HAJNAL A PADON

Fotó: Valkay Bicskei Ágnes

Ülök a padon.
Még hajnal van.

Hajnalok hajnala.

Így talál rám a virradat.

Hátam-vállam a padnak támasztva.

A rám hajló ágnak kerek az árnyéka.

Fák kérge pattan, a korai tavaszban néha

Április fordulóján, szeles májusban,

Lárvák, peték alszanak bábkoporsóban.

A folyó tükröt tart az éppen kelő napnak.

Hajnal. Föld az égtől leválasztva.

Most látni a partot - elárasztva.

Gyertyaként ég a sok virág.

Fut a töltés fehér pántlikája.

Idők mennek. Előttem kétrét görnyednek.

A gondolatok már szétcsapták szárnyukat.

Hiszik magukat ólomkolonc könnyednek.

Mintha átírnának minden régi könyvet

Hitet, reményt, szerelmet – mind a hármukat.
Álmunkat sorsunk misztifikálja.

Zúg a múlt, a Tisza muzsikája.

Vagyunk a földön búzamag.

Zsibbadón kel a széljárta síkság.

Feledjük a havat, a régi búcsúzást.

Ahogy a farsangi kedély, duhaj vígság,

Összeroskad, mint tél utáni vakondtúrás.

Csak ösztön, ami van. Meg ős emlékezet.

Itt az eszme sosem élt. De mindig létezett.

Kézzel nem fogható a bizonyság.

Mindig lyukas volt, az a szűk zsák.

Az itt és most kába pillanata!

Körülöttem bogarak zúgnak el.

Ma már az van, ami tegnap megfogant.

A szekér, idő-kerék előre rohan.

S mikorra eljő a kerek nap, délibáb,

Kanizsát arannyal illető fénysugár,

Értelem lesz, és szőkén loccsan a folyam.

Felhőként ül a kaszált fű illata.

Friss a széna. Fanyar szagú hintaja.

Ülök a padon.
Még hajnal van.

Hajnalok hajnala.

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2014. május 6.

A kanizsai vadmadarak

Hangya András alkotása

Madarak, testvéreim! Köszöntelek titeket,
Áldjon meg az Atya, a Fiú, és a Szentlélek!

Assisi Szent Ferenc

/Cantico del Sole; részlet P. Szedő Dénes O.F.M. magyarításában/

Vasárnap, vagy várjunk csak: péntek! Igen. Péntek reggel. 

Pacsirtaszó. Pirkadat előtt kezdhette.

Félálmomban föl-fölpillogok.

Mintha hallottam volna.

Nyitva az ablak, beszűrődnek az éjszaka neszei. 
A kutyáim szétnéznek. Aztán csak ásítanak.Kattan az állkapcsuk.Visszafekszenek, hosszan motoznak, míg elhelyezkednek. A lustább, a német vizsla kényelmében prüszköl is.

A lovaknál valamelyik a másik oldalára fordult, rúg egyet az istálló falába, beleremeg a ház. 
Ajjaj!
Meszelni kell az idén.

Hazafelé tart valaki, vagy hajnal előtt van dolga a jámbornak. A biciklije surrog az aszfalton.
Régi jószág lehet, a csöngő rugója már meglazult, a hepehupákon halkan csilingel egyet-egyet. 
Szélcsend van, a birsalmafa tenyérnyi bársonyos levelei nem susognak.

Fújja a pacsirta. Az akácfán lehet.

Korán kelő fajta. 
Úgy tudom csak a fülemüle éberebb nála. Az éjfél után egy-két órával képes rázendíteni. Már a rigók is megszólaltak.
Kedves madarak, és egyre jobban megszokják a közelségünket. Korábban a rigó erdei, mezei füttyösként volt számon tartva. De a városiasodás meghozta a kedvüket, fokozatosan beszoktak az utcákra, terekre és ma már az a furcsa, ha a szépen nyírott gyepen nem látni egy-két példányukat. Általában feketék. Ezek a sötét tollú bajnokok szabadítanak meg bennünket megannyi féregtől. 

