Orosz krímtorta, amerikai pite

„Lopj el mindent. Amit nem lehet, azt gyújtsd fel,

 és öld meg, akit nem tudsz a lovad mögé kötni!”

Jelen írást nem a tudományos igényesség ihlette. Még csak nem is a televíziós híradókból önmagát tájékozottnak, naprakésznek gondoló polgár fotelszakértelme, vagy a történelemhez konyító kompetencia megnyilvánulása lenne. Azt meghagynánk a kocsmapultnál vitatkozó polihisztoroknak, és a kávé mellett hüledező háziasszonyoknak, akik az atomháború rémképét oly nagy hozzáértéssel taglalják a kiskanállal adagolt tejszínpor, VV Pista, meg az ismerős barátnő magánélete között.

A súlytalan Absztinencia Tyereskova

De mivel már a hamarosan ismét használható kerti csapból is az ukrán krízis folyik, erős hajtóerővel tör rám a szükség, hogy kontárkodó véleményemet szavakba öntsem.

Egy régi székely bölcsesség szerint balszerencsés ember, aki olyan verembe pottyan bele, amiben már egy medve is tartózkodik. Bátor az, aki a veremben együtt is tud élni a mackóval. Aki viszont a közös kelepcében ücsörögve is a medvét próbálja hergelni: az hülye.

Szögezzük le gyorsan: Európa természetesen nem hülye.

Ám Amerika zöme - köztudottan igen, és a lelkes idiotizmusukban, gügye infantilizmusukban csak annyi a szerencséjük, hogy néhány vezetőjük a mi fogalmaink szerint még normális. Persze nem a szó közjogi-, mentális-, pszichológia- és pláne nem erkölcsi értelmében.

Hanem csak úgy: szimplán politice.

Másképp mondva: Washingtonban akadnak még néhányan, akik kinéznek a fejükből, és csak a zsebükön túl lesz homályos a látásuk. De a zsebükig ellátnak…

Ennyi pont elegendő ahhoz, hogy az Ó- meg az Újvilágban is betéve tudják a székelyek medvével kapcsolatos álláspontját.

Londonban, Washingtonban, Párizsban de a világ más pontján sem jut senkinek az eszébe, hogy meggondolatlanul molesztáljon egy medvét.
Egyébként igény az lenne rá, nagy a kísértés, mert a mackónak – bár nem finom, mint a királyi hermelinprém -, régtől fogva sokat kóstál a bundája.
Napóleon meg Hitler uralkodói palástot szeretett volna készíttetni belőle, a tímárjaik, cserzővargáik már dörzsölték a tenyerüket, de végül mindkettőnek túl drága lett a medvebőr-trófea.
A kis korzikai jóformán egy szál gatyában dideregve szánkázott vissza a baldachin alatt terpeszkedő imádott Josephine-jéhez, a hajdani bécsi piktor meg sose fejezhette be a Moszkva alatti tájképét, mert 1945 tavaszán Csendéletet parancsolt neki a berlini Reichstagnál fotózkodó diadal- és amúgy is ittas Vörös Hadsereg. Mindazonáltal a medve élettere akkora, hogy azt idáig még aszfaltúttal sem lehetett összekötni, csak a szépnevű Transzszibéria-vasút szeli ketté. Régen ugyan U2-es kémrepülőgépek megpróbálták föltérképezni, ám a ruszki légvédelem szépen le is csúzlizta a meggondolatlanokat a magasból.

Köztudottan a medve ürülékével jelzi a vadászterületének határait, és a múltban, úgy máma sincs senkinek ínyére medveszarba lépni. Amilyen Amerika, mint az egyszeri cigány falnak nekimenő lova, a minap Afganisztánban azért megpróbálta, mert azt hitte, hogy bátor, pedig csak vak volt.

Aztán amikor derékszíjig belegázolt egy gőzölgő kupacba a kaland bűze már neki is facsarta az orrát. És mostanában örülhet, ha a szotyéban ott ragadt bakancsa nélkül, mezítláb hazasunnyoghat a sarki hamburgeroshoz.

