LOVAS CSILLAGÖSVÉNYEN

IN MEMORIAM

Kovács István

(1950 – 2016)

Megint kidőlt egy tölgyfa. Megint elment egy ember. Olyan valaki, akinek minden gondolatát, az összes cselekedetét, az élete értelmét a lovazás, a lovak szeretete jelentette. Szívét-lelkét adta a lóért. 

Lovas ember volt. Igaz ember volt.

A régi regula híveként Kovács Pista még adott a szó szentségére. Adott a barátságra és adott a tisztességre. Törvényesen élt. Hitt a másikban. Nyílt volt, egyszerű és őszinte. Istenem, ezeknek a fontos értékeknek a hordozói – a Pistához hasonló meleg tekintetű jó emberek – milyen csendes alázattal lépnek el tőlünk!

Őáltala – csak szeretetet kaptunk. Mindig adott, segített: soha nem kért cserébe semmit. Olyan önzetlen, becsületes parasztemberként ismertük meg, akiben szikráját sem leltük a kicsinyességnek. Mentes volt a mai kor emberének jellemhibáitól.

Élt közöttünk, mint a mezei virág.

Szerettem kijárni hozzá. Amint a dűlőútról befordult a kocsi az ustorkai tanyájára, egy egészen más világba csöppentünk. Az istállóban röhögtek ránk a lovai, hámok, fejzők, ügetős szerszámok lógtak a falra akasztva, az udvaron szerteszéjjel aprójószág kapirgált, és mihelyt megtelepedtünk a ház előtt, menten a lovakra terelődött a szó. Hisz mindene volt a ló.

Ültünk pálinkázgatva a hatalmas körtefája árnyékában és pályacsúcsokról, érmekről, futamidőkről beszélt nekünk. Kivezette az új szerzeményét, megjáratta előttünk, s a csődör olyan hegyesen rakta a lábait, úgy hordta a nemes fejét, hogy minden mozdulatából kiérződött: nem is nekünk, hanem a gazdája kedvének akar megfelelni. Így is volt. Ló és Ember legbensőségesebb barátságának voltunk a tanúi. Ismerték egymást, ismerték a titkot: az állatok szeretete csiszolja a lelket. Nincs az a harag, bánat, veszteség, amit egy ló csillogó tekintetével orvosolni ne tudna!

A Kovács Pista egész lényét áthatotta ez a kimondhatatlan kincs, amit jobb híján szeretetnek hívunk. Szeretett és szeretve volt. Úgy a lovai, mint miáltalunk. Emberi nagyságát pont ennek a gazdag lelki békéjének köszönhette. Csodáltam a személyiségéből áradó harmóniát. A derűt, a halk szót, és azt az ösztönös igazságérzetet, ami a régi tanyasiakat olyannyira jellemezte. Ott munkált benne a legmagasabb rendű segítő szándék. Amikor megtudta, hogy szeretem a népviseletet, már fordult is be az ajtón, hozta elő az apja rámás csizmáit, kaptafástul. Nekem ajándékozta, használjam egészséggel. Boldoggát tette, hogy örömet okozhatott. Máskor egy hevederes kengyellel tértem haza, s azóta valahányszor szíjazom a ló hasa alatt, mindig Ustorkára gondolok, a sok ismerős tanyára, az ottani barátokra, akik nélkül bizonyosan szürkébb, érdektelenebb, kevesebb lenne az élet. Ustorka környékén ugyanis még megmaradt valami abból, ami értelmet, reményt nyújt nekünk. Az emberségesség.

Akárhányszor ellátogattunk hozzá, a Pista révén ebből kaptunk ízelítőt, bátorítást. Ízig-vérig barát volt, és társa a lónak. Nem az állatot látta benne, hanem a lelket. Ekképpen bennünk sem a hibáinkat, hanem az erényeinket tartotta számon. Pedig látott, ismert: értett minket. Ezért tudtunk vele olyan jókat beszélgetni, és ami fontosabb: olyan jókat hallgatni.