Hasznosak és kedvesek. 
Ugyan kedves kanizsaiak, hány emberről mondhatnánk el ugyanezt?...

Sárgarigó viszont nincs és ez nagy szívfájdalmam. 
Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára. Vagyis - dehogynem. A múltkor a temetőben a gesztenyefák alatt ott ugrált egy fiókmadár, aranyló sárga színű tollas kis jószág, kedvem lett volna megfogni és megsimogatni, de ijedten elszökdécselt előlem, pedig mentem utána a kripták között, míg észbe nem kaptam, nehogy meglásson valaki, azt hihetnők, hogy bolond vagyok, netán szadista állatkínzó, amiért zavarászok egy ártatlan teremtményt. Csak a szememmel követtem hát, gondolatban szeretgettem meg.
Emezek a feketék mindenhol, de sárga… Pedig mennyi nóta ihletői voltak!

Meg a fecskék.Van egy pár az istállóban. 

Öt-hat éve fészkelnek nálunk. Hogy ugyanaz a két madárka tér-e vissza minden évben, vagy valami finom ösztön által mások találják meg a sarokba dugott fészket, nem tudom.

Egyformák a szentjeim.
De az is biztos, hogy minden nyarunk fecskéi a ház előtti villanypózna csúcsán ülve köszöntik a napot. Mégiscsak a régi pár járhat hozzánk. Titokban ezt remélem.

Míg e sorokat írom, beszűrődik a csivitelésük. Egyszerű madár a fecske, kevés a mondandója. 
De a szíve hatalmas lehet, ha minden évben megtalálja a fészkét. A hazáját. 
Ha eső esik, kicsit lehűl az idő, és a legyek beszorulnak az istállóba, a fecskéink a plafonról kapkodják le a rusnyaságokat, mind egy szálig. Házhoz jön az ebéd, mondaná az ember. Amikor kosztolnak, parányi agyukban megfordul-e, mennyi hálával gondolunk rájuk? 

És a vadgerlék. 

Véletlenül tudom, hogy a becsületes nevük balkáni vadgerle. Merthogy vadgerle, meg vadgerle között különbség van ám! A rendes vadgerlék – állítólag – barnás, homokszínűek, már csak itt-ott, erdőkben, csalitokban fordulnak elő. Ez az erőszakosabb (a balkáni…) fajtársuk szinte teljesen kiszorította őket. 
Úgyhogy, amiket látunk, burukkolni hallunk, azok most a győztesek. 
A hódítók. 
Szépek, szépek, de amikor meglátom őket, kicsit felemás módon gondolok rájuk. Mindig ott motoz bennem, hogy vajon a kiszorított „igazi” gerlék miként élik meg vereségüket?
Freud kéne ide, vagy legalább a Robi, hogy megfejtse ezt a lélektani gubancot, ami valószínűleg vajdasági kisebbségi létem okán, az együttérzésemből fakadhat.

Búgnak a gerlék. Trehány népség. Fészkük is alig pár szál kóró.

Utoljára hagytam, pedig a főkolompos.

Most kezdenek mozogni bennem a nyárfalevelek. 
Egy pöttyet elbizonytalanodtam.

Vajon a kakas mennyire számít manapság madárnak? Jó.

Tolla van, nem repül, de biztos az.

A hangja repedt fazék, és a szomszédban akkor is kukorékol, ha sötét éjszaka valaki a fürdőszoba lámpáját fölcsapja. Kedves szokása, hogy pont az ablakunk alatt kezdi edzeni a gigáját. De csak nyáron, amikor nyitva az ablak. A rosseb se tudja, télen nyugton van, a tyúkjai között. Hidegben fázhat a csizmája, meg lusta is. Januárban hatkor kezd óbégatni, órát lehetne állítani hozzá.

Viszont, amint nyitható az ablak, menten megjön a kedve.

Megszoktam már, mint annyi mindent.

A madarak is a mieink. A szokásaik velünk élnek.

Szeressük őket az egyszerűségük miatt!
Azért, ahogyan teszik a dolgukat.

