NAPLÓ 28.

"2016. szökőéves február vége.
Ma tavaszi az idő. Az eső esik. Megbolonduló-félben a természet, az évszakok.
A hírek sem mondanak semmi jót.
Itt toporog előttünk a háború, és hiába, hogy sokan látjuk, kevesek azok, akik tehetnek ellene. Rossz helyről várjuk a segítséget. Nincs biztatás.
Kelet-Közép Európa országai történeti fejlődésük során mindig csak önerejükre támaszkodhattak.
Nem így a „nyugat”. 

Míg előbb a Mediterrán térségben izmosodhattak városállamok, országok – mások rovására: később az óceán partján világhódító birodalmak fosztották ki a földgolyót. Évszázadokon át ment a rablás, a gyarmatok kiszipolyozása.

Tavaly ősszel láttam Firenze templomait. Háromszáz éves tetőket. Megmohásodott utcaköveket.

Azt, aminek mi híján vagyunk Kanizsán, Zentán, Szabadkán. A történelmi múlt lehetőségeit. Esélyünk nem volt rájuk soha.  

Sorsszerűség? Meglehet.

Ujjal mutogatni nem úri dolog. Vádaskodni pláne nem akarnék, de akiknek az Óperenciás tengeren túl megadatott, minden érában magasról tettek arra, hogy magyar, szerb – bárki – mifelénk vállvetve küzd, és- vagy föladja önmagát: Európáért. 

Vonyítottak egyet a vállukon: ez a dolguk, mondták sejtelmesen mosolyogva, és míg a baldachin ágyba bújtak, eszükbe sem jutott a horvát-magyar Jurisics, a szerb Dugovics, vagy a magyar Balassi, akinek szerelmes verseivel abban az időben már sikk volt az elalélő fátylas dámákat meghódítani. Zrínyit is inkább kicsinálták.

Ahol a nap nyugodott, kardok helyett  az eszüket fenték, és tőlük nagyságrendekkel szerényebb képességű népek kontinensnyi birtokaira pályáztak. El is orozták valamennyit. 
Azt nem mondom, hogy visszakézből oda nem vittek sajátságos étoszt, európai kultúrszeletet. 

Vittek.

A britek Indiát és a pakisztániakat megtanították krikettezni. A portugálok, spanyolok elhintették a katolicizmust, a franciákról meg inkább nem beszélnék, mert tőlük ócskább, nagyhatalmi álmaikhoz betegesen ragaszkodó nációt nehéz találni. Elég, ha az algériai háborúban elkövetett disznóságaikat említjük. Vagy az atombomájuk történetét. Erős versenyben maradnak a belgákkal, a kongói népirtást figyelembe véve.
Hozzájuk képest a Bibói kelet-közép európai kisállamok nyomorúsága még az egymásnak feszülő ellentétek ismeretében is bagatell. Az ungró-tót, bozgor-magyar konfliktus mára, amikor elönt bennünket a szenny, ugyanolyan értelmetlen erőpazarlás, mintha valaki az áradás közepette csakis a saját küszöbét mentené, és nem venné észre, hogy míg buzgón homokzsákol, emitt, a szomszéd kertek aljáról elönti a víz.

Jó lenne megtartani a most körvonalazódó egységet. Kibővíteni a Baltikumtól Macedóniáig. A szerbekkel, a horvátokkal, a bolgárokkal és másokkal erősítve.
Csak aztán nehogy az legyen, hogy nem a déli határon kell majd kerítést vigyázni, hanem a Lajtánál nyugati irányba lesz muszáj korridort húzni, és csapatostul fogadni a tőlük az élhetetlen állapotok miatt menekülő hollandokat, németeket, dánokat – a most még erősen bátor szabadelvű nyugatot.
A Mutti után ugyanis a vízözön jár."

