Jeremy Mann |
„Vak lány ül előttem a padon. Tudható
hogy vak. A szokatlanul hosszú fehér botja - amire inkább a pálca fogalma illik
-, hanyagul, srégan, a térdének döntve hever. A lány se nem szép, se nem
csúnya. Átlagos. Nem hivalkodó, inkább viseltes, ám ízlésesen összeválogatott
ruháinak színei harmonizálnak. Biztos eleve így vásárolta őket, esetleg
segített neki valaki, megmondták mit mivel illik fölvennie, mert máskülönben
elképzelni sem tudom, mi alapján öltözködik reggelente? Kitapogatja a ruhái
anyagát? Dzsörzéhez nem vesz pamutot, selyemhez kordbársonyt, és fejben tartja
melyik farmernadrágjához való a kopottabb talpú tornacipője? A kezébe adják a
szülei? A gyámja? Vagy a társa ajánlja neki, egyenként? Rejtély. Szeretném ugyan
megkérdezni, jó lenne eldiskurálni vele, de a lány úgy ül magában, sehová se
nézve, mint egy keleti istenszobor. Megközelíthetetlen. Merev és mégis élettel
teli.
Most épp elmosolyogja magát. Remélem nem
sejti, hogy pár méterről figyelem, csak odasandítva, lopva nézem, mintha ezzel is
bűnt követnék el éppen. Pedig talán még nem bűn, ha az ember néz egy lányt. Tán
akkor sem, ha amaz nem tud róla, vagy nem néz vissza. Mosolyog ez a vak lány,
egy ideje fölfelé ívelőn görbülve derül a szája szeglete, mert az egekig
szaladó háztetők mögül hirtelen elődugta képét a megpistult október végi nap.
Ahogy rásüt a lány arcára, halványan lüktető, meleg pír költözik a homlokára.
Nem nagy csoda. Mihelyt valakinek a mostani hűs időben a szívélyes napsugár
hullámverése váratlanul végigsimogatja az arcát - hasonlóképpen reagál. Sosem
kellenek tágra nyíló, hibátlan szemek ahhoz senkinek, hogy a kicsapott nyalábú
fénycsóvába megmerítkezvén, csendes elégedettséggel elhúzza száját. Hisz
olyankor még az egészséges látó szemek is lecsukódnak. Egy-egy elbágyasztott
pillanat erejéig csukva is maradnak, és azokban a szép másodpercekben, arra a
röpke időre béke és megnyugvás, és öröm lesz a jutalma minden megbántott és
érző embernek, akit az őszi nap melege jótékonyan megérint. Ez viszont: maga a
csoda.
Napfürdőzik a vak lány. Lesem átellent.
Lélegzetvisszafojtva. Nincs rajta a vakokra jellemző fekete szemüveg, így pár
lépésről is észreveszem a szeme bogara helyén lévő tejködös lencséket. Mintha
egy testes tiszai hal két nagyobb pikkelye lenne a szeme tükrére illesztve. Ezüstös,
fakó a tekintete. Olyan semmibe révedő, talányos, tűnődő, akárha antik szoborportrét
látnék. Ugyanannyi arányt és bájt, titkokkal bujtatott gondolatokat képvisel ez
a lány is, mint azok az attikai márvány büsztök, amiket zseniknek, művészeknek
sosem nevezett, csak ügyes kőfaragó mestereknek tartott a hellén poliszok népe.
Megint megrebben a két pikkely szem. A
tompa fényű foltok a fölső szemhéjak alá fordulnak. Alul immáron semmi nincs,
csak a szemfenék fehérje villan irányomba. Valaki telefonon hívja. Előveszi a
zsebéből a maroknyi kis készüléket. Parányi a tenyere. Innét látszik milyen
cinege csontú teremtés. Ujjai kecsesek, két-három gyűrűt is visel, de a
mostanában divatos nagy körmei nincsenek. Szépen körbe van nyírva mind, a
rózsaszínű ujjbegyei mentén. Olyan halkan beszél, hogy ha tudnám, ha akarnám,
se érteném. Sustorog a telefonba. Pár mondattal elintézi a hívóját. Ahogy a
mobilját teszi vissza a zsebébe, ugyanazzal a mozdulattal megnézi az óráját. A bal
csuklóján viselt karórán megnyom egy gombot, fölpattan az óra üveglapja, a lány
pedig végighúzza mutatóujját a cágerek állásán, aztán mintegy magának bólint,
elégedetten. Visszacsukja a körkörös óralap üvegjét. Alighanem nyugtázta, hogy még
gyerek az idő, nincs elkésve, ücsöröghet tovább kedvére.
Ez a hallatlan nyugodtság megindít.
Képzeljük el! Körülötte a veleszületett sötétség. A szurok feketesége. Amit
hall, az az övé. Hallani pedig csak az iszonyatot lehet, mert szerteszéjjel, az
összes irányból a nagyváros nyög, sóhajtozik. Egészségtelenül köhög a járművek
végeláthatatlan sora; mindenütt
tülkölés, hangzavar; haragos kacaj, rekedt ordibálás, nyikorgás, szelepek
pufogása, fékcsikorgás és a reklámok hiéna vihogása; impotens lobogás hallható,
s ez a zajszennyezett, pokoli szimfónia keveredik a huzatos utcákban lomhán
úszó benzingőz bűzével, a százezernyi egymás sarkába hágó, egyre öregedő testek
bomló szagával. Az elposványosodott tócsákkal fröcskölt betonjárdák mellett, a párolgó
szennyvízaknák gőzétől asztmásan liheg a mindenség, és ennek a tengelyét
vesztett univerzumnak egyetlen biztos pontjaként ott ül magában egy vak lány,
két nevesincs utca körösztöződésétől alig pár méterre, egy padon. És élvezi a tétlenséget.
A helyben maradást. Meg azt, hogy süt rá a nap.
Úgy hat rám a lány alakja,
mintha koronátlanul is az emberi gyarlóság ellenképe, az áldozatvállalás
ragyogna, tükröződne rám. Zavarba hoz, ebben a szertelen, őrült kavalkádban, a
tobzódó elemek között, amint ül, nem látván se engem, se mást, csak önmagát, a
benne nyíló, belső világát. Kopottas kis cókmókjával. Rá testált nyomorának
tudatával. Személyében, ott belül, valahol összesűrűsödik az élet egész
tartalmi kivonata, a köznapiságon túliságtól a vakságáig. Másmilyen értékekre
váltja azokat. Ez a néhány pillanat is elég neki, hogy a kezdetektől rá
zúdított mostoha sorsának makacs és szívós, kegyetlen ítéletét kellemmel,
könnyedén megsemmisítse. Olyan csodálatos, mesebeli dolog. Ennyire méltósággal
lenni.
Elszoruló szívvel nézem a vak lányt. Nem ő a vak. Többet és tisztábban lát
mindent tőlem.”
Pk
Pk
1 megjegyzés:
Mindég meg tudsz lepni. De miért kell könnyeket csalnod a szemmbe?
Azért köszönöm! QRZ
Megjegyzés küldése