És olykor, ha belegondolunk, bizony elkívánjuk tőlük azt a gondtalanságot, és csupasz örömöt, amit ők olyan természetesen tudnak megélni.

Békességet a jóakaratú embereknek!

BÓDI BÁCSI - Kocsmák népe

Az öregúr csak annyira volt öreg, amennyire a szesz miatt annak tűnt. Ha ivott - mindig panaszkodott, ezért elmondható, hogy szinte csak panaszból állt életének utolsó néhány éve. Gyakorta megjegyezte: nem volt szerencséje egyik feleségével sem. Az első elhagyta, a második meg nem.

- A falnak magyarázok. Az emberek többsége akkora suháng*, Karcsikám, hogy a nedves földbe legyugva két nap alatt kirügyeznének. Vályoggödri okádékok. – tette hozzá, és a sodrott cigaretta bűzlő füstfelhője bekeretezte a gyéren megvilágított kocsmai arcát.

Bár a pálinkáját alázatosan itta, csöndösen meghúzódva a sarokban, gesztusaiban volt valami fölényes, mondhatni rátarti, a szó jó értelmében vett szomorúan színpadias, egészen kifejező szenvedély, ami révén időnként szellemességének, a régmúltjából hozott műveltségének is megcsillant egy-egy szikrája. De ez már csak az a fajta érték volt, mint amikor a betonhoz csapott pálinkásüveg szilánkjairól röpke pillanatra elhiszi valaki, hogy gyémántot talált. Persze, akad arra is példa, hogy tarlótüzet lobbant föl az üvegdarabka, még ha száraz fűcsomó közt hever is. A napsugár prizmáját összegyűjti, és akkor vad elemként tombol, megemlegetik hosszú ideig...  

Mert a mi vidékünkön a bácskai létforma által folyton űzött a szellem. 
A földbe visszadöngölt tehetségek vidékén élünk, ahol még most is előfordul, hogy a balkezes kisgyerek kezéből pofonnal nevelik ki a sutaságot, és a finomabbra hangolt készségűeket mint kanálisba fojtandó macskakölyköket veti ki magából a közösség, hogy aztán korai, tragikus vesztük után siratni lehessen őket, meg átkozni magunkat, amiért megint, sokadszor is veszni hagytuk az értékeinket; pedig ott voltak közöttünk, csiszolatlan drágakövek – vagy földön heverő üvegcserepek, nem mindegy? -, akikért a szó legnemesebb értelmében le sem kellett volna hajolnunk. Csak beléjük, szellemükbe kapaszkodnunk, és röpülni velük; hagyni, hogy szárnyaljanak minél magasabbra. Számát sem tudni a lángeszűeknek, akik önmaguk tüzében elevenen égtek olykor félszáz éveket. A munkájukra, az életművükre megkésve eszmélnénk rá: ha meglennének.
De az az igazság, hogy jobbára fiókok mélyén maradtak, vagy a szemétbe hajította őket valaki lelkes örökös, és a hagyatékok, művek úgy kallódtak el szép sorban, ahogy errefelé az alkotók nagy része szokott.

Bódi bácsi megtanulta, hogy az öregség nem a korral következik be, hanem a mellőzöttséggel.

- Én már nem ültetek fát. Minek? Úgyse eszek belőle. Hónapos retket – no, azt még esetleg…

Ahogy levegővé kezdett válni, egyre kevesebb volt az olyan ismerőse, aki köszönne neki. Egyre több lett az idegen. Mást nem tehetett: vállat vont. Kihátrált a családi események fotóiról. Lépésről-lépésre visszakozott. Amikor már nem volt tovább, meddig tolatnia, és a megmászhatatlan fal hidege végül a hátához ért, akkor arccal feléje fordult és elgyötört testének minden elemi részecskéje, unott derűjének lénye fölszívódott, eltűnt a habarcs és a téglák között. 

És megmagyarázta a falnak.

*Nem elírás. Következetesen suháng volt neki a husáng.

