AZONKÉPPEN ITT A FÖLDÖN IS...

A kanizsai hívőkről - általában

Régebbi kép a pravoszláv templomról

Vége a munka ünnepének.

Most vallási okokból is pihentünk még pár napot.

Hosszúra nyúlt ez az idei majális, nem is biztos, hogy a látható közeljövőben lesz ehhez fogható egyhetes ünneplés.

Ritka a melóst megörvendeztető hasonló tünemény, akár a Halley-üstökös. Egy emberöltőn jobbára csak egyszer ilyen bőkezű az állam. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt is érdek nélkül engedte volna. Szerbiában annyi a munkanélküli, hogy kissé bizarr a munka ünnepét ekkora eleganciával megülni.
Ha valaki most mondaná, hogy „igen ám, de a pravoszláv húsvét miatt…”, akkor annak meg fölhívnám szíves figyelmét a következő tényre:

Szerbia, vagyis a szerb társadalom egyáltalán nem tekinthető vallásos közösségnek. A szerbség többsége bizony a mai napig közömbös a pravoszláv vallás gyakorlása iránt.

Nem mondom, tradícióból, meg mert enni-inni jó dolog, és szeretjük a bulikat: megülik a szlávákat, a családi védőszent ünnepét.

De az is inkább csak egy kiadós vacsora, haverok, rokonok kedélyes iszogatása, semmint rituális összejövetel. Az áhítat itt rögtön véget is ér.

Nem a statisztika tudományos igényével írom, elég, ha vasárnaponként megnézzük a kanizsai szerb templom környékét, mennyien igyekeznek ortodox misére. Karácsonykor, jelesebb napokon össze-össze gyűlik egy maroknyi hívő, de hol van ez a szám a környékünkön élő szerb ajkú polgártársaink arányához képest!

Ugyanez igaz az oroszokra, ukránokra, bolgárokra is.

A Szent Őrangyalok plébániatemplom Kanizsán

Szégyellni ezen nincs mit.

Ugyanis mi, magyarok sem vagyunk ettől sokkal jobb helyzetben.

A vallásos magyarok száma elenyésző a templomban keresztelt, megbérmált magyarjainkhoz képest. Akárki utána nézhet! Az egyházi nyilvántartás vaskos anyakönyvével embert lehetne agyonütni, viszont a misére rendszeresen járók névjegyzéke néha egy bevásárló cédulára is ráférne…

Ritka az a honfitársunk, aki a katolikus vallás értékrendjét maradéktalanul betartva mélyen hívőnek vallja magát! Kár, hogy az idei kanizsai bérmálkozáson nem volt videokamera, ami fölvette volna a Kistemplomból kiszorult tömeg közel két óra hosszas várakozását. Míg odabent a kórus zengett, a templomkertben ácsorgók cigarettáztak, bandáztak, hangosan nevetgéltek a népek. Időnként az órára néztek, megszívták a fogukat és nem szép dolgokat mondtak a püspök úrról, aki majd óra hosszáig elhúzódó – amúgy szerteágazó, ötlettelen és meglehetősen hétköznapi – prédikációjával kikezdte mind a bentiek, mind a kint rekedtek türelmét. A tamáskodókat meggyőzendő: ugyan mennyien és kik vesznek részt a kanizsaiak közül a körmenetekben, stáció-szenteléseken vagy a zarándoklatokon?

Azokon az ünnepeken, amiken még öregapáink tiszta inget húztak és Bibliával a kézben mentek a családok.

Sokszor eszembe jut: miért hagytuk elkallódni a templombúcsúnkat?

A Szent Őrangyalok Plébániatemplom – a gyöngébbek kedvéért: Nagytemplom - előtt árválkodó egy-két takonycukros, plasztikjáték-árus látványa nem arcpirító? Dehogynem.
Látlelet rólunk, a hitünk erejéről.

