Pósa Károly: HÁROM JÁROM "T"

 

Talán nem is volt itt élet,

ahol por van, s nem kövek.

Talán Szenttamás sem szent,

csak egy profán glória,

Zenta után, amit Járek követ:

csupa réges-régi história.

Fontosabb egy analízis, egy metafora,

a komparatív módszerek.

Vivere, elvtársak, vivere!

„Az ördög mindig legyeket esz.”

Talán nem is volt ősi,

ami délvidéki.

Talán nem is volt Aranykor.

De megesik a szív azokon,

akik most, az itteni mécsesek

pisla emléke helyett,

virsliujjaikon pecsétgyűrűvel,

karfás plüss székekhez hozzánőtt

világoszöld lárva arccal

keseregnek saját árulásuk felett.

Talán nem is volt érdem,

ami másutt rangot jelent.

Talán az acsarkodás győzött.

Bogárnyi pupilla tágul Bácskában,

Mohács óta rajtunk a török,

átokként hordjuk a sok basát,

tojásnak tyúk adja az ágyasát.

Kötőféken, gúzsban a múzsa.

Hol lónak kelendő a húsa:

Embernek magyar a farkasa.

                                                                                             Magyarkanizsa, 2016. 12. 18.

NAPLÓ - 55.

Szotyi bújik szelfizni

„Az köztudott, hogy beteg ember mindent a panaszával indít. Hogy ne lógjak ki folyton a sorból, hadd kezdjem én is egy kis nyavalygással. Életterem – a szabadelvű gumicsontot rágicsálók kedvéért: mein Lebensraum – hajnal óta mindössze a házra korlátozódik. Pontosabban az ágy meg a fürdőszoba rádiuszára. Ilyen a nátha. Napok óta, estéről-estére lever a lábamról. Megadással tűröm, mert a jó Márait eleget olvastam ahhoz, hogy kegyelmi állapotnak és ne valami rettentő nagy bajnak fogjam föl a testi nyavalyák rám törését. Pihengetek tehát. Délelőtt szundikáltam is keveset… Meg kell mondanom: nagyon jólesett, abban a röpke háromnegyed órában még álmodtam is, ami annak a biztos jele, hogy az esendő porhüvelyt meglehet, még emészti ugyan a kór, de a lélek ettől függetlenül makkegészséges, szabadon kószál, azaz éli tovább régi világát, röpköd kedve szerint az éteri szférákban. (Csak aztán nehogy túlfüggetlenítse magát az alanytól, a gazdatesttől, vagy tudomisén minek hívja az okkult szakirodalom, mert nekem akkor kampec. És Petőfihez hasonlóan én sem ágyban párnák között akarnék. Ha mégis muszáj lenne lepedőn, akkor sem egyedül, tétlenül…Amennyiben ilyesmire szabad kérni az égieket.)

Tehát vegetálok. Szívás be, aztán hatáspauza, majd kifújás. A hosszú élet titka, hogy nem szabad abbahagyni a szuszogást. Az én családom meg különben is arról híres, hogy az utolsó pillanatig képesek vagyunk lélegezni… Közben néha nyögök. Keveset és diszkréten. Ne hallja a család. Belmondo három golyóval a hátában feküdt, és még akkor is vigyorgott szivarozva. „Légy aki lennél férfi, a fű kinől utánad…” Így a másik költő-hérosz, aki viszont tehervagon alatt végezte, szegény.

Ma azonban poéták helyett egy zeneművész nagyságunkról illene szólni, lévén e dátum az évforduló a születése napjának. S bár tőlem telhetően igyekeztem legalább a telefonomon körösztül követni a közösségi oldalak eseményeit, eddig sehol sem találkoztam Kodályra emlékező bejegyzéssel. Pedig 134 éve éppen a mai napon látta meg a napvilágot, 1882. december 16-án. De úgy látszik már a Kossuth-díj sem elég ahhoz – még ha valaki, mint ő, háromszor (!) ki is érdemelte -, hogy a hálátlan utókor emlékezete számon tartsa. A mester egyik leghíresebb mondása találó, időtlenné válón igaz: „Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy.” Ízlelgessük kicsit e veretes gondolatot! Az élet mennyi szögletére ugyanilyen áthallásos! A legbanálisabb, de tán a legérthetőbb: mondd meg mit eszel, és megmondom ki vagy. Illetve mondd meg mit olvasol, mit szeretnél, mit gyűjtesz és a sorban tovább folytatható, a Jungi lélek-végtelenségig.

