A VALÓSÁG NEVŰ NAGYBÁCSI

Hátsó udvar - rajzom

A LÁTNOK

“Az emberek kezdenek büszkék lenni rá, hogy nem szoktak gondolkodni. Egy ismerősöm olyan fölénnyel és lenézéssel bizonyítgatta nekem, hogy ő nem ért engem, mintha ez reám nézve volna megszégyenítő és nem őrá nézve.” Ezt a mellbevágóan igaz idézetet elolvasva először azt hittem, egy nagyon okos, kortárs gondolkodó látja így a jelenünket. 

Döbbenettel jöttem rá, mikor keletkezett a szöveg. 

Karinthy Frigyes írta.

A VALÓSÁG NEVŰ NAGYBÁCSI

Elnézegetem ezeket a fiatalokat, és sokszor kiráz a hideg. 

Mi is ilyen demagóg dumával megvezethető, ostoba nyikhajok voltunk ennyi idős korunkban? És sajnos - tisztelet a kivételnek - nagyjából igen. Visszaidézve mindez a gimnáziumi éveim végéig tartott. Utána a katonaságnál már gyanús volt az is, ami nem gyanús, aztán, amikor elkezdtem dolgozni, szép lassan az élet megtanította, mi a tényleg igaz, és mi az, amit csak el akarnak hitetni az emberrel. 15 évesen kezdtem lázadozni. Azt hiszem, úgy 25 éves koromra kinőttem. Megfésülködtem, rendes ruhát öltöttem és munkába álltam. A nemes, de terhes önállóság helyre tette a dolgokat. Így volt, és így lesz ezután is. 

 

MÉDIA

Budapesten az utcán hőbörgő, önjelölt partizánok demokráciát és sajtószabadságot követelnek. 

Kezdjük a végéről. 

A baloldali hangadók szerint a magyarországi sajtó nem szabad, mert a kormány leuralta a médiát, túlsúlyban van a Fidesz. 

Hogy mindezt azonnal cáfolják a statisztikai adatok, alig számít. A vezető földi tévéadók és a népszerűségi élbolyban lévő online híroldalak is rendre a baloldalhoz vannak becsatornázva. (Ne várja el tőlem senki, hogy felsorolásba kezdjek.) A nyomtatott sajtóról pedig csak annyit, nézzenek szét a legforgalmasabb önkiszolgálók újságos standjain: sokszor a látszatra sem ügyelve szinte kizárólag ellenzéki hangvételű napilapokat, magazinokat forgalmaznak. Valaki elmagyarázhatná az aggodalmaskodóknak, hogy például 2010-ben a Fidesz úgy tudott kétharmaddal nyerni, hogy volt egy szem kábeltévéje, egy heti- és egy napilapja. De minden más a szabadelvű-baloldali tengely ellenőrzése alatt állt.

Az összes televízió, az összes rádió, az összes napi-, heti- és havilap, a megyék regionális újságjai mellett - országos szinten talán egy-két kivétellel - az összes színház, az összes művelődési intézmény mintegy 90 - 10 százaléknyi arányban az akkoriban regnáló balliberális elithez húzott. Ehhez a konstans szembeszélhez képest úgy tudott diadalmaskodni a Fidesz kétharmaddal, hogy Forró Tamás féle besúgók kérdezgethettek, vagy inkább faggathattak a tévében, és Aczél Endre volt az újságírás morális mércéje, míg Bolgár György az objektivitás netovábbja. 

Szóval, milyen „kiegyensúlyozatlan médiaviszonyokról” beszélnek mostanában? 

Majd ha 45+20 évig minden poszton mindenhol jobboldali kötődésű emberek ülnének, akkor is csak esetleg egálban lennénk. Ám mivel ez nem valószínű, és épeszű ember ilyesmit nem is akarhat, marad az eredeti felállás, hogy "az M1-et senki sem nézi", a falvakban élő fogatlan és iskolázatlan magyaroknak meg Rogánék zsilipelik az internetet, külön Fidesz kommandó kapcsolgatja a Facebookot. 

A záró bejegyzést a demokráciának szántam. Platón a demokráciát a csőcselék uralmának nevezte, a monarchiát tartotta a legjobb államformának. Ha elkutyulnak a választók, akkor az elit is elkutyul. Az lehet a köztes, helyénvaló megoldás, amit Rómában is alkalmaztak: voltak a szabadok és a szavazati joggal rendelkező állampolgárok. Az állampolgárságot általában katonai szolgálattal, vagy örökléssel lehetett kiérdemelni, ami a szavazati jogot is jelentette. Mivel ma már más a helyzet, mert nincsenek rabszolgák, a saját tapasztalatomat osztom most meg: a jogállamiságot, demokráciát féltőknek ajánlom, sétáljanak egyet szivárványos, LMBTQ-kitűzős, vagy Tisza Párttól bizniszelt trikóban: aligha fog történni bármi. Aztán a kaland kedvéért tegyenek egy kört Fideszes pólóban is... Örülni fognak, ha csak beszólásokat kapnak, egyéb inzultus nélkül megússzák. 

Itt tartunk most, a demokratikusnak nevezett 2025. esztendő április havában. Angliában, akinek arra van igénye, egy sírkővel is összeházasodhat. 

Mert ez olyan természetes.

Csak ebben a Fidesz diktatúrában nem engedik neki.

PÁPAVÁLASZTÁS

AGÓNIA

Jugoszláviában születtem, ott éltem húsz évig. Aztán 1990-ben más ország állampolgára lettem, pedig nem költöztem sehova. Harminc éves koromig - közjogilag - ha jól számolom, vagy három különféle állam polgára voltam (JSZSZK, Szerbia és Montenegró: "Kis-Jugoszlávia", majd Szerbia), és még mindig ugyanott laktam. Amit tudok, azóta is mélyen vallom: a néhai Jugoszlávia Szlovéniától a Macedón határig kicsiben ugyanaz volt, mint most az Európai Unió. Tényleg. Fejlett és fejletlenebb részek, politikai-etnikai kuszaság, más-más történelmi háttér, másmilyen gazdasági erővonalak és kisezer egyéb fontos tényező, amiket a különféle érdekekkel szemben csak a szocialista diktatúra ereje tartott egyben. Lehet szépíteni, de fölösleges. Másként ez nem megy. És mivel az EU képtelen erős kézzel a rendpártiságot szavatolni, hisz az erre irányuló közép-európai, vagy a magyar törekvéseket is csak gáncsolni tudja, borítékolhatóan szét fog esni, akárcsak a volt Jugoszlávia. A pénz, a jólét semmit sem ér, erő, akarat nélkül.

