradtam. Ebből aztán adódott jócskán ilyen-olyan konfliktusom. Régebben sokat gondolkodtam rajta, mára már nem érdekel, ám még ma sem tudnám eldönteni, vajon hasznomra volt-e ez a kötődés, vagy inkább ártott nekem. Akármerre is billenne a serpenyő, mint említettem, már nem számít. Vagyok, aki vagyok, és már nem akarok változni, meg változtatni sem. 

Egy biztos, a kezdetek kezdetén is inkább királypárti, vagy ha tetszik, royalista voltam. Nem tehetek róla, sosem zavart a hierarchia. Ministránsként, cserkészként, a katonaságnál, vagy az iskolában meg a munkahelyeimen is jól viseltem, hogy volt egy előnyökkel és hátrányokkal egyaránt járó pozícióm a láncolatban, és ha fentről kaptam utasítást, azt megcsináltam, ha meg én adtam másoknak, akkor elvártam annak teljesítését. Ez így korrekt. 

Másik szempont: nézzük meg a világ sikeres országait. Kevés kivétellel, ahol stabilitás, értékközpontú gondolkodás, hagyománytiszteletre épülő fejlődés mutatkozik, jobbára királyságok. Dánia, Svédország, Norvégia, a britek, Japán, vagy az arab emírségek is ide sorolhatók. Nem mondom, hogy ez csak a koronák érdeme, de annyi biztos, a nemzetet szimbolizáló vezető hitelessége kulcskérdés, és ez így van jól, működik a rendszer. Magyarország vagy Szerbia talán már sosem lesz királyság, de azt kiváltandó, még a jelenlegitől is jóval erősebb hatalmat adnék a mindenkori vezetőnek.

Ezzel együtt az uralkodó egyik legfontosabb küldetése, hogy az ország érdekében a különféle, egymással ellentétes, pártpolitikai érdekek mentén cselekvő politikai szereplőket kordában tartsa és folyamatosan emlékeztesse őket, hogy a pártpolitika célja végső soron mindig az ország érdekében történő cselekvés. Kellene, hogy legyen – teszem hozzá, és nem akarok aktuális közéleti témákat felhozni, de a magyarnak nevezett ellenzék ukrán kapcsolati tőkéje alsó madárfogással illetve is kimeríti a hazaárulás büntetőtörvényi kritériumait. Szóval elkelne errefelé egy tehetséges király. De ha már az nincs, legalább legyen szégyenpad minden város piacterén. 

Föld, föld...

Csak hogy tisztázzuk: Ukrajna mezőgazdaságának a harmadát, vagyis harminc százalékát amerikai tőkések uralják. A többi sem az ottaniaké, az ukránoké már: valami 60 százalékra becsülik az offshore cégek tulajdonát. Egy rakás Ciprusra, Luxemburgba meg Egyiptomba bejegyzett cég birtokolja a termőföldek javát, a tíz legnagyobb „ukrán” mezőgazdasági vállalat is ezekben az adóparadicsomokban székel. Míg Közép-Európában 100 hektáros gazdaságnál, vagy netán 1000 hektáros birtoknál már ájuldozunk, Ukrajnában ekkora földdel kiröhög az ottani tőke: százezer hektár alatt nem is veszik komolyan a mezőgazdasági birtokot. És ezeket akarja támogatni a brüsszeli bürokrácia. Egy garas sem fog jutni a kisemmizett ukrán gazdálkodónak, megy majd minden az offshore paraván mögé bújt multiknak. Ez a kisebbik rossz. A nagyobb gond majd az lesz, hogy sem a lengyel, sem a magyar parasztoknak ezután nem jut támogatás, lévén, a nagy európai bővítési kísérlet eszement ötletét a kisemberek zsírján akarják megsütni. Ahogy az lenni szokott. Ha hagyjuk. 

Lenin

John Lennonról kiderült, hogy rasszista kilengései voltak. Mivel a nevezett muzsikust, meg az életművét se tisztelem, konzekvensen John Leninnek szoktam nevezni, megérdemli. Most előszedték a naftalinból, leporolták egy régi levelét, amiben történetesen négernek nevez egy négert. 