A tanyasi szobájában a szekrény tetején tucatnyi lovas serleg díszlett. Hirdették a győzelmeit, az ügetőn elért dicsőségeket, lónak és gazdájának megannyi díját. A mi szemünkben Kovács István nem csak a pályán volt bajnok. Az életben is.

Nem remélem – tudom – hogy olyan helyeken jár most, ahol a táltosok sörénye a szél, ahol ezüst hold sarlója világít a hátasok tűzött koponyáján, ahol aranyszínű kancák édes tejét isszák a harmatcsöppes füvön bóklászó kiscsikók, és mindegyik, a Pistához hasonló nyíltszívű léleknek békésen szuszog párát a nyakába az égi ménes legszebb paripája.

Most egy lovas indult útnak, a hosszú, csillagporos ösvényen.

Útja legyen könnyű, vigyázzák az ég angyalai!

Nekünk, akik ismerhettük – immáron ő marad az örökös bajnok.

Pk

NAPLÓ - 53.

 Aki ád a szegénynek,

nem lesz néki szüksége;

a ki pedig elrejti a szemét,

megsokasulnak rajta az átkok.

(Péld. 28)

„Tegnapig volt egy albérlőnk. Egy pimasz fráter. Fütyült a házirendre. Soha többet nem kívánom vissza! Még a fajtájából se kérek! Viszonylag sok gondot okozott. Párszor dühöngtem miatta, s bár a családom többi tagjával ellentétben én legalább a szemébe mertem nézni, nem féltem tőle, azért megkönnyebbültem, amikor végre kipenderítettük. Eleget cirkuszolt. Szemtelenkedett, nem tartotta be az együttélés szabályait. Mivel minden esetben a váratlan vendéget sem szoktuk kitörő örömmel fogadni, elképzelhető mennyire kínos, ha valaki a hívatlan érkezését megtetézve napokra beköltözik a lakásunkba. De ma reggel ajtót mutattunk neki. Betelt a pohár, azaz a poharas kisszekrénybe helyezett egérfogó. Úgy, csalétekestül, mindenestül vittem ki a mélymínuszos udvarba. Az egérkét már nem aggasztotta a hideg. Jóval korábban kihűlhetett belőle a cincogás. Most, hogy foga kezd lenni az időnek, alighanem máshol is számítani lehet a hasonszőrű, éhenkórász bevándorlók látogatására. Velejárója a télnek. 

Nem ez volt az első eset, hogy csődöt mondott a vendégszeretetünk.  

Egyszer – már jócskán novemberben jártunk – valahogy egy tücsök került a konyhánkba. Nappal még csak-csak megtűrtem, mert La Fontaine mester óta, meg úgy általában – a fene se tudja miért –, erős empátiával vagyok a csélcsap életmódú bohém művészalkatok iránt. A tücsök szerény volt, jelét sem adta a létezésének. Jól viselkedett. Hanem éjszaka! Rendszerint tíz óra tájt jött rá a muzsikálhatnék. Amint rázendített az éppen megszunnyadt ház csöndjében minden alvó szem fölpattant. Tudom, szép, szép a tücsökzene, romantikus hangulatot varázsol a csillagos nyári mezőkre. Viszont akkor és ott, akárha a moszkvai cári katonazenekar zendített volna rá. Három éjszakán körösztül négykézláb vadásztam őkelmét. Azidőtájt még volt gázkályhánk. Gyaníthatóan a körül bujkált. Ám akárhányszor közelítettem feléje, menten abbahagyta a koncertet, láthatatlanná vált, de csak azért, hogy miután visszafeküdtem az ágyba, a kényszerű pauzától pihenten még vadabb szólóba kezdhessen. Néha versenyt káromkodtam a staccatójával. Nagy sokára, sikerült elkapnom. Feleakkora volt, mint a kisujjam. Első haragom csitulása után nem csaptam agyon, se nem hajítottam ki a biztos fagyhalálba, hanem előadóművészi érdemeire való tekintettel száműztem a Darálósba. (Amolyan alsókonyha-szerű helyiségünk.) Ott, a mérsékelten zord klímán kedvére zsizseghetett a nyergek, sarkantyús csizmák, meg a lószerszámok közönségének. Ha ráunt, elbújhatott egy bélelt résbe, ahogy a többi sorstársa, és tavasszal újra kezdhette. Hiszem, hogy sikerült neki.

