ZSARU SZTORIK

Illusztráció

Eleddigi élettörténetemben szerét-számát sem tudom, hányszor volt konfliktusom rendőrökkel. A legelsőre kisiskolás koromban került sor. A legutóbbira  a minap.

1.

Akkor kaptam meg életem első kosszarvú versenybiciklijét. A városon körösztül, az aszfaltúton hajtottam. Próbálgattam, váltogattam rajta a sebességet, élveztem, ahogy a kisebbről a nagyobb fogaskerékre ugorva enyhül a lánc feszülése, könnyedebben pedálozhatok. Csapta a homlokomat a szél, és a szép tavaszi délutánon minden villanykarón gerlék búgtak a szabadságról.

Hát persze, hogy elengedtem a kormányt! A két kezemet lógatva fütyültem vissza a verebeknek, tekertem, s az én új biciklim olyan egyenesen hasította a levegőt előre, mintha nem is küllős kerekeken gördülne, hanem habokat fodrozó vitorlás lenne. Úgy megszédített az öröm, a jókedv, hogy a Zárda előtti fák mögül kilépő rendőr előtt alig tudtam lefékezni.

Elég hosszan nézhette a mutatványomat. Amiket virtuskodok.

Köszönés helyett először megdicsérte a vadiúj szerzeményemet. 

A fejem búbjáig vörösen vártam, mi sül ki ebből. Annyit azért sejtettem, hogy jó vége nem lesz. A népmesék farkasának nyájassága mögött általában a végzet szokott meglapulni. A jugoszláv rendőr magyarul beszélt, mert magyar ember volt. Míg magasztalta a krómozást, a csinos csöngőt, egyre a zsebét matatta. Aztán megkérdezte, van-e nálam biciklikulcs. Tudják, olyan lapos fémdarab, amivel gyakorlatilag a kerékpár összes csavarja kezelhető. A megdöbbenéstől csak hebegni tudtam. Mi a frászt akar vele? Kulcsom nem lévén, úgy tett mintha a farzsebében lelt volna egyet, ám nem húzta elő. Tudod mit, mondta nekem csöppet sem fenyegetőleg, de a hangja komoly volt, rettenetesen komoly: látom, neked úgyis fölösleges ennek a biciklinek a kormánya. Leszerelem most, magammal viszem, te meg ezután hajtod úgy, ahogy az imént, ügyesen, kéz nélkül. Mit szólsz hozzá? Nem szóltam én semmit, csak a gerincemen futkározni kezdett egy hangyaboly. Bevillantak a szomorú képsorok, ahogy végigtolom a fél városon a kormány nélküli biciklimet. Már mardosott a szégyen. A következő pillanatban meg belegondoltam, mit kapok majd otthon, ha az új bicajt megcsúfítva hazaviszem… A közeg is érezhette, mi játszódik le gyerekfejemben, mert nem feszítette tovább a húrt. Gyengéden tarkón legyintett és eleresztvén még utánam szólt: máskor meg ne lássa, hogy kiengedem kezemből a kormányt! Ezt már csak elmenőben dobta utánam, mert úgy iszkoltam remegve hazafelé, mint tettének helyszínéről a gyilkosnak szokása. Otthon a fészerbe raktam a kerékpárt, és rákallantyúztam az ajtót. Bár minden délutánon ronggyal áttörölgettem, utána még napokig nem mertem rá fölülni.

Ez a legrégebbi. Az évek meg szálltak. Jó és rossz dolgok történtek, a rendőrökhöz fűződő tapasztalataim bővültek, olykor a tettlegességig is elfajultak, de most erről nem írnék, hisz egyenként is hosszú mesét igényelne minden pofon. Inkább a legújabbat. Erős alappal vélem ugyanis, hogy a hajdani meg a minapi esetnek akadnak tanulságai.  

2.

Az elmúlt hétvégén, egy tavasziasan napos szombati délelőttön disznóvágásra voltam hivatalos. 

Ilyen helyre gumicsizma vagy bakancs illik, meg a munkásruháink használtabbja. Ha véres lesz, kiég valahol a cucc, vagy ráfröccsen a forró zsír ne legyen kár semmiért. Ennek megfelelően kapkodtam magamra elrongyosodott öltözékem, és mivel késésben voltam, vadul tekertem a pedált, hogy csak úgy nyikorgott alattam a drótszamár. 