Az orosz medvével ujjat húzni tehát nem lehet, merthogy ujja sincs, csak böhöm nagy mancsa, ami karmokban végződik. Mi – magyarok – évszázados történelmi leckéinket megtanulván még ma is csak a denaturáltabb, cirkuszi körülményekhez igazodott medvével pacsizunk, tisztes távolságból. Jóllehet kertszomszédok lennénk, mert gyarmataink egymás mellett helyezkednek el: a Ferenc-József földtől csak egy jégmezőnyire kezdődik a szintén festői Szibéria.
Tőlünk jobban, álmukban is fújják a leckét a lengyel barátaink, a balti kis népek, meg a posztszovjet kaukázusi térségben a szőnyegjén guggoló szivárvány tarka siserehad. Még a hidegvérükre büszke finnek is fölszisszennek, ha a karjalai mocsarak tájékán, a piknikező Szerjózsáék harsány nótáit hozza az északi szél. Nem beszélve a krími tatárokról, akiket retúrjegy nélkül, százezer szám, Sztálin invitált meg egy hosszabb belföldi kirándulásra.
Szegény tatárokkal ellenben mi helyben vagyunk. 

Megérkeztünk. Ugyanis írásom legelején szóltam, hogy a Krímről lenne szó, Ukrajnáról. 

És ha valaki azt hiszi, hogy eldönthető - ebben az állapotban ki a jó, és ki a rossz; hol a jobb, és hol a bal: nos, az fatálisan téved. Merthogy Ukrajnában a helyzet már régen túllépte a józan ítélőképesség határait.

Marad a találgatás, és az események kivárása. A többi: hipokrita okoskodás.

Adott egy – a történelem során alig, vagy keveset – létező államalakulat.

Csődtömeg, üveglábakon.

Nagyhatalmi terepasztallá változott, amin most izmoznak, szkanderoznak zárt ajtók mögött, és mennek a hazug forró drótok, szállnak a milliárdos ígéretek, most köttetnek a titkos záradékok, kicsi Breszt-Litovszki békék, Jalták, papírszalvétán megpecsételt szerződések, bécsi döntések unokái, amikhez képest a Molotov-Ribentropp paktum úriemberek tisztes diskurzusa volt, a moralitás aranybetűs emléke.
Mert az orosz medve a bőrét ugyan nehezen, vagy éppen sehogy se adja.

De az irhája alatt tele van gázokkal.
És nincs az a párizsi parfüm, aminek odőrje kellemesebben, megnyugtatóbban hatna a nyugati tárgyalófelekre, mint egy hosszú távú békességet szavatoló, erőteljes, orruk alá durrantott medvefing.    

Pósa Károly: HOVÁ MENEKÜLJ MAGYAR ?!

Útmutató lektűr a Kárpátalján élőknek

Jóllehet a mi népünk megszokta már, hogy errefelé Közép-Európában menetrendszerűen jön a fekália a ventilátor felé, úgy gondoltam mégsem árt, ha egy kis segítséget adok az otthonukat éppen elhagyni készülő ukrajnai magyaroknak.

Régi lógós vagyok ugyanis, olyan emigráns tapasztalatokkal, amit a politikum zsákutcás megoldásai, és az ezzel járó válságok ciklikus ismétlődései révén, az éppen aktuális krízisben hasznosíthat bárki emberfia.

Már az iskolában elsajátítottam a lelépés tudományát.

Volt hogy a benyitó tanárral egy időben ugrottunk ki a hátsó ablakon. Ekkor még csak egy dolgozatírás volt a tét, később meg a diszkóból időben történő elpucolásnál az idegen legények pofonjai, de aztán a balkáni háborúzás idejében Milošević megemelte a limitet.

A lét lett a tét, mint ahogy a hírhedett műsorban sulykolják.

