BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (5.)

Kávé lesz

Ottlétünk alatt, az újságíró-szakmai etikett szerint igyekeztünk kerek egész képet alkotni Boszniáról. Ennek egyik föltétele volt, hogy mindhárom entitást végigjárva az érintett feleket meghallgassuk. Így a szerb és a bosnyák valóság megismerése után leruccantunk Mostar környékére is, hogy a Neretva alsó folyásánál a jobbára horvátok lakta régió mindennapjait dokumentálhassuk.

Csípős hajnalon indultunk. Hercegovina felé lépte-nyomon vízduzzasztók, mesterséges tavak szegélyezik a kanyargós utat. Vízerőművek sorjáznak egymás után. Lélegzetelállító a táj szépsége. Egyre kevesebb a növényzet, száraz, mediterrán jellegű a vidék. Mind gyakrabban látni pálmafát. Nem csoda. Csak egy-két órányi autózásra van a tengerpart. A vadregényes szurdokokban leírhatatlan türkizes-zöld a bennünket kísérő Neretva szalagja, aminek báját még inkább kiemelik a fehér, karsztos sziklák. Egy ismeretlen, út menti – Bradina nevű – falucska kávézójában megállunk pihenni. A kávézó tulajdonképpen csak egy rozzant bódé, de szó szerint. Odabent, mintha egy kusturicai cigányos film kulisszái közé csöppennénk. Két-három asztalka, koszos terítővel, vas székekkel. Félszáz éves füst és dohszag eszi a lambériát. Idehaza hamarjában ennyire lepusztult csehót példaként sem tudnék fölhozni, pedig – kérem, higgyék el – tapasztalatból tudom: szutykos lokálból akad mifelénk is egynéhány. Igazi bögrecsárdában vagyunk. Az élemedett korú gazdasszony nem sparherten, hanem parázson főzi a feketét. Mert kijár az idegennek a tisztelet, a palack sörök mellé majdnem adna poharakat is, de látva a körülményeket szabadkozva elhárítjuk. A néni kihozza a kávékat, majd átmegy a szomszéd bódéba. Pár perc ismeretség után már fiaimnak (!) szólít bennünket. Akárha öreganyámat látnám. 

Burek lesz

Burekot kell csinálnia, mondja, mi meg zsurnaliszta szimatot kapva utána megyünk. A „konyha” ha lehet még borzalmasabb a „kávézótól” is. Ilyen nyitott szabadkéményes tűzhelyet utoljára egy kiszuperált kovácsműhelyben láttam. Igaz, ott mintha nagyobb lett volna a rend és a tisztaság. Vendéglátó nénénk a viaszosvászon asztalon ördögi ügyességgel nyújtja a tésztát, aztán darált birka- és marhahússal, feta sajttal megszórja, majd bosnyák módra összetekeri. Teszi a kormos platnira. Közben Tibor – a fotósunk – szédítő tempóban kattogtatja a gépét. Most lelte meg Bosznia igazi karakterét. A jóságos banya kínál bennünket frissen sütött bosnyák pitével. Belekóstolunk, aztán esszük két pofára, mert ilyen finomságra nem számítottunk. Alaposan bereggelizünk, kapunk a burekból is. Fizetéskor csak a kávét és a sört számolja föl. Ez is Bosznia. Vastag borravalót hagyva, nagy hálálkodás közepette válunk el tőle. Hallva, hogy magyarok vagyunk, valamiféle muszlim áldással, hosszan integetve ereszt tovább bennünket.