Merész ívben, nagy sebbel-lobbal vettem a Főutca végén lévő kanyart is, amikor a nagyáruház raktára előtt lesben álló közlekedési rendőr elé keveredtem. 

Amint észrevett, azonmód igyekezett megállást parancsolni. Hevesen hadonászott a táblájával, és bár a túloldali sávban karikáztam, majdnem a felezővonalig elém lépett. Kész csoda, hogy nem mentem neki.
Régi kliens vagyok. 

Gyanítottam mire föl az igyekezete, tanultam pszichológiát. 

A kinézet, a külcsín majdnem minden esetben befolyásolja a valakiről alkotott véleményünket. Olyan világot élünk, amelyben az első benyomás értékítélete sokszor egy nyakkendőn múlik. (Ezért annyi az öltönyös szélhámos.) 

A fiatal szerb közeg meg csak annyit látott, hogy halálos tempóban suhan feléje egy ápolatlan, szőrös, fölöttébb gyanús pofájú toprongyos alak, kiszolgált bekecsben, lobogó hajzattal, akit mindösszesen egy szál szemüvege próbál elfogadhatóbbá tenni, szerény sikerrel. Mert hogyha nem kukázni indultam, akkor csakis valami elfuserált értelmiségi lehetek. Ennek megfelelően bánt velem. Köszöntött, és kérdezte szerbül, ittam-e valamit? Meg is vidámodtam rögtön. Mivel az előző napon a szinte kötelező péntek esti kocsmázást éppen kihagytam, könnyű szívvel tájékoztattam, hogy sajnos nem. De jó okom van azt hinni, hamarosan bepótolhatom a mulasztást, lévén éppen disznóvágásra igyekszem. A rendőrnek arcizma sem rezdült. Vagy nem volt humorérzéke, vagy nem látott még ordenáré bácskai disznóvágást. Megint próbálkozott. Fújok-e szondát? Angyali nyugalommal vontam vállat. Felőlem! Nem lehetett nagy hazardőr az ifjú posztos, drága mulatság, ha bukja a pipát, esetleg hiánycikk az egyszer használatos szondasíp, mert a ketyerét hamar visszadugta gelebébe. 

Nem úsztam meg, talált fogást rajtam. 

Fölcsillanó szemmel rákérdezett, nálam van-e az igazolványom?

Na mármost: Szerbiában a törvény értelmében MINDIG hordani kell magunkkal a személyit. Ez az őrült törvény vonatkozik a strandolóktól kezdve a temetési menetben ballagókig – mindenkire. Még a disznótoros kolbászt töltőkre is.  Az igazolványom a szebbik kabátom zsebében maradt. Cirka negyvenöt eurós (5000 dinár) ilyenkor a bírság. Mégis csak vétkeztem.
Igaza lett az ifjonc egyenruhásnak.

Azaz: igaza lehetett volna. 

Ha a körülmények nem olyanok, amilyenek. 

Mert a legfrissebb hírek szerint a szülőföldemen naponta immáron megint százak igyekeznek úti okmányok, papírok, a legelemibb dokumentumok nélkül a határsávba, teljes illegalitásban, törvénytelenül, hat-hét országon átcsörtetve. S míg nekik kijár a szép szó, sajnálják, egyesek még pátyolgatják is őket, addig nekem, ötutcányi biciklizést sem lenne szabad identifikációs igazolás nélkül megtennem. A városban, ahol negyvenöt éve élek. A városban, aminek minden szögletében ismernek…
Erősen türtőztetnem kellett magamat, ne kezdjek el vele vitázni. Kit, kiket kéne számon kérnie. Ki a legnagyobb talány Magyarkanizsán?! A bennünket ellepő jövevények sáskahada? Az én személyem?! Netán az övé, a valahonnét ide vezényelt, magyarul sem tudó gyakorló rendőr-járőré?
Ki itt az idegen, a Tisza mellett?!
Valamit átérezhetett a bennem dúló indulatból. 

