2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. március 29., csütörtök

LÉNÁRD



A lankás szántóföldek nedves szagokat szuszogva alszanak még, amikor az első fülemüle megszólal. Kisvártatva követi a párja, és ettől a szépen komponált választól az ég alján pántlikáját kezdi fűzni a hajnal is. Az ustorkai határban aranyporzót hint a nap első sugara. Megpecsételi, jóváhagyja a korai tavasz kezdetét. A felhők nagyobbjai közönnyel veszik tudomásul. Higgadtan úsznak tova, lomha paplantakaró gyanánt Orompart irányába, leselejtezvén a vetések fölött úszkáló párafoltokat, amik – mint mindig, most is – gyengéd szeméremmel takargatják be a régi tanyák sírdombjain növő surját, ahol őzek, fácánok húzták meg magukat a télen, meg ahol néhány szarkafészket bujtatott a vadakácos bozótos. A táj valós, ám mégis valahogy illúziókeltő. Csak a dűlőutak abroncsolják össze a vidék magányát. Iramodnak Kispiac, Szalatornya meg Kanizsa felé, girbegurba módon csalinkáznak a már zölden életet láttató búzaföldek, az asztallapnyira precízen megtárcsázott holdnyi, láncnyi parcellák között. Viszik a hátukon az ellágyult emlékeket, a felhevülteket, az erősebbeket és a halványulóbbakat, a nevettetőket és a libabőröseket egyaránt, mert ezeknek a döngölt földutaknak a hátán ágyúlövésnyi nagyra nőnek a múlt képei, még a leheletkönnyű érzelemfoszlányoknak is súlyúk lesz: egyiket sem lehet már újrateremteni. Tudják ezt a varjak, a koronás kupola alatt romantikus öregúrként sétálgatók. Tollukon kékesfeketét játszik a kelő nap első fénye.
A meggyérített, de még így is bozontos fákkal szomszédolt, a mindig fújó szélbe néző tanyának homályos ablakán piros, meleg folyadékként csorog be a reggeli világosság.
Lénárd már ébren van. Köhög. Gereblyézi üstökét. Igazít egyet a gondolatain. Vontatottan kel föl, egy darabig csak ücsörög az ágy szélén, néz maga elé. Lábikrájának végén megbillegteti az öregujját. Vakarózik, viszket a válla. Törni kezdi az ágy deszkája is. Öregesen fölkászmálódik, morog maga elé valamit, aztán kicsit heherészik, mert keresnie muszáj a zokni párját. Lassan-lassan öltözik. Tetté váltja a napját. Krákog, majd teljesen váratlanul felnevet. Megvan a zokni. Ott volt az ágy végében.  Likacsos pulóvert húz, papucsban krosnyog, tesz-vesz az alsókonyhában. A kelleténél hangosabban csörömpölnek a zsírszagú edények, a tegnapi maradék még az asztalon, újságpapírral letakarva, noha legyet utoljára novemberben látott. Az újság tavalyi, feledett híreket őrizget. Madárlátta kenyérvég és tompa konyhakés tűnődik egymáson. Vastag falú kocsmai pohár félig teli artézi vízzel. Demizson gubbaszt a bicebóca konyhaasztal alatt, a sporhet hűlt platniján zomácát vesztett irdatlan fazék. Vénember szakállaként libeg a konyha sarkában lévő pókháló.