Nagyon egyszerű, plasztikus példa, ha az igazamat akarom bebizonyítani egy EU-rajongónak, számos alkalommal húztam párhuzamot a házasság, és az Unió között. Ha két ember, ha sok ország kapcsolatát pusztán gazdasági szempontok alapján kötjük össze, a bukás eleve szavatolt. A pénz nem elég összetartó erő, márpedig az Unió egy szén és acél közösségként cuccolt össze, majd gazdasági társulásként folytatta.  Mára a debil és önsorsrontó vezetői politikai alapon igyekeznek egyben tartani, irányítani: csakhogy ez kontraproduktív. Minél jobban erőltetik a központi akaratot, annál nagyobb lesz az ellenállás a szuverén országok részéről. Azok is ki fognak farolni ebből a kényszerházasságból, akik most még kussolva tűrnek, sodródnak inkább. Be fog telni a pohár. Lesz Európa, talán lesz valami laza szövetség is, de ez a mai formája tarthatatlan és végtelenül káros. Pont mint a régi Jugoszlávia: ugyanazok a szimptómák Brüsszel tájékán. Egyszer már átéltem. Ismerős a döglődés.

PARÁDÉ

Május 9-ére már suvickolják az orosz csizmákat. Moszkvában külön gondossággal takarítják a Vörös teret, katonai parádé lesz, nyolcvan éve ért véget a II. világháború. A média terheltebb fele versenyezve a nyugati mainstream politikummal aggódva jajong, vajon ki lesz ott az ünnepségen, kivel fotózkodik Putyin és kivel nem.  Felemelt ujjal mutogatnak Budapest felé is. Elképesztő ez a pimaszság. Nagyon dühítő, mikor mások akarnak belepofázni a mi dolgainkba, mások kritizálják egy szuverén ország vezetésének a politikai döntését. Nem hinném, hogy Orbán ott lesz Moszkvában, de az majdnem biztos, képviseleti szinten Magyarország igenis részt vesz a ceremónián. Kinek mi a baja ezzel? Rosszul tudom, nem a Vörös Hadsereg nyerte meg a II. világháborút, nem ők rúgták be a berlini bunker vasajtaját? Mert előfordulhat, hogy rosszul tudom, Virág elvtárs, ideológiailag én nem vagyok képzett... Ha viszont a Szovjetunió és a szövetségesei győztek nyolcvan éve, illik megtisztelni őket legalább egy jelképes állami delegálttal. Nyugi, garantálom, hogy a lapító némaság dacára lesz ott német küldött is.

BUKTA

Schiffer András nagyszerű tanulmányát olvasom a brüsszeli parazita elitről, miként herdálják el az Unió maradék hitelességét. A liberálisok, vagyis a napjainkra átpúderezett kommunisták mindig azt hirdették, hogy kiválóan be tudják osztani más pénzét, állandóan mások zsírján élősködtek. Aztán mégsem sikerült a gazdasági csoda: rendre csődbe vitték a rájuk bízott bármit, legyen az intézmény, vagy épp egy egész ország. Rükvercben Robin Hoodok, az aljasabb fajtából: ők a szegényeket is előszeretettel fosztják ki, és sosem adnak vissza semmit. Lépcsőházi effektus, utólag még idebiggyesztem, mert kikívánkozik belőlem: akkor lesz igazán jó Magyarországnak, ha a Fidesz politikai ellenzékét legalább ilyen Schiffer kaliberű figurák fogják vezetni. Hogy ez mikor következik majd be, egyáltalán lehetséges-e, na, az egy jó kérdés marad.

PÁPAVÁLASZTÁS

A sokadik szenzációs cikk lihegi, mekkora esélye van egy magyar pápának. Készségesen elismerem, egyházpolitikailag és történelmileg is hatalmas magyar siker lenne, de aligha lesz: legalábbis személy szerint kételkedem Erdő Péter bíboros úr megválasztásában, ne legyen igazam. 

Kicsit úgy lennék vele, mint Kertész Imre irodalmi Nobel-díjával. Jó, hogy kaptuk, de...

MINDENNAPI PANASZUNKAT

Elég sok mindent láttam a világon. Jót is, de rosszat is. 

Az előbbit elraktároztam az emlékeim ládafiába, míg az utóbbiakat igyekeztem nem elfelejteni, de hátrébb tolni az agyam sötétebbik, pókhálósabb zugába, mert míg a jó dolgok segítő szándékkal inspiráltak, a rosszak minden esetben csak terheltek. 

Emiatt a rosszat még fölemlegetni is ódzkodom. 

Jön az magától, kéretlenül: minek a falra festeni? 

Ha a híradások iramodnak velem szembe, ha másokat hallgatok, óhatatlanul beszüremlik az életembe a sok gonoszság, a sok baj. Nem kell hozzá különösebb fölismerés, mérgezi a lelket mikor csak ezzel foglalkozunk. 

Ilyetén hosszú ideje vallom, a háború nem Ukrajnában dúl, hanem bennünk, emberekben. Ukrajna, Szíria, Vietnam, Irak, vagy Jugoszlávia tragédiája ennek csak a következménye, a kivetülése.

Próbálok hát derűs képpel mászkálni. Szlalomozva kerülgetem a problémákkal együtt a problémás embertársaimat is.

De még ezzel a tudatos elővigyázatossággal is folyton elképeszt a magyar mentalitás egyik legbizarrabb jellemzője, a nyavalygás.

A nagy magyar panaszáradat a kútmérgünk.

Le kellene számolnunk ezzel a kóros, beteges elégedetlenséggel!

Nekünk semmi se jó!

Valamiért a kákán csomót kereső nemzet vagyunk, sajnálom.

Nehéz megértenünk, hogy hálásnak és sokkal elégedettebbeknek kellene lennünk. A világ felső egy harmadához tartozik az ország: van termőföld, van víz, vannak ásványi kincsek, gyönyörű magyar vidékek váltogatják egymást, van egy példátlanul színes és egyedi történelmünk, a hagyományaink tárháza gazdag és értékes, a milliós szókincsű, rokontalan nyelvünk egy tünemény, és a sporttól kezdve a kultúrán át a tudomány minden szegletéig más népek bámulva tekintenek fel ránk. A városainkban villanyvilágítás és mindenféle fűtési technológiával együtt a modern kor számos vívmánya biztosítja a kényelmünket. Aki akar, dolgozik. Szinte mindig, mindenhol akad munkalehetőség. Ehetünk, ihatunk, utazhatunk, szabadok vagyunk.

Ezzel együtt tényleg minden téren - beleértve az egészségügyet, a közösségi és egyéb közlekedést, az oktatást, a közbiztonságot, a vidék Magyarországának infrastruktúráját, vagy a telekommunikációt -, attól sokkal, de sokkal jobban állunk átlagosan is, mint ami a világ alsó kétharmadának, vagyis közel nyolcvan százalékának megadatott. 

Mégis megy a vinnyogás.

Ha a nemzet karakterológiáját veszem, szoktam volt mondani, nem biztos, hogy a magyarságnak jót tett az évezredes osztrák szomszédság. Földrajzilag, ugye, itt van a hónunk alatt Ausztria, ami történetesen a világ jóléti államainak élbolyában virít.