Idestova húsz éve lakjuk a hajlékot. A kezdetekkor, ahogy építkeztünk, tákolgattuk a kis parasztházunkat amannyian intettek, aggodalmaskodtak, hogy a saralt plafon meg a verett falak miatt teli leszünk férgekkel. Nem így történt. Éppen csak annyi a betolakodónk, mint bármelyik más háznál. Néha, nagyon esős tavaszokon föl-föleszi a rosseb a hangyákat. Akad pókháló a szemnek dugottabb zugokban, amin csodálkozni fölösleges. Nem babonaságból, de sosem bántom a pókot. Azt sem állítom, hogy szeretem: inkább becsülöm a mesterségéért, a hasznosságáért. Ráadásul gyerekkorom óta lenyűgöz a látványa, ahogy haladtában sosem akad össze a nyolc lába. Felőlem minden sarokban tojhat egy pókocska. Ezzel szemben a legyeket ki nem állom, a szúnyogokat dettó. Szezonban van belőlük elég, nekik nem kegyelmezünk. Tavaly még egy darázsinváziót is elkönyveltünk. A sátortetőnk alá fészkelt be egy vad raj, s amikor kalandvágyból egy-egy fullánkos vitéz átjutott a lambérián, jó kis pánikot okozott. Ráunva a kíváncsi harcosok folytonos likvidálására kívülről egy létráról begipszeltem a fészkük nyílását. Probléma letudva.

A karácsonyi csomagokon kívül, ugyan mennyi meglepetést tartogat még az idei tél?”

             Azért vannak szép emlékeim is a nálunk járt vendégekről...

Pk

ÖNTÖKÖNSZÚRÁS

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, november 30-án, szerdán*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Amolyan szellemi buckalakóként, viszonylag hosszú ideje művelődő napszámos lévén, talán nem tűnik pimaszságnak, ha akad némi hozzáfűznivalóm a hazai magyar kulturális életet illető – nevezzük szőrmentén, eufemizálva – jelenségekhez.

Előrebocsátom: az itteni magyarság által megteremtett, kiművelt örökségünket, a mindmáig ápolt kulturális értékeket, és a népünk kincsestárát gondozókat attól többre becsülöm, mintsem ezen egy-két flekknyi írásomban sommás ítéletet mondhatnék róluk. Pláne önvád nélkül kritizálhatnám őket. Még tanácsot sem adhatok, hisz kalácsom sincs. Az egyre terjedő vircsaft kapcsán ellenben véleményem – igenis van. Akkor is, ha egyesek rossz néven fogják venni. 

Mivel nem szeretném azt a mifelénk divatos „értelmiségi” táncrendet követni, miszerint nyafogni kötelező, bírálni meg csak a másikat szabad, itt és most bizony hazafelé is muszáj lesz mondanom, amit. És nem akarok a függetlenség pózában sem virítani. Ha a vajdasági magyar értelmiségiek valamelyike arról győzköd, hogy ő bezzeg középen áll, az legfeljebb úgy értendő, hogy annak a gőzölgő kupacnak a közepén, amit mifelénk közéletnek hívnak. A kedves elitista mozgalmárok révén meg amúgy is lenullázott, kiheréltté vált a vajdasági magyar semlegesség fogalma. Akiknek dugás közben is Pásztor jár a fejében, azoknak a VMSZ szapulása, meg a magyar kormányellenesség jelenti a függetlenséget. Az Orbán-fóbia. Ez a működésük alapföltétele. Ezért kapják a pénzt. Igaza van a szponzoruknak. Dolgozzanak meg érte. 