Mindig elbámulok a hisztérián. Ezen az alapon én is lázadozhatnék, amiért következetesen "fehér" embernek titulálnak. A fekete miért nem lehet fekete, csak "afroamerikai"? Ráadásul az egész őrület szembe köpné a magyar nyelvet is, mert nálunk a négernek nincs semmiféle rosszindulatú értelmezhetősége. A szerecsen avíttabb, vitatható lenne a mai nyelvezetben, a "feka" divatos szleng, tán a "boxos" meg a "nigger", ami egyértelműen lenéző, sértő, de hát ezeket a köznyelv és a normális ember nem is alkalmazza. Némi áthallás: a hétköznapi utcán, társalgási formában a roma polgártársak előszeretettel cigányozzák a másikat. Megtehetik. Ugyanők meg fölhorgadnak, ha egy kívülálló cigányt merészel emlegetni. 

Műbalhé az egész. Unatkozó vagy velejéig gonosz éttermiségi figurák gerjesztik a problémát, hogy ott rúgjanak a többségi társadalomba és a normalitásba, ahol csak tudnak. Őket kéne néven neveznünk. És szégyenpadra lakatolnunk.

NAPLÓ - 174.

Megjártuk. Milyen jól tettük, mennyire jólesett!

A tavaszi vakáció kizökkentett, visszaillesztett egy gyorsan homályosuló, sejtelmes érzelmi állapotba, amit csak a végtelen ritkán megtapasztalt szabadsága tud belőlem kiváltani. 

Jó, hogy már ismerőse vagyok a tájnak. 

Kölcsönösen szeretjük egymást: a táj magához ölel, az öböl befogad, barátokként vesznek körbe a hegyek, miközben a bérceken vigyázó romos kolostor megnyugtató léte maga az állandósult biztonság. Egyszer majd felzarándokolok hozzá. Harmincvalahány éve halogatom. Idén nyáron, legközelebb, ha jövünk, rászánok egy napot, megnézem az elhagyatott szentély égett harangtornyát, amit a tűzvész után egy földrengés is megrogyasztott. Kanyargó hegyi ösvény visz fel odáig, Zelenika széléről kell indulni fölfelé, egészen a hegy derekáig. Biztos ájult, kabócazsizsegős forróság lesz akkorra.   

A májusi nap heve már most is csontfehérre szívta az Igalo melletti tenger fövenyét. Mintha a hóka löszplatókat látnám a kanizsai Járás kamillásai közt. Kishomoknál, a dűlő mellett szokott ilyen tarka lenni a szemhatár. Itt is visszaköszönt az emléke. Tört fehér szirmokat báboztak a hullámok habfodrai, a sötétzöld hínáros részek meg a bácskai legelő mediterrán kivetülései gyanánt apró termetű, ezüstfényű halcsordákat rejtettek. Rétegezett volt a meleg levegő: a víz fölött sósan párás, a köves partszakasznál fülledten vibráló, vagy légneműen könnyűvé vált a hullámok csapkodta szirtek körül, majd langyos, leheletszerű lett a tüskés bokrok, a hegyoldalba is fölkúszó olívacserjék tespedt árnyékával megfestve. 

Egy sort tépelődtem rajta, mégis, mi hiányzik? Semmi. 

Minden megvolt. 

A kijelölt utak nélküli égbolton a szabadság fellegei legelték a kék semmit, hétágú verőfény zománcozta be az ódon kőházak homlokzatát, a hullámok morajló rendjét sirályok vijjogása kísérte, mi meg csak sétáltunk a promenádon, valami angyali nyugalomban. Észrevehetően szelíd derű ereszkedett a környékre, a legrejtettebb sarkokra is, minden zugára az öbölnek, amelynek ugyanolyan részesei lettünk, mint a kikötőben billegő bárkák, a dokkba húzott, száradó kötélcsomók, a szagosan nyíló kaktuszvirág kelyhek, meg a ruhaszárító zsinegek. Aztán enyhe csodálkozással néztünk egymásra, amikor egyszerre fedeztük fel, hogy immáron értünk a vízben elhagyott csempült kagylóhéjak, a hegytetőkön zsinatozó mohos sziklaszirtek nyelvén, észrevétlenül eggyé váltunk az öböl sajátságos időtlenségével.