Valahol értem, hogy bizonyos „trendi” körökben nem nagy divat manapság Kodályra hivatkozni. Elvégre ő volt az, aki már a XX. század első éveiben rámutatott arra, hogy bár a magyar parasztság csak részben tekinthető a mindenkori magyar műveltség megteremtőjének, ám ez a réteg, ez a kultúra szívta föl és őrizte meg évszázadokon körösztül ennek a népnek a műveltségét. A közös magyar kultúra letéteményese, megvigyázója – beleértve a magyar nyelvünket, legféltettebb örökségünket, identitásunk alapját – éppen a földjén tántoríthatatlanul megmaradó magyar paraszt volt. Nem a táskával a hóna alatt odébb lépő értelmiségünk. Nem. Hanem az egyszeri emberek, akik archaikus fundamentumokon nyugvó természetességében adták tovább szellemi kincseinket. Modern jelzővel illetett korunkban kész az eretnekmáglya, mihelyt valaki a Kodályi szellemet fölemlíti. Hisz a fotelek tudós népe nem egykönnyen tűri meg a más véleményt, pláne a másság jegyében. Észre sem veszik (vagy mert nem tudják, tehát ostobák, vagy mert nem akarják tudni, tehát aljasok), hogy az ő szerepük lenne a Kodályi világkép mentén tovább, előrébb vinni a már készhez kapottat.  Csak kevesen élnek vele. Tisztelet nekik. A többség helyette pótcselekszik, mert léha, mert önző, mert becstelenségében nem nő föl soha ahhoz a föladathoz, amire egyébként jó eséllyel predesztinálva lenne. Magyar alkotó művésszé válnia. Helyette inkább jelzős szerkezetek rácsai között kalapálja a semmit, történetmesélés dívik történet nélkül, visszafelé olvasnak verseket, ruhátlanul mászkálnak a színpadon, fölgyújtják a mélyhegedűt, hörögnek a mikrofonokba és vásznakon lakkozzák a szart. A művészet jegyében. Ezek azt vélik, hogy világmegváltást művelnek, mert éppen visszájára fordítják az emberi gondolkodásmódot: a groteszk, a bizarr, az aberrált és az abnormális válik mindennek a mércéjévé. Ha meg nagyon zúgolódna emiatt a nép nevű közönség – mert már egyre többeknek van elegük a hülyítésből, akkor sincs nagy baj, majd leváltják a bugris népet, és visszafújják a negatív energiaszemcséket az irányunkba, hadd vakuljunk tőle, ugyanis ők, a meg nem értett kortársak fütyülnek a fizika törvényeire is. Ha kell, pattintásukra megszűnik a gravitáció, naná. Ami ma nyugaton zajlik, ez a roppant súlyos identitásválság, nagyobb részt pont nekik köszönhető.

Szegény Kodály Zoltán! Még jó, hogy nem látja, időnként mit szoktak ma magyar zenének nevezni! Voice, yeah! Hogy énekelnek a televízióban a „sztárok”: néger módra, nyávogón, idegen tempóban, amerikai angol affektálással… Zenepedagógus legyen a talpán, aki ezek után rendet mer majd egyszer vágni a magyar énekkultúrában! Elkelne vagy tucatnyi Kodály-kaliberű, elszánt magyar ember! Aki intellektuális magaslatok helyett, horizontális távlatokat nyithat a jövőben.

Este azért megnézem a Dunán a Szürke senkik című filmet. Tízkor kezdődik, már nagyon vártam. Végre egy első világháborúról szóló magyar mozi! Hej, de szorítok, hogy ne csalatkozzak benne! ”  

Pk        

NAPLÓ - 54.