Lénárt huzatot csinál, kitárja az ajtót. Áll a küszöbön, valaha úri szabó készítette pecsétes nadrágban, megereszkedett, foszló mandzsettájú kötött pulóverben, és amit a konyhaajtóból lát, azt már több mint hat évtizede nap mint nap látja. Mégis nézi. Megunhatatlan az összkép. Seprős szemöldöke alól figyeli a határt, ami egyaránt mutathat neki bájos és egyszerű részleteket is. Nem tudni mi jár Lénárd fejében. Arca meleg, szoborarc. Szeme bogár. Az élettapasztalata itt élesedett ki, minden reggel, ahogy a tanyája időtlen egyedülvalóságában tudott élni, mint egy kései, megakadt vándor, aki nem csügged el tőle, amiért az egyik mellékes stációnál kell bevégeznie. Lénárdnak a tanya a bizonyosság. Minden szögletének oka van, az elrendezettséget sugallja. Távolban kányák kavarognak. A szemhatárt köd takarja ugyan, de Lénárd átlát rajta. Kémleli a messzeséget, a fehér semmi peremét. Hallgatnak ketten a csönddel együtt, és a mező szaga betódul a tanyasi falak közé. A friss légvonat Lénárd eszébe hozza mit kéne tennie. A begyepesedett udvarra lépvén balra fordul, elindul hátra. Fején a homlokába húzott pecás kalapja árnyékot vet amúgy is mély szemgödrére. Görbedt alakjának kontúrja a foszló vakolatra vetül. A kutya már várja, farkát csóválja. Lénárd finom mozdulattal oldja el a láncról. A kis korcs szökell egyet, ráugrik a gazdája térdére, aki simít egyet a jószág fején, meg is vakarja a füle tövét, aztán ellegyinti magától. „Eriggy”, mondja neki, de amaz nem mozdul. Értelemmel, önzetlenül, gombokként fénylő kutyaszemekkel nézi a borostás emberét, aki erre már nem mond semmit, csak sarkon fordul és megy, elindul kifelé az udvarból, az északnak dőlt villanypóznák mentén.
A márciusi fagyos szájú tavaszban botorkál egymagában Lénárd, körülötte a csimbókos szőrű kutya szaladgál. Görbe lábon imbolyog tova Lénárd, kutyástul. A tanya a hátuk mögött marad. Egyre elmosódottabbá válik a kis konyhaablak szeme. Már nem látszanak a fal repedései sem, a csatorna rozsdája sem. A hajdani tiszta arcát veszíti szép lassan a szállás. Ahogy Lénárd ellépdel csipke lesz a felhők alja, olyan cakkos, amilyent csak a völgyesi asszonyok puha ujja tud slingelni, s a kékké váló ég fundamentuma szép lassan egybefonódik az árnyékokat elnyelő szántások párhuzamos soraival. A Semmi közepén, az ustorkai egyedülvalósággal.