A múlt minden verejtékcsöppje felszikkadt a Rose felől fújó szélben, amit a kis falum útja mellett glédában álló cédrusok illendően megsüvegelve köszöntöttek: billent a csúcsuk északnak és a hegyi kaptató elhajló ívénél egy kockás inges szikár férfi régi vasbiciklit támasztott neki a temető kapujának. Az ember vasalt nadrágszárának alját ruhacsipesz fogta össze, kétrét hajlott vállán lógott a feje, az arcát nem láttam, de a kezében virágcsokor és egy könyv volt. Fölolvasni járt a kedves halottjához. Talán a feleségéhez, talán az anyjához, vagy netán a lányához... Nem tudható, és most már nem is fogom megtudni, de nem is ez a fontos, hanem az a kép, a lelassuló, nehéz mozdulatok a temető bejáratánál, ahol valaki a gyászát hordozza magával, márvány merev szomorúsággal és mégis tengernyi öntudattal. 

Az a kép bennem maradt. Sosem láttam még bánatot viselni ennyi méltósággal.

NAPLÓ - 173.

 

Míg másoknak öröm a hideg tavaszból a napsütéses nyárba érkezni, nekem kedvesebb a hűvös időjárás, ezért meleg holmit sosem cipelek. Beérem egy kapucnis pulóverrel, vagy ha minden kötél szakad, a könnyű, narancssárga széldzsekit veszem elő: azt egymaréknyira is össze lehet gyűrni. Hosszú ideje kevés holmival utazok. Minek hurcolásszam, ami fölösleges? 

Nem volt mindig így. (Tanultam belőle.) 

Voltak évek, amikor a csöndöm bezárt bőröndjében ott volt kétrét hajtogatva minden kétségbeesésem, minden félelmem. A gyengeségemet a kishitűségem mellé pakoltam. A bántások egybefűzve, összecsomózva hevertek a tanácstalanság frottír szürkéjének a takarásában, és alájuk csomagoltam az árulással átszőtt emlékeim vállalhatatlan darabjait. A poggyászomat a szégyen és az ijedtség bélelte, de a szomorúság adta az igazi súlyát. Mégsem tettem le. Úgy véltem, úgy tekintettem rá, hogy ez a próbatételem. Hát vittem, húztam, vonszoltam magam után, valahányszor az úttalan útjaim valamelyikére vetett a sorsom. Éjjelente a szállásom sarkában hagytam ugyan a csomagomat, de csak ritkán tudtam jóleső érzéssel álmodni tőle. Nem hagyott a poggyász pihenni, húzta a vállamat, púposodott rajtam szinte minden bódult, meséket szövő, éterin bolyongó éjszakámon, amikor önmagamra voltam hagyva, elmosódott lábnyomok mentén óvatoskodtam előre, és gyakorta megesett, azt sem tudtam, hová tartok. 

Így morzsálódtak a hónapok, amikből süllyesztőbe vesző évek lettek. Már nem is emlékszem rá, az ő kegyelmén kívül pontosan minek köszönhetően érintett meg a felismerés, megérkeztem. Csak annyi bizonyos, eljött ez a régtől áhított pillanat is.

Történetesen a tenger partján álltam. Az én mészkőszirt múltamat ott kezdték feloldani a sós vízcsöppek. Azok is, amelyek az időtlen öböl hullámaiban voltak, azok is, amik az arcomon. Kint dúlt a csillagos, szikrázó sötétség, bennem meg felvilágolt valami édesded fény. 

Ez lenne a hazatérés misztériuma? 