Tom Waits

„A diárium minden csinnadratta híján behúzta a százötvenezredik strigulát. Köszönöm azoknak, akiket illet! Kicsit későbbre vártam a jubilárisnak tekinthető látogatószámot, de úgy látszik – dacára a komótos tempónak – néha sikerül átlépni önmagunk árnyékán. Még ha a 150000. kattintás eredmény is, valamiért bornírt közönnyel fogadtam. Régebben, emlékszem, hogy örültem a tízezredik vendégnek, annak, amikor meglett a tucatnyi állandó olvasóm, meg azért, ha páran tetszésüket, ellenszenvüket fejezték ki a közösségi oldalakon. Ha akadt, aki dicsért, vagy akivel vitatkozni lehetett. Visszaigazolás volt. Mindig további munkára sarkallt. Ám amilyen gyarló az ember, egy idő után már nem elégszik meg a kis dolgokkal. Egyre többet, és még többet akarnánk. Ráadásul egyre könnyedebben, olcsóbban, mind kevesebb ráfordítással lopni a siker ízét. Ismerek néhány olyan szerencsést, akiknek ez összejön. Nem kell hozzá túl nagy mázli. Csak a megfelelő helyen a mindig megfelelőt mondani. Hogy a rendszer részesévé váljék az illető. Utána már elég, ha leír egy-egy mondatot. Prófécia lesz belőle. Egymás sarkára hágva hozsannázzák majd, elalélnak tőle az akol meleg belletristák, s készítenek belőle-róla bő lére eresztett tanulmányokat. Mit érzett, amikor leírta? Mi járt a fejében? Nekem ez és ez jut róla az eszembe, ó, jaj, istenem, vajon a mester is ugyanezt gondolta? „Gondolta a fene” – mondta egyszer a csöndös béketűréséről közismert Arany János, amikor valamelyik széplélek szételemezte az egyik költeményét. Viszont ma nincsenek zseniként is szerényre hangolt Arany Jánosaink, sem ízig-vérig következetes Márai Sándoraink, csak kopott ipari-iparkodó gyémántok vannak, talmi csillogással, egy marék giliszta gerincességével. Nem tudhatom, hogy sokkal korábbi érákban is hasonló módon csalárd volt-e a művészet, azaz hazudoztak-e róla ennyit valaha, mint mostanában. Az viszont biztosan állítom: amióta az eszemet tudom, a teremtő, igazi művészet nyomokban, ha lelhető. Helyette dívik a szemfényvesztés, az öncélúság, a forma- és tartalomnélküliség. Mert az én – én – én, csakis az én szemléletébe valahogy nem illeszthető a mindenen fölülemelkedő, komoly alkotás (jó értelemben vett) mágiája.

Nagyon csikó korunkban, amint kiismertük a kortárs művészet huncut természetét, hamar viccet faragtunk belőle. Pimaszok voltunk, persze, de kristálytisztán láttuk miként zajlik a vircsaft. Összenéztünk: ennyi az egész? Hát ettől nagyobb szélhámosságot is csináltunk már alapon, elkezdtünk alternatív színházzal foglalkozni. Egy ízben, az ad hoc összegründolt előadásnak már csak a címe hiányzott. Ám egy istennek nem jutott eszünkbe semmi. Végül jött a mentő ötlet. Fölütöttünk találomra egy művészettörténet könyvet és csukott szemmel rábökdöstünk két-három szóra. Percek alatt meglett az áhított cím, amitől frappánsabbat kívánni sem lehetett volna: A kereszténység magától kancsók. És hogy milyen, és mekkora csalásra, hazudozásra járatott a művészet, az bizonyította legjobban, hogy a bemutatott produkciónknak a legtöbb babért – kétségkívül a címe aratta le. A színházi zsűri zajos értékeléssel magasztalt bennünket, neves szakemberek ott előttünk összevitáztak a művünk és a cím között átsejlő mögöttes mondanivalón. Végül a sok esztéta, kritikus, rendező-színész arra a következtetésre jutott, hogy a „kan csók” Júdás csókja, és mitőlünk, azaz magától kereszténység a kereszténység, tudniillik bennünk él tovább Júdás árulása Jézussal szemben. Egymáson pipiskedve ezt mind belemondták, belemagyarázták az arcunkba. Ma sem értem, hogy bírtuk ki röhögés nélkül.