                                       Pk

2018. március 25., vasárnap

BÉKE- és NEM BÉKÉS MENETEK*



Úgy hozta a sors, hogy bármennyire is szerettem volna végig jelen lenni, a hetedik – csütörtökön zajlott – Békemenetről szépen lemaradtam. Hiába loholtam délután kettőtől Budáról Pestre: pláne a szűk központba érni, ünnepnapon, útlezárások és járatátirányítások miatt – fizikai képtelenség. A finisére értem tehát oda, az Alkotmány utca legvégén hallgattam Orbán Viktor beszédét, és közben József Attilával nyugtattam háborgó lelkiismeretemet, hogy a hetedik én magam lennék. A hetediket nem sikerült beikszelnem. Tetű BKV. Ez van. 
Az előző haton ugyanis rendre ott voltam, bácskaiként. Sosem egyedül, nem enyém az érdem: mindig többedmagammal. Ott voltunk mi kanizsaiak és környékbeliek a Fidesz „vekkeres” tüntetésén (megjegyzendő, még ellenzékben volt a mostani kormánypárt). Elmentünk Esterházy János szobrának avatására, és bizony, Horthy Miklós Bazilikában megtartott emlékmiséjén is ott térdepelt a delegációnk, meg Csurka István utolsó beszédét is végigdideregtük. Nem a januári szegedi Kossuth tér volt fagyosan huzatos. Hanem beleremegtünk abba, amit ott hallottunk. Így természetes. Közös a vér. Közös a sorsunk. Közös a jövőnk is, pont akképpen, ahogy közös az emlékezetünk.
Tényleg nem hencegésképpen, de az Astoriánál is sikerült ott lennem, 2006. október 23-án. Pont rossz (vagyon nagyon is jó) helyre állt a csapatunk. Vesztünkre a Deák Ferenc tér felől fúrtuk be magunkat a tömegbe, s még véget sem ért a rendezvény, addigra mi már a hátunkba kaptuk a pribékek golyóit, aztán a könnygázt lődözték közénk, megindultak a lovak, jött a ménes, rohamoztak bennünket, hej, szívmelengető egy lovas embernek, be szép látvány volt! Igaz, nem lovas huszár roham volt – azok sosem rontottak volna a saját népükre – csak a mai droid utódaiké, de akkor is! A kiskésit! Pislogtunk is nagyokat, lévén taknyunk-nyálunk egyben volt. Ám jól jártunk, még mindig jobban, mint az a bácsi, akinek az ősz homlokán fityegett a bőre, ott támogatták el mellettünk a füstködben, és egy sírástól elcsukló hangú asszony a kendőjét szorította az öreg vérben úszó homlokára. Hogy jobban lássak, fölmásztam egy piros telefonfülke tetejére, állt már ott néhány egyetemista lányka. Akkoriban – emlékezzünk vissza! – mi, azaz ők képezték a rosszarcú fasiszta csőcseléket, Dr. Halzl József úrral, a Rákóczi Szövetség alapítójával és feleségével együtt, akikkel szintén az Astoriánál üdvözöltük egymást. Meg ott volt még vagy százezer tomboló náci, nyakkendőben, kalaposan, kiskosztümben, ridiküllel, akiket három folyton fölöttünk köröző helikopterből tartottak szemmel, hová édesdedebb odacsapni, ha netán a Fidesz ünnepségről épségben haza akarna jutni a sok barnainges, az a sok erőszaktévő, antidemokratikus népellenség.
Sosem fogom elfelejteni, nem lévén kiút, még este tízkor is az egérutat keresgéltük, mentünk volna a leparkolt kocsikhoz. Ehelyett a több tízezres kavarodásban addig-addig nyomultunk előre, mígnem vagy nyolcvan méterre tőlünk, két háztömbnyire immáron szembe találtuk magunkat a rendőrsorfallal. Mást nem tehetvén magasba emeltük a molinónkat. Szép, nyolc méteres kiírás virított rajta, olyan szavakkal, mint Magyarkanizsa és Délvidék. Valaki a tömegből rögvest kiszúrta, elordította magát: „Emberek, megjöttek a délvidéki testvéreink! Éljen a Délvidék! Megjöttek a délvidékiek segíteni!” Ezt fölkapta a tömeg, zúgott tízezernyi ember tapsvihara, éltetése, és még most is csak azt kívánom minden valamire való magyar embernek, hogy az életben egyszer legyen része hasonló, feledhetetlen, frenetikus élményben.