Némi tanácstalanság, feszült másodperc után intett, elköszönt, elengedett.

Elmenőfélben a régi szovjet vicc poénja járt a fejemben: „…és szépen visszagurította a gyerekeknek a labdát. Pedig Sztálin elvtárs közéjük is lövethetett volna!”

A régi és az új rendőr-sztori tanulságait ki-ki maga elemezheti. Nem tudom, van-e értelme. Ha igen, annyi bizonyos: meddő dolog meggyőzni magunkat az ember és a törvények viszonyában fönnálló igazságosságról. Az nincs. 

Emberségesség viszont itt-ott, azért még van.

Pk

NAPLÓ 26.

"Nem mi vagyunk a legnagyobb írók. Az élet az. A valóságtól cifrább, fantáziadúsabb, elképesztőbb történeteket, figurákat, fordulatokat és poénokat a legjobb tollú klasszikusok is csak az élettől leshették el.

Szokásom beülni valahová, meghúzódni. Fülelni a poharazgatókat. Míg tart az üvegben, nem törik meg a fityókok láncolata, olyan történetek elevenednek meg, amik bátran beillenének egy kalandregény motívumai közé is. Színesíteni sem muszáj rajtuk, kevesebből is forgattak már jó filmet. A kocsma cigarettafüstjében emberi sorsok kavarognak. Ha némelyiket végighallgatná, biztos Shakespeare is csettintene.

Néha ugyan kiszámítható a mese, sokszor ismétlődő. Nincs új a nap alatt. Az el-elvándorló históriák megesnek, egy darabig eléldegélnek az adott helyen, virulnak, szájról-szájra adják őket, megnevettetik az embereket, vagy könnyeket csalnak a szemükbe, mígnem történik, megtörik valami, lehet új nemzedékek sarjadnak, más divat szele kezd fújni, és a legendák megadják magukat a sorsuknak: szépen feledésbe merülnek. Nem pusztulnak el, mert egy idő után kissé másként, igazodva az új módihoz ismét megszületnek. Más formában szökkenek újból szárba. Ráncuk ugyan nem látszik, de a jó fülű, érzőn figyelő sokat tapasztalt gyűjtő megérzi rajtuk az ismétlődéssel járó finom emlékrétegeket. A ciklikusságot. Nincs ezzel semmi baj. Olyankor meg úgy gazdagszok, hogy bónusz gyanánt, általában vakvéletlenből egy jó gúnynevet, adatot, utalást mégis sikerül elcsípnem. Fölírom rögtön, a balomban lévő ceruzacsonkkal fecnire mentem és kincsként megőrzök mindent. Jóleső a tudata. Egyszer majd valamelyiket használni fogom. Ha alkalom adódik rá, beillesztem majd a szövegeimbe. A limlomokat halmozó, raktározgató rigolyás vénemberhez vagyok hasonló, aki sajnál egy rozsdás szöget is kihajítani, púpozza rakásra a régi újságokat, ruhákat, szerszámokat, teli van ócska cuccal a pincéje-padlása, a legapróbb semmiségeket is megszállottan vigyázgatja, és ha kérdik, mi végre dacol, halmoz, kumulálja azt a sok hasznavehetetlen kacatot, mindenre az a válasza: valamire még jó lesz.

Így gyűjtök, szorgalmas bogár módjára pakolom egy rakásra, ide, belülre a fejembe, meg néha a szívembe ezeket a mára tünékeny, de nekem drága dolgokat. Hajdanvoltak elmés mondását, dűlőutak, feszületek, tanyák régi elnevezését. A kanizsai utcákról elhaló öregek tetteit, akiknek már csak az árnyékuk illata érződik, amikor alkonyatkor a gesztenyefasorra igazít a szerencsénk.

Így – talán érdemes.

Ezért."

pk         

BÁCSKA, BÁCSKA...

Új Kanizsai Újság, 2016. február 4.

 

A budapesti kiállításról szóló írás

Budapesten Magyarkanizsa

BÁCSKA, BÁCSKA…

A Csepeli Városkép Kft. – Csepel Galéria – január 28-án rendhagyó kiállításra invitálta a műértő közönséget. Lapunk munkatársának, Pósa Károly közírónak és magyarkanizsai képzőművésznek Bácska, Bácska címmel ezúttal a festményeiből nyílt önálló tárlata a magyar fővárosban. A rendezvény fővédnöke Borbély Lénárd a XXI. kerület polgármestere volt.