  Pósa Károly

MINDENNAPI NACIONALIZMUSUNKAT...

Túl szép ez a bolygónk egy világító nappal is, nem akarnék a második lenni.
Tehát, nem szeretnék a bölcs szerepében tetszelegni, de már egy-két évtizede vallom, hogy százszor jobban szót értünk egy szerb nacionalistával, mint egy szerb demokratával. Miért?

Egyfelől a szerb demokratákról, demokráciafölfogásukról már a kezdetek kezdetén kiderült, hogy ugyan olyan nacionalisták, mint nemzeti nagyságukat nyíltan hangoztató nacionalista társaik, olykor politikai ellenfeleik.

Nem kell ezen meglepődni. 

A vásárlók hangszigetelt fülkékben a legújabb hanglemezeket hallgatják egy londoni zeneboltban, 1955

Ott a román, a szlovák, a cseh vagy a lengyel példa. Náluk még az egypártrendszer elvtársai is nemzetiek voltak, a legfölső szintig. Csak mifelénk igaz a mondás, a magyarokra áll, hogy ’56-ot követően „nekünk sajnos még a kommunistákból is csak a legszarabbak jutottak”.

Másfelől: az egyszerű, és igazi szerb nacionalistába – pont azért, mert érti a nemzethez tartozás eszményét – szorult empátia, ha kisebbségi sorsunk kerül szóba valahol.

Talán nem véletlen, hogy a montenegrói nyaralónk mellett lévő nagyszerb kocsmában bármikor végigszurkolhattam a magyar-szerb vízipólósok meccsét. Minden inzultus nélkül. Nem mondom, hogy szerettek - kaptam rosszalló pillantást a belőtt góljaink után eleget -, de mivel az esetek zömében szépen vesztettük ellenük a mérkőzést, utána győzni se volt erőm inni a rám tukmált italokat, áldomásokat és kótyagos nótázással lezártuk a sportot, meg a nemzetpolitikai disputát. 

Szóval, nekem most sincs bajom a szerb nacionalizmussal, ahogy a románnal vagy a litvánnal sem. Jól megférünk egymás mellett, hisz azonosak az örömeink meg a gondjaink. Megértem Koszovó elvesztését.

Ő meg nem örül neki, de tán elviseli, hogy nekem meg a Vajdasággal, Bácskával megesett igazságtalanságok fájnak.

Félreértés ne essék! Nem kell ezért szeretnünk egymást! Pusztán élni tudni a másikkal és azt - élni hagyni.

Szeresse ki-ki a sajátját: az a természetes. Ezek a mai gazemberek azt szajkózzák nekem, hogy a tőlem idegent kell szeretnem, mert most az a szép. Trendi…

Ez nem igaz. Tőről metszett hazugság.

Nekem, neked ugyanis a sajátom mindig fontosabb, kedvesebb, vállalhatóbb lesz.

Neki meg az övéi. Így a természetes.

A kutya is a saját kölykét menti előbb a vízből.

De ha már itt tartunk, a kisördög csak kimondatja velem: hogy ha mindketten azt valljuk, hogy a demokrácia-deficit emberileg egyaránt vállalhatatlan - ha szerb, ha magyar művelné – akkor, miként lehetséges áldozat meg áldozat között fontossági sorrendet tenni?

Értem ez alatt azt a közkeletű nézetet, ami a kétség kívül tragikus vészkorszak egyediségét - ellentmondást sem tűrően hangoztatja.

Nem mindegy, hogy a pesti Duna-parton lőtték őket a vízbe, vagy az adorjáni Tisza-parton?! Mezítláb volt mind. Ugyanazokban a téli hónapokban történt ez is, az is. Nem mindegy kivel-hol ásatják meg a sírgödrét? Bácskában ’44 novemberében tán finomabban lőtték fejbe azokat?! Esetleg masnira kötötték a szemükön a kendőt?

Tudjuk-e, hogy 1948 tavaszáig - amikor Titót végre megijesztette a Nyugat - Bácskában még koncentrációs táborokban pusztultak el tízezrek? Zömmel gyerekek, nők meg aggastyánok? Három esztendővel a második világháborús békekötés után?

