 |
| Álom hava - Járás |
A múlt hét közepe tájékán csörgött a telefonom. Megkért a szerkesztőnő, hogy írjak vezércikket az Új Kanizsai Újságba. Mondta: azt se bánja, ha a választásokról fog szólni.
Rendszerint hétfőn vagy kedden szoktam leadni a vonatkozó írásaimat, de történt már olyan, hogy lapzárta előtt fél órával szerda délben küldtem el az anyagot. Dicséretet persze nem kaptam érte.
Azért vezetem föl ilyen mélyről a cikket, hogy lássa a tisztelt Olvasó: mekkora dolog számomra valamit ideje korán befejezni. Ezeket a sorokat péntek este írom.
Két nap múlva választásokat rendeznek Szerbiában. És az eredmények még csak ezután, valamikor hétfő hajnalban, vagy kora reggel lesznek ismeretesek. A vezércikkem most mégis a jövő hétről, és a választások utáni helyzetről szól.
Látatlanban is.
Aki ismeri a történelmet, az tudja, hogy kevés olyan birodalom volt az emberiség múltjában, amely ezer esztendőkön át kiállta volna az idők megpróbáltatásait. Az i.e. 753-ban alapított Római impérium ezen kevesek közé tartozik. Az öreg kontinensen példa nélküli módon hellyel-közzel kettőezer éven keresztül létezett. Gyakorlatilag egész Európát, a Mediterrán térséget, és fénykorában a Közel-Keletet is uralma alatt tudta. A rómaiak hódításaik révén sajátos művészetüket, életszemléletüket, jogrendszerüket is meghonosították szerte az akkor ismert világban.
A latinos műveltség mind a mai napig alapja az európaiságnak, és a régi rómaiak törvényei szerint ítélkeznek a mostani bíróságokon, mert a húsz évszázaddal ezelőtt bevezetett jogalkotás erkölcsi normái manapság is megállják a helyüket. Mérceként tekintünk rájuk, ha úgy tetszik. Megmutatják, hogy emberként, egy közösségben hogyan lehet, kell, és szabad élni.
A rómaiak nem csak az állam szervezettségében, a törvényekbe vetett hitükben és fegyelmezettségükben tekinthetőek példaképnek. A birodalom fölvirágzása és hosszú léte leginkább annak volt köszönhető, hogy a római szemlélet a lelkekben is gyökeret vert. Hogy minden akkori ember - az államot vezető arisztokratától kezdve a legutolsó földet túró parasztig - önmagára nézve kötelező érvényűnek tartotta erkölcsösnek lenni. És erre büszkének lenni. A tisztességre, az emberségességre.
Egyik legszebb példája ennek a morális tartásnak az, ahogyan a győztes hadvezérekkel, a diadalt arató császárokkal, az imperatori cím büszke kitüntetettjeivel bántak.
A Róma városába visszatérő győzteseket virágeső és diadalkapu várta.
Hatalmas tömeg éltetése közepette vonult a diadalmenet.
Egész Róma népe sugárút mellett tolongott. A körmenetben szóltak a harsonák, zenészek, rabszolgák és furcsa állatok hosszú sora érkezett a meghódított területekről. Megrakott szekereken közszemlére voltak kitéve a kincsek, az elhódított zászlók, jelvények: a legyőzött népek legszentebb ereklyéi. A sorban kullogtak a nyakukon és lábukon megláncolt, vesztes királyok, hadvezérek vagy törzsfőnökök, akiknek méltóságuk jelképét - a koronát - kezükben kellett vinniük Utánuk vonult a legdíszesebb harci szekéren a nap hőse, a győztes hadvezér.
Az ünnepelt élete talán legfontosabb napját élte. Fürdött a dicsőségben. Róma népe éltette. Gyakorlatilag az egész, akkor ismert világ a lába előtt hevert. Az ő parancsára, egyetlen szavára milliós hadsereg állt készen, és nem volt hatalom, amely szembe mert volna szállni vele.
És míg a virágeső hullott a hadvezérre, míg Róma népe túláradó szeretettel őrjöngve magasztalta - mindeközben a győztes háta mögött ott állt egy rabszolga, aki a babérkoszorút tartotta az ünnepelt feje fölött: a diadal jelképét. Ám a rabszolgának más szerepe is volt! Míg a kocsi vonult, szorosan ura háta mögé simult, és a hangorkán, az ünnepség eufóriája, a tapsvihar és éljenzés közepette folyamatosan egy mondatot suttogott a győztes nagyúr fülébe.
- Mulandó a dicsőség! Mulandó a dicsőség! Mulandó a dicsőség!...
Nem tudom, csak szeretném hinni, hogy a tisztelt újságolvasó is átérzi ugyanazt a borzongást, a fölemelő tiszteletet, amit én, valahányszor elképzelem ezt a jelenetet. A hatalma csúcsán lévő embert, élet-halál urát még diadala tetőpontján, ünnepi menetében is figyelmezették: az önhittség, a nagyravágyás, a pillanatnyi siker mámorában meg ne szédüljön! Hogy az a bizonyos kerék, sorsnak karikája kerek és mindenkor fordul. Ez a természetes. Ez az élet rendje. És talán így is igazságos. Akinek a fejébe száll a dicsőség, a hatalomtól megittasulhat, elveszíti ítélő képességét. Sűrűn jusson eszünkbe: a szerénység, mások elfogadása és a jó szándék minden koron olyan erkölcsi többletet jelentett, ami a sikert nem kisebbítette, hanem még inkább azzá tette. Azt kell tudnia és vallania egy közösség által kiválasztottnak, hogy nem ura, hanem szolgája ő az emberek ügyének. Nem véletlen, hogy a ministere szó éppen szolgálatot jelent.
Jól észbe vésse, bárki is kerül győztes pozícióba: a rómaiak nem voltak ostobák. A mai választópolgárok sem azok. Tudnak jutalmazni és tudnak büntetni.
Bizalmuk azokban lesz, akik okulva az ókori rómaiak bölcsességén úgy tudják majd igazgatni a közéletet, hogy mindeközben önmagukra nézve a legszigorúbb elveket betartva, látható módon fognak nekünk példát mutatni emberi tisztességből.
Nem lesz mögöttük valaki, aki erre folyton figyelmezteti őket!
Ezt mindenkinek a szíve kell, hogy parancsolja.
Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2012. május 4.
