A KÁRPÁT-MEDENCE LEGBIZTOSABB PONTJÁN JÁRTAM

A teljesség igénye nélküli élménybeszámoló a közelmúltban lezajlott XXVIII. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről és Diáktáborról

II. rész

Katolikus templom

Mivel a Szabadegyetem összes napjáról részletes műsorterv található az interneten, fölöslegesnek tartom az újbóli fölsorolását mindannak, amit láthatott, amin részt vehetett a nagyérdemű publikum. Inkább kissé személyesebben mesélném el, mi mindent tapasztaltam.

Amint megérkeztem, késő estébe hajló időpontban, akadt ugyan egy kis gubanc a szállás körül, de aki régi fesztiválozó, az tudja, hogy egy ilyen horderejű esemény és ennyi vendég esetén mindig kerül homokszem a gépezetbe. Döccen a tű, akárhogy tervezik előre. Semjén Zsoltot például éppen velem egy időben csekkolták be a beléptető kapun. Narancssárga karszalagot kaptam: vendég – előadó fölirattal. Tekingettem szerteszét. Láttam pár ismerős embert. Mindazonáltal megérte várni, míg rendeződik a szállásom ügye. Lementem a táborba, jó hűvös levegő lengedezett a hegyek által karéjba fogott völgyben. Szétnéztem. Azt elsőre is látni lehetett, igen tömeges a részvétel. Próbaként vettem egy korsó sört, öt román lejbe került, ami egy euró 20 centnek, vagyis 140 dinárnak, illetve cirka 400 forintnak megfelelő összeg. Korrekt. (Szinte egyen árban annyi volt mindenütt.) Ha mint fogyasztó igazán háborogni akartam volna valamin, akkor inkább azt nehezményezem, hogy a korsó sörrel egy árban volt például a fél liternyi palackozott ásványvíz is, ami – tekintettel a Székelyföldön is szokatlanul erősre sikeredett kánikulára – majdhogynem létszükségletnek, és ilyetén bizony drágának számított. Belehallgattam az éppen aktuális koncertbe, majd hajnali egykor a tábor taxi szervizese a panzióm előtt kirakott. Első emeleti toronyszobát kaptam, sokszögletűt egy vadászkastélynak is beillő fogadóban. Mindenütt agancsok, trófeák, kitömött vadállatok és prémek díszlettek, csupa lelődözött, döglött jószág közé ékelődötten hevert az ágyam. Még a fotelek is elhullajtott szarvasbika-agancsból készültek. A lakosztályhoz piciny előtér és egy szebb napokat látott fürdőszoba tartozott, ám hiába hullott a csempe a fal tövében, nem szegte kedvemet a látványa, mikor a jó nagy, emberes fürdőkádat hamar meg lehetett tölteni jéghideg vízzel és csobbanhattam egyet a fárasztó, utazástól terhelt nap után. (Szólt a háziasszony, hogy meleg víz sajnos nincs. Esetleg holnap. Megnyugtattam, hogy legendás igénytelenségem okán ezen nem kell idegeskednie. Örültem, hogy nem egy árok partján éjszakázom. Benne volt a pakliban, biztos, ami biztos alapon vittem a katonai hálózsákomat. Nem volt rá szükség.) Hogy hat napot úri kényelemben tölthettem, köszönet a helyi szervezőknek, főleg a Krisztinának!

Hajnalban kutyaugatásra ébredtem. Gondolom az éppen a sűrűbe visszavonuló medvéket fogta valamelyik kutya. Gyors mosakodás után ahogy lesétáltam az utcára, néhány fölborogatott, kifosztott szemeteskosár, fém kuka árulkodott a mackók éjszakai vacsoraszokásairól.

Benéztem három boltba, az önkiszolgálóba. Aztán kiválasztottam a legolcsóbbat és attól kezdve ott ittam előtte a padon a kötelező reggeli kávét, igazi Csíki sörrel. Ez utóbbit nem szabadna árulniuk, de pult alól megoldják a jó székelyek. Behűtöttet külön kérni kell. Kifigyeltem. Van egy frizsider a raktárban, suttyomban onnét onnét hoznak elő egy-egy flaskával, szép – magyar – szóra.  

Maga a város(ka) elég szimpla. Jobbára a főút mellett terül el a település. Számos panzió mellett egy modernista hotel terpeszkedik a központjában, mellette szuveníres bódék, pár üzlet. Az ilyen helyen szokásos cuccokat árulják: erdélyi hűtőmágnes, szőttesek, kosarak, ál-korondi tányérok, pingált köcsögök, nemezelt pokrócok, takarók és olyan echte székely kézműves termékek, amikről idejében eltávolították a Made in Vietnam címkét. Távolabb két templom, egymással majdnem szemközt. A katolikus egészen merész, modern vonalú. Az udvarában Márton Áron szobra néz a forgalmas útra, ahol kopott Daciát alig, ellenben méregdrága autócsodákat, proccos terepjárókat annál inkább látni. Erdély már nem a lesajnált góbék, hanem egy megjelenő újgazdag réteg láttatója is. Nem ritka a magyar rendszám. Különösen ezekben a napokban. A bácskai szemet mégis inkább a meredt derekú fenyőfák sudársága, a méregzöld tónusú fenyveserdő pompás színkavalkádja ragadja meg. Míg némelyik fa hegyére fölaraszol a tekintet, belesajdul a nyakunk. Szálasok, szépek. Mifelénk ilyesmi nincs.

Ortodox templom

Ahogy nincs román templom sem. Vissza is hőköltem tőle. Kifárad a szem a tarkaságába. Nagyon csicsás, már-már ízléstelenségig agyonmázolt. Mint utánajártam, az ortodox templomot 1939-ben kezdte építtetni Serban Mihai (ő köveztette ki Tusnádfürdő központját is),1955-ben folytatták, de csak 1978-ban fejezték be. A freskókat 1971 és 1977 között a bukaresti Eugen Profeta készítette. Erre csak azt tudom mondani, a derék mester nem sajnálta a festéket, s noha aligha vitatható el a jó szándéka: a kevesebb több lett volna. Persze, ez is, mint annyi minden – gusztus dolga.

Mivel a településen nincs túl sok látnivaló, inkább a Szabadegyetem történései határozták meg a hetemet. Zajlott az élet. Fölsorolni is nehéz, hány új ismeretség született. Összeszámoltam: tucatnál is több délvidékivel találkoztam. Zömmel a politikum képviselőivel, de újságírókkal, sőt “közönséges” vendégekkel is sikerült összefutnom, pár szót beszélnünk. Utóbb, már idehaza kiderült: olyanok is jelen voltak, akikkel illett volna legalább parolázni, és mégsem botlottunk egymásba. Hiába. A tömeg. Mert tömeg: az volt.

(folytatása következik)

                                          Pk