5000 euró

 

Mikor még azt sem tudtam mi fán terem a szegregáció, szebbnek tűnt a világ. A tanító néni szava szent volt; a fölsős nagyfiúké csupa érdekesség, trágár nemiség; a pap bácsi prédikációját mindenki értette, és hétfőnként a televízióban adásszüneti napot tartottak. Ehhez képest akkor is vívtuk küzdelmeinket. Dúlt az osztályharc. Mi – B-sek –, a D-sek ellen vonultunk a nagyszünetekben; azok meg a C-seket hajigálták gesztenyével, és meghógolyózták, megmosdatták az utcán, ha valamelyik izgágábbat utolérték. Csibészségben nem volt nagy különbség közöttünk. Szép egyen köpenyben vegzáltuk egymást. Ez a fajta osztályharc még nem a pénzről, a hatalomról és a kiváltságosok mindenhatóságáról szólt. Aztán később, ahogy nőtt befelé a fejünk lágya, megtanultunk különbséget tenni szegény és gazdag ember között. Megtaláltuk a helyünket azon a bizonyos ranglétrán. Kevesen közülünk kukorékolni is mertek. Igyekeztek följebb kapaszkodni, aminek - igaz nem törvényszerűen -, de legtöbbször egy nagy zuhanás vetett véget.

Ennyi ésszel már tudható, hogy a tyúkól melyik grádicsán ücsörgünk. Ki tojhat a fejünkre, és mitőlünk lejjebb kik azok, akik csak az ülepünket nézhetik. Gubbasztunk tehát a társadalmi lajtorja ilyen-olyan szintjein. Szélvédett, jó kis akol melegben. Az ól szagát is egyformán érezzük. És ha róka látogatja meg a társaságot, többnyire válogatás nélkül viszi azt, aki éppen a keze (mancsa) ügyébe kerül. Nem számít, díszesebb-e a tolla, nagyobb-e a taraja, a sarkantyúja. A rókát az sem érdekli, ki mennyi tojást tojik. Olyan közömbösen precíz mint amilyen a halál szokott. Egyféle adó. Vám, ha tetszik.

Mindazonáltal a föltarajazottak között mindig akad olyan, aki valamiért különbnek véli magát a többitől. Milliónyi gyémánt félkrajcárjuk révén kiabálják a napot. Ők akarnak a baromfiudvar közepén dirigálni, de hiába csillog a díszes farkuk, a lábuk bizony szaros. Azt hiszik főnixmadarak, pedig csak kicsit jobban megtollasodott állatok.

Mint ez a baromfi Soros György.

Ez a Malajziában, meg még néhány boldog helyen körözött pöfeteg pénzes-zsák – a Soros nevű gazemberről beszélek még mindig - pontokba gyűjtögette meglátásait. Telik neki miből agyalni, nem vitás, és a zűrzavar meg amúgy is lételeme. A második javaslata szerint az EU-nak élére kell állnia annak a nemzetközi kezdeményezésnek, mely Libanon, Jordánia és Törökország finanszírozását szolgálja, hogy négymillió menekült élhessen ezekben az országokban. A hírhedt üzletember számításai szerint egy menekült egy éves ellátása és képzése 5000 euróból oldható meg, így 20 milliárd eurós segítséget kellene nyújtani a fenti három országnak.

Hősünknek a hatalom iránti engesztelhetetlen vágya régtől tudottan addikt. Most a porcelán fogai kerítésén körösztül arról kaffog, hogy Európának évi egymillió bevándorlót kellene befogadnia, meg hogy évi ötezer (újabb verzió szerint 7500!) eurót kell adni minden egyes bevándorlónak. Támogatás gyanánt.

Ennél a pontnál tartok egy kis hatásszünetet, hogy a tisztelt olvasó kedvére kinevethesse magát.

Nekem 5000 euró pont kétévi fizetésem. (A gyengébb matematikusok kedvéért: havi 25.000 dinárt keresek.) Ebből, és a feleségem béréből fizetjük a menetrendszerű rezsit: az áramot, a vizet, a telefont, a kommunális illetéket, a fűtést, miközben három gyereket nevelünk. Uzsonnapénzt visznek minden nap az iskolába. Nekik néha egy-egy új ruhadarabra is muszáj költeni. Nekünk már nem. Vagy ha elkerülhetetlen, akkor szétnézünk a turkálóban. De emellett reggelizünk, ebédet főzünk magunknak, vacsorázni is szoktunk, és a piacon megvesszük, ami a legfontosabb. Humanitárius élelmiszer-segélyt soha nem kaptunk, leszámítva, hogy míg a lányok kisebbek voltak, az iskolás karácsonyi csomagjaikból ránk maradt ócska édességeket január végéig nyammoghattam. Nekünk nem jár ingyenes gyógyszercsomag, ilyen-olyan szociális juttatás. Ha meleg szobában akarok lenni, be kell teremtenem a télire valót, és össze kell vágnom.