Ezek után mondanom sem kell, hogy mivel közismerten régi izgága vagyok, Szerbiában sem fogtam vissza magamat, ha úgy éreztem, hogy az ügyünket éri sérelem. Az csak természetes, hogy a milosevicsi érában esti programként rendszeresen el-eljárogattunk a központba. Akkoriban, rutinos demonstrálóként nem láttam közöttünk azokat a fényességes tekintetű arcokat – a manapaság a demokráciát, a sajtószabadságot, az emberi, meg más jogokat védőket –, akik szerint most, 2018-ban penetráns diktatúra van. Lehet, a kilencvenes években Szerbiában nekik nem volt önkény, diktatúra, hanem épp most van, Belgrádban és Budapesten egyaránt. 2000. október 5-én éjjel a helyi rendőrőrsre hármasban a templomkertből csupált virágokat vittünk be este kilenc körül, mikor a tömeg a Városháza felé vonult. Arra kértem a rendőrfőnököt, higgadtan kezeljék a dolgokat. Megígérte, ha rendbontás nincs, az emberei a háttérből figyelnek. Úgy is volt. Míg az irodájában ittam a kényszer kávét, a hátunk mögött három terepruhás csendőr géppisztolyosan álldogált, amolyan biodíszletként.
Ha már itt tartunk, mármint a csendőröknél: tőlük is ért inzultus, hajjaj. Ha jól emlékszem 2005 májusában beautóztunk Szabadkára, mert Gyurcsány eljött a Magyar Házat felavatni, ha már a magyar hazát nem tudta. A közegek addigra összeszedték a délelőtt némán tiltakozókat, nem számítottak ránk a Népkör előtt, ahol amint odaért a konvoj, előkaptuk a Laci kabátja alatt összegöngyölt transzparensünket és ország-világ láthatta rajta a meztelen Fletót, a lágyéka előtt egy kis NEM feliratú táblával. Így köszöntük meg neki a fél évvel korábbi december 5-ét. Az öles betűkkel fölötte írt szöveget egy régi lepedőt szétvagdalva, majd összevarrva az előző éjszaka piktoroltuk föl. (A szomszéd ház falára feszítettük ki, mikor levettük, döbbenten láttuk, hogy a meszelt falra átvert a felirat, ami aztán sokáig az udvarunkat ékítette.) A szöveg imígyen szólt: GYURCSÁNY NEMTELEN. VIGYÁZAT! FÉLKÉZKALMÁR! Aki nem tudja, mi a félkézkalmár, guglizza ki, vagy olvasson több Tömörkényt meg népi írókat. A Gyurcsányt biztosító csendőrfőnök biztos nem tudta, mert rögvest ránk uszította a jófej belgrádi verőlegényeket, és aztán a Népkör mögötti kis utcában leckét kaptunk, demokratikusat. Nem bántam, nem bántuk, mert addigra vagy féltucatnyi fotós és tévéstáb továbbította a képeket, és aki gyakorlott rendzavaró, az ilyenkor már édesdeden tűr mindent, mert tudja: a célját, a média általi figyelem fölkeltését elérte.
Az idei Békemenet mellett, közben is akadtak ügyetlen provokátorok. Csak nevettem rajtuk. Istenem, mennyire amatőrök! Képzelem, hogy szenvedhettek… Sehol az ellenreakció. Mosoly az arcokon. Pedig hogy remélték a tüntiző, hisztiző kompániát pujgató főkolomposok, hogy sikerül a balhé, kiprovokálnak valami vezető hírt, erőszakról, magyarországi diktatúráról, rasszizusról, fizetett, odautaztatott bérencekről rémdrámáról...
Ehelyett mínuszos kis csődület lett itt is, ott is. Ettől legföljebb a Klubrádió tud ezerrel több hallgatót ma délután, és este Rónai Egon fog keményebben alákérdezni az aktuális interjúalanyainak. Sehol egy pofon, sehol egy pici gumibotozás, rendőr keze könyéktől följebb sem emelkedett, pedig a jó kis paprikaspray most úgy hiányzott, mint vetésnek a tavaszi zápor. Még egy fáradt grimasz sem érkezett az ezúttal azonosítószámozott biztos uraktól.
Ehhh...
Kitanította a Fidesz a rendvédelmi szerveket is! Már ezekre sem számíthat az amúgy velejéig korrekt magyarországi ellenzék.