Mátyás vára

Gurulunk a szerpentinen, mígnem a Počitelj táblánál le kell húzódunk az út szélére. Aki erre a vidékre téved, kötelező jelleggel, okvetlenül nézze meg ezt az alig pár száz lakosú falucskát! A leginkább a magyarországi Hollókőhöz hasonlítható kis ékszerdoboz ötszáz évvel visszaröpíti a képzeletet. Počitelj ugyanis a török éra óta mit sem változott. A falu mögötti sziklaoromzaton magasodó vár bástyáit, a tornyokat még a mi Mátyás királyunk építtette 1465-ben. Márványlapra vésve őrzik az Igazságos uralkodónk áldott emlékét. Azóta a településen megállt az idő. A ma is látható, használható hamam (fürdő), a mecset, a kézművesek bazárja: mind-mind tipikus török kori látványosságok. A falu hadzsijáról (tanító-papjáról) az a hír járja, hogy a hatalmas tudása mellett igazi szent ember. Számos hívő miatta zarándokol ebbe a középkorból ittfelejtett tüneménybe. Jóllehet mindannyiunkat lenyűgöz az élmény, mégis Tibor barátunk a legboldogabb. Végre sikerült portréképet készítenie egy burkát viselő asszonyról! Nem egykönnyen ment. Hosszú, kézzel-lábbal való rimánkodás után a bazári mütyüröket árusító, bebugyolált, nyomokban nőneműnek tűnő alaktól előbb egy szatyornyi hűtőmágnest muszáj volt megvásárolnia. Innét kezdve Tibor barátunk elvetette a „mit is vigyek ajándékba?” örök problémáját. (Hazaérkezve marékszám osztogatta a hűtőmágneseket…)

Amikor azt hinné az ember, hogy már ettől több meglepetés nem érheti, ettől szebbet keresve sem találna, újabb csoda várja – Mostar.

Az öreg híd

A megosztott város.

Innenső felén a horvátok az urak, odaát a muszlim bosnyákok. A katolikus nagytemplom tőszomszédságában parkolunk. Sarki pizzázó teraszán egy asztaltársaság beszélget. Unott arccal néznek ránk. Az átellen lévő szentély ormótlan, minden kellem nélküli, új, de nehézkes, szögletes vonalú. A polgárháborút követően épült. Szemet bántóan aránytalanul magas harangtornyát – mint később megtudjuk – annak „köszönheti”, hogy a katolikus horvátok merő gonoszkodásból addig nyújtották az ég felé, mígnem a város összes mecsetének minaretjétől magasabb nem lett. A bunkóság netovábbja, de ez az igazság.

Ha Mostar horvátok lakta része egy átlagos nagyváros képét tükrözi, a folyón túl az Ezeregyéjszaka hangulata fogad bennünket.

Az öreg hídon persze mi is átmegyünk. Drótokkal, huzalokkal erősített magasítás a kő peremen: baleset és öngyilkosság se legyen. Arrafelé éppen eleget aratott már a halál. A híd meglepően meredek ívű, nagyokat szuszogva kaptatunk át rajta. Jóllehet alig tíz éve, hogy újból átadták a forgalomnak, a híd kövei már tükörsimára vannak kopva. Aligha véletlen. Ezerszám kelnek át rajta a turisták.

Majd kiesik a szemünk, annyi a látnivaló. Színek, szagok, történések kavalkádja. Nyüzsögnek a bámészkodók. Japánok, arabok, feketék és nyugat-európai látogatók mindenfelé. Lemegyünk a Neretva partjára, a jellegzetes híddal a háttérben fotózkodunk. Kihagyhatatlan ziccer. A mostari óváros milliószám öklömnyi kerek kavicsokkal kirakott utcácskáin az üzleteik előtt kalapálnak a rézműves mesterek, kirakatban borotvál a borbély, kegytárgyak, szőttesek, meg a szokott faragványok tarka összevisszasága bódít. A keleties varázs szinte tapintható. Egy mecset kertjébe tévedek. A nyitott ajtaján látom, odabent leborulva imádkoznak. A szentély mellett muszlim tanoda. Öreg koldus – vagy ő a pedellus? – ül a küszöbön. A dzsámi kertjében néhány fügefa között a muszlim előírások szerinti kötelező ivókút csordogál. Nekihajolok, iszom a sárgaréz csap hűs vizéből. Megsimogatom a mohos köveket. Nem tudom miért, hirtelen megrendülök a bizonyosság érzésétől: a régen elhalt barátok most épp itt, mögöttem állnak.

Mostari utcakép

Pk
Fotók: Vermes Tibor