(A legkívánatosabb, legélhetőbb városok toplistáján Bécs rendre az első ötben végez. A késes és egyéb terrortámadások valószínűleg csak színező adalékok, fokozzák a világpolgároknak a város iránti rokonszenvét…) 

A sógorokat rendes háború évszázadok óta nem dúlta. Utoljára a mi Mátyásunk sarcolta Bécset, ami akkortájt egy fapalánkos, füstös juhakol volt egy középszerű váracska tövében. Később áthaladtak rajta ilyen-olyan hadak, de az osztrákok ezt ugyanolyan méla közönnyel nyugtázták, eszük ágában sem volt ellenállni. Legfeljebb integettek az idegen seregeknek, ha meg nyitott Mercedesben jött a hódító, tömegével lendítették magasba a jobb karjukat, és virágesőt szórtak a piktor kocsija elé. Aztán mindezt letagadták. A háború után sóhajtozva bizonygatták, Mozart osztrák volt, Hitler meg német, és az sem zavarta őket, hogy ennek pont a fordítottja igaz. 

Szépen bezsebelték a Marshall-segélyeket. Mikor a második világháború után bő tíz évvel megint szétlőtték Budapestet, az osztrákok egy újabb korsó sört rendeltek. És azóta is vígan elvannak. Igaz, a világ néha értetlenkedik rajtuk, népszokásukká lett, hogy évtizedekre pincébe zárják és erőszakolgatják a családtagjaikat, de van az a jólét, ami minderre fátylat borít.  

A kedélybeteg magyar polgártársnak elég egy pillantást vetnie a Lajtán túlra, máris dől belőle a panasz, ott minden mennyivel jobb. Bezzeg keletebbre, délebbre nem szokás tekinteni, pedig például “Bezzegromániában” még lepratelep (!) működik a Duna deltájában, és a szomszédaink jó részénél nem nő fel egy nemzedék sem polgár-, vagy lokális háború nélkül.

Nem tudunk örülni a kevéskének, annak, hogy hála Istennek, ez VAN. 

Illúzióim nincsenek: a most felcseperedők is ebben az átkos örökségben szocializálódnak. És tartok tőle, igények, vágyak tekintetében felülmúlják majd az előző nemzedékeket. Ilyen világban élünk. 

Egy biztos: változtatnunk kellene az önképünkön. 

MAGYAR DILEMMA

Dilemma

Eleinte hüledeztem rajta, hogy lehet egy ilyen jellemtelen, nyilvánvalóan pszichopata fazonnak ekkora népszerűsége? 

Aztán, mint jelenséget kezdtem vizsgálni ezt a Poloskás elmebajt. Ha elvonatkoztatok a szektavezér szemmel látható emberi gyengeségeitől, ha pusztán a tömegpszichózis okait nézem, máris világos, mitől ájul el a magyar választópolgárok bizonyos hányada.

 

1. Ezekből a Fidesz ellen pattogó prolikból mindig volt egy méretéhez képest hangos, hőbörgő réteg. 

2. Bő másfél évtizede, nagyjából Gyurcsány zsákutcás visszatérési kísérletei óta az Orbán-fóbia akut idegi becsípődés egy minden vágyát vesztett, csalódott népségben, akik képtelenek feldolgozni a ciklikusan bekövetkező kudarcaikat. 

3. Az egyéni sikertelenség legkézenfekvőbb gőzeresztő szelepe, a hibáink másra hárítása, vagyis az aktív ellenzéki hangoskodás: mindenszarizmus, sosejó, O1G, bezzegromáinia stb. 

Nos, EZEKNEK valóban egy fröccsöntött messiás kell. Az sem gond, ha részeges, vagy összemindenezve az ülepe. Nagy baj ez az országra nézve? Aligha.

Szerencsére a normális többség is el szokott menni szavazni. 

Ha jól számolom, az országgyűlési választásokon negyedszer verte agyon a Fidesz az ellene újrázó, amőba módra folyton átalakuló, a lényegét véve viszont változatlan összetételű kompániát. Rendre azt látni: az urnák előtt ciklikusan csődöt mond a magyar ellenzék tudománya. Mi ennek az oka? Egyszerű: ilyen, ennyire impotens egy banda. Csak a hangerő, csak a sivalkodás, az megy, azt szépen tudják. Pártot építeni, talpalni, szervezni, napi szinten egyeztetni, tagságot verbuválni, alapszervezeteket hozni létre a semmiből viszont büdös nekik. Poloskának egy sufniba van regisztrálva a Tiszás székhelye. Tisztességes ember egy ilyen trehány cég kilincsét se fogja meg. 

Ennek dacára zakatol a hergelés, a káoszba taszítás, az agresszió fokozása. Ez járja a Fröccsöntött Messiás összetarhált zászlaja alatt. Érdemi munkát, normális párbeszédet, valamire való épeszű javaslatot, konstruktivitást ne is várjunk tőlük. Piramisjáték szerű politikai megbízatás az egész Tiszás jelenség, külföldről finanszírozott alakokkal. 

Teljesen mindegy, hogy az első emberük fekvőtámaszt csinál a színpadon, vagy diszkós nagylányok öle alatt csúszik-mászik révülten. 

Mi a vádja, mi a hívó szó? A kormány ragaszkodik a hatalomhoz. A kiskésit! 

Nézzük a dolgok lapját-fonákját, akkor ki ragaszkodik a stallumhoz? Az, aki irányít egy országot, jövőképpel, hosszútávú tervekkel, vagy az, aki csak sodródik, és a biztos veresége tudatában pusztán arra ügyel, ki ne bukjék a parlamenti patkóból, megmaradjon a mentelmi joga, esetleg "a világ legnagyobb kamu állásában" tömhesse a zsebeit? 

Nem áltatom magamat, Szerbiában is hasonló a helyzet. Kérdezik a tüntetőt, Vucsity helyett mégis kire bízná az országot? Mindegy, csak ne ő, ez volt a válasz. Pont mint Budapesten: O1G és annyi. Se jövőkép, se elképzelés, csak a nyers indulatok. Az újvidéki tragédia már régen csak ürügy. 

Ugyanaz, mint George Floydnál, a BLM. Az összes eszement ideológia képviselőjének kellett egy gyúanyag, amire lobbantani lehetett a folyton elégedetlenkedőket: magyar földön Tiszás csőcseléknek hívják a mindenszaristákat, Szerbiában meg a szélsőliberális mainstream szeretne a hatalomhoz jutni, de nem ám választásokon (mert azt rendre elbukják, és el is fogják bukni), hanem "utcai revolúcióval", mert a demokrácia, a többségi népakarat ennek a rétegnek sosem jelentett semmit. Nekik addig van csak demokrácia, kánaán, amíg ők diktálnak hatalmi pozícióból. 

Ezért látni, hogy tizenéves, anarchista ifjak kólót járnak a júgónosztalgiás tanáraikkal, egy rakat kommunista meg punk együtt gajdolják harmonikaszóra a Bella ciao mozgalmi nótát. Úgy próbálják beállítani, hogy ez az új Otpor. Csakhogy az eredetileg Milosevity tényleg diktatorikus rezsimje ellen harcolt. A mai vágyvezérelt örökösök meg egy demokratikusan megválasztott kormányt akarnak külföldi pénzekből, külföldi parancsra megbuktatni.