Hadüzenet nélküli háborúban élünk. Dúl a harc a lelkekért. Az egyik legvéresebb csatateret kultúrának hívják. Ezer sebből vérzik. S vérzünk vele mi is. El. Ugyanis az űrkutatásban kellene hasznosítani azt a sebességet, amivel a gagyi terjed a Vajdaságban. Évek óta közhely: szülőföldünket a bulvár, a szennyes szórakoztatás, a giccs terepasztalává silányítjuk. Tudom, a magas kultúra mindig egy kicsit más. De ha már szórakoztatni, egybeterelni akarjuk a szétzilálódó közösségünket, ahhoz ne az igénytelenség legyen a jelszavunk. Hosszan sorolhatnám mindazokat a vállalhatatlan figurákat – „zenészeket”, „előadóművészeket”, „humoristákat”, anyaországi celebeket, akiket mi tárt karokkal vártunk, kiszolgáltunk majd a haknijukért megfizettünk. Hovatovább mintha csak a kereskedelmi tévék ripacsait, a sok csillagporos prostituáltat a lá carte szervíroznák a Vajdaságba. Piaci rés vagyunk nekik, semmi több. Be is tömik azzal, amijük van. Sajnos a pofánkba. Mert nekünk már Mohács sem kell, az is túl magas. Akkor inkább a Fekete Pákó. Kegyetlenül csiszolt tükör ez a honi magyar társadalmunk előtt. Nem tudom hányan mernek belenézni. Mindenestere akiket illet, a kultúránk alakításával megbízottaknak nem árt tudniuk: őket terheli a felelősség ha ehhez a bányászbéka seggével mért szinthez, ehhez a közösségbomalsztó, harsányan bulvár színvonalhoz szocializálják a rájuk bízott bácskai-bánáti magyar embereket. 

Ha rajtam múlna, eleve limitálnám a föllépését Horgostól délre az összes olyan “sztárnak”, legyen az flitteres tátika vagy kortárs írófejedelem, aki anno – 2004. december 5-e, hahó! – köztudottan ellenünk ágált. Vagy azoknak a szekerét tolta, tolja épp most is, akik a pandamacik kihalásán és a nemileg semleges vécék terjesztésén többet izgulnak, mint a határon túli magyarság létén vagy megszűnésén. A legaktuálisabb: egymásnak adják a kilincset Zentán, Szabadkán és Kanizsán a bátor Dumaszínházas humoristák. Amiben csak egy a komikus: hogy mi azoknak tapsolunk, azokért rajongunk, akik teli szájjal gyalázzák a jelenlegi magyar kormányt. Nem mellesleg a VMSZ szövetségesét. Igen, a vajdasági magyarság jelen kori legerősebb jóakaróját. A fiúk leruccannak Röszke alá, kalandpark nekik Szerbia, egyfajta szafari, jé, itt is beszélnek magyarul. Azzal etetnek bennünket, hogy a humor mindig ellenzéki. Ha ez igaz lenne, 2007-ben az RTL-Klub Heti Hetes műsorában Hajós András nem fakadhatott volna ki a “humor nagyágyúira”: “Nem kínos nektek az az állandó orbánozás? Hát öt éve ellenzékben van!” Ahogy a nevezett csatorna (kanális) is csak a reklámadó után kezdte fújni igazán a szartrombitát. Közben itt és ott is diktatúrát, fékek és ellensúlyok hiányát, egypártrendszert vartyog a lápi békák kórusa. 

Semmi bajom azzal, ha a Magyar Tanszéken pogácsáztatják Závadát, Tamás Gáspár Miklóst meg a többi nagy kedvencet. De vajon Csurka miért nem ihatott soha fröccsöt Újvidéken? Dinnyés Jóska rosszabb énekmondó, mint Bródy „Tinike”? Dörner György tehetségtelenebb Alföldy Róbertnél?  Vagy mikor járt utoljára Temesi Feri Szabadkán? (Megmondom. Harminckét éve. Akkor sem irodalmi esten, hanem a bolhapiacon farmernadrágot venni.) Amióta ez az egyre gazdátlanabb barnanyelvű ellenzék jajgat, azóta mintha ráerősítettek volna erre a kizárólagos, agymosó kurzusra. Mi meg hagyjuk. Noná.
Nem nézünk a démonaink szemébe, hanem kényeztetjük őket. Azok meg elpockolják a gázsit és köszönjük Emese alapon másnapra elfelejtenek bennünket. Pedig az egy szem kishegyesi ápolónőn kívül – hamarjában – kábé annyi X-Faktoros győztest tudnék fölsorolni, amennyi önálló gondolata szokott lenni Vujity Tvrtkónak.