Valószínűleg, igen, mert azóta minden áldott alkalommal, ha az öböl partján megállok, a pőre valóm öröme járja át a testem-lelkem, és a szemem megpihen a pasztellesre hígult horizonton, az ismerős leánder sövényen, a még ismerősebb pálmafa fivéreken, amelyek párhuzamos ívben nyúlnak a kobaltkék égbe a falucskám egyetlen főútjának a szomszédságában. A koronájuk alatt sarlósfecskék cikáznak, a törzsek pikkelyezettségében rajzó rovarokat szedik le, eszméletlen nyolcasokkal, vissza-visszatérve a pálmákhoz, ötven, száz fecske csivitel, nyüzsög, mintha már most is augusztust írnánk, a nagy készülődést, nem pedig a fészekrakás, az élet kezdete, május eleje lenne. Odébb, a kikötő hullámtörő gátjánál emeletes jacht vesztegel. Új építésű, már a XXI. század modern formatervezése jellemzi. Lassan a hajókat is utoléri a kényszeres visszájára fordítás őrülete. Ez is úgy néz ki, mintha egy atomtengeralattjáró és egy űrbázis bizarr házasságából jött volna létre. Bár hatemeletnyi, alig húsz utast szállít. Harmincvalahány fős személyzet gondoskodik a milliomos turisták kényelméről. A hajó utasai névtelenek, sosem keverednek a szárazföldi emberek közé. Ki-ki a saját emeletén élvezi azt a látványt, amit én a törzshelyem teraszáról ugyanúgy, vagy még tisztábban látok. Annyi a különbség közöttünk, hogy engem olyanok vesznek körül, akik szeretnek, a pénzes utasok pedig minden mosolyért, a legelemibb emberi gesztusért is kénytelenek fizetni. Beszéltem a világukból érkező, ezt a világot jól ismerővel. Kérdeztem, mégis, a mindenit, hát kik ezek a kiváltságosok? Hogy kerültek arra a méregdrága hajóra? Belém égett a válasza, sosem fogom elfelejteni. Ingatta a fejét, nem tudom, mondta csöndesen. Csak azt tudom, hogy nem boldogok. 

Hogy is lehetnének azok? A kő ereszek alatti vízgyűjtő hordókból áradó hínárszagot még tán sosem érezték, a félig csukott spaletták mögött a keményített lepedők hűse ismeretlen marad számukra, ahogy a montenegrói öreg kofa ráncos tenyeréből kivett naspolya édes íze sem olvadhat fel a szájukban. 

Nekik tucatnyi palotájuk és hasznuk van.

Nekünk meg egy otthonunk, szépségünk és boldogságunk. 

Nem kérdés, melyikünknek a jobb.  

KÖDGÉPEK

Buborékok lakói

Egy híroldalon napi szinten megfordulok. Nem annyira a tudósítások érdekelnek. Sokkal jobban szeretem böngészni az olvasók hozzászólásait. Sűrűn előfordul, hogy mívesebb, frappánsabb, lényeget láttatóbb a vélemény, mint az eredeti cikk. Ilyenkor csettintek: jó dolog nyelvi kincsekre lelni. Aztán van egy másik véglet, ahol csak a parttalan fröcsögés dívik. Ez is elgondolkodtat. Érzek némi bornírt megvetést azok iránt, akik a közbeszédben, a társadalmi érintkezés legelemibb formájában sem képesek kikapcsolni a pártpolitikát: bármit csinálnak, mindig ugyanazon jár az eszük. Orbán, Fidesz, Vucsity…
Mintha egy végtelenített üzemmódú zavarkeltő ködgépként működnének. Ezek a hírfogyasztók önként elátkozták magukat.
Azt hittem a történelmi bukta majd kiszakítja a buborékjukat. Egyáltalán nem úgy tűnik. Ettől függetlenül lehetne rugalmasabban is közvélekedniük. Lehetne az életnek örülni is. Persze, egész nap a trágyadombot tüdőzni embert próbáló feladat, én meg se kísérelem, de nem is csodálkozom rajtuk, hogy akiknek meg ez a lételemük, be nem áll a szájuk a panasztól. 

Még az előző bekezdéshez kapcsolódóan: mindegy, hogy kinek milyen kvalitásai vannak. Ha valamiben jó vagy, és emiatt leszólod a tőled gyengébbeket, akkor egy arrogáns tahó vagy. Ha valamiben rossz vagy, és úgy kritizálod a jobbakat, akkor meg csak egy szánni való, vergődő madár vagy. Mindkettő módfelett kínos. Jusson eszünkbe, ha virológusnak, fociedzőnek, hadvezérnek vagy államférfinak képzeljük magunkat.