Jelen állás szerint két olyan nép van Európában, akiknél kiemelkedően magas a vallásosság megélése. Az egyik Lengyelország, a másik – milyen meglepő! – Horvátország. A magyarázat elég egyszerű: a lengyeleknél a katolikus hit mindig egyet jelentett a nemzeti ellenállással, a függetlenséggel. A hitüket is szláv lelkesedéssel, fanatizmussal őrizték az orosszal meg a némettel, svéddel szemben. A szomszédaink is hasonló módon védelmezték független nemzeti mivoltukat, és most, hogy a fiatal horvát állam önmagát megtalálja, még erősebb szálakkal köti magát ősei hitéhez.

Helyhiány miatt nem taglalnám a muszlim vallásúak adatait. A lényeg, hogy bár erősödik a Korán tanítása a Balkánon, de a lakosság zöme Boszniában, Koszovón, Albániában és máshol is jobbára csöndös, „alvó” hívő. Persze, a szélsőségektől harsog a televízió, de ezt nem muszáj megennünk. Amíg a karsztos hegyek között miniszoknyát viselhetnek az ottani lányok, addig nincs komolyabb baj. Törökország pedig egészen más. Ott a török nacionalizmus éledt föl, és csak ennek másodlagos, jobbára politikai eszköze az iszlám.

Visszatérve hozzánk.
Szép ez a május.
Kár, hogy a korai húsvétunkat kissé megszomorította a zord, télies időjárás.

Sok kanizsait nem a föltámadás, hanem inkább a hosszúra nyúló tél áldatlan helyzete érdekelt.
Lesz-e tűzrevaló elég? Meddig kell fűteni? Mikor jön a tavasz? A tavasz megérkezett, jókora késéssel.
És mikor megjött, eltartott vagy három napig, mert nyomában rögtön megjött a nyár, kánikulával, perzselő napsütéssel.

Ennek tudható be, hogy 2016-ban volt minden, ami a régi május elsejéket idézte: szép idő, rostélyozás a szabadban, leterített pokrócon szunyókálás, behűtött sör a kosárban, baráti társaság. A kempingben egy vidám galeri birkát pörgetett, és a pecsenyeszag úgy úszott a levegőben, hogy már a strandlejárónál összefutott a nyál az ember szájában. Leparkolt gépkocsi nyitott ajtaján körösztül bömbölt az autórádió, lakodalmas diszkóval, ahogy sajnos mostanság járja.
Igaz, még mindig jobb, mintha munkásmozgalmi nótákat kellene hallgatni.

A világi ünnep egybemosódott a vallásival.
És bár ki ne szeretné a dologtalan szabad napokat, amondó vagyok, hogy azért nem ártana megtanulnunk végre igazán ünnepelni.

Úgy, mint régen.

Hogy erre a jövőben lesz-e okunk, nem tudom...

Pk

A KICSAPOTT ZSINÓR

Nagy tételben mernék rá fogadni, százból kilencvenkilencen nem tudják mi az a kicsapott zsinór.
Ne tűnjék hencegésnek, gyorsan ide írom: tegnap délelőtt még én sem tudtam. Alkonyattájt viszont megvilágosodtam. (Kis képzavar.)

Látványterv 1.

