ZSARU SZTORIK

Illusztráció

Eleddigi élettörténetemben szerét-számát sem tudom, hányszor volt konfliktusom rendőrökkel. A legelsőre kisiskolás koromban került sor. A legutóbbira  a minap.

1.

Akkor kaptam meg életem első kosszarvú versenybiciklijét. A városon körösztül, az aszfaltúton hajtottam. Próbálgattam, váltogattam rajta a sebességet, élveztem, ahogy a kisebbről a nagyobb fogaskerékre ugorva enyhül a lánc feszülése, könnyedebben pedálozhatok. Csapta a homlokomat a szél, és a szép tavaszi délutánon minden villanykarón gerlék búgtak a szabadságról.

Hát persze, hogy elengedtem a kormányt! A két kezemet lógatva fütyültem vissza a verebeknek, tekertem, s az én új biciklim olyan egyenesen hasította a levegőt előre, mintha nem is küllős kerekeken gördülne, hanem habokat fodrozó vitorlás lenne. Úgy megszédített az öröm, a jókedv, hogy a Zárda előtti fák mögül kilépő rendőr előtt alig tudtam lefékezni.

Elég hosszan nézhette a mutatványomat. Amiket virtuskodok.

Köszönés helyett először megdicsérte a vadiúj szerzeményemet. 

A fejem búbjáig vörösen vártam, mi sül ki ebből. Annyit azért sejtettem, hogy jó vége nem lesz. A népmesék farkasának nyájassága mögött általában a végzet szokott meglapulni. A jugoszláv rendőr magyarul beszélt, mert magyar ember volt. Míg magasztalta a krómozást, a csinos csöngőt, egyre a zsebét matatta. Aztán megkérdezte, van-e nálam biciklikulcs. Tudják, olyan lapos fémdarab, amivel gyakorlatilag a kerékpár összes csavarja kezelhető. A megdöbbenéstől csak hebegni tudtam. Mi a frászt akar vele? Kulcsom nem lévén, úgy tett mintha a farzsebében lelt volna egyet, ám nem húzta elő. Tudod mit, mondta nekem csöppet sem fenyegetőleg, de a hangja komoly volt, rettenetesen komoly: látom, neked úgyis fölösleges ennek a biciklinek a kormánya. Leszerelem most, magammal viszem, te meg ezután hajtod úgy, ahogy az imént, ügyesen, kéz nélkül. Mit szólsz hozzá? Nem szóltam én semmit, csak a gerincemen futkározni kezdett egy hangyaboly. Bevillantak a szomorú képsorok, ahogy végigtolom a fél városon a kormány nélküli biciklimet. Már mardosott a szégyen. A következő pillanatban meg belegondoltam, mit kapok majd otthon, ha az új bicajt megcsúfítva hazaviszem… A közeg is érezhette, mi játszódik le gyerekfejemben, mert nem feszítette tovább a húrt. Gyengéden tarkón legyintett és eleresztvén még utánam szólt: máskor meg ne lássa, hogy kiengedem kezemből a kormányt! Ezt már csak elmenőben dobta utánam, mert úgy iszkoltam remegve hazafelé, mint tettének helyszínéről a gyilkosnak szokása. Otthon a fészerbe raktam a kerékpárt, és rákallantyúztam az ajtót. Bár minden délutánon ronggyal áttörölgettem, utána még napokig nem mertem rá fölülni.

Ez a legrégebbi. Az évek meg szálltak. Jó és rossz dolgok történtek, a rendőrökhöz fűződő tapasztalataim bővültek, olykor a tettlegességig is elfajultak, de most erről nem írnék, hisz egyenként is hosszú mesét igényelne minden pofon. Inkább a legújabbat. Erős alappal vélem ugyanis, hogy a hajdani meg a minapi esetnek akadnak tanulságai.  

2.

Az elmúlt hétvégén, egy tavasziasan napos szombati délelőttön disznóvágásra voltam hivatalos. 

Ilyen helyre gumicsizma vagy bakancs illik, meg a munkásruháink használtabbja. Ha véres lesz, kiég valahol a cucc, vagy ráfröccsen a forró zsír ne legyen kár semmiért. Ennek megfelelően kapkodtam magamra elrongyosodott öltözékem, és mivel késésben voltam, vadul tekertem a pedált, hogy csak úgy nyikorgott alattam a drótszamár. 

Merész ívben, nagy sebbel-lobbal vettem a Főutca végén lévő kanyart is, amikor a nagyáruház raktára előtt lesben álló közlekedési rendőr elé keveredtem. 