Pk

ECO

Egy visszhang a Visszhangra

Umbero Eco

Ekónak ejti a magyar.
Ráállna a nyelvem: talán jobban illene ekhónak mondani.
Mert ahogy belekiabált a huszadik századba, a visszhangját százszorosan verték vissza a közgondolkodás, a közízlés falai. Meg is repedtek tőle, sziklakoloncok omlottak, új távlatok nyíltak a szavaitól, és egy-egy gondolatáért versengeni kezdett a média.
Umberto Eco, a nagy olasz író, a szemantika professzora, és mint olyan, az elmúlt évtizedek egyik legnépszerűbb irodalomtudósa meghalt. Nyolcvanvalahány éves volt. Szerette és merte is élni az életet. Ízig-vérig taljánként tangózta végig, amit kimért neki a gondviselés. Szőrös, kövér, nagydarab figura volt, tele öniróniával. Jóízűen viccelődött saját magán, azon, ahogy kétpofára habzsolja az elébe gurított lehetőségeket. Nem sokat teketóriázott, ha valahol inni és enni kellett. A vele készített interjúkból rendre kitűnik, hogy sajátságos humora révén közel engedte magához az újságírót, a szerkesztőt, a kollégáit, a tanítványait. Igen: az olvasóit is. Az embereket. Egy szeretett volna lenni velünk, még akkor is, amikor már tízmilliószám adták ki a regényeit, és a világ összes kultúrnyelvére lefordították a könyveit. Nem csoda, ha sokan úgy érezzük: közünk volt egymáshoz. Nekem a regényei mellett a középkori esztétikáról szóló könyve tetszett a legjobban. Oroszlánrésze volt abban, hogy máig ható szerelem fűz mindahhoz, ami művelődéstörténetileg a romanika, gótika jegyében fogant. Amit erről lehetett, azt Eco leírta. Kerek egész marad utána, az életművéből nem fog hiányozni egy szóköznyi hiba sem. Irigylésre okot adó pálya. Most sorra jelennek meg a nekrológok. Jók, rosszak, többnyire általánosságokat pufogtatók. A minap néztem egy róla készült videót. A házi könyvtárában pásztáz a kamera. Umberto Eco hátát mutatja, szobáról-szobára követi az operatőr, tán százezernyi könyve lehetett. Telis-tele a polcok, már a negyedik helyiségben volnánk, és az öreg író még mindig ott csoszog a kötethegyek között, keres valamit. Aztán megtalálja. Mutatja. Minden fölbűzlő magakelletés nélkül elhiszem neki, hogy tényleg azt kereste, amit, és tényleg az agyában van az összes könyvének nem csak a helye, a címe, hanem a tartalma is. Kedves barátomtól tudom, hogy aki azért jár templomba, mert azt hiszi, hogy ettől jobb ember lesz, az pont olyan hülye, mint aki beül egy garázsba és várja, hogy egyszer Alfa Romeoja legyen.
Ugyanígy a legtöbb esetben a fölhalmozott könyvek se érnek egy pipa fingot sem. Dekoráció csupán. (Mondom én, aki betegesen gyűjtöm őket.)
De azért – akadnak kivételek.
Ennek az írónak még ez is jól állt. Hiteles volt így is. Más írhat a mumpszáról, hasnyálmirigyéről, szifiliszéről – vagy mint én, a köszvénykémről – szenvelgő naplót, legtöbbször akkor sem az ember marad mögötte, hanem a betegsége. A kórismérve. Vagyis a kor ismérve. Ezé. A szétrohadásé. Állatkerti vadak ketrecévé az irodalmon túl mást is szokás lezülleszteni. Elég, ha a kedves olvasó a közéletünk mindennapjait veszi alapul… Eco életműve üzenet is lehetne a sok szuszogó alkotónak: a mára levitézlett posztmodern nem zárja ki, hogy a tőlünk különböző világot ne nyomorultul, gyűlölettel, megvetéssel szemléljük, hanem humorral, sztoikusan vagy éppen szkepszissel, kedves elnézéssel. Furcsa módon vonzódtam Ecohoz. A szó klasszikus értelmében szabadelvű nézeteket vallott, mégis szerettem olvasni. A Gyufalevelek rövid prózáit, a dolgozatírás csínját-bínját taglaló munkáját, vagy a legnagyobb népszerűséget hozó történelmi regényeit is egytől-egyig nagyon bírtam.