Amikor már harmadízben ünnepeltették meg a délvidéki svábokkal, magyarokkal a felszabadulásukat?!

Miért vörösebb az egyik ártatlan ember-áldozat vére a másiknál?

Majd erre varrjon gombot egy tudálékos jogvédő.

Attól, hogy valaki nemzetileg elkötelezett kormányt vezet, még nem a demokrácia pusztítója.

A franciáktól nem kell nagyobb nacionalistát találni, és a közelmúlt német példája, Merkel ominózus kijelentése is pontosan jelzi a berlini politika paradigma-váltását. Persze, azóta erről, meg a nyugati közállapotokról csak szűrt információkat enged hozzánk a szép új világ.

Álljon oda valaki, merje azt mondani a párizsi kormányerőknek, vagy a dánoknak, svédeknek (meg a többieknek, akik bőrszínre, származásra, pofára válogatva zsuppolják visszafelé a jóléti társadalmaikból a csőcseléket), hogy ők netán a demokrácia ellenségei!

Furcsa reakcióik lennének!

Ha már itt tartok, akkor egy bekezdést szentelek a denácifikációnak (sic!) is.

Remélem, nem veszik rossz néven, de az igazat megvallva akad egy önmagát szélsőjobboldalinak tartó – egyébként módfelett kedves és intelligens – ismerősöm, akivel ugyan ritkán futok össze, de ötpercnyi beszélgetésünk után már vehemensen tud zsidózni, cigányozni meg négerezni, hogy zsong bele a fejem.

Magamban mosolygok, mert amit az előbb az agyonhangoztatott frázisokról mondtam, az őreá is igaz: semmi új a nap alatt, mantrázza szépen a nézeteit, mintha a nagykönyvből olvasná.

Tőle, tudom, hogy a megmondóink által náci-mentesnek vélt Németországban reneszánszát élik az ilyen-olyan bajtársi közösségek. Háborús veteránok régi Hitlerjugend-dalokat sramlizva sörözgetnek egy-egy kosztümös II. világháborús csatájuk után. Többnyire osztrák, skandináv és – igen! – ukrán, lengyel, cseh SS leszármazottakkal együtt. És hogy a németeknél éppen nem a buta bőrfejűek karlendítéses masírozásáról szól a híradó, az annak köszönhető, hogy Berlinben vagy Rostockban a még tőlük is ostobább és kártékonyabb szélsőbaloldali huligánok gyakrabban verik szét, gyújtják föl a városnegyedeket.

Ne üljön föl senki, ha féltucatnyi magyar írástudó jól érzi magát valahol Berlin környékén! A germán lelkiismeretnek úgy kellenek ők, mint egy falat kenyér. Meg is fizetik őket ténykedésükért: ebben se kételkedjen senki. Egy részük – amikor a zászló arra állt – jugoszláv volt, vak hű párttag, netán besúgó. Aztán éppen most váltak világpolgárrá, amikor arra lett kereslet.

Végül, ami a legzavaróbb:

Sokan, épp az előbb említett megmondók, kollektív bűnösnek vélik mind a mai napig városomat, az itt élőket. Tulajdon képen engemet is. Olyan dolgokat állítanak, amik egyrészt nem igazak, másrészt sértőek lennének, ha vállalnám őket.

Nem teszem.

Tisztelve az elhurcolt áldozatok emlékét csak annyit mondhatok, hogy ’44 április 26-án senki kanizsai nem ujjongott, az állomásra induló menet láttán.

Túlélő, szemtanú mondta nekem mindezt. A főutcán az emberek tüntetőleg lehúzták a rolókat, és most kapásból csak Zsámoki Tibi bácsi neve ugrik be, aki akkor vette magához a két zsidó kisgyereket, akiket még egy évig bújtatott úgy, hogy a városban mindenki tudta: nem az övé és feleségéé egyik csemete sem. Föl is nevelték őket.