A házigazda szerepét Szentesi Z. László újságíró vállalta magára. A kiállítást megnyitó ünnepi köszöntőjében több szempontból is méltatta Pósa munkásságát, Magyarkanizsához, a bácskai tájhoz való kötődését, és a határon túli magyarság önazonosság-tudatának a fontosságát:

 – Ne várják el ebben a pár percben hogy egy művészettörténész szemével lássam a képeket. Pósa Károllyal egyívásúak vagyunk. Különös nemzedék ez a miénk. Nekem, Csongrád megyeiként szinte szülőföldem a Bácska. Hajszálpontosan ugyanazok vagyunk. Éppen ezért van bennem egy érzelmi többlet, amikor egy magyarkanizsai képzőművész kiállítását nyithatom meg. Ráadásul úgy, hogy a képek festőjéhez személyes, bensőséges barátság fűz. Nagy dolog ez. Ha körülnézek, akkor én egy alföldi festő munkáit látom. Megkockáztatom: egy realista, ugyanakkor ízig-vérig modern magyar alkotóét. Ugyanolyan erővel ragadja meg a bácskai táj szépségeit, mint tették, teszik azt mások Kosztolányitól kezdve Gion Nándorig. Írók, költők, zeneszerzők, mindannyian. Ki-ki a saját eszközeivel. Pósa képzőművészeti nyelvezete a színgazdagságon, a harsány színkezelésen keresztül a dinamikus formák kibontásával, a játékos el-elcsúsztatás tünékeny gondolatiságával láttatja azt a vibráló erőt, ami a dél-alföldi létet mindig is jellemezte. A kirobbanó expresszivitás itt viszont többletet ad: fölfed valami egészen furcsa mélabút. Egyfajta belső borongás ül a képeken. Felötlik bennem: mivel Pósa Károlyt szűkebb hazájában karikaturistaként is ismert, ami – újságíróként tapasztalva bizton állíthatom – az egyik legnehezebb képzőművészeti műfaj, ezért a gyorsaság, a szellemesség, a magabiztos kézzel megkomponált alkotásainál ugyanilyen szembetűnő védjegy. Ez a festészet hamisítatlan magyar festészet. Bácska, Kanizsa, Zenta, a környező falvak, a táj gazdagsága évszázadokon át a magyarság legcifrább, legszínpompásabb hagyományait örökítette át. A legkiválóbb földből a legkiválóbb búzát adta. Alighanem a legkiválóbb embereket is hordozza a hátán. Ennek a népnek a története korokon át rettenetes tragédiákba hajlott. De a romokon újra és újra birtokba vette a szülőföldjét. Fantasztikus dolog, hogy ezeket a képeket magyarként értjük. Ez a világ, amit Pósa közvetít, megörökít – kedves a szemünknek.

Az esten gitárjával, énekével közreműködött Mülhauser Martina tárnoki előadó-művésznő is, aki meglepetésre Pósa Károly megzenésített verseivel kedveskedett a közönségnek, majd az est zárásaként a kiállító és baráti köre kedves dallamával, egy régi Cseh Tamás nótával tette igazán meghitté a rendezvényt. Pósa Károly így összegezte benyomásait:

 – Hatalmas kihívás volt eleget tenni a budapesti fölkérésnek. A magunkfajtának nagyon ritkán adatik meg, hogy egy fővárosban szerepeljenek a képei. Köszönöm mindenkinek, aki a megvalósulásban segítségünkre volt! Külön köszönöm dr. Bimbó Mihály polgármester úrnak és a kanizsai önkormányzat illetékeseinek a támogatását!

Pósa még hozzátette: nem volt hiábavaló magyarkanizsaiként bemutatkozni. A kiállítást a anyaországi érdeklődők mellet számos szülővárosunkból elszármazott mellett érdeklődő művészettörténészek is megtisztelték. Bizton kijelenthető: lesz az ügynek folytatása. Akkor megint hasznos, jó érzés lesz arrafelé járni. És magyarkanizsainak lenni.  

ba

          

EGY DISZNÓ, EGY LILA TEHÉN

Pötyi és Maca. Csüngőhasú konyhamalacaim.
Nem karfiolmorzsákat akarok majd kipiszkálni a fogamból.