A Ruszka barátom magyarázta el, mi is az. Éppen a Fekete-tenger melletti élményeit ecsetelte – szó szerint, merthogy szobafestő-mázoló a szakmája –, ahogyan ő, és még néhány szerencsés, ügyes kezű mesterember fölépítették a téli olimpia helyszínét Szocsiban, amikor a mondandójába belefeledkezve megütötte a fülemet a kifejezés: kicsapott zsinór. Hülyén ne haljak meg, menten a szavába vágtam. Rákérdeztem. Első hallásra, bevallom – nem értettem. Mint a csökkent értelmű medvebocsnál szokás, újfent okítást, pontosítást kértem. A Laci türelmes ember. Hiába hogy piktor, van benne pedagógusi rutin. Elvégre három tanító nénitől már elvált. Leereszkedve a szintemre, atyai türelemmel, megint kifejtette – immáron plasztikus példával illusztrálva – mire nagy nehezen fölfogtam.
Nem is tudtam eddig milyen bután léteztem. Mert a kicsapott zsinór nagyon fontos eszköz. Nélküle nem lehetne elvágólag falat meszelni. Vagy festeni. Mindegy. Hogy egyenes legyen a plafon alatt elhúzott csík, a kívánt színnel előre lekent, vízszintesen kifeszített madzagot megpöndíti a mester – érzék kell ehhez kérem szépen, kétség sem fér hozzá –, s a falnak ütődő zsineg nyomvonala adja a mércét, meddig kívánatos a szemnek a horizontális tökély. Szegény ember vonalzója: ha még valakinek így sem esne le a tantusz.  
Bólogattam, és aztán másról polemizáltunk, mert közben odajött a jó öreg Gelus, és azt is negyven éves késéssel kellett megtudnom, hogy a Rekeczki-kocsma mellett 1978-ban a Bergendy zenekar koncertezett. Megáll az eszem! A Budzsákban a Szerelemvonat. Megénekelték: nem várt rám.… Mit mondjak? Ott és akkor – darabokra tört a szívem. De ez legyen az én bajom, meg azoké, akik túl fiatalok, vagy már nem is annyira és mégis lemaradtak róla, sajnos.
A kicsapott zsinór viszont tovább kísértett a fejemben. Még akkor is ott matatott bennem, amikor elém került a kommunális közvállalat világhálóra kiposztolt közleménye. Betű híven idézem, ne érjen a vád, hogy a szövegkörnyezetből kiragadottan vagdalkozok.

А “Komunalac” kommunális szolgáltató közvállalatban elkezdődtek a városszépítő tavaszi munkálatok, a zöld övezetek gondozása, felújítása.
A fű utánpótlásával kezdjük a város központjában, majd a virágágyások, virágtálak ültetésével folytatjuk a munkát. Lesznek virág- illetve rózsaágyások amik megszűnnek, de helyettük újakat, szebbeket fogunk létesíteni, jobban látható helyeken, ahol nincsenek a fák árnyékában.
A tavasz folyamán a község virágágyásaiba elültetjük a vállalat üvegházában előnevelt 20 ezer virágot, így még több és szebb virággal borított terület lesz mint az elmúlt években.
A „Jézus szíve szobor” elötti téren, látványtervek alapján amit a képek is illusztrálnak a tavasz folyamán megvalósul egy teljesen új zöld felület kialakítása, amit a következő években, reményeink szerint, újabbak fognak követni.
Folyamatban van a község területén a fák koronájának metszése, azokon a helyeken ahol az ágak veszélyeztetik a közlekedést vagy a zavartalan áramszolgáltatást, illetve veszélyt jelentenek a járókelökre. Néhány beteg, illetve kiszáradt fa is kivágásra került.
Az elmúlt pár hónapban közel 10.000 facsemete lett elültetve Magyarkanizsán illetve a községhez tartozó településeken.”

A leírtakkal csak egyet lehet érteni. Élek-halok a szülővárosomért, örülök ha ilyesmi történik. Hogy mégis szar került a palacsintámba, az a dőlt betűs (tőlem való) kiemelés miatt adódott. Előrebocsátom: nem a fölöslegesen idézőjelbe tett Jézus Szíve szoborral van bajom. Az is bántja a szemem.
De a térrendezés még inkább. A közösségi oldalon megjelent képek mellett Sagmeister Ernő borász – nagyon dicsérem érte – már jelezte aggályait. A szobor elé ültetett fák elhelyezése ordít a hozzá nem értéstől!
Amikor kivágták a mögötte nyújtózó jegenyéket írtam róla: nekem meg más kanizsainak sem közömbös a Jézus Szíve szobor. 
Kevés köztéri szkulptúránk van. 
A Jézus Szíve meg ráadásul nagyon jó, majdhogynem egyedi jellegű szakrális alkotás.
Karaktert ad a városnak. Nem spórolták ki alóla az öregek akkoriban: szép, magas posztamensen áll a föltámadó, tógába öltözött Isten fia.
Tudom, pimasz az összehasonlítás, de ha Rio de Janeirónak egy széttárt karú, minden arrafelé élőt, meg lambadagatyás turistát befogadó Krisztus lehet a szimbóluma, úgy a gesztenye-fasori magasztos, áldást osztó Jézus legalább ilyen fontos jelképe, üzenete kellene, hogy legyen Kanizsának. (Annál is inkább, mert a krisztusi malasztra jócskán rá vagyunk szorulva…)
Rendezik az előtte található teret. Jó. 
Állítólag egy szabadkai kertész tervei alapján fásítanak. Rendben.