*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság Véleményportálon jelent meg 2018.03.18-án.


Pk

2018. március 24., szombat

Ich bin ein Biberfeldmarktplatzer!



Kennedy – míg megvolt tutto completto a tarkócsontja – 1963. június 23-án egy igen emlékezetes szónoklatot tartott a szovjetek által megalázott, kettévágott Berlinben. Az amerikai elnök Schöneberg kerület tanácsházának – a Rathaus – erkélyéről mondta el beszédét, amelyben a demokrácia értékeit hangoztatta, és élesen bírálta a kommunista rendszert. A beszéd „Ich bin ein Berliner” kezdése a hidegháború egyik ikonikus, talán legtöbbet idézett mondatává vált.  
Az USA első és eddig egyetlen katolikus elnöke akkor és ott szolidaritásáról biztosította a német népet. Megvillant a nagy szíve, az emberi arca, amit rá öt hónapra összeroncsolt a merénylő(k) puskagolyója. De az már egy másik történet.
Most nem olyan időket élünk, noha ekkor-akkor manapság is puskavégre kerül egy-egy kormányfő, meg hideg is van, és háború is van.
Aki az előbbit nem érzékeli, annak baj lehet a hőérzetével, az idegrendszerével, nézze meg orvos. Aki az utóbbit nem veszi észre, az viszont hülye. Ne nézze meg senki, zárják el, közveszélyes.
Háború van minden fronton. Katonai, gazdasági, ipari, sőt kulturális értelemben is. (Mindezt egy most készülő írásomban fogom bővebben kifejteni.)
Szóval hideg van és háború. Kennedy már nincs, csak a szellemét idéztem meg ezzel az örökbecsű retorikai húzásával.
Ich bin ein Biberfeldmarktplatzer!
Igen.
Én egy hódmezővásárhelyi vagyok!
De tényleg. Papírom is van róla. A családomnak is. Mindannyian hódmezővásárhelyiek vagyunk. Igaz, nem életvitelszerűen lettünk azok, hanem csak tiszteletbeli módon, de akkor is.
Ki ne emlékezne rá, a keserű 2004. december 5-ei népszavazás után ez az alföldi kisváros, pontosabban a városka vezetése volt az, aki dacból, vigasz gyanánt, minden oda jelentkező határon túli magyarnak elküldte a tiszteletbeli állampolgárságot igazoló okmányt – pecséttel, aláírással. Torokszorító volt mikor megkaptuk és kibontottuk a postai úton kézbesített dokumentumokat. Nem lettünk tőle sem jobb, sem nagyobb magyarok. Csak igazabbak lettünk, a szó nemes értelmében, mert akkor valami kegyelem folytán megint derengeni kezdett, ízelítőt kaptunk abból, mi is a magyar összetartozás. Mi az, hogy egy vérből valók vagyunk.
A hétvégén, vagyis inkább a hét elején Hódmezővásárhely nevétől visszhangzott az éter.*
Beállt a hétfő esti ámokfutás a lajtorján. Egymás nyakára hágva, a másik púpján pipiskedve hozsannáztak szószátyár pojácák, akik jobbára gyanús, nyugati pénzeken pórázon tartott dizájnpolitikusok táskahordozói csupán. Köztük ficereg néhány wannabe entellektüel, bávatag tekintetű művész, előadó, maguk sem tudják micsodák, ha szakálluk nő, akkor alighanem fiúk, bár ez ma már megint csak kétesélyes, hisz a EUbuzivíziót is ilyenek nyerik. Ha meztelen csiga indulna, annak is dicsérnék a hangját. Meg a nézését és a járását. Ezekhez képest egy délutáni Benny Hill show is maga a szakralizált, megtestesült művészet. És most győztek, mert összefogtak, végre – mondják ők.
Pedig az ellenzék nem összefogott, hanem nem indult. Ez elég nagy különbség. A győzelem pedig pirruszi: az átmeneti orgazmusban, amitől most elalélt az összellenzéki kompánia, a rideg tények már láttatják, hogy a dróton rángatott strómanjuk Hódmezővásárhely élén a pillanat ezredrészéig sem lesz képes a Fideszes többségű testület mellett kormányozni a várost.
Mégis, gondolom a Gegő Szosötí Bárban most nagy az öröm. Beérett a ganajparadicsom, lehet aratni a koktélpohárba.
Épeszű ember viszont elgondolkodik azon, hogy vajon jó-e a nyulaknak, hogyha az a nyúl lesz a nyúlközösség vezetője, akinek a jelölését a rókák, farkasok, de még a hiénák is lelkesen támogatták? A saját paródiájává váló Jobbiktól a Degenerált Koalícióig. Pedig már az antik időkben is tudták, hogy nehéz egyensúlyozni Szkülla és Kharübdisz között. Amíg az oppozíció csak exfideszesek mögé sunnyogva tudja megverni a Fideszt, nagy baj nincs. Egy kisebb közösségben, egy közepes városban amúgy is inkább személyes emóciók, érzelmi alapon választanak polgármestert. Akkor lesz esélye a ballib konglomerátumnak, ha Gyurcsánytól Vonáig mindannyian hátrébb sasszéznak, beáll mindnél a politikai hullamerevedés, találnak 109 tüchtig, sokgyerekes, keresztény-konzervatív, régi Fideszest, és már adva is a recept. Legyőzhető a Fidesz, ugye? Le. Így. Esetleg. Megvalósítható? Merész biztonsággal kizárhatjuk ezt a lázálom kategóriának minősülő vicces opciót.
Tehát addig marad a szopórolleros variáció: ki kell hívni az áprilisi hóra a Fideszt.
Arccal.
Országosan megmérkőzni vele. Aztán már csak a gravitációt kell majd megszüntetni, és huss, elszáll a Fidesz…
 