Amint észrevett, azonmód igyekezett megállást parancsolni. Hevesen hadonászott a táblájával, és bár a túloldali sávban karikáztam, majdnem a felezővonalig elém lépett. Kész csoda, hogy nem mentem neki.
Régi kliens vagyok. 

Gyanítottam mire föl az igyekezete, tanultam pszichológiát. 

A kinézet, a külcsín majdnem minden esetben befolyásolja a valakiről alkotott véleményünket. Olyan világot élünk, amelyben az első benyomás értékítélete sokszor egy nyakkendőn múlik. (Ezért annyi az öltönyös szélhámos.) 

A fiatal szerb közeg meg csak annyit látott, hogy halálos tempóban suhan feléje egy ápolatlan, szőrös, fölöttébb gyanús pofájú toprongyos alak, kiszolgált bekecsben, lobogó hajzattal, akit mindösszesen egy szál szemüvege próbál elfogadhatóbbá tenni, szerény sikerrel. Mert hogyha nem kukázni indultam, akkor csakis valami elfuserált értelmiségi lehetek. Ennek megfelelően bánt velem. Köszöntött, és kérdezte szerbül, ittam-e valamit? Meg is vidámodtam rögtön. Mivel az előző napon a szinte kötelező péntek esti kocsmázást éppen kihagytam, könnyű szívvel tájékoztattam, hogy sajnos nem. De jó okom van azt hinni, hamarosan bepótolhatom a mulasztást, lévén éppen disznóvágásra igyekszem. A rendőrnek arcizma sem rezdült. Vagy nem volt humorérzéke, vagy nem látott még ordenáré bácskai disznóvágást. Megint próbálkozott. Fújok-e szondát? Angyali nyugalommal vontam vállat. Felőlem! Nem lehetett nagy hazardőr az ifjú posztos, drága mulatság, ha bukja a pipát, esetleg hiánycikk az egyszer használatos szondasíp, mert a ketyerét hamar visszadugta gelebébe. 

Nem úsztam meg, talált fogást rajtam. 

Fölcsillanó szemmel rákérdezett, nálam van-e az igazolványom?

Na mármost: Szerbiában a törvény értelmében MINDIG hordani kell magunkkal a személyit. Ez az őrült törvény vonatkozik a strandolóktól kezdve a temetési menetben ballagókig – mindenkire. Még a disznótoros kolbászt töltőkre is.  Az igazolványom a szebbik kabátom zsebében maradt. Cirka negyvenöt eurós (5000 dinár) ilyenkor a bírság. Mégis csak vétkeztem.
Igaza lett az ifjonc egyenruhásnak.

Azaz: igaza lehetett volna. 

Ha a körülmények nem olyanok, amilyenek. 

Mert a legfrissebb hírek szerint a szülőföldemen naponta immáron megint százak igyekeznek úti okmányok, papírok, a legelemibb dokumentumok nélkül a határsávba, teljes illegalitásban, törvénytelenül, hat-hét országon átcsörtetve. S míg nekik kijár a szép szó, sajnálják, egyesek még pátyolgatják is őket, addig nekem, ötutcányi biciklizést sem lenne szabad identifikációs igazolás nélkül megtennem. A városban, ahol negyvenöt éve élek. A városban, aminek minden szögletében ismernek…
Erősen türtőztetnem kellett magamat, ne kezdjek el vele vitázni. Kit, kiket kéne számon kérnie. Ki a legnagyobb talány Magyarkanizsán?! A bennünket ellepő jövevények sáskahada? Az én személyem?! Netán az övé, a valahonnét ide vezényelt, magyarul sem tudó gyakorló rendőr-járőré?
Ki itt az idegen, a Tisza mellett?!
Valamit átérezhetett a bennem dúló indulatból. 

Némi tanácstalanság, feszült másodperc után intett, elköszönt, elengedett.

Elmenőfélben a régi szovjet vicc poénja járt a fejemben: „…és szépen visszagurította a gyerekeknek a labdát. Pedig Sztálin elvtárs közéjük is lövethetett volna!”

A régi és az új rendőr-sztori tanulságait ki-ki maga elemezheti. Nem tudom, van-e értelme. Ha igen, annyi bizonyos: meddő dolog meggyőzni magunkat az ember és a törvények viszonyában fönnálló igazságosságról. Az nincs. 

Emberségesség viszont itt-ott, azért még van.

Pk