Nyílt levél Jovica Mojsilović pópának

Tisztelt Esperes Úr! Poštovani časni oče!

„Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal,

mert az Isten a kevélyeknek ellenáll,

az alázatosaknak azonban kegyelmet ad."

1 Péter 5,5

Levelemet nyugodt szívvel írom, harag nélkül.

Pedig pár napja megnéztem az Ön ünnepi beszédét.

Aztán megnéztem még néhányszor. Akkor már jegyzeteltem is.

Őszintén megmondom, az első reakcióm a mérges indulat volt. Utána viszont a keserűség lett úrrá rajtam.

Ugyanis az Ön prédikációjával csaknem megegyező tartalmú szónoklatokat én már a kilencvenes évek elején eleget hallottam. Talán nem kell kifejtenem, mi is lett azokból a káros, primitív, gyűlölködő gondolatokból. Mindannyiunkra csak szenvedést hoztak, függetlenül attól, melyik nációhoz tartoztunk.

Éppen emiatt a Cnesa színpadán elhangzottakra most szeretnék reagálni. Lévén ma már a dühömet és a megbántottságomat egy másfajta érzés váltotta föl: az Ön iránti szánalom.

Sajnálom Önt, Esperes Úr.

Ön a szerbség talán legtiszteletreméltóbb alakjának ünnepén a Krisztus iránti szeretetről kezdte mondandóját, majd a papírból felolvasottak után – amikor már önmagát adta – mindennek az ellenkezőjéről tett tanúbizonyságot. Beszéde bántó élével hiteltelenné tette a bevezetőjében megfogalmazottakat. Hiába keressük benne a szép szavakat: „embernek lenni az embertelenségben”. Bizony, épp az emberségesség, a krisztusi szeretet, és a Szent Száva erényeként emlegetett alázat hiányzott azokból.

Volt helyettük kioktató hangnemben – ami eléggé nehezen illő egy ünnepi szónok szájába – vádaskodás, számonkérés és tömény fenyegetés. Nem volt azokban semmi ünnepi, semmi keresztényi, de még emberi sem.

Tudja, Esperes Úr nekem nincs bajom másokkal.
Azzal sem törődöm, hogy ha valaki – földrajzi tényekre fittyet hányva – szerb előjelet biggyeszt a környékbeli települések elé. Ha Szerb Horgosnak hívjuk Horgost, attól még egyetlen ottani szerbnek sem lesz jobb. Nem lesz tőle jobb munkahelye, erősebb szociális biztonsága, jobb megélhetése. Éppen miként az ott élő horgosi magyaroknak sem lesz rosszabb a helyzetük.

Tudja Esperes Úr, Önnel szemben a környéken élőket ma nem az aggasztja, hogy miféle címkézésekre szottyan kedve az Önhöz hasonló – remélem gyér számú – embernek. Sokkal inkább az érdekli a szülőföldem polgárait, milyen jövőt tudnak biztosítani önmaguknak és a gyermekeiknek. És azokon vajmi keveset segít a megalomán szoborállítgatás, vagy a helységnevek körüli ötletelés. (Van abban valami otrombán beteges, ha a jelenben is csupán a méretekkel akarjuk igazolni a múltbéli nagyságunkat. Nekem az olyan gyerekes dolog.) 

 

Olvasom a szülővárosom, a KÖZÖSSÉG reakcióját az Ön szavaira.

Magáért beszél a tény, hogy minden jóérzésű embert elképesztett a szereplése. Én az Ön helyében eltöprengenék azon, mit csinálhat rosszul, ha már a helyi szerbség is elítéli a viselkedését. Ismételni a kommentárokat nem akarom. Helyettük ide írom, ami engem leginkább zavart. Tudniillik emberileg mélyen sértőnek érzem. Megengedhetetlennek: nem csak egy egyházi személy szájából, hanem mint a város közösségébe tartozó ember véleménye gyanánt is. És javarészt emiatt voltam kénytelen nyílt levelemet megírni. Mert amit Ön tett, nevezetesen, hogy megbélyegezte a vegyes házasságokban élőket, az azokban születetteket leckéztette: ez már nem nevezhető pusztán hibának. Ez már bűn.

Esperes Úr!

Nem vagyok érintve, mert a felmenőim magyarok. Én is az vagyok. Büszke vagyok arra, hogy az vagyok. Mindemellett törekszem jó embernek lenni. Nem zavar, ha valaki büszke szerb. Az egészséges nemzettudat fontos erény. Ehhez szervesen illeszkedik az önképünk tisztasága, a lelki békénk, és a más nációk tisztelete is. Mindezen pozitívumok az embert konstruktívvá teszik. Elhelyez bennünket a világban. Más szavakkal: az önbecsülésünk kulcstényezője. Amit viszont Ön képviselt, a lappangó sovinizmus: destruktív, mert a nemzettudat kóros mértéke nem csak a közösségre hat rombolóan, hanem leszedálja az egyén önmagába vetett hitét is. Frusztráció, és ezzel együtt nárcisztikus érzelmek okozójává válik. Aki meghallgatta Önt, annak nyilvánvaló, mi dúlhat, kavarog a lelkében. Sajnálom emiatt.

Esperes Úr!

Amikor Ön a színpadon dörgedelmes szónoklattal porciózta jókra és nem jókra a szülővárosom polgárait, akkor a teremben zömmel kisgyerekek ültek. Köztük számosan olyanok, akiknek egyik szülője nem szerb. Ezek a gyerekek vajon miként értelmezhették az Ön szavait? Belegondolt abba, hogy a kimondott szónak mekkora ereje van? Hogy már egy rossz szó is szikrát lobbanthat? Hogy nem illő a kisgyerekek előtti beszédének sem a stílusa, sem a tartalma? Hogy az Ön ünnepi szónoklatának igazi mondandója nemhogy a pulpituson, de még egy kocsmában is vállalhatatlan elemeket tartalmazott?

Nem. Nem gondolt bele.

Épp emiatt vélem azt, hogy a következményekkel számolnia kell majd. Nem a társadalmi, netán jogi következményekre gondolok. Az isteniekre.

Végezetül hadd idézzem az elhíresült beszédének egyik passzusát. Azt mondta, ez Önnek egyfajta ars poeticája, útmutató gondolata:

„Amikor mindenki azt hiszi, hogy valaminek vége, nekem még igazából akkor kezdődik.”

Én ezt módosítanám, mert hiszem azt, hogy hozzám hasonlóan nagyon sok polgártársam, szerb és magyar ember hasonlóan gondolkodik:

„Amikor Ön azt képzeli, hogy valami elkezdődött, akkor tudja mindenki, hogy igazából vége.”

Kívánom Önnek, hogy találja meg végre a lelki békéjét. 

Pósa Károly