S még mielőtt ukrajnai véreink a fűtetlen, áram nélküli otthonaikban elmajszolnák az utolsó kiflicsücsköt, nem árt átgondolniuk a hogyan tovább lehetőségeit.

Pláne ésszerű az ilyesmit meghányni-vetni, amikor maholnap fegyveresek dörömbölnek az ajtón, a katonaköteles férfiak után érdeklődve. Az ember agya önvédelemből törölni szokott emlékeket ugyan, és hajlamosak vagyunk mindenféle régen volt balkáni kényszersorozásokról megfeledkezni, de azért a természetes ösztönünk ilyenkor azt súgja, hogy az idegen ajkú géppisztolyos látogatók nem föltétlenül pezsgős vacsorára hívogatják a kárpátaljai magyar apákat, fiúkat. Hanem egy másmilyen kanbuliba, ahol a pezsgőpukkanásra kísértetiesen hajazó csattanásba emberek szoktak belehalni.

Oszt elítélhető-e az, akinek a legénybúcsú fogalma alatt nem a saját búcsúztatása, koporsója jut okvetlen az eszébe?

Jó hír, hogy nincs pánik az ukrajnai magyarok körében.
Viszont az óvatosság nem árt. Egy falatnyi kenyér a zsebben, és a térkép adatai, útvonaltervek a fejben: szavatolt a könnyedebb álom. Legalábbis Alcatrazban így tartották a bentlakók.
Még mielőtt rosszat gondolna rólam bárki: nekem már eszemben sincs elmenni szülőföldemről, és másokat sem akarok erre buzdítani.

Egyrészt: Milošević óta némileg konszolidálódott Szerbia helyzete.

Úgy néz ki, ebben a hónapban még nem lesz polgárháború, bár az egyszerű tévénéző számára a közelgő választások ennek ellenkezőjét láttatják. Viszont az éhséglázadás esélyét nem szeretném kizárni, mert például a februári béremet elseje helyett egy hetes csúszással fogom megkapni, és nem vígasztal, hogy a mai húshagyó keddel kezdődött a böjt, meg az sem, hogy másoknak még ilyen jövedelem se jár.

Ez csak erősíti a rossz megérzésemet.
Másrészt: Koromnál fogva sincs már mehetnékem. Családom van. Három gyermekhez meg többféle módon juthat az ember: kitartó gyermekvállalással, jól sikerült második házassággal, esetleg az ügyesebbek egy patronból megoldják. De én nem ez utóbbi ügyesek közé tartozok, minden szempontból önerőből neveljük őket…
Most is csak arra vállalkoznék, hogy némi szellemességgel szórakoztassak tőlem nagyságrendekkel értékesebb embereket.
Ha valaki tőlem jobbat tud, másoknak ajánlani fogom őt.

…

Annak idején, még Milosevics országrontása alatt, amikor szorult a kapca, bennünket - bácskai magyarokat - erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy ha megjelennek a golyószóróba öltözött csetnikek, akkor melyik államot jelölhetjük meg emigrálásunk célországaként.

Már akkor sem Magyarország volt a nyerő, mint hihetnék azt sokan, hanem - mit tesz Isten? - Szlovénia. Egyrészt: Szegeden legalább annyi gyanús képű szerbbel lehetett találkozni, mint mondjuk Újvidék főterén, másrészt a Csongrád megyeieknek pont úgy hiányoztunk, mint üveges Ján Slotának a seggre esés.

Ezt a tudtunkra is adták, lépte-nyomon. Ráadásul Pesten korzózott a selyemöltönyös belgrádi maffia fele.

Bezzeg Szlovénia! Etnikailag majdnem tisztának volt tekinthető, nem beszélve arról, hogy egy cigarettacsikk sem található az utcákon. Tito idejében reformerkedtek!