Az ünnepeknek általában van egy sajátságos hangulatuk.
Még a nekünk közömbös, vagy éppenséggel nem túl barátságos ünnepnapok is hordoznak magukban egy másféle látásmódot.
Mire gondolok?
Például arra, hogy Szerbiában igen nehéz bárkivel, aki magyarnak érzi és vallja magát, tiszta szívvel megünnepeltetni november 11-ét.
Az első világháborús fegyvernyugvás dátuma meglehet békét teremtett – a fronton, az akkori csatatereken –, de aztán a zöld asztalnál már a győztesnek kikiáltottak kénye-kedve érvényesült. Lett, ami lett. Impériumváltás, az anyahaza szétmérése. Telis-tele igazságtalansággal. Mára az elfogulatlan szerb történészek is kikutatták: akkoriban kezdődött a délvidéki magyarság kálváriája. Ettől persze még a szerbség ünnepelhet. Szíve-joga rá. Ha már egyszer nekik győzelem az, ami nekünk vereség. Csak ne várja el tőlünk senki, hogy velük együtt lelkendezzünk. Hogy hangosabban verjen a szívünk. Nem fog. Inkább tiszteletben tartva a másokat érintő ünnepnapot, szépen csöndben maradunk. Cserébe mi sem erőltetjük, hogy az első sorokban tapsolva méltassák a diadalmas magyar szabadságharc hőseit, amikor a kaponyai csatára emlékezünk…
De nem csak a nemzeti ünnepek furcsaságait hoznám szóba.
Azt sem árt megemlítenem: a most divatos, a mögöttünk hagyott évtizedekben begyűrűzött agyament „ünnepektől” még inkább elhátráltam.
Egykedvűen letojom a Valentin Bálint-napot, fütyülök a „hellóvinnre”, nem érint a hálaadás napja és őszintén bevallva az utóbbi pár esztendőben már a nők napja sem hoz lázba. Az a három-négy fonnyadt szegfűszál legyen a virágárusok gondja-baja. Vagy öröme. Sose érdekelt az anyák napja, viszont attól is fintorognék, ha apák napján valaki nekem akarna örömködni. Ugyanezzel a flegmával régóta nem mesélek viccet április elsején.
Az én ünnepeim személyesebbek. Rám és a szűk környezetemre tartoznak. Ennek dacára az állami ünnepek kiemelt, piros betűs dátuma, ha másban nem is, de legalább annyiban különbözik a többitől, hogy munkaszüneti nappá nyilvánítottak. És itt van a kutya elásva!
Kicsit hosszabbra sikerült a bevezető, ám valójában éppen erről a jelenségről szerettem volna kifejteni gondolataimat.
Köztudott ugyanis, hogy mifelénk másképpen értelmezik a munkaszokásokat. A Balkán nem a sztahanovisták paradicsoma. Dőreség volna sommásan kijelenteni, hogy nálunk mindenki lusta, de az is igaz: szeretünk (szeretnénk…) kényelmesebb tempóban élni. Mi – amolyan ünneplős, lambadázó, laza társaság vagyunk. Csak a nézését, meg a járását.
Aligha van még egy ország a környéken, ahol ennyi, és ennyiféle ünnep tarkítaná a naptárat. A megörökölt majálisok általában három-négy napig is eltartanak. Tele a kalendárium mindenféle vallási ünnepekkel, a régi Jugoszláviából szokásként ittragadt megemlékezésektől kezdve a még messzebbről datálható szerb államiság jegyzett napjaiig. Gyakorlatilag nincs olyan hónap, amikor legalább egy napig abba ne maradna a dolog. Ha netán mégis akadna, akkor pótlólagosan meg lehet ülni a névnapokat, slavákat. (Csak a szerb , ortodox szokásokat nem ismerők miatt: a slava a szerb családok védőszentjének az ünnepe. Kinek Mihály arkangyal, kinek Mennydörgő Illés vagy más pravoszláv szent ikonja óvja a házát. A magyar megfelelője talán a névnap. Azonos vonása mindkét tradíciónak, hogy kötelező evészettel-ivászattal járnak.)