Énhozzám évszámra nem jár forgatócsoport, nem kérdezi egyetlen riporter sem, miből és hogyan élünk? Jól érezzük-e magunkat? Vannak-e vágyaink, álmaink? Szükségét érezzük-e a segítségnek?

Általában: hagynak a magunk levében főni bennünket. Ha már Szerbia északi csücskébe születtünk, viseljük csöndben a megpróbáltatásokat.

Biz'isten nem nagyon lázadozok. Béketűrőn elvagyok jó sokáig. Még most is hallgatnék, ha nem hasítana a hátamon egyet ez a faszkorbács milliárdos.  

Ki kérdezett Gyuri bácsi? Egyáltalán: ki ez a Soros György? Ki ez a csöpögő, ezerráncú, löttyedt pöcs? Vén kappanként még most is kukorékolna, világot váltana? Tetszette volna évtizedekkel ezelőtt a cimboráit hőkölni! A brókereket, a mogulokat, a “szivart szívó szeszszagú fejeket”! Akkor még az is lehet, hogy most nem itt tartanánk!

Látszik, hogy ennek és a hasonszőrűeknek semmi sem számít. Semmi sem drága. Fütyülnek az emberi igazságszolgáltatásra.

De mint mindenkinek, egyszer neki is elakad majd a fütyülője. Valahol már írják a listáját, készül a leltár. És akkor nem fog rajta segíteni a vagyona. 

Odalent egyenként a bőrébe égetik majd minden gazságon nyert centjét. 

                                                                                                                             Pósa Károly

HÉT ÜTEM - cikk

Vezércikk az Új Kanizsai Újságban

A szív világnapjára.

HÉT ÜTEM

 

fotó: Gulyás Bertalan

1.  A legelső, még tétova lélegzetvételkor fölsír. Létének pókháló-fonalát elmetszik, maga mögött hagyja a beszédes csöndöt, s a tündérkerti állapot - mint füst szokott a szőlőlugas homályában - szétfoszlik. Elfelejti, ami volt. Csak akkor jut majd eszébe életlenre exponált fotóként, köd-titkos emlékkép gyanánt, amikor a Petőfi utca lapuleveles árokpartján papsajtot eszik, és két szívdobbanás között, szünetnyi időre kihagy a külvilág körülötte. Akkor még nem tudja, mitől lesz a szeretet tüzes, a csömör özönvíz-szerű, hogy az emberre rámért sorsát a sebesség milyen viszonyrendszerben emészti föl, és hogy a tréfa meg a tanítás kötéltáncmutatvány. Lekottázott hullámok neki a szavak. Jobbára csak hangokból összeilleszkedő zene, míg a mindenség folyton átrendeződő százszorszép virágcsokor: megtapintható, egymásba tűnő kellemes fény-, szín-, illat- és hanghatások összessége.

2. Odaér, hogy a második. Hinni akar, és mert nagyon akarja - hisz is másokban. Kettős hitének nincs még hamis bizonyossága. Sietség nélkül figyeli a derűs vasárnapi délutánokat. A nyitott ablakokon kiszűrődő Muzsikaszó – jókívánság adását. Az „Erdő mellett nem jó lakni” nóta hegedűszavára ráemeli tekintetét a Fejős-bolt melletti lóitató vályúra. Nehéz, tonnás spediter kocsi közeleg a Széles-utca porában. A sarok mögé bújik Rózsa Pista bácsi ostora elől, aki káromkodva igazgatja az istrángot. Kút mély komolyságot lát a szürkék szemében. A moha vastagon, puhán tapad a betonteknő aljára.