Van és volt ugyan bennük egy jó adag nagypofájúság, de sikereiket látva ezt még némileg jogosnak is érezzük. Ennek ellenére Lendava környékén még helyre kis magyar közösség virul. Mivel kevesen vannak, az államra kvázi nem jelentenek veszélyt (másutt rögtön irredenta-gyanús elemek vagyunk...), és ha nem is ajnározzák őket, de jóindulatú kisebbségi politika nyilvánul meg irányukba. Ami persze kirakat, mert nehogy az olasz is elkezdjen követelőzni...
A kilencvenes években Szlovénia volt álmaink tárgya. Vagy legalábbis az ottani életminőség. Azóta kicsit változott a helyzet. A szlovén Manfred barátom siráma revideálta nézeteimet. Tetejében Ljubljana időben kapcsolt, és olyan szorosra zárta a kapuit a bevándorlók előtt, hogy a mindenkori elnöknek a kapukulcsot is le kell nyelnie.
Mi marad hát Nektek, drága Kárpátalján élők?
A nagybetűs Nyugat? Mit is kezdene veletek?

Egy csomó szlávul tél-túl értő, magyarul beszélő, szegény atyafitól még a finn rokonságot is szauna nélkül kiverné a víz. Nem beszélve a tengernyi germánról, indoeurópai nyelvek kavalkádját beszélő nációkról, akik szemében csak akkor jelentenétek valamit, ha el tudnátok hitetni velük, hogy Ungvár, Rahó környékén mind egy szálig homoszexuális az őslakosság, és rózsaszín tangagatyában Putyin elnök zavart el benneteket szülőföldetekről.

Mással már nemigen lehet rokonszenvüket megvásárolni. Éppen most tanulják, miként kell toleránsnak lenniük a zömmel Romániából, Bulgáriából érkező politikai üldözöttekkel, akik kilopják, kikurvulják és elkoldulják a jóléti társadalomba feccelt euróikat.
A Nagy Sós Vízen túl sem várnak tárt karokkal benneteket. Ott is az ajtón csüng már a MEGTELT tábla. Igaz, spanyolul van kiírva…
Marad hát Ausztrália, aminek a közepe még lakatlan ugyan, de sivatagot Ukrajnától keletre is lehet találni, és a Góbi közelebb is van…
Kedves Kárpátaljai Magyar Testvérek!
Mivel ez a Föld nevű bolygó túlnépesedett, nem látom a helyet, ahová könnyű szívvel ajánlhatnálak benneteket. Egyikőtöket sem hívják Senki Alfonznak, akit – mint Rejtő Jenőtől tudjuk – közigazgatásilag a Holdra akartak telepíteni.

Maradjatok hát odahaza. Én is ezt teszem.

Legföljebb utolsók leszünk, küldetéstudattal.

Mindig kell valaki, aki a végén lekapcsolja a villanyt.
  

Magyarkanizsa, 2014. március 5.

Pósa Károly: "Legyen kerek a mondatod, mert"

A minap egy blogon azt olvastam, hogy az írás fiatal szerzője – aki itt született a Délvidéken valamikor a nyolcvanas években – már a jelenlegi lakhelyén, Magyarországon sem érzi jól magát, merthogy nem tud új otthonában elfogadottságra lelni, érzi a különbséget a vajdasági, és az ottani, anyaországi magyarok között. Majd arról értekezik, nem kevés nosztalgiával, hogy 27 nép gyűrűjében Vajdaság mindig a béke és a tolerancia iskolapéldájának számított.
És hogy ezáltal mennyi mindent másképp élünk meg itt, a déli végeken, szemben az “amottal”.
Szomorú, de tanulságos kis írásról van szó.

Mégis vitatkoznék néhány megállapításával. 

Nem szőrszálhasogatás képen, de olykor fontos a részletek ismerete, hogy az - amúgy nagy téma – egésze összetettségében is érthető legyen.