Látványterv 2.

(Nincs rendben. Nagyon haragszok rájuk. Amióta Szabadkán a műemlékvédelem, és az idézőjelbe tett szakemberek jóváhagyásával a Népszínháznak nevezett armírozott bunker fölépülhetett, és amióta komplett szecessziós utcarészek büntetlenül lebonthatóak, amik helyébe kiherélt, egyen gúnyás üveg- meg beton kaptárak létesülhetnek: nos, azóta én ganajos lőccsel oldalba verve küldenék vissza minden odavalósi, okoskodó mérnökembert, aki netán szakérteni, pöntyögni merészel itt nálunk Kanizsán.)
Nem vagyok ugyan építész, kertész sem, még koncz-zsuzsai értelemben sem, de talán szorult belém annyi szépérzék, morzsányi logika, hogy ha tengelybe helyezett szobornak fut egy út – nemhogy út, gyakorlatilag a település ütőere –,  akkor fát – horribile dictu fasort(!) – nem ültetek elébe.
Takarja.
Pofonegyszerű.
Erre föl a szabadkai nemecsek mérnök úr – biztos, ami biztos, legyen a kontárság kerek egész: a szobortól srégan úgy álmodik oda még két fát, hogy a jóféle bácskai Y-os elágazódásba beérő utazó – ha már egyszer elölről sem látta – a két oldalról közelítve MÉG VÉLETLENÜL se vegye észre a köztéri alkotást. Erre mondaná Mekk mester: ügyes!
Miért nem rögtön kétembernyi kerítést ötletelt köré az ihletett lángész?! Félreértés ne legyen: a dilettantizmusáért fizetett neki valaki. Annak is mélyen a szemébe néznék…
Délelőtt lefotóztam a jelenlegi állapotot. A bazi kandeláber mögül így is éppen csak kukucskál szegény Jézusunk. (A villanyoszlopnak sem ott a helye. Már régen ki kellett volna váltani két oldalról sodronyon belógatott világító reflektorral.)
Mi meg? Még ha jó szándékkal vezérelten is, de ráerősítünk a hülyeségre.

Kukucs! Ki a hunyó?

Javaslatom az illetékeseknek: változtassanak a helyzeten! Elég ha csak egy kicsivel több belátás munkál bennük. Még lehet. Friss a dolog. A facsemeték bármikor átültethetőek. Most még szépen mondom. Ne adja az ég, hogy egy éjszaka nekem kelljen teret rendeznem!
Mert ezzel a kicsapott zsinórozással akár a legelső jöttmentet fölkérhetjük az urbanisztikai problémáink megoldására.

Pk

Napló 36.

„Szokás keseregni azon, hogy bennünket alig ismernek. Bácska csak egy porfészek – süvölti a napsugaras cinizmus. Megy tehát a siránkozás, amiért – állítólag – mifelénk kevés a látnivaló, még kevesebb az, amire igazán büszkék lehetnénk. 

Továbbá nehezményezik, hogy hiányoznak az évszázados történelmi emlékeink. Nincsenek turistacsalogató attrakcióink; itt született vagy elhalt híres emberek zarándokhelye sem lehetünk; se fenyőerdő, se síparadicsom, de még egy jobban megmászható hegyünk sincs… Sóhajtva hadd tegyem hozzá: pálmafás sétányunk, tengerpartunk meg aztán végképp!