3. A reggeleit önvizsgálattal kezdi. Érdeklődéssel olvas, fejezetről fejezetre ballag a tekintete. Sosem érez elégedettséget a nyomtatott írás végén, nincs még meg az a kerekdeden befejezett gondolatmenet, ami tökéletesebbé, derűsebbé rajzolná az elképzeléseit. Egy fölfedező elszántságával folytatja tovább. Közben észre sem veszi, hogy minél több sejtelem púpozódik föl lelkében, annál vadabbul dörömböl agyában a kétely. Körülötte - a városban, ahol helyét keresi mások között - lassan eltemetnek egy tőle több évtizeddel idősebb nemzedéket. A nagyszülők, az öregek emléke jobb napokon váratlanul bukkan föl neki, úgy ahogy Adorján alatt, a zsombékos földön járva, a talp nyomása alól szüremlik elő a víz.

4. Köddel pamacsolt nyári hajnal. Fűszerillatú a levegő. Részegen a Békevár mögött. A lapályos kaszálón őzek csoportosulása. Az ölig érő fűben négy ártatlan vad áll tőle pár méternyire. Néznek rá, kifényesedett hatalmas szemekkel, mint egy ismerősre. Üdvözlégynyi idő után az egyik megtöri a pillanat ünnepélyesre merevített, és mégis vérpezsdítő varázsát: egy szökelléssel eltűnik az ártéri erdő bokrai között, mire a másik három mentem utána iramodik. Akkor megérti, hogy nincs rajz, ami mindent elmondhatna. Csupán kísérletek vannak. Ehhez képest viszont túl sokszor gyengék, erőltetettek a próbálkozásai, és nagyon ritkán, kegyelmi helyzetekből adódón érhet csak oda, hogy a szenvedély megragadásán túl az örökös belső parancsot beteljesíthesse. Félúton jár a keze a papíron. A fejétől és a szívétől pont egyforma távolságra.

5. Ötödszörre valaki más is fölébredt benne. Indulatai mégis tiszták. Módszerei egyre tudatosabbak, egyre magasabb ívű a röpte, és ha a tapintatlan kor kihívásaitól eltekinthet, olykor felismerszik az önzetlensége. Majdnem tiszteletre méltók az erőfeszítései. Tárgyilagosabb aligha lehetne. Világnézetileg aszkéta. Az útleírás módszerével dolgozza föl élményeit, és titokban hálás, ha kinőheti a rá ruházott csodálkozó krónikás szerepét. Egzotizmus nem szédíti, helyzetfölmérése csillagos ötös. Akad, aki dicséri, ámbár kétannyian pont emiatt gyűlölik. Nem bánja. Ahogy körülötte a világ veszít varázsából, megelégszik az ismerős tájékkal. Ha nem is fejti meg teljességében a Rekeczki-ház repedésének bonyolult szerkezetű kriptogramjait, észleli a Járáson, a Tiszán, a kanizsai utcákon szétszórt nyelvemlékeket, fölbontja a kódjukat, és óvatos kézzel - más minőségben - visszapalántálja valamennyit a szülőföldje termékeny földjébe. Párnája cihájáról fölemel, tűnődőn vizsgál egy ősz hajszálat. 

6. Kétszer három taktus. Minduntalan elakad a lélegzete. Érdekli a véletlen. Eközben egyre közömbösebb arra, ami fájhatna. Élcei penge módjára hasítanak. Nem az élük, hanem az erejük, a tapasztalat edz belőlük fegyvert. Cigarettacsikkéből pisztolygolyó lesz, ám a kedélye megingathatatlan és befelé kacag, amikor látja, hogy értetlenkedve néz rá a környezete. Mintha mindenki most lépett volna be a szobájába. Legjobb társa a bukófélben lévő hold. A sokadik kutyáját is eltemette. Takaróját gondosan lesimítja, és hosszú, folyó parti sétáin mindig lopva oldalt néz, nehogy véletlenül meglássák, ha babonából a vízbe morzsol egy száraz falevelet.

7. Hét szívdobbanás. Tíz másodpercnyi idő. Ennyi az emberi élet, nem több.

  

 Pósa Károly

HÉT ÜTEM

(egy perc)

Bőrödnek bársony palástja alatt,

Erek gyökérlombja, inak remegnek.

Darvak röpülnek, fölfele haladnak,

Tiéd a Tisza könyökének íve,

A kavicsos kanyar integetése.

Egy tincsed leng. Keleti a szélirány,

Víztükörmás - Bánátban fűzfa pihék.

Vén uszály ring köldököd oválisán,
S a horizont kőrisbogár színre vált.
Árny-titokba merült tested lápvidék.