Nem állítom, hogy mindig mindenkinek a Borbála-bál pillenyakkendősei között kell levizelnie a lába szárát. Én a régi Kispiszkosban is jól szórakozok. Leginkább azért, mert a már említett bálozó elittől biztonságos távolságra vagyok. Ha ezüstkanál lennék, nem sok lenne közöttük, akire rábíznám magamat. Viszont nem szeretném vajdasági magyarként megérni azt a napot, amikor valamelyik valóságshow villájából kibukott rúdtáncosnő fogja megszegni a Szent István-napi újkenyeret. Vagy hogy pornós múltú dívák félplaybacken riszálják magukat városnapokon.

Úgy a személyére, mint az életművére vonatkozó kétségeim ellenére hadd idézzem a nemrég hunyt Esterházy bonmot-ját: “Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” A vajdasági magyar közösség eddig kiművelt, megtartott értékrendje mégsem a bazári majmokéval nivellál.

Ehhez kéne tartani magunkat. Művelődésszervezőként, vajdaságiként, magyarként. 

És ha valakik továbbra is inkább a profitot részesítik előnyben, a hülyítés terjesztését folytatnák, az egészséges önképünk, a tartásunk ellen szervezkednek: lelkük rajta. 

Úgysincs nekik.

                                                                           Pósa Károly

LIBERÁLIS CASTRONÓMIA

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, november 29-én, kedden*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

 

Karikatúrám

 