Szerét sem tudom, hány ízben láttam már festményt, ami absztraktként lett ugyan meghatározva, és mégis: avatatlan szemlélő is rögtön kilátta belőle a hamisságot, a csalást. A hókuszpókuszt. A színek egymásra vakolt semmijét.

Sokan azt vélelmezik, elég összevillázni szavakat, máris kész egy modern vers. Pocsék irodalmi művek születnek, miközben jajgat az elefántcsont-torony klérusa, hogy nem olvasnak az emberek. Pedig az emberek igenis olvasnak. Meglehet, nem annyit és úgy, mint ötven, vagy száz évvel ezelőtt, de vannak még elég sokan, akik hisznek a leírt szó tisztességében. Már ha egyáltalán ama bizonyos szöveg valóban tisztességgel leírt. Ha ember, jellem, világlátás, markáns vélemény, egyenes gondolatiság, tűpontos igazság, meg még kismillió egyéb érték párosul hozzá. Akkor megveszi a közönség és elolvassa a könyvet. Keresni fogják a könyvtárakban, és a kötet megéri majd a sokadik kiadást. Ehhez azonban több alázattal, több odafigyeléssel és tiszta lélekkel kéne alkotni. Írni, festeni, szobrászkodni, zenélni vagy táncolni. Hisz mára már egy kályha begyújtása is nagy művészet tud lenni. Nem mindegy tehát, milyen lánggal lobogunk. Tom Waits meg is énekelte.”

Pk

      

    

GARÁZDABILLEGETŐK

 

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, december 8-án, csütörtökön*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Attól hogy festeni is szoktam, nem a naivak közé tartozok. Még annak ellenére sem, hogy több ízben rendeztem nekik tárlatot. Ha nem is ismerem, valamelyest kiismertem a politikát. Ráadásul elég sok vajdasági fán láttam már huhogó magyar baglyot. Vagyis olyan közszereplőt, aki minket, verebeket szokott nagyfejűzni. Az ilyen közvitézek, a mélyszántott magyaroktól a szabadkai-budapesti flaszterpubikig rendre azt hirdetik, hogy a zsebükben van a délvidéki szellemi megváltásunk nagykapu kulcsa.

Az előbbiekre – a kacagányos hungaristákra – nem sok szót fecsérelnék. Fogalmuk sincsen a politikai kultúráról és a játékszabályokról. Csak a trianoni világfájdalom, meg az eszelős szereplési kényszer mozgatja őket. A Jézus is magyar volt – a szittya boszniai piramisok – a Vénusz bolygóról származunk háromszögében hívők jobbára ártalmatlanok. Átkozódnak, rázzák az ölüket, rácoznak kicsit, és közben nem csinálnak semmit. Sokadszori tömörülésük sem szokta megugrani a lécet. Marad nekik, hogy egy-egy voksolás után visszaguríttatják magukat a vajdasági magyar próbálkozások intenzív osztályára. 1990 óta ez a sokkszoba telis-tele van életképtelennek bizonyult kisebbségi pártocskákkal.

Ám az utóbbiak, a lepkelelkűek ravaszabbul veszélyesek. A demokrácia apostolainak képében szenvelgők ugyanis orvul kisajátítanak maguknak fogalmakat. Viszonylag könnyű dolguk van az álcával: őnáluk zömmel az itthoni magyar színészeink politizálnak, míg a politikusaik színészkednek. Fogy is a púder rendesen.