Amilyen pechvogelok vagyunk, még a NATO bombák is csak tőlünk messzebbre hullottak: lenne legalább rom, kráter, amit mutogathatnánk. Nálunk még a katasztrófaturizmus sem működik: szemtelenül jók, magasak a tiszai töltések, kicsi az árvíz esélye. A földrengés ugyan talonban van, de a bekövetkezésére kevesen mernének lapot húzni. A ritkán leégő háztetőket meg túl gyorsan helyrehozza a nép. Kéménytűzzel nem fogunk betörni a nemzetközi piacra… Röviden: nemigen viríthatunk mások előtt.

Ennek a – vélelmezett, elkeserítő – ténynek az igazolására nem ártana a hozzánk rendszeresen visszatérő látogatókat egyszer megkérdezni: ha ennyire érdektelen, ennyire szegényes a Magyarkanizsa községben rejlő tartalom, a kínálat, akkor vajon mi vonzza mégis vissza őket?

Ugye, nem életszerű, ha emberek sokasága ismétlődőn és szánt szándékkal eleve rossz kirándulásra fizet be?

Ki lenne olyan bolond? Kötve hinném, hogy valaki merő önsanyargatásból választana magának szabadidős úti célt!

Ha mégis ilyen testi-lelki mínuszos kalandra kényszerítene a sorsom, biztos nem vágnék hozzá karácsonyi pofát. Ezzel szemben a Kanizsára megérkezők boldog mosollyal igen sűrűn emlegetik: itt már olyan, mintha otthon lennének!

Az örökkön lamentálók megcáfolása pont az a tény is, hogy sokadik éve tantervi programba iktatottan, rendszeresen látogatnak bennünket anyaországi tantestületek.

Gimnáziumok, általános- és középiskolák, vagy éppen civil szervezetek célirányosan bennünket választanak.

Legutóbb, a májusi munkaszüneti napok előtt Magyarországról, Tordas településről érkezett vendégeket fogadtunk a Rákóczi Szövetséggel. A Sajnovics János Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola tanári kara utazott hozzánk.

Két napos itt-tartózkodásuk alatt nem csak városunk bemutatására jutott idő, de egy tiszai sétahajózás után Zenta központját, annak nevezetességeit is megtekinthették a részvevők. Megismerték az Alsó-Tisza zegét-zugát, a természet adta különlegességeket. Pataky tanár úr meg a zentai csata emlékműve előtt tartott rendhagyó történelemórát, megidézve a hely dicső múltját. A két bácskai belváros bejárása alkalmat adott a már szokott kézműves termékek, szuvenírek vásárlására, az este pedig hangulatos vacsorával ért véget. Kell-e mondani – helyi specialitás volt a főétel. Így már talán nem tűnik véletlennek, hogy a reggelire tálalt forró burek, és a hozzávaló joghurt is igazi gasztronómiai fölfedezést nyújtott a Dunántúlról kiránduló vendégeknek. Miként a helyi jellegű ízek, finomságok, különlegességek – a piacon vett vajalja és az ajvár – szintén osztatlan sikert arattak. Jóllehet az időjárás a megszokottól kicsit mostohább kedvében volt, fújt a szél, és időnként az eső nem csak lógatta a lábát, hanem bánatában nekiállt szitálni, ám a lelkes társaságot mindez csöppet sem zavarta. Vidáman peregtek az órák, hiába hogy a zimankó szekundált hozzá.

Bácska a régről ismert, igazi arcát villantotta ismét: a hagyományában gyökerező élettel teli derűs hangulatot, a jó étkeket, és a jó italokat szavatoló vidékiség báját, amit évszázadok óta emlegetnek az erre járók. Sok jeles ember mellett Móricz, Tömörkény, Krúdy ódákat írt erről a tájékról. Hisz a hírneves – olykor hírhedetten életigenlő – Bácskába valakinek legalább egyszer az életben eljutni, ott jól éreznie magát – abban az időben, dokumentálhatóan – rangot, tekintélyt jelentett.

Üdvös lenne, ha legalább időnként a hajdani reputációnk újból megéledhetne. 