Egyrészt mítosz a vajdasági 27 (!) nemzet egymás mellett éléséről polemizálni, pláne mindezt valami "békésnek" hitt mázzal kifényesítve tálalni: ilyen formában ez ugyanis nem igaz. Talán sosem volt az, hiába hívták egy darabig testvériségnek meg egységnek. Mindkettő hamisnak bizonyult. A Balkán mezsgyéjén mindig az erősebb testvér győzött, egység meg csak akkor mutatkozott, amikor erőszakkal kikényszerítette a diktatúra.

Az meg: olyan is volt. Mintha kártyavárból lehetne ostromot visszaverni…

Következményét ittuk a háborús érában. Se szeri, se száma nem volt a kihörpintett keserű poharaknak, szó szerinti feketeleveseknek.

Ma a nekünk füllentett 27 nációnak a töredéke van csak jelen, a hangsúllyal rendelkezőket pedig sajnos az egyik kezemen meg tudom számolni. Jó az, hogy mi - magyarok -  még ez utóbbiak közé tartozunk.

Egyelőre.

A rossz hírem (nagyon úgy fest), hogy a többségi nemzet mára teljes hatalmi fölénybe került, és a folyamat nem javuló, hanem reánk nézve elkeserítő következményekkel fog zárulni.
Történik mindez azért, mert a korábbi évtizedekkel (vagy akár évszázadokkal) ellentétben mára a vajdasági politikai, és a gazdasági hatalom is zömmel azok kezében van, akiknek érdekeit már nem is Újvidék, hanem Belgrád határozza meg.
Ez az igazság, akárhogy fáj. Már ez a tény önmagában megérdemelne egy mélyebb lélegzetű írást, tanulmányt, de sem a hely, sem a fölvetett téma erre most nem alkalmas.
Vissza hát a nációk kérdéséhez!
Persze, vannak itt néptöredékek.

Még cseheket, bolgárokat is jegyez a legutolsó vajdasági népszámlálás, nem beszélve az önmagukat egyiptominak (!) vallókról. Ám ezen az alapon ma már egy kicsit nagyobb város is a multikulturalizmusával henceghetne, ha komolyan vennénk a kínai boltosait, az arab neppereket, vagy a fejletlenebb régiókból itt próbálkozó koldusokat, prostituáltakat, zsebeseket.

A másik szerény észrevételem, hogy pont az írásban aláhúzott különutas nemzetfelfogás vezetett oda, hogy a szerző talajtalanná válásán lamentálhasson.

Ugyanis nincs kiskapus magyar nemzettudat.

Nincs különbség a bácskai, a székely, vagy a Nógrád-megyei magyar között.

A nemzet: egy.

Oszthatatlan, akárhogy szeretünk is szórakozni a fogalmakkal.

A némi iróniával "vajdmagyarnak" nevezett jelenség egy-két nevesíthető délvidéki fejében született hagymázas kategória csupán, ami inkább a liberalizmusukról elhíresült ötletgazdák polgárpukkasztását volt hivatott kielégíteni, semmint azt valós alapokon nyugvó, komolyan vehető dolognak tekinthetnénk.

Az önmagát értelmiséginek, és magyarnak vagy rosszabbik esetben "jugoszláviai magyarnak" valló - zömmel újvidéki hangadóknak meg jól jött az igazoló formula: miként lehet föladni büntetlenül önazonosságunkat.

Mert abban a pillanatban, hogy az egységes magyar nemzeti identitását megvallaná valaki, ez a békakórus üti rá a billogot, hogy - nacionalista. Amitől szerintük csak egy tyúklépésnyire van a soviniszta, esetleg e kettő ötvözetén túl rasszista, homofób, antiszemita meg sok egyéb, amit helyhiány okán már nem taglalnék.

Ismerős a tempó, ugye?

Érzelmi alapon lehet, hogy van különbség egy soproni, meg egy temerini magyar ember között, ahogy más-más szociális-, nyelvi-, társadalmi- vagy netán vallási-, világnézeti szempontok alapján is oszthatóak vagyunk. De ez nem az identitás fogalomkörébe tartozó, azt meghatározó elementum, hanem olyan természetes dolog, mint az, hogy vannak férfiak és vannak nők.