Világnézete nem zavart. Így van ez, ha egy alkotónak az életművéből, minden bekezdéséből kitűnik: tud.
Eco pedig nagyon tudott.
Kár, hogy elment. Ilyen enciklopédikus műveltségű, ilyen jó humorú, vagány íróból nem sok maradt, és a világirodalom szlömösödését nézve, a fölhozatal minősége erősen kétséges. Tudom, másnak éppen nem jelent sokat, de idehaza nekem a könyvespolcomon külön helyük van a sorba rakott Eco köteteknek. Rajta kívül csak a jó Krúdyval meg Rejtő Jenővel, és a folyamatosan gyűjtött Országépítő újságokkal tettem ilyen megkülönböztető kivételt. Tiszteletből.
Nem nehéz egyetértenem mindazok véleményével, akik szerint Eco önmagában tényleg kicsit már intézmény volt. Kevés író, gondolkodó mondhatja el magáról: nem csak irodalmi, meg más egyéb divatból, nyögve-nyelve olvasta egy szűk réteg, a pozőrök, kékharisnyák hada, hanem a széles néprétegeknek is kedvencévé tudott válni, akár egy vasárnapi magazin tárcarovata által követte a közönsége, akár a szakelőadásai révén adta át a tudását.
Más, bestsellereket púpozó macskajancsik aforizmáival, álságos életbölcseleteivel, apácabódító szövegeivel teli a világháló. Ha netán vannak még emlékkönyvek, azoknak a lapjain, a filctollal kopírozott rózsaszálak mellé ezek a kamu filozófiák illenek legjobban. Umberto Ecot a kezdetektől fogva nagyon nehéz volt idézni. Az a fajsúlyos kortárs ő, akinek egy-egy cinikus aranyköpéséhez is lábjegyzetet muszáj írni. Terpeszállásban szavalni meg egyenesen bazári majomnak való föladat.  
Nagyon hiányolom, hogy a kortárs magyar irodalom nem tud ilyen útmutató alkotókkal büszkélkedni. Akikről azt terjesztik, hogy azok: nekem nem mérvadóak. Belterjes az a népség. Kosztolányi, Herczeg Ferenc, Karinthy köreihez képest halk szavún teszetoszák. Csak zümmögő a kórusuk.
Tegnap jó társaságba csöppentem. Vitaképesbe. Éppen azt beszéltük, hogy mennyien vannak, akik kaparnak fölfelé. Az irodalmi grádicson lógnak, rúgnák magukat a megigazulás felé, izzadtan tempóznak egy életen át. Föl, csak föl, mindig magasabbra... Soraikon megérződik az igyekezet. Minden bekezdésüket áthatja. Okosakat írni, szépen – a megfelelés kényszeréből: verítékes. Susztermunka. Írni, rajzolni, festeni, hegedülni csak úgy lehet és szabad, hogy a kezünk egyenlő távolságban van a fejünktől és a szívünktől. Félúton. Aki nem csuklóból ír, hanem vállal, görbedett pózba dőlten, könyökével taszigálva utat magának a literatúra papírszagú, tükrös tánctermében, azt a hamis valóságot láttatja, hogy ő érti az összefüggéseket. Érti a fenét! Ugatja, mint kutya a holdat. De olykor így is hajlamosak vagyunk neki hinni. A leírt szöveg hatalma óriási. Még akkor is, ha az írás csupán kényszerűség, kuli munka, amihez nem párosul tudás, tapasztalat, és a legfontosabb: a szellem ereje. Igaz, az értelmesebbje azonnal látja, ráérezni, mert a megellett alkotás ilyenkor halvány, olyan fölületes, fölszínes, mint kezdő piktornak az első festett vászna. Lespórolva róla az olajat, a sok hígítótól áttetsző. Mázolvány. Férc. Rögvest kiismerszik, ha író, ha festő az illető: még az alapozást se tudja. Vagy nincs is neki. Nem állom meg a ficamult poént: mű a mű.   
Umbert Eco nem közéjük tartozott. Légpárnái voltak. Magától emelkedett a föld fölé, és képes volt ott is maradni. Éppen e beteljesített, mérhetetlen humanizmusa miatt nincs rajta mit gyászolni.  Ritka tehetség adatott neki. Élt vele. Így is megmaradni, és a végén meghalni – nem kushadva, hanem férfiként állva, emberként – ehhez a tehetségen túl azért kellett más is.
Lélek.

