Nincs
rosszabb, kínzóbb meg gyötrőbb annál,
mint az apától örökölt sapkában
ott ténferegni a vásárban,
látni, hallani, érezni és szagolni,
amikor
egyetlen fitying sincs a zsebben.
A. P. Csehov
A Kanveréb mindig
számolt.
Különösen most,
amikor a tél idejekorán derékon szorította az őszt. Noha már nem volt szokás ajándékra
költeni, járni esküvőre, komatálra, körösztölőre, újbor-kóstolóra, a Kanveréb
mégis erősen ráncolta a homlokát. Most kellett a pénz.
A mindenszenteki
mécsesek is régen leégtek, a hűdötten csáléra álló réti szárkúpok alatt rókák
húzták meg magukat, a város szélen meg a novemberi szél elhordta sírokról a
dércsípte krizantémok szirmait. A disznóvágások és az utolsó vásár ideje
következett. Ahogy fogyott az élet az esztendőből, úgy kurtultak meg a
nappalok, amiknek a java részén napsütés helyett rosszkedvű köd ülepedett meg
az utcákon, és esténként a kéményekből előgomolygó füstcsíkokból pörnyefelhő
indult fölfelé a szurokfeketébe borult égnek.
Végét rúgta minden
országos dolog.
A Hosszúsoron, a
söprűgyár mögötti keskeny úttal kettéfűrészelt, ám így is jócskán elnyúló utca
közepén, egy lapított, hulló vakolatú, zsúpfödeles házban lázasan folyt a
számítgatás.
A merev tekintetű
Kanveréb pont ezt az időt várta.
Régtől fogva
tervezett, osztotta-szorozta a pénzét. Motort akart venni. Amikor a régi lován
– a Rezeda kancán – túladott, eltervezte: neki már soha többé lova nem lesz.
Motort áhított, bőrüléseset, cseh gyártmányt. Arra gyűjtött.
Azidőtájt – aki
legény volt és tehette – mindenki motorra cserélte az igavonóit.
A Kanverebet is
erősen foglalkoztatta a gondolat. A gebéje helyett éjjelenként a motor
nyergében ülve álmodta magát. A csehországi robosztus gép zakatolt alatta, gyönyörrel
hörgött az ötven lóerős masina, és ahogy a főúton, egyenes derékkal a kormányt
csavargatva kerülgette a lovas parasztok szánalmasan cammogó ganajos kocsijait,
a kipufogó koromfüstje büdös gomolyt húzva megkönnyeztette, betaknyalta a
patkolt rudasokat és a gazdákat. Hogy vidult ilyenkor! Csak a hajnali kakas
akasztotta meg jókedvű álmát. Az ébredése keserves volt. Mosakodás után márvány
arccal vette elő a vitrinből a kockás noteszét, megnézte a számokat, amiket
egyébként fejből is tudott – nehezen szaporodott a kívánt összeg. Bosszankodott
miatta eleget.
Pedig szorgalmasnak
ismerték a Kanverebet.
Takarékosan kosztolt.
Nem hazardírozott, nem kocsmázott, nem cigarettázott, mindemellett igénytelen
volt, akár a pocok szőre. Valahogy mégsem sikerült neki soha egyről a kettőre jutnia.
A szerencse fajgalambja mindig elpárzott tőle, rendre máshol talált fészket.
Emiatt a Kanverébnek a nyomorától csak a keserű kedélye volt nagyobb. Egymaga
lakott, agglegényként. Asszonnyal hírbe soha nem hozták. Ifjoncként megtagadta
apját-anyját, csak hogy részt vehessen a párt által rendezett árvák vacsoráján.
A nővérével annak lakodalmán összeveszett, nem is köszöntek egymásnak. Nagy
ritkán, jókedvében, rend szerint akkor, ha káröröm érte, ha valakin
nevethetett, fölböffent belőle a vigalom. Ilyenkor saját magán is meglepődött.
A lopott gyönyör pillanatában elhúzta a száját, villant az ínye, s olyanfélén hangtalanul
vigyorgott, mint a kutya szokott, ha baszni viszik.
Egyébként a
padlásra járt nevetni – tartották róla mások.