Szóval – tudunk, merünk és szeretünk ünnepelni.
Csoda-e, ha viszonylag sűrűn be-bezárnak az üzletek, kiürülnek az utcák, a gyárak, amikor olyan érzése lesz az embernek, mintha megállt volna az élet…
Különösen a hosszan tartó, többnapos ünnepek miatt szokott bezsongani a nép nevű lakosság. Egy-egy majálist megelőzően kiürülnek a boltok, a henteseknél hosszú sorok kígyóznak, a péktől meg a szokásos kenyéradag minimum három-, de inkább négyszeresét viszik haza.
Olyankor tiszta világvége hangulat uralkodik.
Fölcuccol mindenki. Ostromállapot a kasszáknál. Megtelnek a frizsiderek. A bőség kosarának tekintett Bácskában az éhhaláltól való félelem ugyanolyan megmagyarázhatatlan számomra, mint az a tény, hogy már faluhelyen sem sütnek házilag kenyeret. Kitör a pánik, a hisztéria, amint a pék lelakatolja a boltját. Néz össze a sok kendős asszony: Uramjézusom irgalmazz, mi lesz most?
Hát mi lenne?! Van liszt, só, kovász, víz. Tessenek szívesek gyúrni! Nem lehet az akkora tudomány! Bezárt a bolt? Kéne ebédre valónak valami? Vágjon kupán egy nyulat, vagy fogjon meg egy tyúkot: forró vizet a kopaszra, hadd rotyogjon a paprikás!
Persze, ahol a mai módi szerint a szép udvar még szebb pázsitjának zöldje miatt már kutyát sem szabad, nem lehetséges tartani, ott nincsen se tyúk, se kacsa, de még egy félszemű, rozzant kecske se, ami ínség idején számításba jöhetne. Pláne nem szokás már disznót tartani. Büdös. Mondja a sok értő ember. Igazuk van. A disznó tényleg nem valami jó szagú. Határozottan állítom – disznószaga van. Elég idétlenül hatna, ha halszagot árasztana. Ezzel szemben szombaton volt szerencsém egy egész napos disznótoron részt venni, ezért igen élénken él még bennem, hogy a sülő tepertő, a reggelire tálalt szalonnás tokaalja viszont mennyei illatot árasztott.
A Tisza Néptánc Egyesület hagyományos farsangi disznóvágásán kicsik és nagyok, gyerekek és szüleik ügyeskednek évről-évre. A közösségükben felnövő nemzedékek egyikével sem fordulhat elő, ami a nagyvárosokban sajnos már megszokott dolog: a legzsengébbek csak képen látnak disznót, tehenet, egyéb háziállatot. Elkorcsosuló tudatukban így születik meg a lila tehén, meg a kakaót adó barna párjának a szomorú téveszméje. Nekik elég nehéz megmagyarázni, milyen mély és emberi érzés az, ha egy állat szeretetével vagyunk gazdagabbak. Ha nem csak állatkertben évente egyszer simogatunk valamit, szirupos bájolgásként, hanem törődünk is nap mint nap az adott jószággal. Amikor együtt tudunk élni velük. A gazdájukként tartozunk hozzájuk, a társaink lehetnek.
Aki megteheti: neveljen, tartson állatokat!
Minél többet, sokfélét. Az emeletes házak lakásait leszámítva nincs Kanizsán olyan udvar, aminek szögletében ne férne el legalább pár tojótyúk, vagy egy nyúlketrec, netán galambdúc. Aki csak erre a huligán világra bízza a sorsát, azt ez a világ gyorsan be fogja csapni.
Noha Szerbiában nem oly régen ígérték már kevélyen, hogy ha kell, mi gyökereken is elélünk: én mégis jobban szeretnék sonkán, szalonnán és pecsenyezsíron kitartani…     