Pósa Károly
megjelent a Magyar Szó 2016. február 29-i számának Üveggolyó rovatában

MIÉRT ÉPPEN KANIZSA?

1. rész

Szögi István - Csifusz gyűjteményéből

 A cím lenyúlás. Régen volt egy tévésorozat, a Miért éppen Alaszka?, amiben hasonló kérdés vetült föl: mi a szerethető egy különösen mostoha, nehéz sorsú, mások által lesajnált vidéken.

Mi az, ami mégis képes életfogytiglan szülőfölddé lenni? Vagy hazává, önként választva: sokszor más, szerencsésebb tájékok ellenében is… Rejtély?

Nem. Nem az.

Itt körözhet fölöttem, nyakamba is pöttyenthet az igazság madara, amikor Magyarkanizsát és a környékét úgy jellemzem: pont az a legnagyobb erénye, éppen az a legféltettebb kincse, amit a leggyakrabban szoktak a hibájaként emlegetni.

„ A Csönd Városa.” (Ejnye-ejnye. Ugye, jól elkoptatott a frázis? Nekem mégis vállalható. Vagy legalább: találó.)

Sokféle csönd létezik ugyanis.

Ha ilyetén módon valahol a szülővárosom fölemlítődik, sosem a halál csöndje, a sívó csönd, a megkukult értelem csöndje jut eszembe róla, hanem a jóleső csönddé. A rend, az emberléptékűség, az öntudat csöndjéé. Hazaérkezvén, leszállva a buszról, odahagyva a motorvonatot: sosem a vákuum űrje dörömbölt a dobhártyámon, hanem az erős érzékiségé. A szívdobbanás csöndje.

Az, amiért hallgatni jó. Amitől csak egy jobb van: meghallani a legparányibb neszeket.

Érteni mindent. Fölismerni.

Hiszen csak az tudja valahol a bizonyosság rendjét, aki a nagy egész kicsiny részleteit is bírja ismerősként üdvözölni. Egy sötét utca mélyéről kiszüremlő sárga ablak fényét. (A Csigáék már megint nem húzták el rendesen a firhangot.) A sarkon elimbolygó biciklis alakját, akinek a széteső drótszamarán minden huppanónál cincog egyet a csöngője, a surrogó kerekei, a februári estéken a vizes fától szurtos füstöt pipáló kémények koromszaga, a lábunk alatt a megcsikorduló téglagyári cserépőrlemény éle, ahogy cipőnknek talpán át-átnyomakodik a selejtes dudák rideg hegye, s míg botorkálunk hazafelé, a betonjárda tócsáit is úgy kerülgetjük, mint tapasztalt sarkkutatók a már kiismert jeges tavakat szokták: térkép nélkül, félig behunyt szemmel, ösztönünkre hagyva összes érzékszervünket. Elvégre idestova félszáz éve megmerültünk valamennyi bokasüppesztő kanizsai pocsétában, ázott át a zoknink, és bár sűrűn szeretnénk, szomorúan tudjuk – nemhogy ugyanabba a folyóba, de ugyanabba a pocsolyába sem fogunk már többet belecuppanni.

Idehaza a hold mosakszik meg a hideg vizükben.     

Kanizsa arculata csak kicsit zavaros. Éppen csak annyira az, amennyire tükrözi a társadalom mostani ábrázatát. Valamelyest még földszintes. Emberléptékű. Ahogy a régi nagygazdaházak cselédlakásokkal, fürdőszobákkal bővültek, úgy zajlott az utcára nyíló formák kibontásának patinás korszaka. Stukkókkal, gipsz díszekkel, rizalitokkal, meg-megismétlődő oszloprendekkel a komfortosság érzetét láttatták egészen addig, míg el nem jött az elsilányosodás, miután a házak gazdái már nem törődtek többet a hajlékok külalakjával, hanem engedték szétrohadni, leveretni a díszes vakolatokat, kilúgozták a festést, lepotyogott a drága majolika-berakás, előbb morzsává, majd porrá mállottak az emlékek. A házak arcáról eltűntek a mesterkezek alkotta míves gyűrődések. Kivasalt lett a szemöldök, a homlok, az orrnyereg, az ablakszemek környéke. Leáldozott a néhai csúcsos tetőknek, a meg-megcifrázott bádog vízköpőknek. Kétvizes, szimpla cserepezés sorjázik utcahosszan. Az igénytelenség jegyében elvágólag simára pucoltatni – ez vált módivá.
Mindenütt a szögletek, a derékszögek unott személytelensége uralkodott el. Pedig azokhoz az épületekhez úgy illettek a cikornyák, az ízléssel, értéssel fölvitt elemek, mint ahogy a szépen, nemes méltósággal megöregedő asszonynak is jól állt minden koron a szarkaláb, a deresedő tincs, ami a méltóságon túl az örök nő múlhatatlan báját kölcsönözte viselőjének, uralkodónővé, és egyszersmind szelíd dajkává téve őt – szemben a sok mostanság szétplasztikázott banyával. Ma az utcákra kockányi szemölcsök duzzadnak erkély gyanánt. Szamárüvöltés némelyik ház színe, ahelyett, hogy finom hegedűszót idézne. Építtető és építő egyaránt darabos. Mintha egy hajdani balett-táncos mozdulatait akarnák a közlekedési rendőr hadonászásával összevetni. Az arányok elcsúsztak.