Tót DAC

A hétvégén a dunaszerdahelyi csapat Pozsonyban rúgta a bőrt. Kettő-kettes döntetlennel végződött a derbi. A fővárosiak az utolsó percekben egyenlítettek, pedig - a magyar kisebbség csapatának mondott - sárga-kékek végig két góllal uralták az egész pályát. Tehát izgalmas meccs lehetett. 

Mégsem a játék miatt emlegetik a találkozót. 

A mérkőzés kezdetén ugyanis a Slovan szurkolói a magyarságot gyalázó hatalmas molinót feszítettek ki. Volt azon minden, ami egy összedrótozott fejben elfér: Magyarország mint Mongólia, az ellencsapat mongol játékosai között valami furcsa logikával két Fradi focista is helyet kapott az iskolapadban, a táblánál pedig egy Slovan mezbe és kék símaszkba (!) bújt önérzetes tót drukker pálcával, vagy inkább bottal szemérmes inkognitóban magyarázta a "mongol" nebulóknak, mi fán terem Szlovákia. 

Hogy még egyértelműbb legyen az üzenet, betűkkel is megtoldották a molinót. 

Az öles szöveg, amolyan "tudjuk, ki az úr a boltban" stílusban hirdeti a kortárs szlovák írásbeliség ötlettelenségét. 

Előrebocsátom, nem vagyok egy nagy foci szakértő, de azt látom, hogy a bunkóság nem ritka kísérője a mérkőzéseknek. Hogy némi önkritikát gyakoroljak, tapasztaltunk már magyar bajnokin is tahó megnyilvánulásokat. Istenem, ilyen a sport, a szurkoló szurkolni megy, nem bölcsész továbbképző teadélutánon elmélkedik, hanem kiadja magából a gőzt. 

Hogy a tót szomszédok mit eresztenek ki, más kérdés: elég beszédes, hogy egy vendég csapat 11-ének és a maroknyi ellendrukkernek kell bizonygatniuk, mennyire otthon érzik magukat a saját bőrükben. A sötétedéskor erdőben hagyott kisfiú is betojva fütyül leghangosabban. Viszont az efféle kiskamaszos tót emberkesésre a legjobb válasz, ez a nemes méltósággal megfogalmazott reagálás. Át kell nézni fölöttük, így helyes. Ez idegesíti őket legjobban. Világ életükben nagyobbnak akartak látszani attól, amik, csak hát valahogy sosem sikerült nekik. Mindent lenyúltak: országot, hagyományt, címert, történelmet... 

Ennek kapcsán egy vallomással tartozom. Nagyon röstellem, de valahányszor fölcsendül a tót himnusz, sosem állom meg nevetés nélkül. Nem tehetek róla, régi kedves emlék. Magyar nótaként a Dénes bácsi minden este elmuzsikálta a Piroska vendéglőben.

Tót atyafiak

HAZÁTLAN BITANGOK

HEGEDŰSNÉ

Kicsit korán startolt a kampány, ha engem kérdeznek, felőlem ráért volna szeptember-október tájékán elkezdeni, hisz pont egy év van a 2026-os magyarországi voksolásig. De mivel a tét túl nagy - mert bár sosem volt érdektelen, ki irányítja az országot... - lényegében az utóbbi két szavazást már sorsdöntőként éltük meg. 

Egyrészt presztízs volt a pártokra nézve, amiből rendre a Fidesz jött ki diadallal, a balliberális oldal pedig gyászmunkában próbálta újraszervezni önmagát.
Másrészt a győzelem élet-halál kérdéssé vált mostanára, és nem a politikai hatalommal járó egzisztenciák miatt, hanem konkrétan a haza, a nemzet jövőjét illetően, mivel Brüsszel révén kaptunk egy új Moszkvát. 

Én nagyon tanácstalan lennék, ha az EU elitje nem ilyen lenne, amilyen: bizony, nehéz feladatot róna a Fideszre. De mivel az Európai Unió vezetéséből heti szinten biztos leszállítják az újabb bicskanyitogató botrányt, a magyar szavazók szeme már régen kinyílt a trükkjeikre. 

A sok gazemberség között a Tisza EP-képviselőnője csak egy epizód, bár kétségkívül dobogósra sikerült a hazaárulása.
Ezután - szerintem - semmi mást nem kell csinálnia a Fidesznek, csak innét kezdve minden fórumon kihangosítva idézzék Dollár Kinga beszédét, lehetőleg úgy, hogy Poloska álságos és hazug kórházlátogatásos képsorait a Dollár Bringa nagyasszony dumája alá keverik. Tetejébe a talján pornódíva is beállt Poloska mögé - vagy fölé?, ki tudja? -, ez a csávó bizonyítottan szeret női lábak alatt csúszkálni. Most lesz rá alkalma.

SZOLIDARITÁS?

Korábban már írtam, érteni vélem a kormány stratégiáját, ezt a megengedő hozzáállást: a demonstrálók önmagukat járatják le, hadd égjenek szénné a választópolgárok előtt. (A minapi hídfoglalós szónokokat elnézve, Orbán Viktornak egy pohár meleg tejet sem kellett meginnia lefekvés előtt, édesdeden alhat: ezektől fölösleges tartania.)
Mindazonáltal van egy pont, egy vörös vonal, ami után a nép nevű szavazótábor normális többsége joggal várja el, hogy a hatóságok szerezzenek érvényt a TÖRVÉNY minden paragrafusának. Egy buszsofőrt nem piszkálunk vezetés közben, nem uszítjuk a postásra a kutyát, nem lökdössük a villanyóra leolvasót: nem zavarjuk a HÍR TV tudósítóját. Aki ezzel szembemegy, azt rács mögé kell dugni. Ilyen egyszerű. A magyar közvélemény elvárja az ügy gyors és hatékony felderítését, a bűnösök megbüntetését. Egyúttal legyen ez precedens a jövőre nézve: ha rendőrre emel valaki kezet, le kell törni a kezét. Ha riporterre, ha közszolgára - akkor is.
Ezzel együtt van bennem egy adag kíváncsiság, hogy a jobboldali média fogyasztóinak felháborodásán túl vajon a szakmai szolidaritás mikor fog felderengeni a "független-objektívek" szerkesztőségei táján?
Vagy a balliberális oldallal szimpatizálókkal együtt ők is pont olyan kárörömmel elegy tahó elégtétellel nyugtázták, hogy lincshangulatban kellett tudósítani a kollégájuknak?! Nem mellesleg egy törékeny fiatal nőt lökdöstek, inzultáltak… Ezügyben viszont várom Mérő Vera meg a többi harcos amazon elítélő nyilatkozatát is. Tudom, hiába várom. Hisz ahogy szerintük jobboldali humor nem létezik, jobbos észérv sincs, úgy a nemzeti érzelmű, más véleményen lévő se vehető emberszámba. 

És ezek hörögnek, mihelyt valaki poloskázós poénokat szór, mikor ettől vaskosabb minősítést is megérdemelnének. 

HÍDEMBEREK

Dühöng a céges társam. 