Pósa Károly

VÍZPARANCSOLAT

 

Véletlenül tudtam meg, hogy ma – február 2-án – van a vízi élőhelyek világnapja.

Mivel Magyarkanizsa és környéke a Tisza, a kanálisok, a bányatavak, a holtágak, a talaj fölötti- és földkéreg alatti vízrétegeken túl még százféle módon kötődik a vízhez, egy-két tiszteletkör erejéig nem árt, ha elgondolkodunk a környezetünkön, önmagunkon.

Abban a szerencsében volt részem, hogy párszor már részt vehettem Dr. Andrásfalvy Bertalan a vonatkozó témát kifejtő előadásain. Andrásfalvy, ez a magas, szikár, cserzett barna bőrű, ősz tanárember maga a megtestesült tudományos bölcselet. Régóta kutatja, tanítja a víz és az ember kapcsolatát. Különösen nagy tudósa a Kárpát-medence történeti vízgazdálkodásának. Olyan meleg szavakkal tudja leírni az ősi, ártéri életforma hasznosságát, szépségeit, hogy a hallgatóság szinte maga előtt látja a hajdanvolt nádi emberek, vízen járók, ártereken, folyamok mellett élők mindennapjait. A professzor úr kétségkívül a kérdéses témakör legnagyobb szaktekintélynek számít. Aki teheti, nézze meg, ha máshol nem, a televízióban föl-fölbukkanó előadásit. Olvasson tőle bármit. Meglátják: az általa vizsgált vízi világot, a vízgazdálkodás hagyományát tőle közérthetőbben, szemléletesebben senki nem írta meg.

Említettem, hogy Kanizsaiként különösen kedves nekünk minden, ami a vízzel összefügg. Nemhiába: mi is vízparti népség vagyunk. Ha valaki idegenbe szakad tőlünk, csak a Tiszát vágyja vissza. Igen. Nekünk a Tisza a kezdet. A gyermekkorunk, a fiatalságunk, az élet. Aki szerencsés, annak a végszó is itt, közöttünk, a Tisza mellett mondatik ki. S bár a folyó erősen zabolázva lett az utóbbi félszáz évben, a medrében sodródó végtelenített időt a jövőben is ugyanígy: csak sejteni fogjuk. Megérteni sohasem.

Ahogy Andrásfalvy professzor úr összes tudós dolgozata is csak halványan fogja visszaidézni azt, ahogyan a kanizsaiak egyenként megélték a Tiszát és az összes vizeinket.      

Dédapám korában még a kanizsai piacon voltak csíkászok, akik csíkhalat, gyékényből fonott kosarat vagy rákokat árultak. Öregapámék a Tiszából ittak, ha megszomjaztak. Apámék generációja a meleg nyarakon még a homokpadok, porondok között fürdőzött, és a folyó titkos helyein óriási kecsegéket lehetett kifogni. Nagyobbacska gyerek lehettem, amikor a Kismuki nyomvonala melletti Köröst, ezt a hatalmas, part alatti nádast, mocsaras részt kezdték homokkal föltölteni.

(Csak a nem kanizsaiak, meg a nagyon fiatalok végett írom: a Kismuki egy keskeny nyomtávú mozdonyocska ősrégi elnevezése. Egyidős a Miska bácsival, ami – vagyis pontosabban: aki – a Zárda szertárában álló igazi, emberi csontváz, s mint olyan immáron több mint százhúsz éve szorongással tölti el a biológia kabinetbe először belépő kisdiákokat. A Miska ismertető jegye, hogy a szegycsontja és a mellkasi bordázata feketére összeégett. Biztos valamelyik akkoriban oskolás Pál utcai fiú a kelleténél nagyobb lángra csavarta a Bunsen-égőt. Élő tanúja tehát a Miska annak, hogy akadhatnak esetek, amikor valaki holtában is megégeti magát. Ha a Miska bácsi a tudománynak, akkor a Kismuki a technika diadalának számított. Ez utóbbi a híres kanizsai agyagot szállító ormótlan, ló vontatta kocsikat váltotta föl. Évtizedeken körösztül pöfögött, sípolt, a csillék apró kerekein gördülő szerelvény. Hordta az agyagbányákból a téglagyárba a matériát. Aztán abból lett tégla, falazó blokk, cserép. Mikor mire volt igény. Zárójel bezárva.)