Jót tenne a közgondolkodásnak, ha a búval zsinórozott gúnyájú jajgatók fölismernék végre: Erdély bérceit, a Felvidék várkastélyait, vagy a mediterrán sikátorokat nem nálunk kell keresni. Mind-mind messze vannak tőlünk. Úgy földrajzilag, mint szellemiségben. De ettől még nem különbek azok sem – legföljebb másmilyen minőséget kínálnak. 

Nincs okunk a szégyenkezésre. 

Ha mégis lenne, inkább az önsajnálatból fakadó tehetetlenség, a restség miatt kéne, hogy furdaljon a lelkiismeretünk.”  

Pk 

Búcsú a Csontostól

Dancsó István

†2016.05.02.

Kalapot viselt télen-nyáron. Vagy húsz éve beszélt velem először. Poharazgattunk, megszólított, emlegette a nagyszüleimet, a Budzsákot, ahol mindenkit ismert, és ahol őt is mindenki ismerte. Igazából az egész Kanizsa köszönő viszonyban volt vele. Ült a biciklin, integetett ha látott. Élte a tempós életét. Kalapját az asztalnál sem tette le. 
Igazi kemény ember volt. Jelenség. 
Ha belépett valahová, egy pillanatra csönd lett – mint a vadnyugati filmekben –, de a jó kedélye, a belőle kiáradó szerethetőség hamar kioltotta a legjámborabbak aggodalmát is. 
A Csontosnak aranyból volt a szíve. 
Kezdődő barátságunkkor jó nagy karimájú kalapot hordott. Ahogy múltak az évek, kalapjainak a mérete egyre kisebb, majd még kisebb lett. Keskenyedtek a karimák. Szóvá is tettem neki: hol az a legényes, régen látott, majdnem cowboy stílusa? Nézett rám vissza, vállat vont, majd megadóan legyintett. Noha válasz nélkül maradtam, akkor derengett fel első ízben, mit jelent a lassú korosodással beköszöntő lemondás. Az elöregedés folyamata. Mégis  valahányszor összefutottunk – nem tehetek róla – ha rá néztem: mindig Rejtő Jenő regényalakjai jutottak az eszembe. Nem csak az életvidámsága, a humora, a személyében rejlő emberségesség miatt. Azért is. Ám a Csontosban még megvolt az a fajta kalandorság, ami jellegéből adódóan egy férfinak valaha teljesen normális részét képezte. Ma már jobbára csak filmeken, regényekben lelhető. A valóságban alig.
Lekezeléskor átzsibbadt a karom könyékig: a régi Budućnost armírozói között, a vasbeton szerkezeteket görbítgetve edződött a marka. És a hangja! Mintha bádog vödörben vasreszeléket rázogattak volna! 
A Csontosnak ráspolyos, borízű, néha suttogásig rekedtes beszédét senki szinkronszínész utánozni nem tudná. 
Szeretett mesélni. Sűrűn föl-fölidézte a régi dolgokat. 
Reszelősen ejtette ugyan a szavakat, de a mondandója sosem volt gúnytól érdes, netán karcosan bántó. Amolyan nosztalgiázón, messzire kacskaringózón beszélt. S míg mondta a magáét, a kerek, borostás képén, a tömpe orra fölött huncutul csillogtak a szemei. Hiányozni fog. A dumája, a történetei: maga az ember. Gondolom – nem csak nekem. Egyéniség – így mondaná a választékos nyelvezetű. De a környék népének csak figura volt. Azokat a személyeket illeti a nép mindenkor e kedves minősítéssel, akik valamit kivívtak a közösség körében. Jelenti ez a megbecsülést, a szorgalom-, az egész életút iránti tiszteletet. Csontos – kétség kívül kiérdemelte a szeretetetünket. Hat és fél évtizeden át mindenki csak Csontosként emlegette. A halála napjáig fogalmam sem volt, mi a becsületes neve. Aztán megláttam a fekete keretes szöveget az alvégi Kisbolt előtt, a szomorúfűz derekán. Ha nem írják rá a gyászjelentésre a becenevét, még most se tudnám, hogy elment. 
Ott voltam, a többiekkel kikísértük. Azt viszont nem láthattam, mellé tették-e a kalapját. Ha nem, egyszer majd az enyémet szó nélkül neki adom, ha kéri. 
Legyen áldott az emléked, Csontos!