Hódmezővásárhelyen – az én értelmezésemben – múlt vasárnap két pofon csattant. Az egyik az ellenzéki sarokban, amikor kiderült: nincs diktatúra Magyarországon, maguk miatt tartanak ott, ahol.
A másik természetesen a kormánypártok orcáján hagyott pírt.  Megmondom őszintén – galád módon örülök, hogy így alakult. Ez a kijózanító maflás talán föltupírozza majd a Fidesz kampányát.
Mert személy szerint jelenleg keveslem ezt a külsős dolgokra kihegyezett korteshadjáratot. Nincs kifogás. Marhára büszke mindig a magyar kormány arra, hogy milyen jó állapotban van az államháztartás: stabilan 4% a növekedés, csökken az adósság, nő a termelés, már külföldi legádázabb ellenfelek is kénytelenek dicsérni Budapestet, csakhogy ezek a makrogazdasági sikermutatók az átlagembert nem érdeklik.
Birizgálja néhány dolog az agyamat. Alighanem Orbánra megint gigászi feladatok fognak hárulni. Föl kell majd szántania körösztül-kasul Magyarországot. Battonyától Sopronig, Tiszacsegétől Nagykanizsáig mindenhol a helyi embere mellé kell, hogy álljon. Brüsszelbe csak április 9-én menjen, kávéra.
 
Az összes kormánypárti jelöltnek kommunikációból jelesre kell vizsgáznia. Hódmezővásárhely jelöltje gyönge volt, láthatatlan.
Majd néhány szelíd gesztust kell jóváhagyni olyanoknak, akik az ellenzékre sosem szavaznának. A Jobbikban csalódott szavazókra gondolok. Nem szabad hinni a közvélemény-kutatóknak. Egyiknek sem. Még akkor sem, ha Hódmezővásárhelyen a teljes lakosságnak körülbelül 27%-a szavazott a kormánypárti jelöltre, annyian, mint ami 2014-ben a Fidesznek az országos átlaga volt.
Tilos ezen elaludni.
Változtatni kell a kommunikáción, kicsit alázatosabbra igazítani az ábrázatot, leszállni a magas lóról.
Az eredményeket kell erőteljesebben bemutatni, és ami nagyon fontos, de mindig bevált: meg kell nyitni a pénzcsapokat. Ebből értenek az emberek, a választópolgárok. Adni kell, teljes gőzzel. Ahogy eddig is.
Nyerni muszáj, tudniilik most nem négy év, hanem az elkövetkező emberöltő a tét. Mert ha azok jönnek, akikről eddig sem volt jó véleményem, de még ezen is tudtak rontani, visszavedlik minden arra, ami a regnálásuk alatt rémálom volt a nemzetre nézve. 

*Ez az írás 2018. március 1-én jelent meg a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon. 

Pk

2018. március 10., szombat

NAPLÓ - 79.