Akit érdekel - a Jad Vasem Intézetben róla, meg még néhány kanizsairól tényszerűen tájékozódhat. Többen megkapták a Világ Igazai kitüntetést.

A szabadkai rabbitól pedig tudom, hogy a helyi csendőrőrs megtagadta az engedelmességet (!), amikor a kanizsai zsidóságot kellett volna begyűjteniük. A laktanya parancsnoka azzal hárította el az utasítást hogy “kérem tisztelettel, de hisz ők a mieink…” Sosem tudjuk meg, mi lett az ellenszegülésük következménye. A kanizsaiakat más városokból hozott alakulat vagonírozta be. 

Nekem is elég nagy teher, hogy az ősök között akadt olyan, aki a megtorlás áldozatává vált, pedig a légynek sem ártott. Az sem mindegy, ahogy megéltük ismerős földijeink húsz évvel ezelőtti viselkedését. Többnyire velünk szemben, miközben rajtunk csattant az ostor. Ennek ellenére itt élek-élünk. Velük, közöttük.

A szemükbe tudok nézni, és remélem, hogy nincs rossz lelkiismeretük. Én a múlt terheit, hogy ne vigyem folyvást magammal, le tudom rakni. Meg is bocsátok annak, aki őszintén kéri. Akinek a szemén látszik, hogy megbánt sok mindent.

Ám azt méltatlannak tartom, hogy folyvást olyasmiért kelljen sűrűn önvizsgálatot tartanom, amihez se nekem, se szüleimnek, se azok szüleinek, se a környezetemben bárkinek - közünk sosem volt.

Pósa Károly

A 19 éves Shigeki Tanaka a hirosimai bombázás túlélője nyeri meg az 1951-es Boston Maratont.
A tömeg hallgatott, amikor átlépte a célvonalat.

ESZMÉLET

Napok óta nyugtalan voltam.

Rosszkedvű, tanácstalan; valami kérlelhetetlenségig rám ragadt tunya kedélyállapotban leledzettem. Elijedtem mindentől, ami szembejött velem, és elfordultam az emberek tekintetétől, akikkel együtt kellett maradnom. Másokkal ellentétben egyáltalán nem tudtam kikapcsolódni.
Elapadt hangulatom szerencsére nem tűnt fel senkinek. 

A tengeren nyaraltunk. 

 

Voltak hullámok, meg sirályok a levegőben, só marta a gyerekeim napégette bőrét, és a helyi rádió szerb nyelvű híreit azzal kezdte, amivel zárta: szikrázóan verőfényes, meleg, július végi nyárban lesz része a Montenegróba üdülő százezernyi turistának. Kifulladásig habzsolható a Kotori-öböl összes színes, szagos, émelyítő, fűszeres, bódulásig ható szolgáltatása.

Léptünk bele tüskébe, kavics horzsolta föl a legkisebb lábát. Az úton, amin naponta jártunk le s föl – a szállásig – izgalmasabbnál izgalmasabb kinézetű virágok nyíltak. Buján terült el a hegyoldalon, ami zöld. Narancsfák, leanderbokrok szoknyája, mint tarka szláv népviseletbe öltözött menyasszonyok; megannyi füge, naspolya, ilyen-olyan égbe nyúló pálmafa, amelyeknek lágy ívű törzsét szakállas pikkelyek fedték. A lányok kagylókért merültek, a kövek alatt megbúvó rákokat abajgatták, és a világos vékony szálú hajukat tejfölszőkére szívta az erős parti napsugár. A kedves egyszerű ebédeket főzött, a néhány nap alatt fölgyülemlett szennyest beáztatta, kézzel kimosta, römit kártyáztunk és a délutáni heverészés, szieszta alatt a magával hozott szakkönyveket olvasgatta.

Adott volt hát minden. És mégsem.