Különösebb bizonyítást nem igényel az axióma: a XX. század dobogós helyen áll az emberi szenvedéstörténet véráztatta arénájában. Soha ilyen iszonyatos kor nem volt! Két gyilkos diktatúra, két világháború – majdnem szó szerint – holtversenyben ölte a tömegeket. Az ideológiák nyomán százmilliós hullahegyek maradtak. 1945 után sem állt le a halálgyár, noha Fukuyama úr szerint a történelem tulajdonképpen véget is ért, virágozni kezdett minden virág. Agyonszerették érte, akiknek érdekeivel egybecsengett ennek a fölényes, aranyszájú filozófusnak a tévképzete. Be is rendezkedtek az öröklétre.  Olyan pökhendiek voltak, mint az NDK kommunista pártfőtitkára, mikor 1987-ben azt találta mondani: „Bármit is beszélnek az ökrök és a szamarak, a Fal még száz évig megmarad”. Nem lett igaza Erich Honecker elvtársnak. Két év múlva a fallal együtt dőlt a rendszere is. Még nagyon elevenen él bennem az az idő. Ahogy Milosevity országlását se kívánom vissza. A történelem dögkútjába kerültek, a most agonizáló szabadelvű ideológiai rendszerrel együtt.
Pedig a közelmúltig e mákonyos eszmeiség igehirdető hóhérainak állt a zászló. El is bízták magukat. Már azt hitték sikerül nekik a körmönfont, PC (politikailag korrupt) liberális demokrácia álcájába szuszakolni a társadalmakat. Abba a végtelenül káros és romboló szabadelvű ideológia zsákutcába kormányozni a világot, amiből se visszafordulni, se rükvercelni többé nem lehet. Ahol se Isten, se ember; se a nemzet se a család fogalmát nem szükséges tisztelni. Hál’istennek nem így történt. Mind többek szeméről hull le a hályog. Népek, országok, pártos és pártonkívüli szavazópolgárok döbbennek rá a tűrhetetlenül hamis világképet pampogók hitványságára. Pokolba a vazelintől csöpögő ideológiákkal! Ahogy a szivárványos politikai kígyónyelvet beszélőkből, úgy a kettős mérce alkalmazásából is elegük van az egyszerű embereknek. A mainstream által sarkantyúzott média egyszerűen hazudik. A legújabb példa is igazolja mennyire hiteltelen, mennyire fals az eddig sulykolt összes tézisük.
Megmurdelt a Comandante.
Comedia finita est. Helyes, éppen ideje volt már. Cuba libre – Fidel muerte.
Ahová kerül, ott az égő szivart nem a szájába fogják dugni. Aztán mehet a fortyogó levesbe, a többi gazember mellé. Igazi vegyesfölvágott lesz a társasága: II. Lipót belga királyról Idi Amin Dada úgyis régen leszopogatta a húst, Pol Potból pipisalátát készített Ceausescu, Kádár János térden fölül már meg sincs. Sztálin bajszát combkefének használja Mao Ce-tung, s a kumroveci embermészáros Titóból amit meghagytak a  kukacok, abból Jaruzelski tábornok próbál várat csinálni.
Viszont undorító, fölháborító, égbe kiáltó az a gyalázat, ahogyan a sok hipokrita picsogva maszatolni kezdte a valóságot.
„Castro emberek, családok és népe sorsát változtatta meg, óriási hatását pedig a történelem fogja feljegyezni és megítélni.” – szólt szombati közleményében Barack Obama leköszönő amerikai elnök. Mondja Mr. President: nem lehetne ilyen nagyvonalúan elegáns, szappannal gargalizált torkú nyilatkozatot rittyenteni például Szaddam Husszein életművét illetően is? Vagy mi lenne, ha Castro neve helyére Adolf Hitler kerülne? Dettó elmondható róla is, hogy „emberek, családok és népek sorsát változtatta meg”, valamint „óriási hatásához” sem férhet kétség. Vajon őneki is kijárna ez a megértőbb, engedékenyebb, már-már sztoikus bölcseleti kategóriába illő summázat?
A kék páviánok alfa hímje – Jean-Claude Juncker úr – szerint is „Castro örökségét a történelem fogja megítélni”. Lehet. Én csak azt tudom, hogy Juncker ökörségének a megítéléséhez nem kell a jövőre várni. Az már most köztudott.
Castro a múlt góleme. Akik a sötét figurájából csak a nagyságot látják, s mivel sosem éltek diktatúrában, áhítoznak fölnőni Castro személyéhez. Az amerikai banya addig erőlködött, míg belavírozta magát a politikai hullaházba. Most azt remélem, hogy ha a labancoknak netán addig megjön az eszük, akkor jövőre Mürkül szultána is suhanhat seprűn ugyanoda. Aki ugyanis egy tömeggyilkos, egy diktátor előtt azzal az érvvel hajt fejet, hogy bezzeg voltak érdemei, sok jót tett, szerette a nép, az gondoljon arra, hogy egy bécsi piktorért is odavoltak a németek, und viele andere menschen, és nem mellesleg az ő ötlete volt az autópálya-építés. Nem kéne megszavazni neki valami csecse fityegő, posztumusz kitüntetést? Csak kérdezem.
Az ilyen erkölcsileg züllött véleményvezéreknek úgyis mindegy hogy Castronak van szakálla, vagy az Eurovíziós énekesnőknek.
Ugyanis ha liberális demokraták vagyunk, akkor tudjuk, hogy a jó ügyet szolgáljuk, mert aki számít, az velünk van: a letagadott pénzügyi háttérhatalom médiástul; Soros Gyuri bá Nyitott Társadalmastul, Orrvég Alapostul; a zöldek és a neokonok; a fegyvergyárak meg a hippik; a CIA, CNN, a Coca- a Pepsi-Colával; a soft-power együtt a hard-powerral; a vegetariánusok a paleósokkal; a Jehova Tanúi Hitgyülistül; a melegek a kihűltekkel; a transzneműek a transzatlantistákkal; Merkel-Schulz-Juncker, Athos-Porthos-Aramis; Obama, D’Artagnan; Cicciolina & Milady Clintonné; Ferenc pápa és az Ajatollah; a ’68-asok az alig százasokkal; a titkon pedofil Cohn-Bendit a titkon pedagógus Joó-Horti Líviával; az Európa parlament a mongol Nagy Népi Hurállal, a régi párizsi lázadó barmok a legújabb párizsi lázadó barmokkal; a kukaborogatók a kukába valókkal; a tudjukkik és a nemtudjukkik; a világ proletárjai a komprádor burzsoáziával; Brüsszel Bukaresttel, az álmenekültek az áldozataikkal; New York Tiranával; Stocholm Bamakóstul, Berlin Ankarástul; az UFÓ-k és a hosszútávúfók, Tamás bátya a kunyhójával, Ali Baba negyven rablójával, Népszava a Szabad Magyar Szóval, az Első Nyilvánosház a Második Nyilvánosházzal, Otelló Bánk bánnal, Rómeó Júliával, Gyurcsány Ferenc meg Vadai Ágnessel.
Egyszóval – MINDENKI!
Kivéve a nácikat. Persze, mi mondjuk meg ki a náci.
Ha az a demokrácia, hogy bűnös és bűnös között relativizálni szabad gaztetteket, akkor én nem kérek a demokráciából. Nem egyformán tekinthető áldozatnak, akit ’44 elején a Dunába, vagy ’44 végén a Tiszába a lőttek bele? Nem mindegy hogy horogkeresztes vagy sarló-kalapácsos volt-e a hóhérok karszalagja? Tán a rakásra lődözötteknek nem egyforma piros volt a vérük? Esetleg a mártírok szenvedése és halála sem egyenrangú? Emezeket finomabban lőtték fejbe, kesztyűs kézzel verték agyon? Hát ki az, aki jogot formálhat arra, hogy sorrendiség alapján privilegizáljon a vértanúk között?! Akinek verdiktje nyomán a halálosztó rendszerek bűnei viszonylagossá válhatnak?!
Nem veszik észre: ahogy árnyalják, úgy nyalják a diktátort.  A világ vezető urai egymás szájából veszik ki a sajnálkozó formulákat. Ennyi hitelét vesztett vernyákolót!
A legvigasztalanabb mégis Ferenc pápa. Őszentsége maga alá került, az ateista birkája miatt.