Tabu

A hatvanas években még nem éltem, de egy csomó dolgot onnét tanultam meg. Rengeteg információt összegyűjtöttem a korszakokról és a szexuális lázadásról, a nyugatos extrém mozgalmakról, a hippikről, az ideákat kergető szektákról, a rockzene hajnaláról éppen úgy, mint az egyetemes művészet kitörési kísérleteiről. És amikor visszaidézem a hatvanas-hetvenes esztendők szellemét, tarkón legyint a déja vu: mindez ma, éppen ilyen formában tovább mákonyoz. A szexuális szabadosság szószólói aktívabbak, mint valaha. Már nem tabu, hanem éppenséggel irigylésre méltó vállalás, ha rendezetlen nemi kapcsolatban él valaki, folyamatos a törvény, a jog, a rend elleni uszítás, nincsenek konvenciók és a hagyományos értékekben hívőket a lefitymáláson túl még más retorziók is érik. Csak a nihil, a tömeges semmittevés mérvadó.
A mai kor gyermeke pont olyan polgárpukkasztó szeretne lenni, mint anno a Nyugat semmiből felmagasztalt “sztárművészei”. Mindezt tengernyi kábítószerrel, itallal, vödörből vedelve a hedonizmust. Én Warholon, Lennonon és az efféléken régtől fogva röhögök, megmosolygom ha az ötven-hatvan évvel ezelőtti művészetnek nevezett trükkökkel találkozom. De miért van az, hogy míg az ilyesmit egy könnyed vigyorral, a helyén kezelve nyugtázom, addig a mostani helyzet csak undorral elegy megvetést vált ki belőlem?

Credo

Tudják, arról régen letettem, hogy engem megértsenek.
Volt nekem kutyám, a másik szőrös négylábúval. Meg a tollas Kicsi. Kanca, csóka, tyúk. Ennyi. Akik két talpon állnak a földön, és nem tollasok – olyanoknak már nemigen hiszek. Kivételt képeznek a hantok alatt egyre szaporodó barátok, ismerősök. Azok néha mintha megértenének. De mással alig akad közös nevező. Nem erőlködöm már egyik ideológiának sem megfelelni, és nem vagyok hajlandó a fejekben dúló sötétséggel kelni-feküdni, a szellemi polgárháború lövészárkaiból szemlélni a környezetemet. Ha mégis egy nekem tetsző dolgot támogatok (mert van ilyen), azt azért teszem, mert úgy vélem, hogy az a jelenleginél igazságosabb világhoz vezet. Akkor is kiállok az elveim mellett, ha pénzt nem hoz, és a népszerűséget is csak viszi, kártékony rám nézve.
Tisztában vagyok vele, hogy nem csinálok karriert. Ez sem érdekel.
Ettől fontosabb, hogy a Lovćen mögül újból látom az előbukkanó napot, és Kishomokot jótékonyan megöntözte a májusi eső.

BALOS SORSOM

Balsors

Hejj, ez a diktatúrát nyögő szegény magyar ellenzék! 

Milyen iszonyú lehet nekik elnyomásban élni! Ha valaki, hát én tudom, mi fán terem az örökös kisebbségi lét. Balkezes vagyok! 

És nekem még egy  rohadt balkezes prájdot se szervezett senki! 

Pedig mi híján a népesség tizede vagyunk. 

Nemhogy tüntetni nem tüntetnek értem, de semmi hídfoglalás, semmi szónoklat nincs miattam. Ha ez nem lenne elég, mostanáig hátrányos megkülönböztetés az osztályrészem: a legtöbb helyen nincs balkezes kés, lapát, fejsze, egyáltalán semmiféle szerszám, ami a suta kezemre állna. Még a sorkatonaságot is jobbos géppisztollyal voltam kénytelen leszolgálni, a gitártanárom meg nem akarta áthúrozni a hangszeremet. Nincs balos bögre, a becsavarozáskor rendre kontrába húzom a csavart, fordítva tekerem a csere villanykörtét és iskolába indulván elsősként úgy kellett tintával írnom, hogy tudható volt, a könyökömmel elmaszatolom a sorokat. Kérem, orvosolják a kifogásaimat! Ellenkező esetben keresztbe fogok feküdni az Oktogonon.