grafit, 30x20 cm


Jeladás van: idetépett napsugarakkal megjelenített lett a tavasz. Ereje van a fénynek, pislogás nélkül nem állom. Elfelejtettem a napszemüvegemet hozni, ki is pécéztem azonmód egy legyet a sarki bolt kirakatüvegén. Még a moslékos vödörben is nekem jut a hajszál... Úgy tűnik, mégsem volt elég zord a január, meg a február sem. Függőleges sugárban zuhanyzik a városra a narancssárga világosság. Amiről ma tegnap sokan beszéltek, azt megéli ma mindenki. Meteorológia. Bemondta egy sajtképű nő. Itt a március. Ha olyan lennék, amilyen nem, csiklandós örömöt éreznék. Ám a borzongásaim választékosabban, fölénnyel diktálnak, tehát mégsem.
Ilyenkor mindenki: nők és férfiak vegyesen mintha folyton tükörben állnának. Nézik, vizsgálják, réz- és vasszemmel kutatják magukat. Ugyan, mit változott az aranyélet? Nem észrevehető dolgokat studíroznak. Hiszen a gondolatok, az elméletek, az ideák régtől fogva megcsontosodtak, hiába, hogy tíz fokkal lett melegebb, önportrét kevesek tudnak hitelesen megrajzolni. Akik netán igen: abban és azoknak sincs soha köszönet. Garasnyi szellemű a mi fajtánk, be kell látni.
Hát csak nézem a járdán - zentaiasan mondva - laspogókat,  őszintén nézem őket, gyóntató módon, ugyanakkor ravaszul, rágódón, önzetlen érdeklődéssel, ám sunyin. Hangjegyekre szedem a flaszteron kopogó cipősarkakat. Hátha összeáll valami üzenet. A Nagy Négyarcú mindig inkognitóban küldi a szándékait, szombat van, még egy fél nap és aztán Ő is megpihen, szegény. Hogy elszúrta ezt a tökéletesnek hitt világot! Ami maradt belőle, homályosan értelmezhetően, az csupán a tartalom nélküli látvány. Ahogy elvágólag dobja a bérházak falára a lavírozott tinta-sötétet. Ahogy szétfutó szálakként kottázódnak a drótok az utca mindkét fertályán. Ahogy semmi titokzatosság nincs ebben a napban.
Ha szigorú mértékkel kéne igazat tennem, úgy is mondhatnám: ténylegesen tavasz lett. Beletúrom az orrom a levegőbe. A kevéske gázszag mellett vér- és tejillat úszik benne.

  Pk

2018. március 9., péntek

Pósa Károly: Montenegró, február idusa



Ez most pusztán fehér,
mélykék és kevéske sárga.
Ennyi a kép.
Egy okos, bölcs hely
:
világos, áttetsző a tisztasága.
Nem világváros, hanem kőkehely,
láttató, az ég függő,
gömbölyded lelke,
a tenger horizontja,
pántlikájára fűzött párafoltokkal,
szagokkal. Mirtusz és levendula virágok,
gyengéden sem szemérmesen
agyonhallgatottak az akkordok.
Vázák, üres borozók,
partra vetetten hevernek csónakok.
Itt unja magát a tragédiák mindensége.
Hintett szirmokkal. Vetett ágyban.
Halászok kosarában, heringek szemében.
Jottányi változatlanságban.
A napsugárzás, a hő,
a szél – logikátlan.
A tagolatlanság
képeslapokat írogat.
Egy kendős nő ablakot nyit, szellőztet,
és a zöld zsalugáter rácsa,
homlokán haránt vet krikszkrakszokat.
Fáradt, sötét redő az asszony
fején, fekete kendőjén,
múlhatatlan közönyös csíkokat,
fest rá a táj.
Évekre szóló energiával bámulom,
látom, mint annak előtte:
testvéremnek érzem a málló vakolatot,
minden lehulló, barnuló foltot a házon.
Láncolata az érzékeknek: emlékféle.
Gálánsul hódító, a sótól permetes a légkör,
amelyben köznapi frivol kavicsok mosdanak
loccsanón, koccanón,
cérnafonalaival megrajzolt kobaltkék,
enyhén bágyatag kép ez a pannó.
Megyek a promenádon, csonkolt pálmafa hívogat.
Visz, űz, hajt beljebb, mindinkább magamba,
hallucinációtól mentes irgalomba. Előre,
előle. Erőre ha kapok, kétrét görnyedve
érzéseimbe ragadok bele,
mint a többiek.
Kabátom a szélbe hajítom el,
nincs is itt télen sem hideg.
Csak reggelente,
mikor agávé bokrok susognak,
mert ellenszegülők az árnyak.
Itt sosincs senki, aki megró.
A szavak a létezés közepén állnak,
didergősre szűkülő fagyokban,
a mezsgyén túl pedig egyre csak bámulnak,
meredenek rájuk a meghívottak.
A hely szeret. Kiérződik belőle.
Tengernyi só pörög alá.
Mind porba csöppen.
Montenegró.