Multikulturalizmus! Süvöltik naponta a hívó szót, s kell-e vajon bizonygatni, hogy egy – a miénkhez hasonló soknemzetiségű, többnyelvű társadalomban – mindjárt milyen más értelmet fog nyerni a multikulturalizmus mindenekfölöttisége? Miféle magyar érdekvédelem jegyében lehet elmaszatolni egy őshonos népcsoport természetes igényéből fakadó öntudatának a fontosságát, identitás-vállalásának a jogosságát?

A balkézről kreált, és szépen stafírozott civil mozgalmárok persze látszólag mindig egy „igaz ügy” mellé állnak : (ki)oktatnak, védenek, érdekképviselnek, ha kérik őket, ha nem. Majd elfelejtettem: aggódnak. Valójában egy szűk kaszt érdekeit képviselik, akiknek egyetlen vágyuk, hogy önálló hatalmi ággá válhassanak. Ezért önkényesen lenyúlnak olyan nehezen körülhatárolható fogalmakat, mint a „demokratikus” eposzi jelzője. Ezt csak a hozzájuk hasonszőrűekre aggatják. A maradék vagyunk mi: a nácik. A mucsaiak, a birkák. Tudniilik, az ő monopóliumuk a címkézés. Mert ők „szakmailag”, „intellektuálisan” mentesek a politikai befolyástól. Kezitcsókolom, hát persze!

A jelenlegi vajdasági – nevében magyar – ellenzéket egyenesen „25 év után hiteles opcióként” méltatja a mozgalmárok amerikai nagybácsija. Mondom az uramnak – Tibi, amikor a „kisebbségi sokszínűségről” vizionálsz, ahhoz ugye nem kell rögtön bekajálnunk a stanicliba csomagolt, epesárga Orbán-gyűlöletedet is? Pláne, hogy a tegnapi hírek szerint Röszkén túl – legnagyobb bánatotokra – a választói attitűdök továbbra is zavarba ejtő stabilitást mutatnak. Úgyhogy míg a Vitya köszöni szépen, és álommanókkal számolja az ugrabugra báránykákat, addig ti a lucskos cihán forgolódva még jó darabig hempereghettek a démonaitokkal.

Mantrázzák, hogy a másság nemhogy egyenrangú, de egyenesen jobb a miénktől. Kötelező szeretni. Gondolom, erre alél el a sok brüsszeli aktakukac. Ugyanabban a fazékkék-csillagos parlamenti ülésteremben bezzeg a baszk, a katalán, a breton vagy a moldvai csángóság mássága – stílszerűen – tényleg más kategóriába esik! Az nem számít. Merthogy az már nacionalizmus, ó, irgalom anyja ne hagyj el! És mint olyan, a nemzet eszmeisége, az erős önazonosság-tudat nem pászítható a Nyílt Társadalom ideológiájához. De nagyon nem. Hát ehhez kell hozzágörbíteni a tömeg gondolkodásmódját, hajlítgatni a szivárványt.

Csakhogy fényevés helyett az emberiség nagy többsége jobban szereti a valóságos dolgokat. Konkrétan, mi magyarok: a szalonnát paprikával, az élhető rendet a miáltalunk megteremtett világunkkal, amiben például a maga helyén és intimitásában kezeljük a szexuális szokásainkat, tiszteljük, de nem hagyjuk magunkra kényszeríteni a másik értékrendjét, és hiszünk a család, a szülőföld szentségében. Ellenben viszolygunk a szélsőségektől, lett légyen szó bárminemű parancsuralom termékéről, vagy a mostani globális szabadelvűség révén erőletett vad utópiákról.

Éppen emiatt mind nyilvánvalóbb, hogy mekkora paradoxon a nyílt társadalom eszméje. Hovatovább csak egyvalamire jó: atomjaira rombolni az emberi közösségeket. Ezért karolta fel ezt a hagymázas eszmét a globális játszmában érdekelt csirkefogók köre. Fizetett garázdákkal, akiknek egyetlen céljuk a világ sarkaiból kibillentése. Korábban az internacionalizmus jegyében énekelték a nagy elődeik: „A Föld fog sarkából kidőlni,semmik vagyunk, s minden leszünk!”   