Pk

MY WAY

(Filmkritika)

Ha annyi húszforintosom lenne, amennyi háborús témát földolgozó filmet idáig láttam, most okkal érezném magamat vagyonos embernek. De hát sosem tartottam a markom az utolsó képkockák lepörgése után, mert a vizuális élmény miatt néztem az alkotásokat, így most pénz híján azzal kell megelégednem, hogy azért akad némi viszonyítási alapom, ha fegyverdörgős mozit vetítenek elém. Mivel általánosan elfogadott dolog, hogy egy jó ideje csak az USA seggéből világíthat lámpás, arrafelé osztják az igazságot, és írják a képírók a történelmet, külön kegyelmi mozzanat, ha nem egy jenki lencséjén körösztül értelmezett második világháborús filmre talál az ember. Hanem például egy dél-koreaira.

A My Way ugyanis ennek a derék kelet-ázsiai nép filmművészetének a dicsősége.

A két kezemen meg tudom számolni, az utóbbi időkig hány koreai alkotást láttam. (Gondolom, érthető okok miatt. Nem kell ecsetelnem Hollywood árnyékában mekkorára nőhet más nemzetek filmtermése.)

A koreai félszigetről érkező filmekre akkor szoktam rá, amikor tiszta vak-véletlenből megnéztem egy kis költségvetésű keserédes drámát: Számkivetett a Holdon volt a címe. Megnéztem egyszer, majd másnap megint. Aztán szóltam a családnak, atyai szigorral leültettem őket is. Kötelező látni – mondtam, és más egyebet nem tehetvén kénytelenek voltak végignézni. Azt nem állítom, hogy rajongó szeretettel emlegettek ezért, de egyikük ujjáról sem esett le a karikagyűrű. Jó szívvel ajánlom tehát mindenkinek. (Semmi köze a világűrhöz, a film nem sci-fi kategória. Inkább korrajz, lélektani dráma, görbe tükre a társadalmi válságokkal terhelt mindennapjainknak. Ezáltal ugyan azok a kínzó kérdések tolulnak a képünkbe, úgy Koreában, mint Magyarországon, vagy éppen itt, a déli végeken.)

Volt pár felejthető horror, amit szintén Korea jegyzett. Újabban futószalagon gyártják – szó szerint, sajnos – az évezredes történelmi múltjukat dicsőítő mozikat. Egyikbe-másikba belenéztem, tényleg pazar a látványviláguk, de kosztümös, kimonós, majdnem nindzsás filmekre nincs már igényem, nagyjából tizenkét éves lehettem, amikor az utolsó Bruce Lee-s mozit is otthagytam. A Szulejmán sorozat meg csuklóból, lazán kimaradt. Bánja a rosseb.

Viszont a My Way jó. Mi több: nagyon jó film.

Óvatosan latolgatva talán a Clint Eastwood rendezte, két részből álló filmdrámához – Levelek Ivo Dzsimáról, A dicsőség zászlaja – lehetne hasonlítani.

A témája eleve izgalmas, már-már meseszerű, és mégis igaz történeten alapuló. 

A nézőt rögtön a főcím után mellbe vágja a narráció: 1944 júniusában, a D-napon, a normandiai partraszálláskor a német védők közül a szövetségesek egy kelet-ázsiai származású hadifoglyot ejtettek. Vicces? Aligha. A furcsa alapálláson – snájdig, csukaszürke sváb uniformis és rohamsisak egy kis sárga, vágott szemű emberen – elgondolkodni sincs időnk, mert belendül a film, majd magával ragad, és hiába hogy nettó kétésfél órás, odaszegez a képernyő elé, köpni-nyelni sem lehet közben. Csont nélkül gyömöszöli le a torkunkon a képsorok mögöttes velejét. Több ízben is olyan adagokban önt el a keserűség a háborúk értelmetlenségét bemutató, fölkavaró tartalom miatt, hogy szédülni bele. 