                                                                       Pósa Károly

ÜZI A MIKUCINAK - 2016.

Johnny

Helló kismeló! Mizuszitu?
Mit te gondósz, ki én v'ok?
Hát a Gabbyboy, a bulikirály!
Figyúzz, Mikóca apóca!
Most, hogy kampec a novemberi cool buliknak, múlik a depim, muszáj egy csetpusszantyú neked. 

Dzsásztforjú.
Minden évben tökre lelomboz, mikor a grószmutterékhoz ki kell ruccannunk a hullakertbe. Jehh: szemeteri, júnó. Ezt nem szeressem. Tuti a feszkó. Terepszínű pofát kell vágni. Ott az egész brancs. Fákoff. Az uncsitesók is ott evribádiznak, a family big szisztörszeivel. Meg persze a fater az új musti-muttikánkkal, a bratyesz a bigéjével, a hugim a hapsijával. (Elég matyómintás a csíra. Mégse szimpi nekem. Olyan akár a lépcsőház: sötét és korlátolt.)
Az öregek Mindszenyakor megcsapolják a zsozsót a brifkóból: mini gyertyit és giz-gazt kell shoppingolniuk. Flauer pauver, alljúníd iz lov. Berosálni tőle. Aztán odatesszük a halinapi koszikat az ősök kriptusaira, ám nagyon gáz az a rengő darker szerkóba öltözött fazon ott a sírok között! Mindenfelé nyuggerek. A vén szatyrok nyomulnak. Mintha emós partyt csapatnának: ezerrel tolják fekete naciban meg cumóban, és pézsébe törlik a könnyeiket.
Baromira nem menő ott a dzsínsz, a csuka meg a tesicucc.
Térdig ér a bú, köldökig a lethargy…
Közben szól a kolomp, egy melós óverallos pali  rángatja a madzagot, tiszta diliház. Semmi fesztiváli hellóvinn. Semmi heppinessz, vérciki arcoskodás. Csak az a sok szpot-pilács a királyság. Haláli lepra fílingje van neki. Leszedál. Öngyi leszek ha sokat stresszál a para. Ismizel: nem kamu a dumám.
Rühellem a bonyi szitukat, de a nyugit díjazom.
Hát most megint minden funny, funny, funny!
A diszimbört azt kajáltam mindig.
Rástartortoltunk a blek frájdéjra. Előtte csontig letarháltuk a fatert, off korsz.
Tisztára bepörögtünk a haverommal. Eltapsoltunk nehéz pénzikéket.
Pihiként gyümisalis menüt pockoltunk, közép burival és kólával a mekdönciben.
A finisben én egy rém frankó akciós militari gatyót pipáltam ki, a cimbim meg egy Szemszonájt dipó tatyót umbuldált le magának. (Azt hiszi a paccer csórikám, hogy az estisuliba ettől majd ájultan fog padlót az a hulla menő, kovász sérójú  liba, akibe bele van zúgva. Majd pont az én fázishuszár frendem köll a falu biciklijének! Szóló príma bőrárúnak egy drótos szakközépis? Muhaha. XD.)
Dír, dír máj Mikucim!
Azért kagylózok, mivel neked is bírom a cvikkeres dagi fészedet Mikóca. Olyan édi sirály a dizájnod. Szarvasok, szánkó meg minden ilyen izé.
Oltári pofa vagy azzal a piros alvázaddal, a tömött szörprájz pakkos tatyóddal, meg a szőrmók búráddal. Ilyen tré bojtsapiba tolod a nyarat is? Bomba öcsisajtoskodás vagy, na. Lájkoltalak.
Hatodikán hozod a meglepit. 