A munkából hazafelé a belvároson keresztül vinne az útja, de mivel az Andrássy úti homoszexuális parádét tiltó rendelet ellen demonstrálók ismét lezárják Budapest legforgalmasabb hídját, alighanem jókora kerülővel és késéssel jut csak otthoni vacsorához. 

Sokan teszik fel a kérdést: mégis, meddig kell ezt tűrni?

Mikortól számít valami a szólás szabadságának, meddig terjed a szabad gyülekezés joga, és a teremburáját, ugyanők által hol kezdődik az egyéni szabadság, például mások - a demonstráción kívülállók, netán azt ellenzők - mozgásszabadságának a korlátozása? 

Mi számít? Az utcai hőbörgés hangereje, vagy a helyi, és az országos választói akarat érvényesülése? Kétszáz félrészeg, viszketeg provokátor véleménye mivel mérvadóbb a csöndös, milliós többségétől? 

Jó kérdések... 

Biztos vagyok benne, minden Hadházy megmozdulás eggyel több szög lesz a saját politikai koporsójába. 

Csak engedjék tombolni őket! 

Hadd zárjanak le hidakat, bénítsák meg a fél várost, idegesítsenek, bosszantsanak milliónyi lakos! Így legalább azok is okádják majd őket, akik korábban beszavazták ezt a csürhét a budapesti és országos vezetésbe. 

Nem titkolom, sokakkal egyetemben nekem is viszket a tenyerem. Többedmagammal egy huszáros roham pofonzivatarával szívesen szétzavarnánk őket, de tudjuk, pont ezért kelletik magukat. 

Mindazonáltal nem bátrak ezek, hanem hülyék, akik menten visításba kezdenének, mihelyt egy értelmes ember rájuk emelné a kezét. 

Aztán ha véletlenül tényleg lesz olyan elkeseredett, hazaigyekvő honpolgár, aki párthovatartozás nélkül pofán ver egy-két útonálló macskajancsit, előre kész a leirat, egyből azt fogják ordítani Brüsszelnek-világnak, hogy itt Magyarországon "BÁNCSÁK" a haladó erőket, "DITTATÚRA" van! 

Irgalom anyja ne hagyj el! Küldjék az ENSZ-csapatokat, rögvest!

Bennünk tudatosult, a stratégiai nyugalom erény. A hisztéria pedig már rövid távon sem kifizetődő, ahogy az erőszak sem. Mondom, pont ez utóbbit, a káoszt áhítják. Nem ellenállók ezek, hanem frusztrált kamaszok. Tőlük nem szabad felvenni a kesztyűt.

Úriember a csőcseléken átnéz. 

Viszont alappal hiszem, gondolom, a folyamatos kihágások egyszer meghozzák a gyümölcsüket, és eljön hamarosan az a pillanat, amikor Hadházy, meg a többi szarházi nem ússzák meg pénzbüntetéssel, bíróság előtt fognak felelni. 

És innét kezd majd érdekes lenni a történet.

A NULLADIK NAPON

Végignéztem egy új amerikai sorozatot. 

Politikai thriller, és ezt a műfajt kedvelem, mert nem a patakvér látványával szédít, inkább a színfalak mögötti drámát-tragédiát hozza kamera közelbe: feltéve, ha jó a széria, és nem pusztán valami fölkapott eszmei áramlatban sodródik a történet.

Kicsit fáztam tehát, mikor belekezdtem. Mégiscsak egy hollywoodi produkciót látok majd, ráadásul kevéssel a valós elnökválasztás után debütált a sorozat, egy raklapnyi Demokrata Pártnak elkötelezett sztár szerepel benne, vérmes reményeim nem voltak.

Aztán mégis megtetszett a Zero Day.

A mese dióhéjban: a családi tragédiája miatt nyugállományba vonult amerikai elnököt váratlanul visszakönyörgik egy fontos feladatra, az ország elleni legnagyobb terrortámadást kivizsgáló testület vezetésével bízzák meg. Az ex-elnöknek hamar be kell látnia, a küldetése bonyolultabb, nagyobb veszélyekkel jár, mint azt hitte volna. Máról-holnapra az agg prezident egy összeesküvés kellős közepén találja magát.

Rólam nehezen lehet elmondani, hogy Robert De Niro kései alakításáért rajonganék. A gagyi komédiás szerepeiért sokat kárhoztattam, de most valami egészen jó sült ki az öreg színész főszereplésével. 

Persze, egy csomó áthallás van az epizódokban. A milliárdos tech-guru a bézbólsapkában egyértelműen Musk női megfelelője, De Niro az elhülyülő, de nemes lélekkel felvértezett Joe Biden halvány célzata, a fekete elnöknő a korábban vágyott Michelle Obama bazári dublőrje, ahogy a titokgárda kenyai származású főnöke is csak egy Barack Obama áthallás, hadd ne soroljam tovább. 

Ettől eltekintve élveztem a sorozatot, és örömmel vettem, hogy csak ennyi áthallásos propaganda elemmel sikerült megúszni – ezúttal. Viszont a vége felé jóval fifikásabb csavart vártam. Nagyobbat is szólhatott volna a csattanó, ha a filmeseknek van merszük tovább boncolgatni a volt elnök pszichés állapotát, meg a CIA-s kapcsolatát... A másik megjegyzésem: borítékolni mertem volna a fő gonoszt körülbelül a széria középső felétől. Nem írom ide kicsoda. Aki az elmúlt évtizedben nyitott szemmel járt a világban, annak úgyis nyilvánvaló lesz a negatív figura kiléte.

Csak a szépre emlékszem alapon megpróbáltam felidézni De Niro szerethetőbb korszakát. 

Az igazán nagy alakításai: A szarvasvadász, Taxisofőr, Dühöngő bika, Éjszakai rohanás, Misszió, Volt egyszer egy Amerika, Keresztapa, Angyalszív... (Hirtelen ennyi jutott eszembe, de kétennyit is írhatnék.) És ezeknek a filmeknek az egyik kivételével (Éjszakai rohanás) a jellemzőjük, hogy messze vannak a habkönnyű komikus műfajtól, klasszikus, örökbecsű alkotások és maradandó színészi teljesítményt mutatnak fel. Írtam volt máshol: De Niro közéleti szerepvállalása nekem is irritáló, tahó. 

A saját művészi (és emberi) mítoszát rombolta le. Ettől függetlenül engem jobban zavar(t), hogy vénségére ZS kategóriás mozikban grimaszkodott csupán. Kár lenne a filmművészi kvalitását a politikai naivitásával összekutyulni. Cserhalmit se a politikai-erkölcsi magatartásáért kedveltük, ellenben mindig ő marad a Keselyű taxisofőrje.

BETEG VILÁG

A rajzom ezúttal nem illusztráció

Isten kegyelméből fordulatos és mozgalmas életem egyik újabb epizódjának ismérve lett, hogy mind sűrűbben járok színházba. Magamtól nem mentem volna: ezt belátom. Beismerem.

Mikor mehettem, jobbára akkor is kihagytam. Furcsán hangzik, egyik alkalmat se bánom.