Hallani hallom szívverésedet:

Lágy, alig nesznyi, doboló dallam.

Ős ritmus, lüktető száz és száz évezred,

Már susog a nád a töltésoldalban.

Este van. Szemem puhán lezárja kezed.

Pk

HÉTKÖZNAPI SZERB VÁLASZOK

 

Nekünk, észak-bácskai magyaroknak külön szívünk csücske a Horgos-Röszke átkelő. Átlépni rajta minden időben a várakozás, az új élmények izgalma volt. Elvégre mi szüntelenül Szegedre jártunk. Ki csak bevásárolni, ki színházba, koncertekre, vagy más egyéb ügyekben. Meglehet: Szabadkától jobban ismerem Szegedet. A polcokon lévő könyveim fele a Kárász-utca antikváriumából való. Jó volt elmenni a Dóm tér előadásaira. Jól esett megücsörögni egy-egy szegedi sörözőben. És mégis: minden alakalommal visszaindulva a határátkelő sorompójánál éreztem először igazán - hazaértünk. Sosem tagadtuk. Bácskai magyarok vagyunk. Azok is maradunk.

A minap a szerb és a magyar televízió közvetítését, híradását felváltva néztem, és szörnyülködtem a látottakon. A nekünk oly ismerős határátkelőhelyen, ahol minden bokrot, fát tudok, most a pokol szabadult el. Kőzápor, gyújtogató, tetőkre mászó csőcselék.

Mivel Szerbiában élek, a telefonom nyitó weboldala egy belgrádi hírportál. Még nem tudtam eldönteni, hogy olykor a legvadabb liberális nézeteket propagálja-e, vagy a focidrukker fővárosi ultrák szócsöve. (Milyen érdekes a két véglet ívének összeérése, ugye?)

Aztán hajnalban, csak úgy - hanyatt fekve - végigböngésztem mit ír a szerb média a Horgosnál történtekről. Természetesen a jól ismert kliséket: magyar fasizálódás, nem európai viselkedés, brutalitás - kontra szegény migránsok. Így a belgrádi média megmondói.

Már hagytam volna a rossebbe az egészet, ám kíváncsiságból beleolvastam a cikk kommentárjaiba. Ugyan mi az egyszerű szerb polgártárs véleménye minderről?
Kapaszkodjanak meg: 70 kommentárt böngésztem végig, aztán többet, és még többet - nem akartam hinni a szememnek! A 90 százalékuk - hozzávetőlegesen - dicséri a magyar hatóságokat és mélyen leszólja a "menekültek" viselkedését. Pedig a jövevényekre nem a menekült szó illik. Viszont Szerbiában csínján kell bánni a szavakkal. Pár hét sem kellett, de már törvényrendelet tiltja, hogy a migránsokat más egyéb jelzővel illesse bárki. Az a szerb kormány hozta ezt a bájosan szigorú határozatot, aminek a vezetője még a kilencvenes években a szerb Radikális Pártban kezdte pályafutását, a csetnik vajda tanoncaként. Akkori pártfőnöke géppisztollyal mászkált a háborús Boszniában és elég vad dolgokat mondott a muzulmán bosnyákokról. De azóta nagyot fordult a világ. Az öklüket rázók lehiggadtak. A belgrádi hatalomban manapság épp a szivárványszínűre mázolt szabadelvű nézeteket vallják, noha akad közöttük szép számmal a néhai diktátor – Milosevity - köpönyegéből kikeveredett politikus is. Most nagyobb katolikusok akarnak lenni a pápától – tartja egy régi szerb mondás. A kormányfő elment Washingtonba. Őt dicsérték a migráns helyzet (nem) kezeléséért, míg a szomszédos „meg nem nevezett, Európai Unióhoz tartozó országot” elmarasztalták az embertelen viselkedésük miatt… Három pont nélkül le sem írható ez a mondat.  Szó mi szó: a népmesékben is ritkán, ám a politikában annál sűrűbben fordul elő, hogy bárányhangon kezd el bégetni a farkas.

Velük szemben olvasni a kisemberek véleményét – kész felüdülés.

Akad a kommentelők között olyan is, aki azzal indít (szabad fordításban) hogy:

"Bár én teljes szívemből gyűlölöm a magyarokat, mert ellenségeink voltak mindig és azok is maradnak, Vajdaságra fáj a foguk, de most azt mondom: emberek! Így kell a hazát védeni, ahogy a magyarok teszik! Minden elismerésem a magyar rendőröké!"