A kanizsai házsorok egykori ritmusa megtört. Tartok tőle: helyrehozhatatlanul. Kiabálhatnánk törvény után, azzal sem mennénk semmire. Nálunk az előírások azért vannak, hogy aki ügyes, megkerülhesse valamennyit. A használhatóság olcsósága lett a legfőbb szempont. Ezen az alapon holnaputántól helyes kis fém bódékra, konténer-házakra fog sóvárogni a tömegember, mint ahogy nem is olyan régen még egy betonkalitkába ágyazott lakásnak nevezett lyuk volt álmai netovábbja, amiben mint előre legyártott tortalapok között, mazsolamód préselten éltek az emberek, a családok.

Kimondottan jót tenne Kanizsának, ha nem a meg sem született paragrafusok, hanem a lakosainak bölcs mértékletessége, a szépségre való fogékonysága vezérelné a városkép majdani alakulását. Ha rá lehetne szólni, hatni lehetne a pénzesebbjére: hivalkodás nélkül is vagy te valaki, hékás. Ha a girbegörbe utcák sziluettjei is foghíjak nélküli kellemesen tagolódó képet nyújtanának – a kis parasztházak mellett padlásszobás újabbakkal, de mindegyik előtt fölsöpört járdával, meszelt faderekakkal.

(folytatása következik)

Pk

EGY MÁS SZEMÉTBEN

Proli, 2016.

Tartok tőle, hogy bár nincsenek lelki szemeim, csak emilyenek, a fejemen hordott közönségesek, és azokkal sem sokra megyek, mert kisgyerekkorom óta vacak mind a kettő, szemüveggel kell élnem még egy darabig, így se a nézésemet, pláne mostanság a járásomat nem nagyon kell dicsérni, mégis, mondom, szinte magam előtt látom a fölhorgadó arcokat, pedig még le sem írtam azt a borzalmas tőmondatot, amivel a szenzációt bejelenteném.

Csak nagykorúaknak szánom.

Figyelem!

Szilvási Lajost olvastam.

(Nehéz volt... Most jobb egy kicsit. Mindjárt könnyebb az ember lelkiismerete.)

Ennyi.

Szilvási-regény utoljára vagy harminc éve volt a kezemben. Általános iskolába jártam, mentségemre szolgáljon az akkori zsengeségem. Ifjú ésszel sok butaságot elkövetni. A csecsszopóról is az tartja a népi bölcselet, hogy csak akkor lesz kerek ember belőle, ha már az anyatej mellé egy vödörnyi piszkot is benyelt. Természetesen nem akarom a Szilvási-féle irodalmat en block leszemetezni, attól azért jobban tisztelem a könyvet, a szót, még ha a tartalom nincs is ínyemre. Általában ilyenkor a békesség kedvéért visszarakom a polcra, nem nyúlok hozzá. Dehogy undorít. A legrosszabb, legsilányabb kötetek is tanulságosak. Legföljebb annyi haszon származik belőlük, hogy a hibáik révén megtanulható, miként nem szabad írni. Úgy tudom, egyszer kiadtak egy olyan könyvet, ami a világ legnagyobb sakkmestereinek a vesztes (!) játszmáit dolgozta föl. Zseniális ötlet! A géniuszok tévedése, egy-egy rossz döntésük tanítóbb erejű, nagyobb dráma feszül benne, mint száz diadalban. Kitapinthatóvá válik a sakk, a gondolkodás, a versengés minden fortélyos szépsége, izgalma. Nem árt néha fonákjáról is megvizsgálni a dolgokat.

Ahogy én Szilvásit újráztam. Nem kellett elővennem, mutatta magát. Valamelyik lányom olvashatta, a konyhaasztalon maradt. Egymás szemében. Természetesen ismertem a könyvet, s bár jócskán régen böngésztem, halványan azért derengett, hogy két tizenéves naplószerű bejegyzéseiből van szó, a szokásos szerelmi szállal, szövődményekkel, ahogy az már lenni szokott az ifjúsági regényekben. Mást is olvastam én Szilvásitól, ha már így belejöttem az önvallomásba. A Némát, ami – milyen meglepő, ugye? – egy néma fiúról szól, meg a Jegenyék című, talán trilógiát, a rosseb emlékszik rá hány kötetbe fért bele a százötven évnyi mese, egy család története. Így tehát nagyjából korrekt módon tisztában voltam a könyv kvalitásával, és mivel mostanában a nagy olasz rendező Pier Paolo Pasolini Eretnek empirizmusát olvasgatom, ami mindennek elmondható, csak könnyed, szórakoztató olvasmánynak nem, így kínálta magát ez a súlytalan ifiregény, mintegy föloldozásként az intézményesült filmnyelv esztétikáját taglaló, nagyon tanulságos, kétség kívül magas ívű, de nagyon száraz bölcseleti tézisei után.

