BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (1.)

 

A Ferhadija mecset

Megértem a törököket, amiért évszázadokon körösztül harcoltak érte, majd szívósan ragaszkodtak hozzá. Európa közepétől csak egy tőrdöfésnyire van. Megértem I. Ferenc József osztrák császárt és magyar királyt, aki a XIX. században – bizonyára jó szokása szerint – mindent meggondolva és mindent megfontolva annektálta. A területén gyönyörű tájak, de ami talán ettől is fontosabb: végeláthatatlan erdők, hasznos vizek, só- és egyéb bányák vannak. Megértem Titót és a néhai Jugoszlávia vezetőségét, amiért oly dédelgetett volt nekik annakidején Bosznia: hisz még ma is ott él a világ egyik legszerethetőbb népe, azok az emberek, akik lopni képesek, csakhogy a vendéget mindenben kielégítsék, akiktől jobb barátot de ádázabb ellenséget sem nagyon lehet találni. Ugyanakkor ők azok, akik egészséges öniróniával a legbolondabb balkáni nációnak tartják magukat. Tőlük senki nem tud jobb bosnyákos vicceket mondani.

Amit viszont nem értek: a XX. század végén hogy történhetett meg pont velük-náluk a kommunizmus összeomlása utáni Európa egyetlen polgárháborúja, hogy juthatott idáig Bosznia? Tudniillik egyhetes barangolásunk alatt tisztán kivehetővé vált a szomorú igazság: ez az ország nem létezik. Vagyis, csak papíron van. Hiába tartják számon az ENSZ-ben, a nagyvilágban, hiába vesznek részt az olimpián, és a nemzetközi politikai szintéren. Bosznia, mint olyan, egységes állam, a szó klasszikus értelmében – halott. Persze, ismerve a történelmi előzményeit – ami nincs –, és a közelmúltban diktátumok mentén kikényszeríttet, összegründolt enklávék makacsságát, ez a fölismerés szenzációmentes. Ami meg sem született, az meg sem halhat. Ezért a valósággal való szembesülés nem rendített meg.  Pedig meglepetésben volt részem bőven. Magyarországi útitársaimmal, egy hetilap újságíróival riportkörútra szerződvén lépte-nyomon találkoztunk már-már kusturicai filmbe illő abszurd helyzetekkel.

Banja Luka városában a helyi Demokratikus Haladás Pártjának (Partije Demokratskog Progresa) irodájában olasz presszó(!) kávéval vártak bennünket, az PDP elnöke Branislav Borenović választékos angol nyelvtudása akár a londoni City bankárvilágában is megállná a helyét, mindenütt üveg és filodendronok. Odakint sehol egy csetnik falfirka, vadonatúj autók az utakon, az utcák sétálóövezetté alakítva. A város barokkos és mégis eklektikusan új, a központja Szabadkával mérhető, csak attól modernebb, de ízléses, az agglomerációban látottak alapján meg az ipari beruházások mértéke Újvidékhez hasonlítható, vagy azt meg is haladja. Egyedül a megszokottól gyakoribb cirill betűs föliratok láttatják, hogy a boszniai szerbség fővárosát járjuk. Ennek dacára látogatásunk előtt alig egy héttel adták át a polgárháborúban fölrobbantott és megsemmisített Ferhád pasa mecsetet, ami impozáns méreteivel, hatalmas kupolájával és hihetetlenül gazdag ornamentikájával az iszlám kultúra ékköveként díszíti mostantól Banja Luka központját. Bizarr belegondolni, a helyi muszlim kalauzunk – Armin Džinda éptítőmérnök – sejtelmes mosollyal utal is rá, hogy akad az újjáépítő kezek között olyan, aki vagy húsz éve a szentély porig rombolásában is tevékenyen részt vett… 