Ha kérdezik miért, mindig el szoktam mondani, immáron ódzkodok a kortárs színházi produkcióktól.

Régtől rá kellett döbbenjek, nem nekem lettek kitalálva. Természetesen általánosítani nem akarnék, a távolabbi és a közeli múltban is akadt, láttam majdnem kifogástalan produkciókat, amik után elragadtatással tapsoltam. De ezek ritka gyöngyszemek voltak. Sajnos az esetek többségében kiábrándultan fixíroztam a legördülő függönyt.

A csalódás még hagyján! Volt, amikor háborogtam, volt, hogy dühös lettem, olykor fölidegesített a darab. Viszont a legsilányabbak után már csak az undor maradt: el is ment a kedvem a színházazástól.

Röviden összefoglalom.

Nem szeretem a didaktikus előadásokat.

Azt tartanám kívánatosnak, hogy elsősorban a néző egyéni szemszögéből adódó értelmezését hagyják szabadon. Utána következhet a darab szerzőjének, vagyis az előadásnak az üzenete, legvégül pedig a rendező mondandója.

De hát ma minden visszájára fordított. Miért lenne a színház kivétel?

Éppen emiatt a fonák módi úgy igazítja a dolgokat, hogy általában a darab rendezőjének a koncepciója a vezérsík. A rendező víziója a kinyilatkoztatás. Ezt megtoldva az előadásba visszamenőlegesen beleszuszakolnak egy csomó “korszerű” ideológiát, nem ritkán köznapi politikát, mindenféle propagandisztikus, szájba rágott gesztust, felvonásonként túladagolva ömlesztik a publikumra az “eszmét”. Így sikkad el a mű igazi szellemisége. A legrosszabbul jár a kiskorúsított közönség, aminek a torkán lenyomkodják a mirelit “igazságok” bonbonjait. Kinek hiányzik ez? Nekem nem, annyi szent. Mégis - ahogy kezdtem - mostanában ismét jegyet váltok egy-egy ígéretesebb produkcióra.

Nem válogatunk: a kísérleti kamaraszínpadoktól kezdve a táncszínházakon át a Nemzeti Színházig mindenütt áhítjuk a katarzist. Eltagadhatatlan, néha bekövetkezik. Néztünk már előadást, amit minden szempontból hibátlannak, szerethetőnek találtunk.

Gondolkodtam is rajta, egy-egy rövid kritikával megírhatnám a véleményemet.

Ha másra nem, magamnak, emlékeztetőként jó lenne, hogy a sűrű hétköznapok, a hónapok tovatűnő eseményeibe legalább jegyzet formában megmaradna mit láttunk, mit indított meg bennünk, miként sikerült az este? Aztán inkább letettem róla.

Példának okáért itt van a múlt csütörtöki színház.

Bizony, jobban jár mindenki, ha nem írom ide, melyik intézmény melyik színdarabjáról van szó: a békességet szeretem, utólag már fölösleges felkorbácsolni az indulatokat, megtette ezt a darab, mégpedig olyan vehemenciával, hogy negyven perc után felálltunk és kijöttünk az előadásról. Teszem hozzá, az első sorból távoztunk, kamaradarab lévén aligha sikerült feltűnés nélkül. Némi elégtétel, hogy a mellettünk ülő pár női tagja, egy idősebb hölgy rémült tekintetéből kiviláglott, itt és most szívesen utánunk indulna.

A katarzist emlegettem: művelődni, szórakozni, érzelmileg gazdagodni megyünk színházba. Elegem van a szennytengerből, a parttalan trágárkodásból, a blaszfémiából, a túltolt pornográfiából, a szerző-rendező öncélú, köldöknézegető bazsalygásából, az aberrált mondandóból, amit abszurd gyanánt jelenítenek meg a színpadon, de ami nem abszurd, hanem csak egy minden értékrend híján lévő beteg agy- és torzszülemény sötét végterméke, a pokol küblijének a legalja.

Szóval, mikor a szülni készülő apából a szakállas doktornő láncfűrésszel kezdte kiszedni a születendő gyermeket, akkor nem a köldökzsinór, hanem a cérna szakadt el nálunk.

Kívül tágasabb és jobb lett.

Egy budai kisvendéglő teraszán megtelepedtünk. Akusztikus duó játszott, a gitárakkordok elültek az esti, ondolált szellőben.

Nem igaz, hogy színház az egész világ. Van amikor kifejezetten kellemes, derűs a lelkünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy nem is olyan élhetetlen a mindenség, amikor eluralkodik rajtunk a szépség nyugalma.

TÚLÉLÉS

Túlélő túra

Európa oktondi vezetői addig-addig játszották a tévedhetetlen, bátor stratégát, míg Paulus tábornok vagy Napóleon helyzetébe faroltak, de tövig…

Most már semmit sem tehetnek. Kívülről óbégathatnak maximum, a karaván halad…

Putyin köszöni, szélütötten, az infarktusos ràk utolsó stádiumában, maláriás kolerában totál demensen is eléri a háborús céljait, hályoggal a szemén, félsüketen és félvakon egyre csak nyomul előre.

Nekünk meg marad egy újabb történelmi tanulság: Moszkvát nem ajánlatos ingerelni, Brüsszelre pedig egy kétszobás lakás lomtalanítását sem szabad bízni.

Annyi már látható, ennek a háborúnak is egyszer vége lesz, ám a halottakat egyik oldalon sem fogják feltámasztani. Majd százezernyi emberélet után lesz egy sajtónyilvános és egy zártajtós tárgyalás, ahol aláírják a békét. Nem mellesleg akkor lesz lerakva az új világrend alapja, de ez nem fogja vigasztalni sem az árvákat, sem az özvegyeket, senkit, aki a tragédia részese volt.

A XX. századot elvesztettük, mert rendre egy-egy hülye szövetségesi rendszernek volt muszáj megfelelnünk. Most legalább időben retiráltunk, az önálló magyar politikának hála!

Míg lessük a frontharcok híreit, Brüsszel politikuma óva inti a kontinens népét, túlélő csomagot reklámoz az egyik politikusnő, nem fogják elhinni, három napra bespájzolt a nagysága.

A hírre eszembe jutottak a nagyszüleim. Ők felszólítás nélkül is annyi zsírt, cukrot, sót és mindenféle alapélelmiszert tároltak, hogy azon nem egy szűkös hétvégén, hanem egy-két évig is kitartottak volna. Ha csak felidézem a bácskai éléskamrákat, némelyik spájz akkora még most is, mint Pesten egy kisebb garzonlakás. Még a szüleink is tudtak előrelátón gondoskodni. Ha nem volt kenyér, sütöttek egy-kettőt. Volt lekvár, befőtt, a veremben krumpli meg zöldségek. A padláson a dió száradt, a vitrinek tetején meg kosárszám almák illatoztak.

Európában meg a vészhelyzeti tartalék hetvenkét órára vizionált fejadag, röhej kategória.