Antropozófia

Az embernek, - mint a világnak magának is - van szelleme, feje, szíve, mindenféle nemes és kevésbé nemes szerve. Jó esetben, míg az ember szelleme ragyog, például az ülepét rejtegeti, takargatja. Aztán van néhány példány, aki a hátsóját mutogatja, vagyis azt, ami bennünk emberekben a legalantasabb, és amit mindannyian leplezni igyekszünk - azaz a legalsó késztetéseinket, az ösztönvilágunkat, mert mégiscsak emberek vagyunk, szellemi lények. Eleve kérdéses, vajon ki az, aki kirakatba teszi az értéktelenséget, és erre még büszke is. A mai világ éppen erről szól: a legalsó erők felszínre kerüléséről, és a szellem feletti uralmáról.

Ebek harmincadján

A Kutyapárt a modern kori magyar demokrácia olyan szégyenfoltja, amilyen az SZDSZ volt, majd a Momentum lett. Ne higgyünk a szemünknek: a jópofáskodás mögött kőkemény hatalmi ambíciók és most már ugyanilyen bebetonozott egyéni és csoport érdekek vannak. Ami eleinte viccnek indult, és a magyar közélet állapota miatt ekkora teret kaphatott, az mára már nem csupán a tréfa kategóriájába tartozó idétlenkedés, hanem a magyar politikában való érvényesülés trójai falova. Ahol a háttérben rendre feltűnnek azok a figurák, akik az összes nemzetellenes formációban fantáziát láttak. És tolják alájuk az ötleteket, a pénzt, mert a magyar szeret nevetni és különben is, a Kutyapárt mostanság a romlatlan igazmondás letéteményese, legalábbis ezt hiszi róluk az a réteg, aki mindig fogékony volt a másságra, az ideológiáktól mentes, valójában nagyon is beskatulyázott szabadságra. Legyünk észnél: ezek, bármilyen cukik, álarcot viselnek. Most nevet rajtuk a magyar. Utána majd sírni fog.

Fohász

Uram, édes Jó Istenem! Ritkán kérlek, de most hallgasd értő szívvel a fohászomat! Add meg nekem, hogy ennek a Magyarnak és Péternek nevezett jellemtelen ficsúrnak a jövő év áprilisában esedékes országos szavazás estéjén, úgy éjfél előtt egy órával megpillanthassam a pofáját! Mást nem kérek. Ámen.

MAGYAR Milošević

Nagyon ritkán kommentálom valaki posztját, de egy gondolatébresztő írásra muszáj volt reagálnom. Egy általam tisztelt Facebook ismerősöm, akivel sosem találkoztunk, fontos bejegyzést tett közzé. Ő egy régi vágású demokrata, a nemzeti liberális táborban még a rendszerváltozás előtt volt bátor a pártállammal szembeszegülni. Mára visszavonult az aktív politikától, de véleménye azért van a jelenlegi folyamatokról – érdemes rá odafigyelni.

A felvetett témája elevenembe vágott. Napok óta foglalkoztat ez a kérdés.

Igyekszem röviden leírni. Ebből adódóan biztos nem tudom majd az összes aspektust láttatni, szétszálazni a mondandót, de a nagyja azért itt lesz – hangsúlyozottan! – egyéni véleményemként, úgy, hogy bizonyos közszereplőkkel szemben nem hiszem magam tévedhetetlennek.

In medias res:
Nekem a Tiszás jelenség egyre-másra a nácizmus szellemét idézi meg.

Mielőtt bárki rám rontana, nem, nem arra a naponta használt furkósbot „érvre” értem, amit előbb csak a nemzeti oldal kapott a fejére, majd mostanára nyakló nélkül mindenki adja-kapja. Sok egyébbel devalválódott a sértés. Megszoktuk.

Én a Magyar Péterben és a követőiben felgyülemlett gyűlöletről beszélek.

