A teljesség igénye nélküli élménybeszámoló a közelmúltban lezajlott XXVIII. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről és Diáktáborról
II. rész
Katolikus templom |
Mivel a Szabadegyetem összes
napjáról részletes műsorterv található az interneten, fölöslegesnek tartom az
újbóli fölsorolását mindannak, amit láthatott, amin részt vehetett a nagyérdemű
publikum. Inkább kissé személyesebben mesélném el, mi mindent tapasztaltam.
Amint megérkeztem, késő estébe
hajló időpontban, akadt ugyan egy kis gubanc a szállás körül, de aki régi
fesztiválozó, az tudja, hogy egy ilyen horderejű esemény és ennyi vendég esetén
mindig kerül homokszem a gépezetbe. Döccen a tű, akárhogy tervezik előre. Semjén
Zsoltot például éppen velem egy időben csekkolták be a beléptető kapun.
Narancssárga karszalagot kaptam: vendég – előadó fölirattal. Tekingettem
szerteszét. Láttam pár ismerős embert. Mindazonáltal megérte várni, míg
rendeződik a szállásom ügye. Lementem a táborba, jó hűvös levegő lengedezett a
hegyek által karéjba fogott völgyben. Szétnéztem. Azt elsőre is látni lehetett,
igen tömeges a részvétel. Próbaként vettem egy korsó sört, öt román lejbe
került, ami egy euró 20 centnek, vagyis 140 dinárnak, illetve cirka 400
forintnak megfelelő összeg. Korrekt. (Szinte egyen árban annyi volt mindenütt.)
Ha mint fogyasztó igazán háborogni akartam volna valamin, akkor inkább azt
nehezményezem, hogy a korsó sörrel egy árban volt például a fél liternyi
palackozott ásványvíz is, ami – tekintettel a Székelyföldön is szokatlanul
erősre sikeredett kánikulára – majdhogynem létszükségletnek, és ilyetén bizony
drágának számított. Belehallgattam az éppen aktuális koncertbe, majd hajnali
egykor a tábor taxi szervizese a panzióm előtt kirakott. Első emeleti
toronyszobát kaptam, sokszögletűt egy vadászkastélynak is beillő fogadóban.
Mindenütt agancsok, trófeák, kitömött vadállatok és prémek díszlettek, csupa
lelődözött, döglött jószág közé ékelődötten hevert az ágyam. Még a fotelek is elhullajtott
szarvasbika-agancsból készültek. A lakosztályhoz piciny előtér és egy szebb
napokat látott fürdőszoba tartozott, ám hiába hullott a csempe a fal tövében, nem
szegte kedvemet a látványa, mikor a jó nagy, emberes fürdőkádat hamar meg lehetett
tölteni jéghideg vízzel és csobbanhattam egyet a fárasztó, utazástól terhelt
nap után. (Szólt a háziasszony, hogy meleg víz sajnos nincs. Esetleg holnap.
Megnyugtattam, hogy legendás igénytelenségem okán ezen nem kell idegeskednie.
Örültem, hogy nem egy árok partján éjszakázom. Benne volt a pakliban, biztos,
ami biztos alapon vittem a katonai hálózsákomat. Nem volt rá szükség.) Hogy hat
napot úri kényelemben tölthettem, köszönet a helyi szervezőknek, főleg a Krisztinának!
Hajnalban kutyaugatásra ébredtem.
Gondolom az éppen a sűrűbe visszavonuló medvéket fogta valamelyik kutya. Gyors
mosakodás után ahogy lesétáltam az utcára, néhány fölborogatott, kifosztott
szemeteskosár, fém kuka árulkodott a mackók éjszakai vacsoraszokásairól.
Benéztem három boltba, az önkiszolgálóba.
Aztán kiválasztottam a legolcsóbbat és attól kezdve ott ittam előtte a padon a
kötelező reggeli kávét, igazi Csíki sörrel. Ez utóbbit nem szabadna árulniuk,
de pult alól megoldják a jó székelyek. Behűtöttet külön kérni kell.
Kifigyeltem. Van egy frizsider a raktárban, suttyomban onnét onnét hoznak elő
egy-egy flaskával, szép – magyar – szóra.
Maga a város(ka) elég szimpla. Jobbára a
főút mellett terül el a település. Számos panzió mellett egy modernista hotel
terpeszkedik a központjában, mellette szuveníres bódék, pár üzlet. Az ilyen
helyen szokásos cuccokat árulják: erdélyi hűtőmágnes, szőttesek, kosarak,
ál-korondi tányérok, pingált köcsögök, nemezelt pokrócok, takarók és olyan
echte székely kézműves termékek, amikről idejében eltávolították a Made in Vietnam címkét. Távolabb két
templom, egymással majdnem szemközt. A katolikus egészen merész, modern vonalú.
Az udvarában Márton Áron szobra néz a forgalmas útra, ahol kopott Daciát alig,
ellenben méregdrága autócsodákat, proccos terepjárókat annál inkább látni.
Erdély már nem a lesajnált góbék, hanem egy megjelenő újgazdag réteg láttatója
is. Nem ritka a magyar rendszám. Különösen ezekben a napokban. A bácskai szemet
mégis inkább a meredt derekú fenyőfák sudársága, a méregzöld tónusú fenyveserdő
pompás színkavalkádja ragadja meg. Míg némelyik fa hegyére fölaraszol a
tekintet, belesajdul a nyakunk. Szálasok, szépek. Mifelénk ilyesmi nincs.
Ortodox templom |
Ahogy nincs román templom sem. Vissza is
hőköltem tőle. Kifárad a szem a tarkaságába. Nagyon csicsás, már-már
ízléstelenségig agyonmázolt. Mint utánajártam, az ortodox templomot 1939-ben
kezdte építtetni Serban Mihai (ő köveztette ki Tusnádfürdő központját is),1955-ben
folytatták, de csak 1978-ban fejezték be. A freskókat 1971 és 1977 között a bukaresti Eugen Profeta
készítette. Erre csak azt tudom mondani, a derék mester nem sajnálta a
festéket, s noha aligha vitatható el a jó szándéka: a kevesebb több lett volna.
Persze, ez is, mint annyi minden – gusztus dolga.
Mivel a településen nincs túl sok látnivaló,
inkább a Szabadegyetem történései határozták meg a hetemet. Zajlott az élet.
Fölsorolni is nehéz, hány új ismeretség született. Összeszámoltam: tucatnál is
több délvidékivel találkoztam. Zömmel a politikum képviselőivel, de
újságírókkal, sőt “közönséges” vendégekkel is sikerült összefutnom, pár szót
beszélnünk. Utóbb, már idehaza kiderült: olyanok is jelen voltak, akikkel
illett volna legalább parolázni, és mégsem botlottunk egymásba. Hiába. A tömeg.
Mert tömeg: az volt.
(folytatása következik)
Pk
2 megjegyzés:
Jól kezdődik. A kanizsai vámpírt befejezted már?
Drakula. De igen - befejezem majd. Még lesz 2-3 része, mert egy kicsit hosszabb ívű elbeszélésnek indítottam. Jó, hogy emlékeztetsz rá.
Megjegyzés küldése