Az albán-görög határövezetben az 1989-es évben sorkatonaként már akkor arról értesített a szakaszparancsnokunk, hogy Svájc országos hadgyakorlatot tart. Azt szimulálták, mi történne, ha egy napon megszűnne az áram- és vízellátás. Az Alpokban sem láttak a jövőbe, de valamit tudhattak. Milyen bájos ez a háromnapi elemózsiás öjrópai optimizmus! Mintha bizony szerdáig kéne csak kibírni, csütörtökön visszaáll a Kánaán, Ursula újabb nembináris gyereket szül Webernek, megjön Tusk esze, kieresztik az antifákat a magyar vármegyei tömlöcökből, az oroszlánok mellé antilopok hevernek majd, Nyugaton kel a nap és már a lengyel keleti határon dacosan a Föld alá bújik, százmillió litván fog ötvenkétmillió észt osztani a tízmilliós lett metropoliszoknak, miközben Putyin gyalásóval lesz kénytelen a moszkvai mosógépek chipjeit a harci szamovárjaikba applikálni... Mindenek tetejébe Magyar Péter háremébe végre bekerül Lendvai Ildikó és Karácsony Gergelyt a Duna jegén Nyírtass főpolgármesterévé kiáltják ki.

Szép kilátások.

Plánum

Új fogalom született a szerbiai sötét, közéleti égbolt politikai csillagjai között.

"Plénum". Az utcáról összefütyült ismerősök ügydöntő bizottsága amolyan laza átmenet vérbíróság és a lakóközösségi gyűlés között, de mintha elmegyógyintézetben tartanák.

Majd a plénum eligazgatja a szerb társadalmat.

Megáll az eszem. És ezt nyíltan be is vallják, ezt képviselik, hirdetik, szemben a szerb alkotmánnyal és minden demokratikus törvénnyel...

Retorzió – egyelőre – semmi, mert Vucsics dicséretére legyen mondva, kesztyűs kézzel, önmérséklettel kezeli a helyzetet. Az a "plénum", hogy összeül pár önjelölt bölcsész hülyegyerek és elkezdenek okoskodni, dirigálni, hogyan tovább... A balos szépelgők, fotelkommunisták, elméleti proletárok és más válogatott gazemberek úgy akarnak három havonta új ájfónt, hogy közben a fújszemétkizsákmányoló piacgazdaság omoljon össze, mert jajj szegény pandák, indiánok, elembéték, jéghegyek, satöbbik. Ők csak mindenki más szabadságát, véleményét akarják visszafogni, a sajátjukat soha. Miért is kéne, hiszen ők egyenlőbbek, és az új ájfont is csak azért veszik, hogy ezzel belülről bomlasszák Vucsics kapitalista rendszerét.

KUTYA ÉLET

Az Apró-tanya őrei

Kuvasz élet

A magyar rendőrség kutyás egységénél ezentúl kuvaszok is teljesítenek majd szolgálatot. Néhány kölyökkutyával már el is kezdték a kiképzést.
Érdekes kísérlet. Egyelőre megtartom a véleményemet, annyit viszont megjegyeznék, tamáskodom a sikert illetően. Egyedi a kezdeményezés, kétségtelen. Meglátjuk. A kuvasz kiváló őrző-védő, egy emberhez ragaszkodó fajta. Hogy a rendőri állományban miként fog viselkedni, na, ezt nem tudom…Efelől akadnak kétségeim.

Öreg tanyás barátomnál jelenleg is tucatnyi kuvasz vigyázza a gazdaságot.
Európai bajnokok a kutyái, jó kis tenyészet.
Tapasztaltam, ha belül vagyunk, szelídek. De a kerítésen, placcon kívüli világ jobban jár, ha kikerüli őket. Hobbiból aranysakálokat hoznak haza hajnalonként. Kiterítik a trófeát a küszöbre. Már ami maradt belőle…

A tanyaudvaron belül semmihez sem nyúl a kuvasz. Jellemzően a telekhatáron kívül is békén hagyja a haszonállatokat, tehát a dűlőúton poroló birkanyájat, lovaskocsikat meg se ugatja, az elhaladó forgalmat fél szemmel nézi, de nem zavarja, mint egy-két idegbeteg városi bolhazsák, amik – ha kell, ha nem – képesek kirojtozni a biciklisek nadrágszárát, vagy rárontanak boldog-boldogtalanra.
Nem, a kuvasz nem alattomos. Tisztában van az erejével, ám csak akkor használja, ha az indokolt. Mondjuk, ha egy konkurens kankutya koslat a környéken, annak nekimegy: elzavarja, vagy ha más mód nincs az odébb tessékelésére, meg is küzd vele.
Viszont a kuvasznak hely kell. Nemhiába a rideg pásztorélet az övé. Hallottam öregkorára megbolondult kuvaszról, amit az ismerős vadász a tetőről lőtt agyon, mert már nem bírtak vele. Csak azt nem teszik hozzá, hogy egy életen keresztül harminc négyzetméteres "udvarban" tartották. Még rosszabb, ha megkötik. Más is megőrülne ettől.

Rend, rend, rend

Napok óta közbeszéd tárgya, hogy a magyar rendvédelmi szervek hadat üzentek a kábítószer maffiának. Az országos szintű akció révén egyre-másra iktatják ki a drogüzéreket.

Dicséretes a buzgalom – hajrá, hajrá!

Lenne viszont egy kis hozzáfűznivalóm.

Ugyan kedves policájok, tessenek néha Budapest belvárosában is razziázni!

Mokány terepjárók, drónok, de még nyomkövető kutya se kell hozzá!

Pusztán a múlt vasárnap, a Keleti Pályaudvar környékén, a Bethlen sétálóutcán félórányi teraszos kávézás alatt vagy húsz drogdílert számoltam össze, s csak azért nem többet, mert a mellékutcákba nem néztem be. Az arrafelé lakók gyakorlatilag már arcról ismerik a cuccos neppereket. Szívesen meg- és bemutatjuk őket.

Tudjuk, melyik padon időznek, melyik sarkon alkudoznak, és melyik vonattal húznak el a vérbe...

Ha a magyar rendvédelmi szervek átütő sikerre vágynak, tiszteletüket teszik a pályaudvarok környékén: a Nyugatinál se jobb a helyzet. Legyenek előrelátóak, minimum egy rabszállító autóbuszt biztosítsanak, mert a sima rabomobil ide kevés lesz.

Monomániám: két darab posztos rendőr állandó, sétáló jelenléte minden pályaudvar környékén normalizálná a közállapotokat. A fűtött-hűtött rendőrautóban könnyű tespedni. Nehezebb két lábon üldözni a bitangokat.

Persze, van, amikor a rohamkocsis járőrnek is melege lesz.

Videó készült róla, ahogy az egyik Párizs környéki kerületből az autóikba menekülő egyenruhások pánikolva hajtanak tova az utcán randalírozó csőcselék elől. Az egyenruhásoknak sikerült a kitörés, nyomták is a gázpedált, szélsebesen robogtak vissza a biztonságosabb belvárosba.