Mára a multikulti SEMMI (nihil) jegyében akarnak MINDEN lenni. Bár úgy tűnik nagyon a bögyükben vagyunk, de vigasztalódjunk. Immáron nem csak ránk, magyarokra rontanak, hanem mindenre és mindenkire lőnek, aki nem az ő ideológiájukat vallja. Az alaptézisük: egy társadalomban semmiféle domináns identitásképző dolog nem lehet, amihez a közösség egészének igazodnia kell. Kivéve egyet: a szabadelvű ideológiát. Ez marad a kizárólagos. Aki mást mondd, aki netán nemzetben mer gondolkodni – az ellenség. Szerintük ugyanígy gyökerestül ki kell iktatni a nemzeti tradíciót, a szokásokat, egy közösség összes értékét. Nem utolsó sorban a vallást.

Nekem reménykeltő ok, hogy azért valami elkezdődött a világban, ami már megálljt parancsolni látszik ennek a túlburjánzott liberális prodzsektnek. Úgy hívják: józan emberi ész.

Másban hinni nem tudok. Régebben azt hittem, a Kossuth-i értelemben létezhet modern, XXI. századi nemzeti liberális irányzat. De ezek ezt is elcseszték. 

 Pk

BOSZNIA : ÚJRATÖLTVE - 7. (befejező rész)

  

 – Uccs! – kisgyerekkoromban klikkerezve – a gyengébbek, illetve a finomabbra hangoltak kedvéért: üveggolyózva – ezt a bűvös szót süvöltöttük, amikor utolsó dobók akartunk lenni. Hát, most ez a cikksorozatom utolsó dobása. Uccs.

A vége felé érve mondandómnak, stilárisan elkélne egy kis összegzés. Mi – nagyon okosnak, kiműveltnek és intellektuálisan föltupírozottnak hitt emberek – amúgy is szeretjük levonni a tanulságot. Mindig mindenből okulni akarunk. Pedig ha valahol a sok bába között elvész a megszületendő igazság, akkor az a hely bizonyosan Bosznia lesz.

Ezért ennek az élménybeszámoló ciklusnak a záró epizódját ne vegye senki készpénznek (noha lesz benne szó árakról). Inkább amolyan cinkos kikacsintásnak. Hátha a kis színes történetekből, egy-egy ásónyomnyi leletből, fölszínre fordított átélt jelenetből mélyebb, átfogóbb kép rajzolódik ki Boszniáról, mint egy – a témát miszlikbe analizált –, szociográfiai igénnyel kimunkált tanulmányból.

Amikor még Boszniát csak hírből tapasztaltam, Robert Musilt olvasva már akkor heves ellenérzéseim voltak a zseninek mondott író téziseivel kapcsolatban. A kötetei külsérelmileg megsínylették a dobálózásomat. Különösen a „tulajdonságok nélküli ember” miatt, amit a Monarchia akkori ellenlábasait folytatva ezek a mostani, destruktív szellemi örököseik is az egekig magasztalnak. Hol másutt? Legfőképpen Közép-Európában, erős bizonyítékaként annak, hogy Freud sem véletlenül Bécsben kezdte a praxisát… Köztudott, hogy a derék Musil osztrák bakaként a Nagy Háborúban eleget vitézkedett a balkáni hadszíntéren, ezért ha akkoriban szeme-füle, meg szíve-lelke van, ha igazán empatikus figura lett volna, soha eszébe nem jut Császári Őfőméltóságának az alattvalóit „tulajdonságok nélkülinek” titulálni. A bosnyákok ugyanis – amúgy befejezetlen – írásának az ékes cáfolatai. Nemhogy karakter híján lennének, inkább nagyon is tarka jellemrajzú, temperamentumos, olykor ambivalens viselkedésű és mégis egyedi módon, megkülönböztetett értékrenddel bíró emberek. A szkepszisbe, nihilbe fulladó nyugat-európaiakhoz mérve ők még ma is a megtestesült egzotikumnak tekinthetők. Ha ismerőseik között netán akadnak olyanok, akik katonaként bosnyákokkal cimboráskodtak, kérdezzék meg tőlük, igazam van-e? Fogadjunk, hogy nem kevés példával tudnak majd igazolni.