És ahogy rágtam át magamat Attila és Tamara titkos naplóbejegyzésein, egyre nagyobb kedvvel olvastam! Mi több, elkezdtem kijegyzetelni. Igen. Harminc év után, más ésszel elolvasni valamit a legnagyszerűbb élmény. Hogy én hányszor nevettem föl jókedvemben! Hányszor kaptam a ceruza után, kiírni egy-egy érdekességet, igazi csemegét! Míg olvastam, mohó érdeklődéssel, szorgalmasan firkálgattam. Meg is telt apró betűkkel vagy háromoldalnyi papíros. Most ezekből szeretnék szemezgetni, hátha másoknak is hoz egy kicsi örömöt. A múltidézés jobbára kellemes szokott lenni. Már ha olyasmire emlékezünk, ami akkor sem volt kínos. A fiatalságunk tán nem az.

1975-ben játszódik a történet. Negyven éve. Csak most esett le a tantusz, hogy ez az „elszelelt” négy évtized mekkora változásokkal járt!

Például ilyenekkel, nézem a cetlimet. „A nyelvezet.” Hát igen. Ahogy azt Szilvási bácsi elképzelte. A kitalált hősei egytől-egyig tinédzserek (a könyvben következetesen még teenagernek írva) és valami olyan hihetetlenül ijesztő, életképtelen, életidegen, se íze se bűze, egyszóval hiteltelen nyelven szólalnak meg a regényben, amit – emlékszem rá, akkor is röhögtem rajta –, csak egy magába punnyadt, öreg szobatudós képzelhet el az ifjúság közbeszéde gyanánt. Ez a haláli nyelvű tempó egy darabig bosszantott, mert terpeszkedik a tartalmon, de később már szórakoztatott. Elképzeltem, hogy a kommunista Szilvási Lajos mekkorákat agyalhatott egy-egy párbeszéd összeillesztésén. Biztos belebújt a pesti szleng, a jassznyelv bugyraiba, szerintem utána is járt ennek-annak, erőlködött: mégsem lett foganatja. Úgy rossz az, ahogy. Ez az egyik.

A másik gyöngyszem: „Az egész kötetben kétszer szerepel a komputer szó.” (Írom magamnak, miközben ingatom a fejemet.) Hihetetlen. Az a két szó is csak szövegkörnyezetileg, töltelékként lett leírva, nem mint tárgyra vonatkozik. Kell-e mondanom, mobiltelefon, sms, internet, és más egyéb meg végképp nincs… Ezt teszi a negyven esztendő. A hetvenes évek Magyarországán a huszonhárom éves nő már pánikrohamban akart házasodni, szülni, hisz harminc éves korára már „öregecskedőnek” számított, ahogy a nagy klasszikus mondaná. Mindenki egykézett. A másfélszobás tanácsi lakásért tipródtak a szocializmusban. Szilvási jó kis propagandaanyagként rendre álfilozofikus eszmefuttatásokra ragadtatja magát, a társadalom marxista fejlődését csűri-csavarja, és a főhős Attilát meg olyan öntudatos proletár-fiúként ábrázolja, hogy csak a vörös márvány szobortalapzat hiányzik alóla. A fölnőttek esténként a vendégségben tévéznek.(!) Hiánycikk a téliszalámi (!), mert a magyarországi téliszalámi-termés 1975-ben is csak exportra mehetett… Suzy Qattrot hallgatnak a lányok. Az esti főműsoridőben a Francia kapcsolatot vetítik, izgul a képernyők előtt az egész ország. Nincs kábítószer az utcákon, hallomásból ismerszik a drog, de messze van, Hollandiában talán. Igaz, Amszterdam tényleg elérhetetlen, de a kiváltságosoknak ott a bolgár tengerpart, a csóróbbjának meg Balatonaliga. A szerelmes párok a moziból kifordulva nem hamburgert vesznek vacsorára, hanem betérnek egy mészárszékbe, és a hurka-kolbászt esznek a talponállóban, sok tejföllel. Irgalom anyja ne hagyj el! Sikoly a „képmagnó minivizorral”. Nyugati pornófilm-kazettáért már nőt lehet kapni. Ha az ABC előtt sor van, azonnal nyilvánvaló: banánszállítmány érkezett, valószínűleg a kubai elvtársaktól…

És így, sorolhatnám. Háromszáz oldalon a tömény szocializmus gyönyöre. A szaga. Tényleg, mint a Tanú című filmből kiismert szellemvasút. A „szocialista szellem vasútja.”