Tavaly tavasszal
adta el a Rezedát. Egy használt cseh motor felét majdnem futná a ló ára –
számolt magában. Nagyot csalódott: az áprilisi vásárban az áruba bocsátott
lovakkal valósággal Tiszát lehetett rekeszteni. Csak Boszniából hoztak vagy
kéttucatot, csupa-csupa mokány, erős csontú kis jószágot. Mind szebbnek tűnt az
övénél. A Rezeda az alvégi kanyarban sem volt hozzájuk képest. A szürke kanca
öregségére meddővé is vált – a bocskoros kupecnak sem nagyon akaródzott
megvennie, szemtelenül alacsony árat ajánlott. A Kanveréb káromkodott, ám módfelett
kellett a pénz. Hamar nyélbe ütötték az üzletet.
Világgá akarta
kiáltani bánatát!
Jó lett volna, ha a
cseh motor két kerekére futja a Rezeda ára! Becsapottnak érezte magát.
Mérhetetlen dühében még könnyezett is. Makacs tulok módjára akkor fogadta meg
erősen, hogy összespórolja a maradék pénzt, s addig nem nyugszik, míg a motort,
a drága motorját meg nem szerzi.
Másfél évig majdhogynem
kenyéren-vízen tengődött. A fűtetlen alsó konyhában vackolt, és elvállalta a
legalantasabb munkákat. A régi gúnyáit hordta. Borbélyhoz sem ment. Torzonborzan,
összeszorított fogakkal tette a dolgát napestig. Szappanra is sajnálta a pénzt.
Számára örömtelenül pörögtek a hetek, a hónapok.
De: Krisztus urunk
se szenvedett örökké.
Íme, annyi
nélkülözés, kuporgatás után: egy rakásra került a kívánt összeg. Mégiscsak
eljött a nagy nap! Az év végi nagy kipakesz! Az utolsó vásár ideje!
A hónapot záró
vasárnap reggel megborotválta ragyás képét. A szebbik ingjét öltötte magára.
Újságpapírba
csomagolta a gondosan kisimított bankjegyeket. Öles léptekkel vágott át az
utcákon.
A vásártérre érve
azonnal az eladó munkagépek placcát kezdte kémlelni. A szíve kalapált, ahogy
egyre zavartabban, összeszűkülő szemmel nézelődött. Ráfos lovas szekerek,
spediterek, pótkocsik, rozzant traktorok, hatsoros ekék, tárcsák és megannyi
vaseszköz között akadt még kombájn, kettő is, de ó borzalom, motor – éppen egy
sem. Ötször körbejárta a vásárt, hátha rosszul lát. Hátha elkerülte a figyelmét
egy nyamvadt motorbicikli, amit máshová parkolt az ismeretlen gazdája. Nem járt
sikerrel. Kiábrándultan lófrált, majd egy kósza ötlet elhatározásával a
lacikonyha-sátorba fordult, és a szokásával ellentétben pálinkát rendelt a
pirosra sminkelt, kicsattanó húsú kocsmárosnétól. Hamar szóba elegyedett egy
faluról szalajtott gumicsizmás paraszttal, akitől megtudta, hogy már hónapok
óta vége a szép életnek: a gazdasági válság miatt megugrott a gépjárművek ára,
különösen a luxusszámba menő cseh motoroké. Aranyárban sem válik meg tőlük
senki. Az a hír járja, hogy örülni kell ennek az idei, semmilyen kis
esztendőnek, a következő még ilyen sanyarú sem lesz. A világ nagyot fordult.
Folyton esett a pénz becse, napról-napra kevesebbet értek a bankók. Mindent
megevett az infláció. Az ínség fölverte az igás állatok árát is. Újból keletje
lett a lónak.
A Kanverébben a
mindenség omlott össze.
Nem tudta hogyan
került az eladó jószágok sorára. Malacok sivalkodtak, mekegtek a kikötött
jerkék, meleg birkaürülék szaga érződött a kalodák, a tákolt kerítmények
között. A bikák karámján túl sorjáztak a lovak. Nem volt nagy a választék.
Néhány közönséges rudasnak való között látott ugyan egy remek tartású, högyös
léptű csődörcsikót, amit hajtószáron ott táncoltattak az orra előtt, de amikor
meghallotta mennyit kérnek érte – menten odébbállt. Végigfaggatta az összes
kupecot. Ácsorgott egy-két versnyit a párás tekintetű heréltek meg a viselős kancák
előtt, de mindnek olyan árat szabtak, amit az ő zsebe nem bírt el.