Atomi random lesz a heppiség.  Plíz, plíz azt a tizenkét incses mobcsitelót szerváld, ami kilencvenegy pixeles pikcsört szituál!
A Dzsízösz (a Jesszumpepi) karira belengette: majd a fenyfa alá úgyis pászítja hozzá a zsír új tablettet. Persze Dojcsból. A szomszéd ürge kint kulizik Berlinben. Gyagya a manus, de piszok oltári a kéglijük. Szoli is van a dzsakuzzijuk mellett. A köcsögnek. Nóájdi miből. Magyarba is kurvanagy suska kell hozzá.
Hi7etlN. 1általán van-e idejük pancsizni, mikor a vumenjével, azzal a nagyon baba tyúkkal non-stop németbe QKznak?
Lúzer fazon a tarhonya, tiszta flúg, úgy néz ki mint Himnuszban a balsors, de buknak rá a bomba ájser csajszik. Valszeg vastagon bélelt a szivar. Mindig repcsivel surran a vérbe, pedig van metálezüst mercije, azzal is léphetne a bánatba. Az exe se volt semmi. Beájultam a tündi-bündi pici cici lökháróitól. Baró muff volt, két colos lőcsön hordott nettó buksza, na. Mindig stíröltem a konditeremben, amikor bugyi-bilderezett. Tutajos szemével rohadtul ero cicus volt. Ha egyszer rám lehel, lemegyek hídba. Hogy most rákapcsol a memóm, még így is random kiv’ok tőle. Szétszedném, mint bohóc a biciklit.
Így izében kerelom neked így monóba a vakert, mert tök ari típusnak tartalak. Nem bubogsz, évente csak ilyentájt egyszer gürizel a motyóddal. Nem mész pitlibe, mint a fater meg a többi partiba vágott proli, akikből már kiszáradt a benzin. Áhh! Attól te pengébb figura lehetsz! Teli vagy aggyal, meg stexszel. Ritkán és keveset zsizsegsz.
Mert mit te csinyász? Uncsi üziket sasolsz egész évben, rinyáló kéréseket, amiket aztán bevállalsz. Utána megint gyössz az esztendőnyi szundi-pihi-takarékláng királysággal.
Szóval okés srác v’ok. Köll az a mobtelcsi Mikócám.
Anélkül ilyen szupi üziket se tudnék gurítani.  Mehetnék az ordasba. Magyarból se az 5ösöm virítana.
Csekkolta a memórid? 91 pixel, tizenkét incs. Lehetőleg nikkel színű legyen. Ha épp nicsevó, akkor lehet tigrismintás pink.
Előre is thx! Túrót a kis nózlicskádra!
Háj! Háj! Csocsi, csá szicsike!
Hellóka van: cejetlek Mikuci!