Pedig kirándulni jártunk. Elhajókáztunk egy imbolygó bárkán az öböl kijáratán túlra, a régi Osztrák-Magyar Monarchia börtönszigete mellett; a dülöngélő fedélzeten sikongva nevettek a lányok, mikor láttuk a hegybe vájt alagutakat, amikről meséltem nekik, hogy a néhai jugoszláv tengerészet azokban a lyukakban a csatahajóit próbálta eldugdosni, és most már csak ormótlan, üres, okafogyott vájatok csupán; az egyiket – szerencsére – diszkónak használja a közeli nagyváros aranyifjúsága.
A szórakozóhelyre – tulajdonképpen a hegy gyomrában lévő mesterségesen kialakított barlangba – az alagút fala mellett kifaragott betonperemen lehet bemenni. Egy alig méternyi keskeny járdán imbolyogva tódul a bulira vágyó tömeg a nyári éjszakákon, kockáztatva a vízbefulladást, nyakszegést, mert korlát sincs, csak a duhaj jókedv kényszere, a mámor bátorsága, amivel ezek az aranyláncos, zselézett hajú, nagyon előkelő fiatalok éjféltől hajnalokig átmulatják az éjszakát. A leszálló sötétben amonnét hallani a távoli olasz partokról érkező méregdrága, hatalmas motorcsónakok búgását, amik egy-két óra alatt versenytempóban szelik keresztbe az Adriai-tengert, hogy a hajdani ágyúnaszádok, rombolók és torpedóraktárak helyén, villogó lámpák és fülrepesztő decibelek hatékony segédletével őrjönghessenek ezek a szabadságra éhes, önmagukból kivetkőzni szándékozó drága lányok és fiúk, míg az eszméletvesztésük jótékonyan be nem következik.
 - Látjátok, milyen hiábavaló, léha egy életet folytatnak - mondtam nekik, és elnéztem messzire, a tenger horizontjára, ahol a kék tónus révén utánozhatatlan finom eleganciával egybefolyt az Adria az éggel.
A gyerekeim egy darabig figyeltek, majd szépen fokozatosan kezdtek rosszul lenni. A nyílt vízen oldalba kaptuk a hullámokat. Valaki a tengerbe hányt. Aztán többen is.

Voltak alkalmak, hogy a közeli városba elsétáltunk. Hat-hét kilométernyi gyalogtúra után az ottani strandon ütöttük agyon az időt. A cinóbervörösre sült embertestek között valami ideges feszültség vibrált. Hangzavar, rikoltozás, a napolajak pacsuli szaga és mérhetetlen rendetlenség uralta a város strandját, ahol ha nem vigyáztunk, könnyen elbotlott bennünk egy-egy szánalomra méltó, másfelé bambuló, ődöngve fürdőző, strandpapucsos, törülközős turista. Hazafelé, elerőtlenedve – a túlzsúfolt városközi buszt vettük igénybe.

Ettünk étteremben. Igaz, csak kétszer-háromszor, a nyaralás tizenöt napja alatt. Mert jóllehet spórolva éltünk – napi egy-két fagylaltot, egy-két boltból vett sört engedtünk meg magunknak -, de kihagyhatatlan volt a pizzériák harsány kínálata, és a gyerekek nyafogását sem lehetett más módon, legalább időszakosan megszüntetni. A tengeri herkentyűk túl nehéz, szokatlan ennivalónak bizonyultak: este hasfájásra panaszkodtak. Máskor bécsi szeletet fogunk rendelni, nyugtattam meg őket, és magamat.

Esténként a túlsó falu központjáig andalogtunk, az öböl partján. Az úton kézen fogva ezernyi hozzánk hasonló vendég sétált, mintegy penzumként letudva az elalvás előtti másfél- két órás bóklászást, ami után a nappali élvezetektől elgyötört testnek oly könnyű volt a frissen húzott lepedő hűsére ledőlni, hallgatni az éjjeli kabócák zsizsegő lármáját, és arra gondolni, hogy másnap megint egy boldog, unalomban eltelt nap vár ránk, költhetjük az otthon megtakarított, nyaralásra szánt kevéske pénzt, talán elég lesz a hazautazásig.

Mondom, eseményben dús, szép nyár volt.

Én meg levontam a konzekvenciákat.

     Pósa Károly