Az egész filmből árad az elembertelenedés, a nihil miatt érzett jajszó. Az alkotás ritmusa feszes. 

Nagyon szépek a képsorok, aranyból lehet az operatőr keze. Hogy nem tucat-háborús drámát látunk mégsem, az meg a rendező mester arányérzékén múlott, köszönet érte, minden elismerésem az övé. Igaz, jó nagy pénzt (mintegy 24 millió dollárt) eltapsoltak a forgatáson, de aki végigizgulja a csatajeleneteket, a tankok rohamát, vagy az invázió torokszorító képsorait, annak nincs kétsége afelől, hogy van az a pénz, amiért megérte. Ráadásul a film nem tolakodóan, de igenis moralizál. Sőt, erős mondandóval egy olyan ívű fejlődéstörténetet beszél el, aminek megértése után egy életre belénk ég a humánum parancsa.

Kis kedvcsinálónak a tartalomból: egy koreai és egy japán kisgyerek felnőtté érését, kettejük viadalát mutatja be minden pátosztól mentesen a film. Mindketten a maratonfutás szerelmesei, és mivel akkoriban japán megszállás alatt volt Korea, a sportszerű vetélkedéstől azért hangyányival több érzelem, ellentétes indulat munkál a vetélytársakban. A sportkarriert, az olimpiai részvételt hamar áthúzza a beköszöntő második világháború, és a film két hőse a császári japán hadsereg egyenruhájába kénytelen bújni. A koreait persze erőszakkal sorozzák be, a japán viszont még szép, hogy állhatatos híve a Felkelő Nap Birodalmának. A mongol határvidéken előbb szovjet fogságba esnek, megjárják Kelet-Szibéria gulágjainak a borzalmait, és onnét kezdve egyre nyugatabbra löki őket a történelem vihara, hogy a végén az Atlanti óceán partján lőhessék az amerikai inváziós csapatokat.

A bő kétórányi kaland egy pillanatra sem ül le. És ami a film bravúrja, az a hangnem, ahogy tálalja a tartalomból fakadó logikus következtetéseket. Nem szájba rágottan, ahogy a nyugati ízlésterrortól megszokhattuk. Finoman adagolva, de elemi erővel, miként egy keleti filozofikus kultúrkörben nőtt művészembertől elvárható. A sok lövöldözős, agyonreklámozott, neves sztárokkal futtatott háborús film közül így tűnik ki ez a nagyszerű alkotás. Képileg, hangilag, tartalmilag: rendben van. A színészekre sem lehet rossz szavunk. Kicsit mintha túljátszanának egy-két szcénát, na jó. De ez csak annak zavaró, aki epébe mártott toll nélkül képtelen kritikát megfogalmazni, a kákán is csomót keres, vagy nem ismeri a keleti színjátszás hagyományait.

Ja! Még egy fontos momentum. A filmben minden náció a saját nyelvén beszél. Az orosz oroszul, a német németül, a japán meg a koreai is a magáén. Még az amerikai rangerek is csak angolul káromkodnak.

Ha tehetik, nézzék meg a My Wayt. Aztán szóljanak a szeretteiknek, nyomják le őket is a képernyők elé. Majd azért figyeljék mi ül ki az arcukra, amikor az önkéntes japán katonák a guruló páncélosok alá vetve robbantják föl magukat.

Itt a film beharangozója, ízelítő képen rá lehet kattintani!

MY WAY , Dél-Korai háborús filmdráma (2011.), 146’

Rendező: Je-kyu Kang,
Író-forgatókönyvíró: Je-kyu Kang,  Byung-in Kim
Szereplők: Dong-gun Jang, Joe Odagiri, Bingbing Fan
Zene:  Lee Dong-Jun