Csínján kéne bánni a szavakkal. Időnként elég ha egyszerűen fogalmazunk.

Nem maszatoljuk el a lényeget, és a fejekben tisztább lesz a kép, ha annak fogjuk láttatni a helyzetet, ami.

Nem biztos ugyan, hogy a kapott képpel elégedettek leszünk, de legalább az igazságról fog szólni.

És az igazságnak még ma is perdöntő ereje van.

Aki a birtokában van: nem veszíthet.

Tehát mi sem.

Végszónak pozitívumként nem is rossz e konklúzió.

Pósa Károly: GUSZTÁV OPTIMISTA

„- Hogy lehet egy ilyen kis országot ennyire magára hagyni – zokogta egy teherautó.

- Minket is mélyen megrázott az áram – tették hozzá bólogatva a környékbeli trolibuszok.

…

A politikus mélyen meghatódott.

- Hát ennyire nem tudtok nélkülünk élni? - mondta, majd csokornyakkendőt kötött, és felmászott a falon egy plakátra.”

Most, hogy szinte már az Európai Unió előszobájában vagyunk, nyelvöltésnyire a szalon aranyozott kilincsétől, illő dolog számot vetnünk, miként is sikerült idáig eljutnunk?

A kezdő lépéseket minden bizonnyal az ősöknek köszönhetjük, akik valahol Dél-Szerbiában egy Rigómező nevű helyen fütyülve verték vissza a törököket. A hazai csapatok diadalai után Branković despotát kitüntették hűségéért. Bő négyszáz évig a béke, a nyugalom és a gyarapodás jellemezte a Balkán-félsziget nyugati fertályát. Az egymással baráti viszonyt ápoló szomszédos népek között még az Európát megosztó vallásháborúk sem okoztak törést, mert az itt élő különféle nációk legendás türelme megakadályozott minden szélsőséges megnyilvánulást. 

Az évszázadok során persze akadtak nagyhatalmak, akik ujjat szerettek volna húzni velünk, de a szerb fejedelmek rendre ajtót mutattak a török, a Habsburg meg az orosz cári követségeknek is. Hogy függetlenségünk, semlegességünk nem lehet alku tárgya, annak legszebb példája, ahogy a pánszláv húrokat pengető oroszokkal elbántunk. Hivatkoztak ugyan a pravoszláv összetartásra, de eleink csak nevettek az ilyen olcsó trükkön: érzelmi alapon soha nem lehetett megvásárolni őket. A szakmaiságot, a nemzeti érdekek szigorú képviseletét és a közjó iránti szolgálatot már akkor is fontosabbnak tartották a vezetők, saját önös céljaik megvalósítása helyett. Ez a szép hagyomány a mai napig dívik nálunk, és büszkék vagyunk arra, hogy a műveltnek hitt Európa modernkori diplomáciája tőlünk tanult, rólunk vett példát, amikor nagy nehezen eszmélni kezdett zsenge demokráciájuk. Mivel senki sem lehet tökéletes, az is az igazsághoz tartozik, hogy próbálkoztak ellenfeleink megvesztegetéssel, ilyen-olyan paktumokkal, háttéralkukkal befolyásolni ennek a kis balkáni államnak a vezetését, de a történelem során bizonyítást nyert, hogy az erkölcsöket tisztelőkkel szemben tehetetlen minden ármány.
Ezért tudott Szerbia testvéri jobbot nyújtani a huszadik század küszöbén úgy a bolgároknak, mint a románoknak, ráadásul önként lemondott területeiről a kicsiny de agresszív Macedónia javára. Ezek a nemes gesztusok az első és a második Balkáni Béke néven megtörtént események krónikái révén bármikor igazolhatóak. Hasonlóan gáláns módon járt el Szerbia akkor is, amikor az osztrák trónörökös – Ferenc Ferdinánd – szarajevói látogatása alatt megölt egy Gavrilo Princip névre hallgató diákot. A Monarchia hadseregét a Balatonig űzték, ahol nagyvonalúan engedték a fejvesztve menekülő háborúpárti, magyar és osztrák csőcselék írmagjának, hogy áthajózzák őket Siófokról a Tihanyi-félszigetre. A középkori szerb államiság bölcsőjének, Vajdaságnak a felszabadításakor a legelső törvényrendeletek egyikeként visszaadták az északról ide menekült magyar, sváb, szlovák, ruszin és egyéb nemzetiségek földjeit, ingóságait. Aztán arra kötelezték őket, hogy anyanyelvű iskoláikat fejlesszék, és a közigazgatásban eltörölték az egynyelvűséget. A reformintézkedéseiről elhíresült Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, az uralkodó 1929-ben kikiáltja a demokráciát.