Beleültem egy pár napra, jókat ijedeztem, néha mulattam is rajta, nem tagadom. De jó hogy vége, kiszállhattam belőle.

Ma van a kommunizmus áldozatainak az emléknapja. Azoknak a sokmillióknak, akiket elveszejtett az a gyilkos ideológiával megpatkolt rendszer, nem adatott meg hogy nevetgélve tekinthessenek vissza a múltra.

Nekünk tán igen. Csak a nagy nosztalgiázó vidámságba nehogy a sírás hangja keveredjék.

Pósa Károly

     

VIPERATELEP

Gondoljunk bele: mezítláb a viperatelepen…

Mintha így kéne élnünk.

És erősen ajánlom mindenkinek: mától kezdve jobban teszik, ha elgondolkodnak ezen, készülnek rá, mert úgy fest, ahogy halad az idő, ahogy melegszik, tavaszodik – egyre elkerülhetetlenebbnek tűnően – ez lesz a helyzet Kanizsán, meg a környékünkön is. Legyen tehát ideje korán lábunkon a cipő! Nincs más lehetőségünk. Most már bizonyos: kígyók úgyis lesznek.  

Ha az íróembernek kötelessége igazat szólni, úgy az újságírót, talán még nagyobb erővel hajtja az igazságérzet felelőssége. Míg a szépíró csak a kiadott könyvei révén köthető az olvasóihoz, addig a zsurnaliszta napi szinten szolgálja a sokaságot. Párezernyi könyv esetleg hosszú hónapok, évek alatt fogy el. Az ettől tételesen nagyobb példányszámú lapokat az aktualitásokkal naponta szétviszi az olvasóközönségük, de akár így, akár úgy: a papírra vetett gondolatok nem vesznek el nyomtalanul. Sokan elolvassák, értelmezik, rosszabbik esetben félreértik azokat. Ezért a megfogalmazással egyféle óvatos tudatosságnak kell párosulnia. Máskülönben minden leírt szó csak annyit fog érni, mint kandisznón a csöcs.

Jóindulattal szólok hát: amiről most írnék még nem történt meg. Viszont fölöttébb sajnos, hogy bár föltételezéseken alapul, mégsem pusztán fikció. Én örülnék neki legjobban, ha a jövőben bebizonyosodna, hogy ez a bejegyzésem teljesen fölöslegesen íródott.

Csakhogy túl régóta figyelem a világot. Túl sok karón láttam már túl sok varjút. Nincsenek, azaz ha mégis lennének, már nagyon elhalványultak az illúzióim.

Eleget, de talán mégsem elégszer értekeztem már a rajtunk átvonuló migráns áradatról.

Én – míg megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy leírhatom a saját álláspontomat, kimondhatom aggodalmaimat és a valóság meg mások értékítélete alapján véleményt formálhatok a környezetemben látott, tapasztalt történések összefüggéseiről –, addig a benyomásaimat összevetve a leszűrődő jelenségek híreivel igyekszem objektíven bánni. Kérdés, hogy lehet-e minden elfogultság nélkül minderről írni?

Apaként, testvérként, kanizsaiként, magyarként, európaiként arról, amit immáron naponta hallunk. Az Európát elárasztó erőszakhullámról. A jövevények emberalatti viselkedése nem indokolná-e az igazság maradéktalan fölfedését? De igen. Közünk van mindehhez. Mert azok, akik nyugaton most ezrével gyalázzák az ottani nőket, nagyrészt rajtunk keresztül jutottak el álmaik netovábbjába.

Előőrseik újfent megjelentek. Napról-napra egyre többet látni belőlük Kanizsán és környékén csellengeni. Normális emberben fölötlik a kérdés: ha EZEK Kölnben, Stockholmban, vagy a minap Drezdában, bárhol, a saját kényük-kedvük, szokásaik szerint garázdálkodhatnak – itt Szerbiában, míg sötét csapatokba verődve nyomulnak északnak – visszatartja-e őket bármi attól, hogy ugyanúgy reagáljanak minden adandó esetben, mint ahogy a híradások borzalmai bemutatják?

A kérdés költői. A válasz egyértelmű.