Véreres szeme
legvégül megakadt a vásártér szélén rostokoló ismeretlen cigány lován, s bár az
a gebe messziről sem volt szépnek mondható, a Kanverébben megmoccantott
valamit. A lónak olyan színe volt, mintha száraz agyaggal kevert ganajból lenne
a szőre. A sörénye, farka tompa, föld-barna tónusokban játszott. A kis kanca
talán szégyellte is testi rútságát, mert a kosorrú buszma fejét lógatva, a
pilláit félig leeresztve közönyösen bámult a deres fűcsomókra.
Odament.
Megnézte elölről.
Megvizsgálta
hátulról.
Föladja mind a négy
lábát, mutatta készségesen a messziről elbitangolt cigány. Nagyon jó kis ló ez,
dicsérte teli szájjal. Hét éves múlt. Amúgy meg két hónapos hasas! Eddig már
négy kancacsikót adott! Szánt, vet, napi tizenkét holdat kuszturázik, elhúzza a
tonnás kocsit, és a tetejébe beéri szénácskával, kevéske abrakkal. Zabot,
kukoricát ez sosem evett, és mégis, látja-e, harsogta a kupec: így is milyen inas,
milyen csontos jószág, igazi munkaló. Rúgni-harapni sem szokása…
A Kanveréb
eleresztette a füle mellett az ömlengő szavakat. Befelé nyelte somolygását. Korábban
keljen föl a more! Nem engedi becsapatni magát!
Széthúzta a ló
száját és alaposan belenézett. Hümmögött.
A füstösök huncut
betyárok! Mind egyformák. Gyakran megreszelik a ló fogait, hogy akár tíz évet
is elhazudhassanak a korából.
Tapsolt kettőt a
lovacska orra előtt. Jól viselte, meg sem hőkölt. Belefújt előbb a ló jobb, majd
a bal fülébe, utána egyenként a szemébe. Azután a szeme bogarát fürkészte
hosszú perceken körösztül, hályog van-e rajta. Lehajolt, studírozta a körmöket.
Tapogatta a csüdöt, pókos-e a lába? Mindeközben a cigány a tenyerét csapkodta.
Szélesen gesztikulált, és teli torokból néha szerbül, néha magyarul hencegett a
lóval.
Látva a faszarági
Kanveréb bizonytalankodását, utoljára – mondott egy árat.
Nem túl borsosat,
de mintha látnokian tudná amannak mennyi az összespórolt pénze: éppen eleget
ahhoz, hogy egy lyukas garas se maradjon a zsebében.
Alkudozni kezdtek.
A cigány hangosan méltatlankodott, a Kanveréb szívta a fogát és kemény
szavakkal kontrázott. Avatatlan azt hihette, menten összeverekednek. Jó tízpercnyi
huzavonát követően végül paroláztak. Kevéske híján, a motorra szánt összeg a
cigány bekecsének a zsebébe vándorolt.
A Kanveréb a bolyhos
kötőfékjénél fogva ballagott haza a jószággal.
Szélesre tárta a
ház udvarának kapuját, ám ekkor a legnagyobb megdöbbenésére a lovacska kitépte
magát a kezéből, hátulra döcögött, és a nyitva hagyott istállóajtón befordulva
engedelmesen megállt a ló-jászol karikája előtt.
A Kanveréb előbb
betette a szárnyas kaput.
Hátra ment.
Az istállóban a
frissen vett szerzeményéhez lépett.
Kigombolta nadrágja
sliccét, majd a pálinkától hajtva íves sugárban lehugyozta a ló hátsó lábát. A
lecsorgó vizelet nyomán, a furcsa színű, agyagos pej lovacska lábszárán a szőrzet
kezdett fakulni, és csakhamar előbukkant az eredeti szürke, őszesen fehér
lószíne. A lószőrt megfestő diófa pác átható szaga terjengett a levegőben.
Nem szólt egy árva
hangot sem.
Elgondolkodva
nyomta le az alsó konyha kilincsét. A vitrinből elővette a kockás noteszt.
Ácsceruzájával áthúzta a motorra gyűjtögetett számsorokat, aztán nagy, bukdácsoló
ákombákomokkal bejegyezte az aznapi dátumot, és alá odaírta:
Máma megin megvettem a Rezedát. Jézus segíccs.
Pósa
Károly
