Apa kalapja |
A legszebb. A legnehezebb.
Vihar van. Kányák kárognak, itt
ugrabugrálnak a sírok között. Nagy a szél, orkán erejű, és a felhőket mintha
egy megkergült művész öntötte volna szét. Közben harang szól, mert vasárnap
van, meg mindennek a tetejében dél is van, konganak a harangok a templomok
tornyaiban és a szegény ember ilyenkor a barátjával ebédel. A másikkal. Az
otthoni, amaz – a boldogult is pihen most. Apa kalapja. Kaptunk egy jó kis esőt
hozzá, naná. A nyakamba csorog a lé, mondják is a gondnokok, hová, hová
jóember, ebben a lehetetlen időben? Bólintani muszáj feléjük, inteni, hogy
nyugi, nyugi, tudjuk ám a dolgunk. Elhatározás van, taktika nincs.
Fölfelé kell kaptatni, sok itt a halott,
nagy a város. Ahogy dünnyögöm az igét, olyan szél kerekedik, hogy odébb letörik
egy fa ága. Ezt is ritkán látni. Elég régen, amikor a kanizsai Tölgyesben
jártam, január volt, kidőlt mögöttem gyökerestül egy nagy fa. Pillanat alatt.
Kicsivel korábban ott vagyok, alighanem agyonüt. De hát nem ütött agyon, nem
dőlt rám, mindösszesen vállból hátrapislantva nyugtáztam a tragédiát, és csak
otthon eszméltem föl, akkor kezdett rázni az ideg, mit úsztam meg. Nem
kellettem még az égnek, korainak találta a Nagy Négyarcú. Áldassék érte a neve.
A reccsenésére most azért eszmélnék, de
már sodorja is a förgeteg az ágat-bogat, be, a kripták közé. Akkor látom,
fölnézve, hogy mennyi errefelé a fagyöngy. Minden fa tetején ott gömbölyödik a
bokruk. Zöldellnek. El ne felejtsem: tiszafa is nyúlik ám a közelben! Mekkora
öröm! Ismerősként üdvözlöm. Háromágú. Három osztatú, mint a szentháromság.
Amikor a kanizsai temetőből kinézek, ott is – a Rudi barátomék utcájával
szemben –, mered egy hasonló nyárfa, aminek – télen látni –, három ága van,
hosszan, fölfelé integető.
Itt bezzeg mauzóleumokat is hintettek,
alig győzöm nézni némelyiket, meg a szerényebb emlékhelyeket is. Kiszúrok egy
bronzba faragott prímást, csodálkozok, ugyan hányszor nem lopták ki a kezéből a
vonót? Elég nagy itt az összevisszaság. Stílus kavalkád. Látok egy vörös kőből
megcsinált emlékhelyet. Megakad rajta a szemem. Ha lehet ilyet mondani, még
tetszik is.
Nálam is akad a zsebben egy kis vörös
kő. Ide hoztam. Direkt. Alig nagyobb a körmömnél. Medjugorjéból való, a
Jelenések Hegyén szedtem föl, még a tavaszon, amikor még tényleg tavasz volt.
Legszívesebben hazacipeltem volna azt az egész hegyet, benne a hátizsákomban,
de hát nem sikerült. Ilyen morzsákkal kell beérni. Tudom, megérti a Tamás.
Ahogy odaérek, már nyomom is a kövecskét
a fejfája mellé, bele a földbe. Amióta nem láttam, kivirult a hantja. Teli van
futtatva valami ismeretlen, tán erdei folyondárral. Az én medjugorjei kis kövem
– ha keresné valaki – oda van dugva annak az öklömnyi fehér kavicsnak az
aljába. Nehogy kimossa az eső. Mert mondtam, most épp esik. Szakad. Zsinórosan,
Rózsa Sándorosan. „Hejj, Szűz Máriám!...”
„Kaptunk
egy jó kis esőt.”
Rászólok, hogy szevasz. Öreg. Ahogy énekelte: „a Marit illetőleg.”
A fal mellett van a helye. Urnasírok
szerteszét. Emlékszem, mondta a feleségének, az Évának, a fülem hallatára
mondta, hogy: „Nézd, nézd Éva, ez az a hely, jó kis hely, amiről beszéltem, ez
lesz jó nekem. Ugye megteszed?” Meg. Éva megtette. És amikor kellett – lefogta
a Tamás szemét. Lágyan simíthatta meg, mert aki szeret, az érez. A Tamást
nagyon szerethette a felesége.
A Margit-körúti lakásán láttam utoljára.
Leverte a lábáról a kór, feküdt az ágyon, de a jöttünkre fölkönyökölt, majd föl
is állt, mert ízig-vérig lakota volt, azok közül is a titon nemzetségbe
tartozó, és a kék-fekete-fehérre festett arca helyén hiába volt sápadt az arca,
nem fehér emberként élt. Indiánként létezett, ízig-vérig. Ember. (A shájen szó is csak embert jelent,
jegyzem meg csöndesen, hiába csejenezzük őket. Önmagukat embernek tartják, a
többi meg más. Nem emberek. Van ebben valami bájos rátartiság.) Mivel nem
temethették az ég felé, indián módra, pedig az járt volna neki, letették a
földbe. A temetésekor, az utolsó szó jogán egy barátja a földbe eresztett
koporsójára dobott egy indián asszonyok szőtte takarót. Kék, fekete, meg fehér
geometriai formákkal tarkítottat. Olyan szép volt. A takaró is, de a gesztus
pláne. Volt abban az odahajításban egy nagy adag elegancia. Kellem.
Úrhatnámság. És bánat. Hát. Oda lett vetve. Annyi minden oda van, miért pont
egy pokróc hiányozna?
Pilácsot gyújt az ember a Tamáson,
kitapogatni, milyen a melege. Ebben a zegernye időben még jól is esik
odanyúlni a mécseshez. Mintha kéz melege lenne.
Aztán – már elmenőben – még rá kell,
hogy rebbenjen a tenyér a fejfára. Végigsimítottan ott hagyni. A jövő
vasárnapig. Mindenszentek alatt, nehogy közbejöjjön
valami: meg kell majd állni a levert arcú Krisztus előtt.
Olyan a világ, hogy
leverik Jézus arcát. Irgalom anyja ne hagyj el.
1 megjegyzés:
Miért kell engem állandóan megkönnyeztetned?!
Megjegyzés küldése