Szarajevó sikátorszerű kis utcácskáival összepántolt központjában – nem tagadom – majdnem minden éjjel elevett a fene kocsmázni. Így hát a sokadik kiránduló nap vége is egy Baš Čaršija szívében pulzáló parányi lokálban talált. Előző napi portyámon kifigyeltem: volt odabent sörcsap. (Említettem már, Boszniában nem árt terepszemlét tartani, mielőtt beül valahová a szomjúhozó utazó. Nem mindegy ugyanis, hogy narancslés lesz-e a buli, vagy kicsit fölnőttesebb.)  A kiskocsmát Zlatan bátyó tartotta. Hatvan körüli vén júgó rockerként motoros-szögecses bőrkabátban mosogatta a krigliket. A helyiségbe ha tíz ember befért. Aznap este – valamivel éjfél előtt – benyitván, csak egy párocska ücsörgött a bárszékeken. A söntés túlsó végébe húzódtam, ne zavarjam a meghitt társalgásukat, ámbár így is csak kétlépésnyire voltam tőlük. Szürcsölgettem a korsómból. Jobb híján a telefonomat simogattam, mint mostanában, ebben a kommunikációtól pezsgő érában teszi az a sok nyomorult, egyedül hagyott ember, akiknek elvonási tüneteik lesznek, ha fél napig nincsenek a facebookon. Tíz perc sem kellett, átszólt hozzám a fiatalember: 

 – Bocsánat, uram – mondta tisztelettudóan – miért ül ott egymagában? Jöjjön, telepedjen ide mellénk, beszélgessünk. Én Denis vagyok, a menyasszonyomat meg Zoricának hívják.

 Bevallom: a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudtam. Engemet, a vadidegent meginvitáltak a társaságukba, csak mert magányosnak ítéltek!? Azóta töprengek rajta, és belepirulok a fölismerés szégyenébe, hogy valószínűleg én még soha az életben nem gyakoroltam ekkora gesztust hóttismeretlen embertársam javára. Ami nekik volt fölfoghatatlan, az eleddig nekem nem számított. Ez a jótét, szívélyes, és nagyon emberi gondolkodásmód nagyon szíven ütött. Mái napig rágódok rajta. Aztán persze átültem hozzájuk. Hajnali kettőig beszélgettünk arról, hogy jegyben járnak, lesz esküvőjük. Elmesélték, miként képzelik el a közös életüket. Ezerféle módon tudtomra adták, hogy átutazó, magyar turista létemre is teljesen egyenrangú embertársuknak tekintenek. Őszinték és kedvesek voltak. Megindító élményként tekintek vissza a velük átdiskurált éjszakára.

Szerét sem tudom, hány hasonló alkalom adódott, amikor a bosnyákok között járva a jóságuk, az emberszeretetük megmutatkozott. Elsőre eltársalogtak velünk a pincérek, a benzinkutasok, a bennünket útba igazítókkal együtt viccelődtünk. És általában: soha nem botlottunk olyanba, aki emlékeztetett volna arra a nagyon ismerős, már-már megszokott, rideg elutasításra, ami a jóléti államok kimért embertípusainál tapasztalható.   

Az ottaniak meggyőztek arról, hogy Boszniába érdemes visszamenni. Még az ilyen szűk mellényű, lapos zsebű alakoknak is van ott keresni- és találni valójuk. Hisz a szerbiai árainkhoz viszonyítva is körülbelül 10-15 százalékkal, vagy akár egy harmadával is olcsóbbak a termékek. A KM, konvertibilis márka feleannyit ér, mint az euró. Átszámítva az árakat, szinte minden olcsóbban kapható.

Hisz az ottaniak szegények. Csak a szívük az, ami irigylésre méltóan gazdag.   

 Pk