A söpredék gátlástalansága a francia mindennapoknak részévé vált. Ahogy a német karácsonyi vásárok hozadéka lett a beton úttorlasz, pont úgy megszokható a napi rendszerességgel zajló göteborgi bandaháború. A társadalmi közöny bizonyos szintje után pedig vonogathatóak a vállak.

Mindez álprobléma. Tudjuk.

Nincsenek is NO-GO zónák.

Berlinben, Párizsban a zsinagógák környékén önkéntes arab polgárőrök – civilben zömmel agysebészek, de legalább informatikus főmérnökök – vigyázzák a rendet, sőt szólnak, ha egynémely zsidó feledékenységből nem viseli közterületen a kipáját. Ha nincs nála, adnak neki: mármint kipát…

A brit protestánsok mostanában a mecsetekbe járhatnak misézni, beengedték őket a pakisztániak, miként örvendetes az is, hogy a Charlie Hebdo végre megjelenik pastu nyelven, mert a főszerkesztőségét áthelyezték Iszlámábádba, ahol a főimám további Mohamed karikatúrákat vár tőlük! Rijád önkormányzata nemzetközi pride-ot szervez, sörrel, disznótorossal, és a szabadszellemű félmeztelen stoppos svéd lányok végre biztonságosan kirándulhatnak Algéria vadregényes hegyi falvaiba.
21. század, mi így szeretünk!

HIÚSÁGOK MÁGLYÁJA

Hiúságok máglyája

Szoboszlai Dominik milliós jegygyűrűt vett a kedvesének – ezt tálalja olvasóinak egy világhálós felület.

Bulvárhír. Így kell olvasni a "cikket".

Ráadásul az emberi kicsinyességet birizgálja, az irigységre játszik, mert ni, ez a csodalábú csirke mit meg nem engedhet magának?!

Tényleg megengedheti. Mi ebben a pláne? Biztos megérdemli a mátkája, sok boldogságot nekik.

Némi joggal állítom, másokhoz hasonlóan az egyheti bérezésemet én is akármikor szívesen ráköltöm a páromra, mert ő is megérdemli. Az más lapra tartozik, hogy a Liverpool támadójának fizetése mellett az én javadalmam a fasorban sincs.

A hírcsárda írását olvasva aztán a horvát Luka Modrić jutott eszembe, aki a lakóhelyének szennyvízhálózatát saját pénzből kiépíttette, elsőként adakozott a földrengés áldozatainak, közismert jótékonykodó, és az összefocizott vagyona dacára mégis szerény ember maradt.

Közben nálunk Dzsudzsák a Lamborghinijét zúzta totálkárosra, százmilliós gyémánt karórákat villantanak gagyi tévés „sztárok”, és egy megye kettes csatár is többet visz haza, mint mondjuk ugyanott egy harminc éve becsülettel dolgozó közterületes kertész.

Értem én, ne keressek igazságot a világban, de azért szédületes, mekkora különbséget tesz a pénz ember és ember között.

Aztán persze a végén kisül, "isa pur, isa chomu vogmuc". És már nem számít sem a puccos járgány, se a briliáns karikagyűrű, se a hosszú combú barátnő, se semmi, csak az, hogy tettél-e valami hasznosat, jobbítottad-e mások életét, örültek-e neked, vagy elpocsékoltál mindent a hiúságok máglyáján.

Sajtószabadság?

A Hír TV tudósítani szeretett volna egy tüntetésről, ahol a szabadságért, vagyis inkább a szabadosságért ágálók durván nekiestek a mikrofonos hölgynek. Botrányos és elítélendő ez az erőszakos virtus.

A "gyülekezés alapjog", ahogy a sajtószabadság és a média zavartalan munkája is az.

Viszont a pride (így, kisbetűvel!) pusztán provokáció, egy ideológiai performansz, ami évente, ha kell, ha nem, megzavarja egy világváros központját. Ahogy a Városligetben törvénysértő nyilvánosan szeretkezni, vagy nudistaként mezítelenül napozni, úgy az Andrássy úton is közszeméremsértő a latex tangagatya, meg az aberrált viselkedés.

Ha elszigetelt helyen művelik, ám legyen, csinálják. De ne a legelőkelőbb, leglátogatottabb városrészben reklámozzák a devianciát. A szólásszabadság élharcosainak lelepleződését most is egyenes adásban lehetett nézni, akárki láthatta, miként zaklatták egy nekik nem tetsző tévécsatorna riporternőjét. Tessék, ez a liberális tolerancia. Meg se nyikkanhat a másik, belefojtják a szót a tudósítóba. Ha netán mégis sikerül megszólalnod, menten fasiszta, náci meg mindenféle szörnyeteg vagy. Mondják mindezt ők, hamisítatlan náci, fasiszta tempóban.

Női kvóta

Egyszer valaki azt mondta, de jó lenne, ha a nők vezetnék a politikai elitet, sosem lenne többé háború.
Hogy ez már akkor is milyen fokú naivitást feltételezett, hagyjuk…

Mára tudható, hogy az élet, a valóság alaposan rácáfolt minderre. Ma a női kvótának "hála", látjuk miféle kvalitású és eszmeiségű hölgyemények kavarják a káoszt. Én Angela Merkelt kifejezetten rühellem, de még ő is egy etalon a mostaniakhoz képest, nem beszélve Thatcherről vagy Golda Meirről... Bevásároltunk a hétgyerekes Ursulával is, pedig bizakodtunk, mégiscsak anya. Hát...

Új hír, mundérba bújtatja Dánia a nőket. Kérem szépen, szívük-joguk. Aki akar, mehet rózsaszín tankokkal vagy szivárványos koszorúval a nyakában Ukrajna keleti felébe. Majd rájönnek, hogy ajakrúzzsal aligha fogják túlélni. Bár – ha Dániáról van szó, és ott mindig bűzlik valami – azért vigyázó szemem inkább fordítanám nyugati irányba, mert Izland kapcsán nem biztos, hogy Moszkvából érkezne az első robbanófej a Dán-félszigetre. Ne legyen igazam.

A dánok amúgy sem normálisak. Skandinávia parasztjainál a hetvenes évek elejéig legálisan lehetett gyermekpornót (!) forgatni, mígnem valakiknek leesett a tantusz, ezt már azért mégse...

Ettől függetlenül a többi beteg ideológia tovább burjánzott, és a tízezer disznót számláló farmok között a jólét mostanára teljesen elvette az eszüket. Tulajdonképpen minden megtollasodott nációra igaz, hogy beletunyulnak a komfortba.
A nagyon gazdag ember is hamar elveszíti a valóság fonalát, pláne, ha érdemtelenül hullik az ölébe a pénz. A régi dánok verítékén egy ideje új generációk sarjadnak, akikben a földtúró ősök életösztöne már alig pislákol. Hasonlatos a mi belpesti "éttermiségünk" is. Rendes munkát sosem csináltak, Soroksáron túl számukra Mordor következik, és bár a nagyapának is ezres könyvtára volt a pianínó mögött, tőlük mostanra csak annyi telik, hogy fanyalognak, pofáznak vég nélkül, és úgy áhítják a hatalmat, hogy az nekik veleszületett joguk, az nekik jár. Hát nem jár.