A második világháború ideje alatt az országot a béke oázisaként emlegetik. Szerb a horváttal vállvetve kerüli a konfliktust, hogy Titót az első szabad, demokratikus parlamenti választásokon elnökké választhassák. Körülbelül negyvenezer délvidéki magyar sóhajt fel megkönnyebbülten, és a bácskai-bánáti svábokat az utolsó emberig visszahozzák a marhavagonok Zombor környékére csak úgy, mint Versecre. Az európai típusú többpártrendszernek köszönhetően Goli Otokból üdülőparadicsom lesz, és hamarosan az Adrián megjelennek az első rongyos sváb vendégmunkások, akik a konvertibilis dinárért képesek a legalja munkát is elvégezni, az egyébként messze földön szorgalmukért becsült jugoszlávok helyett. A gazdasági válság miatt Belgrád a nyugati országoknak nyújt hosszú lejáratú hiteleket. Bekövetkeznek a kilencvenes évek, amikor Belgrád először Zágrábbal, majd kisvártatva Szarajevóval fűzi szorosabbra kapcsolatait. Slobodan Milosević béke Nobel-díjat kap, amit csak úgy hajlandó átvenni a Svéd Akadémiától, ha azt régi barátjával - Franjo Tudjman elnökkel - közösen kapják meg.

A világ könnyes szemét törölgeti ennyi emberség láttán. Bill Clinton, miután kiderül a saját feleségével történt szerelmi viszonya, lebombáztatja az Ohio államban lévő Dayton városát. Albánia kéri Szerbiához való csatolását, és hűségesküt tesz Belgrádnak. Montenegró, Bosznia kétharmada, és a horvátok Zágráb külvárosáig fölajánlják területeiket. A pécsi magyarok városukat Pečujként kezdik nevezni, és népszavazáson követelik az elcsatolásukat. Az Adrián a szerb haditengerészet megtartja első hadgyakorlatát.

Mindeközben Szerbia életszínvonala egyre növekszik, az idei évben már Svájcot übereli.

Nagy a jólét, a gazdaság dübörög. Soha ennyi gyermek nem született ebben a térségben. A földműveseket a kormány minden évben aratáskor túlfizeti. Csökkennek az árak, a bérek vásárlóerejét csak a nyugdíjak emelkedése szárnyalja túl.

Szerbia hamarosan új, rátermett vezetőket választ majd.

Ismerve az előzményeket, kétségünk sem lehet afelől, milyen jó lesz nekünk.  

       

           

Pósa Károly: Vinci

Befolyásuk révén az égiek

Gyakran természetes módon

Roppant nehéz terhekkel

Ajándékozzák meg

Az emberi lényeket.

Így lesz természetfeletti

A szépség, az áldozatkészség,

A kecsesség, csak annyira

Mint a büntetett hírnév

A kitüntetett erény.

Bárminek szenteli magát

A cselekvő lángész

Bámulni fog rá, majd nézi

- Nem középiskolás fokon –

Egy ellépő világrész.