A legtöbb hozzászólót egyfajta „Szerbisztán” kialakulása aggasztja, és az önfeladó, hipokrita hozzáállás miatt szapulják a belgrádi vezetést. Akad olyan, aki leírja, hogy a belgrádi pályaudvaron a „békés” migráns suhancok miként kezdték fogdosni az egyetemen tanító hölgyismerősét. Mások csak a megélhetési bevándorlókat látják bennük. Ezen az alapon Szerbia kétharmada is útra kelhetne és óbégathatna ellátásért valahol Skandináviában, vagy München szívében – véli a beíró. (Hogy ez mennyire igaz, itt a legfrissebb hír: A karintiai St. Kanzian am Klopeinersee-ben húsz menedékkérő éhség sztrájkolni kezdett, hogy az ideiglenes tartózkodási engedély helyett visszakapják rendes útlevelüket, mellé pedig havi nettó 2000 eurós zsebpénzt. Nem elírás! Ellenőriztem. Nem 200 euró. Havi 2000! Amolyan zsebpénz. Plusz ellátmány. Kedveseim, irány Ausztria! Csak nehogy valaki magával vigye bármelyik okmányát!)
Őrület.
És nézegetve az egyszerű szerb emberek álláspontját a legfurcsább, hogy egyik-másik hozzászólást, amelyben dicsérik a magyar kerítést és a kormány intézkedéseit, százas nagyságrendű "tetszik"-et kap. Így a szerb jónép.

Még valami, ami azért fontos. Igaz, ezt csak másod-másodkézből érkezett információ. Egyik ismerősöm távoli ismerőse rendőr. Nem írom le a nevét, nehogy baja essen. Ő bár nem volt szolgálatban azon a rettenetes napon a határ szerb oldalán, de a véleménye talán mérvadó. Tudniillik hallja, ismeri a többiek álláspontját. Szerinte a rendőr - ha szerb, ha magyar – parancsot teljesít. Kétsége sincs afelől, hogy a túloldalon ácsorgó szerb rendőröknek egy emberként  viszketett a tenyerük, amikor tőlük ötven méterre, a magyar kollégáikra zúdult a kőzápor, tombolt az erőszak. Ha azokban az órákban valaki együtt érzett a sorfalban álló magyar rendőrrel, akkor az a tétlenségre parancsolt szerb egyenruhás kollégája volt.    

Ők is tapasztalják. Mi már tudjuk. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy a szerbiai vezetés nem tud távlatilag, sem hétköznapi szintű válaszokat adni a menekült-áradat kezelésére. Átutaztatjk a kompániát az országon, zsebre vágják a jegyek árát, megvárják a hasonlóan inkompetens nyugati politikusok vállveregetését, és a problémát áttolják másnak. Ezen a héten épp Horvátországba. (Azok meg – ismételten Magyarországra… Lám, lám!)

Pityergőn nyilatkoznak. Cselekedni restek.
Ne üljünk fel az álszenteskedő magatartásának!

Jó, ha tudja a bárki: ahogy Magyarországon Józsi bácsinak, Mari néninek, úgy Szerbiában Jován bácsinak és Milica néninek is megmaradt az egészséges világszemlélete. Az erkölcsi mércéje.

És ez - a jelen áldatlan állapotai között - talán okot adhat egy kis megnyugvásra.

Egyféle vigasz.

Pósa Károly

Egy kitüntetés margójára – laudáció helyett

A barátom, Valkay Zoltán építész lett Zenta város Pro Urbe díjasa!

 

jobbról: Valkay Zoltán

Föltételezem, elég sokan ismerik a jópofa mondást, miszerint díjat kétféle módon kaphat egy ember. Vagy túl korán - vagy túl későn. 