A IV. kerület északi peremét a Körös mocsara határolta. Mivel Petőfi Sándor utcai gyerekként nőttem föl, nekem hosszú ideig a Körös víztükre jelentette a tengert, az indiánoktól hemzsegő Mississippit, Palicsot, és az észak-amerikai Nagy Tavakat Bőrharisnyástul, csak úgy, mint a halálfejes kalózok által bitorolt Óceánt, meg az összes világtengert. A többi korombélivel, a velem egyívású utcagyerekekkel együtt fedeztük föl a rengeteg nádas rejtelmeit. Volt bunkerunk. Titokban tüzeskedtünk, és amiért harminchat éves koromig nem dohányoztam, nagyban annak köszönhetem, hogy egy bolondos nyári délutánon közösen elszívtunk egy szivar gyanánt meggyújtott nádpákát. Leszokni vágyóknak erősen javallom még ma is.

A Körös záptojás szagú vizében tanultam meg pecázni, ócska bambusz nyélre csomózott damilon, az apám horgászkészletéből lopott kisebbik úszóval. Többnyire dévéreket, napkárászokat, meg bizonytalan eredetű, fajú, osztályú szir-szar pikkelyes valamiket fogtunk. Ezeket a féltenyérnyi izéket csak vajhalnak hívtuk. Ahogy tudom, vidékenként százféle módon nevezik az efféle értéktelen halszerűséget. A macskáknak aztán mindenütt úgyis mindegy.

Rekkenő meleg augusztusokon, ha a víz szintje már a gatyánk korcáig sem ért, kezdődött a kotlázás időszaka. Ki ne tudná, csak egy üres fenekű fazék, lábas, kotla vagy jobbik esetben vödör kell hozzá. Azzal letapogattuk a kanális medrét. Minden lépés után hónaljig a vízben kotonyásztunk, ellenőriztük a tartalmát. Ha fogás volt benne, a derekunkra kötött paprikás zsákba került a ficánkoló hal. A partra érve aztán levakartuk magunkról a piócákat, majd egymás hátát vizsgáltuk át. Egyik kora tavaszon a Kűlyuk nevű átfolyóban hullát talált valaki. Jó hónapos lehetett az oszlásnak indult tetem. Csak a kabátjáról azonosították. Részegen bandukolt, leszédült az útról. Arcra borulva fulladt bele a térdig sem érő vízbe. Akkor egy darabig kerültük a nádas környékét. Azt a szezont kihagytuk. De rá pár hónapra már megint kötésig álltunk a hínáros kanálisban, és kerestük a Loch Nessi-szörnyet, Moby Dicket, Nemo kapitány Nautilusát, és elhittük a nagyfiúknak, hogy a lápi lidércek kék lángját éjfélkor meglátni.

Noha hallani nem hallottunk Thor Heyerdahlról, a híres kísérleti hajózásairól, kicsiben mi is megvalósítottuk, amit ő. Nádból ácsoltunk úszó alkalmatosságot. Dehogy a Kon Tiki expedíció babérjaira pályáztunk! Csak éppen akkoriban futott a magyar televízióban az Onedin család. Minden áldott nyári estén iszapszagúan keveredtünk haza, mint megannyi Hany Istók. Alig győztük magunkat szappannal sikálni.

Aztán fölnőttünk valahogy. A Köröst föltöltötték. A régi tocsogók, kanálisok helyén, ahol egykoron a Pámbok kacsái, libái úsztak százszámra, ahol nádipinty fészket ringatott a szél, meg vízipocok úszott a túlparti üregébe, és ahol teknősbéka-versenyeket szerveztünk – építési területté lett nyilvánítva. 

Azóta proccos házsorokba ékelve, padlásszobás villák előtt tuják, lucfenyők(!), díszcserjék nőnek rajta. Meg pázsit. Elvágólag kétcolosra nyírva. 

Aszályos napokon bekapcsolnak az önműködő locsolórendszerek. 

A kertekben fajkutyák. Ugatásuk sem hallatszik, de a bundájuk gondozott.

Lessie hazatért.

Míg ott állok, és nézek: csak én nem találom a helyem.

                Pósa Károly