Egy sértett, egoista, ideggyenge, velejéig hiú ember telve gyűlölettel kivetíti a komplexusait és sikerrel korbácsolja az indulatát egy populációnak, ami tizenvalahány éve Messiásra vár.
Ez a hőbörgő népcsoport ciklikusan lehengerlő politikai kudarcokat él át, és a reménykedésnél csak a közös gyűlöletük a totálisabb, ami jobbára egy ember ellen irányul, mert bár szidják a rendszert, az esetleges hatalomra kerülésük után semmi sem változna: megtartanák ugyanezt a struktúrát.

Ha a fentiek alapján nem ugrik be a hajdani német párhuzam, ahol egy vesztes világháború után sikerült egy nép zömét szőröstül-bőröstül megszédíteni (vö.: diplomás Tiszások), írok egy közelebbi példát, személyes tapasztalatból merítve. Átéltem, ugyanis.

Déja vu érzésem van.
A néhai Jugoszlávia maradékában Slobodan Milošević tette ugyanezt. Nem gondolnám persze, hogy Magyar Péter – a rosszemlékű balkáni vezér módjára, pont akképpen – háborút szítana (ámbár a brüsszeli mentorai révén mégiscsak van kanala ebben is), de azt joggal vélem, ahogy az akkori szerb társadalom mentális állapotát a profetikus szerb messiásuk kihasználta, ugyanígy zsonglőrködik Magyar Péter is egy hazai embertömeg érzelmeivel.

Hála Istennek, mondom így, Magyar Péterből hiányzik Milošević kurázsija.

Attól gyávább a Nemzet Nutriája, mintsem felvállalna egy bizonytalan kimenetelű, vérre menő krízist, hisz alapjáraton csak egy nyámnyila, nőies hisztériával terhelt, becsvágytól fűtött alak, aki a korábbi körein akar revánsot venni, de láttuk, hogy egy esedékes pofontól is megrezdül a feje, rémülten tikkol a szeme.

Így sumákban, Manfred Weberék mögé bújva megszavazna egy atomtámadást is, de hazai terepen nem vállal fel egy utcai lökdösődést sem, merthogy beszari.

A polgárháborús bujtogatással előtte is kísérleteztek. Hadd ne soroljam a Momentum mellett hány formáció provokált, erőlködött: ha az akkori politikai vezetőségen múlott volna, tán esélyes is lett volna, de hát a balliberális térfél szimpatizánsainak zöme sem teljesen ostoba.
A handabandájuk ellenére pontosan látják, érzékelik, mekkora a valós támogatottságuk: ha kihúznák a gyufát, lángra lobbantanák az országot, nagyon rosszul járnának. A társadalom túlnyomó többségének a haragjával még a pártállami kommunisták sem vicceltek. A Tiszás kisebbséget elfújná a nemzeti többség népharagja.

Mellesleg, mert messze vinne: egyszer beszéltem a néhai Milošević közeli munkatársával. Leírta, mennyi félelem, óvatosság, bizalmatlanság, paranoia bújt meg abban az emberben. Adódik megint a Magyaros párhuzam. Mondják, ez a hatalomtechnika, a játszma része az éberség. Bizonyos fokig – igen. Utána, diktafonnal spékelve viszont kezelésre szoruló, elmekórtani eset.

Még egy utolsó gondolat: az irigység is hatalmas energiákat tud gerjeszteni. Ezt pedig a jólét sem fékezi meg, a pénz sem oltja ki a beteges, sóvárgó kapzsiságot. Ez benne van sajnos az úszómedencés honfitársunkban, a sikeres vállalkozóinkban, nagyon sokakban: a környezetemben is kisebb-nagyobb mértékben bár, de napi szinten tapasztalom. Nem lehetünk rá büszkék, a magyar lakosság fogékony a szomszéd fűje zöldebb dumára. Panaszkodó nép vagyunk, sajnálom. Le kellene vetkeznünk. Egyetlen útja van: a hit gyakorlása. A hála érzésének megtanulása. Többet kellene templomba járnunk, az önképünk is tisztulna, más lenne. Ráadásul ott egy már bizonyított, igazi Messiás várna és szeretne bennünket.