Emiatt hívnám föl most, míg nem késő, az illetékesek, a hatóságok, és a polgártársak, a blogomat olvasók figyelmét arra, hogy mostantól kezdve fokozottan ügyeljenek a városra, a falvainkra!

Készüljünk! A helyzet rendkívüli már most is!

Minden értelmes szakértő ezt jósolja: félő, hamarosan ettől még rosszabb lesz! Törvényen kívüliek lepik el vidékünket. És akinek minden mindegy alapon nemhogy az adott befogadó ország törvényei nem számítanak, de a sajátja sem tesz erkölcsi lakatot a vágyaira, lehetőségeire, úgy az – en block – gátlástalanul élni akar, majd fog is vele. Katonák, kiéhezett szabadcsapatokként vonulnak. Mindent megtehetnek. Ilyenek. Erre a borászoknak van a legtalálóbb kifejezésük – fajtajelleg…

Belegondolni is szörnyű: az elkövetkező időszakban miként engedhetjük szabadon kószálni gyerekeinket az esti utcákon? Hazajöhetnek-e biztonságban a diszkóból, a buliból, vagy csak simán a délutáni tanításból? Kimehetnek-e piknikezni a környező rétekre, erdőkbe? Hogy lehet kezelni, összeegyeztetni a vészes idők állapotát a fiatalok szabadságvágyával, az európai ember természetes igényeivel?

Hiszen a ránk zúduló jövevényeknek a szemében pont ez a szabadság, a magatartásunk, az európaiságunk a legmegvetendőbb.

Még a közmondás is úgy tartja: tyúk irigyli, a kígyó lenézi a repülést.

Sérti őket a szabadságunk. És persze hogy lenézik, lenéznek bennünket: röhögnek a szemünkbe, kihasználják az európai normák kínálta összes lehetőséget, de kétségem sincs a felől, hogy ugyanakkor az irigység, mohóság, a frusztráltság zömükben fölfokozott erővel munkál!

A határainkon is úgy gyalogolnak át, mint egy dömper, iratok nélkül. Ők semmibe veszik, rajtunk viszont számon kérik a szabályokat. (Ha Szerbiában, egy közterületen nincs nálunk az igazolványunk, alkalmanként 5000 dinár bírságot fizetünk. Röhej. Emezeknek, a dokumentumok nélkül utazóknak meg pont ekkora összeg a szerbiai ellátmányuk…) Miközben kérni sem kérnek menedékjogot (mondjuk nem is jár nekik), erőszakosak, és anélkül, hogy egy percet is dolgoztak volna – követelőznek, mi több: válogatnak.

Ráadásul még mindig akadnak olyan széplelkű hülyék, akik a józan ésszel dacolva szívesen ajnározzák őket. Kígyót melengetnek a keblükön. Nem kell jóstehetség hozzá, látszik mi lesz a vége.  

Gyors rajzom, illusztrációként.

Még egyszer ide írom, a riogatás szándéka nélkül: előzzük meg a bajt Észak-Bácskában!

Már most alakítsunk válságstábokat!

Üljön össze minden illetékes szerv, a munkájukat hangolják össze!

A rendfenntartók köbözött erővel végezzék feladatukat!

Mi – egyszerű mezei állampolgárok – azon leszünk, hogy segítsük őket. Elsősorban úgy, hogy mi magunk fokozottan figyelünk oda szeretteinkre.
Hogy rendet tartunk, mert igényeljük a rendet magunk körül.

Magyarország hétfőn már lépett. A parlament döntött: most már nemcsak a rendőröknek, hanem a katonaságnak is kötelessége lesz elfogni a határsértőket. Ezentúl már a katonák is igazoltathatnak, átvizsgálhatják a ruházatukat, csomagjai­kat, s az oda nem illőket előállíthatják az illetékes rendőrkapitányságon. Lőhetnek a határsértőre! Éles lőszerrel nem. Még nem. Gumilövedéket, könnygázgránátot, pirotechnikai eszközt, elfogó hálót kilőhetnek, mert ezek nem minősülnek lőfegyverhasználatnak.

Védekeznek a szomszédban. Nagy kérdés, bennünk van-e ugyanennyi öntudat, kurázsi?

Mernünk kéne megvédeni mindazt, ami nekünk fontos.

Talán időben szóltam. Háború van. Tessenek észrevenni!

Vészharangot kongatok? Lehet. Inkább süssék rám ezt a bélyeget.

Kígyók közé leheveredni akkor sem akarok.

Hát Önök?

Pósa Károly