A mecset egy jókora kert közepén helyezkedik el, cifrán kovácsolt vaskerítés mögött, ami körbeöleli az egész komplexumot lévén, hogy sarkon van a telek. Nem csak mecset, hanem iskola, és zarándokszállás is található az intézményben, melynek szintúgy frissen épített kőházaiban a muzulmán hitközség irodái találhatóak. A cédrusok között, a nyírott gyepen kikövezett járda vezet a szentély bejáratához. Két oldalt padok, alattuk katonás rendben cipők. Mi is nekiülünk, levetjük a lábbelinket, úgy lépünk a vastagon szőnyegezett imaterembe. Fejkendőt, úgynevezett nikábot viselő idősebb asszony bal oldalt, néhány férfi jobbról térdel, s fohászkodnak. Föntről, a kupoláról legalább négy méteres átmérőjű csillár lóg, ezernyi kis lámpával. A falak, a szőnyeg geometrikus mintái, a sok arannyal szőtt kacskaringó szemfájdító és mégis káprázatos. A fotós kollégát láthatóan lenyűgözi a belső tér részletgazdagsága, a fények játéka, mert szünet nélkül kattog a gépe, hanyattfekszik a bolyhos szőnyegre, hogy mindenestül befoghassa az optika a XVI. században az ottomán építészet mestere Szinán egyik névtelen tanítványa által emelt húszméteres kupolát. A halk szavú bajszos mérnök kísérőnk közben elmondja, hogy az UNESCO égisze alatt belgrádi és zágrábi építészek, restaurátorok, törökországi művészettörténészek, arab szakemberek közös munkája révén igyekeztek az utolsó tégláig korhű módon az eredeti Ferhád pasa mecsetet fölépíteni. A háborúban lerombolt szentély törmelékének, falmaradványainak a javát a közeli folyóból kellett a fölszínre hozni, amiket állhatatos munkával visszaépítettek. Nem kell bizonygatnia milyen aprólékos babra munka volt az újjáépítés: a mecset minden tenyérnyi felületén meglátszik a gondos restaurálás szándéka.

A város kétszázezres lakosú, mintegy tizenöt százaléknyi muszlim hívővel, akik láthatóan nem érdekeltek a múltbéli sérelmeik hangoztatásában. Visszafogottak, kedvesek, de a szemükből azért sok minden kiolvasható.

Autópályán robogva érkezünk Dobojba, ahol egy pazar bevásárlóközpont emeleti éttermében van a megbeszélt találkozónk a Boszniai Szerb Köztársaság Terrorelhárítási Központjának vezetőjével, dr. Dževad Galjaševićtyel. A jelzett úrból kinézem, hogy a néhai Jugoszláv Néphadsereg elhárító tisztjeként kezdhette pályafutását. Szikár, napszemüvges, elegáns figura. Több könyve jelent meg az iszlám terrorizmus európai térhódításáról, s míg a plüss fotelekben sörözünk, kávézunk, közvetlen modorában ecseteli nekünk a jelenkori Bosznia rákfenéjét, a terjedő muszlim radikalizmust. „Bosznia-Hercegovina ma kontrollálhatatlan és gazdátlan. És nem mellékesen itt működik Európa legnagyobb terroristaközpontja“ – kezdi a mondandóját, és nekünk a kezünk a kávéskanállal a levegőben marad. Míg a szakértő nyilatkozik, az interjút jegyzetelő Szentesi Z. Lacival sűrűn-sűrűn összetalálkozik a tekintetünk. Dr. Galjašević  azzal folytatja, hogy 5140 embert tartanak számon, mint bármikor hadra fogható potenciális terroristát. Név szerint vezetik őket egy nagykönyvben. Bosznia-Hercegovina muszlim lakosságának nagyjából hat százaléka támogatja őket. Brčko környékén 64 falu teljesen törvényen kívül helyezte magát, az ott élők katonai kiképzést kapnak, és az állam képtelen ellátni feladatait az érintett településeken. A vahabita szélsőségesek uralta falvakban többnejűség van, a sharia törvények szerint ítélkeznek, és a gyerekek kizárólag az ottani, falusi iszlám iskolába járnak.

Mivel ez egy útirajz-szerűség lenne, tovább nem idézném a terrorszakértőt. Legyen elég annyi, hogy a jövőt illetően nem kell rózsaszín illúziókban ringatnunk magunkat.

Egész Bosznia-szerte jellemző a népek elkülönülése. A szerb régióban mindenhol szerb zászlókat lenget a szél, rengeteg a szerbiai áru, a szerb dominancia érvényesül. Még elvétve sem látni a konfödöráció átlósan kék-sárga csillagos lobogóját, a közintézmények sem kivételek ezalól. A politikai eliten kívül talán a közemberek is érzik, tudják: a hajdani háború üszkös sebei nehezen gyógyulnak. Pláne úgy, hogy egyik fél részéről sincs rá különösebb akarat. Erről beszélgetünk, míg visszaérünk szálláshelyünkbe, a szarajevói Baš Čaršijatól kőhajításnyira található, a Miljacka folyó melletti vendégházba. A harmadik emeleten, az ablak alatt van az ágyam. Kitárva az ablakszárnyakat lélegzetelállító a látvány: a nagyváros éjjeli forgataga izzik, százezernyi szentjánosbogárként csillog a sok reflektor a katlanban. Este tízkor furcsa, elnyújtott kántálás hangját hozza szobánkba a szél. A közeli mecset tornyából Allahhoz fohászkodik az imám.

                                                                                              

Pk

(folytatjuk)