De mivel mifelénk kicsit mindig minden másképpen szokott lenni, gyakran megesik egy harmadik változat is: akkor kapja valaki az elismerést, amikor sikerült kikönyökölnie magának. Ha mások hátára ágaskodva bejön neki a vállveregetés, és a többieken átgázolva a plecsnit kiügyeskedi. Vannak időszakok, élethelyzetek, amikor egyeseknek a meggyőződésükké válik: neki a közösség hálával tartozik. Ilyenkor kéri az erről szóló tanúsítványt. Merthogy neki az jár. Jussa van rá. És egy idő után, ez az embertársunk már el is hiszi: ő a pótolhatatlan. A megismételhetetlen. Egyféle példaképpé nemesedik a saját fürdőszoba-tükre előtt. S pózol, mert tudja – a törtetésének a gyümölcse úgyis beérik. Előbb-utóbb a mellére akasztják a fityegő medált, a plakettet a kezébe nyomják, vagy legalább igazgatót csinálnak belőle – hadd örüljön az após – vitte valamire a hülye veje: kap majd ordót, gratulálni fognak neki, és megnő az irigyei száma. Aznap este, mielőtt megbékélt mosollyal álomba merülne, átszól majd a hitvesi ágyon. Látod drágám? Ma sikerült önmegvalósítani magamat. Végre mások is észrevették, mennyit érek. Igen szívem, látom. (Én már régen tudom mennyit is érsz te szerencsétlen. Idáig csak azért nem mondtam a szemedbe, mert volt gyerekszobám. Jólneveltségből, meg kényelemből hagytalak békén.)

Viszont – hál’Istennek – ezúttal máshogy történt.

Tudniillik nagy ritkán, fájdalmasan kevésszer (!) az is előfordul, hogy a rangos díj időben érkezik, és úgy ítélik oda valakinek, hogy a közvélemény egésze nyugtázza: most egy arra érdemes lett kitüntetve! Amikor fölsóhajtunk: végre nem az első jöttmentet, csókos cimborát, unalomból, cilinderből kihúzott díszpintyet illetik ovációval!

Péntek délelőtt ilyesmire gondolhattak a zentai városházán azok a meghívottak, akik vastapssal ünnepelték az idei Pro Urbe díjasokat.

Közöttük Valkay Zoltán építészt, aki idén tölti be ötvenedik születésnapját, és e félszáz esztendő összes kihívása után a jó zentaiak úgy gondolták - ideje kimutatni hálájukat városuk szülötte iránt. 

Mert hiába, hogy Valkay építészként, közíróként, helytörténészként több mint másfél évtizede Magyarkanizsán él: Zenta városában is ott maradt a kézjegye. Középületek, emlékművek jegyzik munkássága minőségét. Ezeken felül pedig bő félezer oldalas, vaskos tanulmánykötetet is letett az asztalra. Egyfajta korrajzot, látleletet, ami egyben Zenta város építészettörténeti összefoglalója. Tízévnyi kutatásának az eredménye. Olyan komplex munka, amire még hosszú ideig hivatkozási alapként tekintenek majd: nem csak a hazai és magyarországi szakmai körök, de a szélesebb néprétegek is - leginkább a szülővárost szerető, megismerni vágyó olvasóközönség.

A díjak tudniillik köteleznek. Ne higgye senki, hogy az elismerés akkor találja meg igazán a helyét, a gazdáját, akkor érezzük jogosnak az odaítélését, ha valaki becsülettel teszi a dolgát. Ha „csupán” végigdolgozta az életét. Aki negyvenöt év alatt egy napot sem volt betegszabadságon, annak legyen hálás a kollektíva. Vegyenek neki arany karórát, vagy kínai vázát, illesse prémiummal a munkaadója. Kétség kívül mintaként lehet rá tekinteni, megbecsülés kell, hogy övezze. Talán megfizették érte, talán nem eléggé: bért - bizonyosan kapott érte. 

Ám a Pro Urbe díj sosem szabadna, hogy erről szóljon – sem Zentán, sem máshol. Ugyanis a város (egyik) legrangosabb kitüntetése mindig annak kéne, hogy járjon, aki hivatásán felülemelkedve a közösség egészéért fáradozott, olykor a szakmájától elvonatkoztatva, olykor teljesen más jellegű elismert tevékenysége révén többletet tudott adni a mindenkori városának. A szülőföldjének.

Mint például Valkay Zoltán. Épített örökségünk számbavételekor nem csak építészettörténeti kutatásai kulcsfontosságúak, de ugyanilyen nélkülözhetetlenek a publikációi, a hely szellemét idéző meglátásai. Utóbbiak kisebb kötetek gyanánt jelentek meg, de a neve alatt közölt értekezései is rendszeresen felbukkannak a honi és az anyaországi sajtó hasábjain. Esszé- és prózaíró, néha költő, néha kritikus. Olyan művészettörténészi, egyetemes művelődéstörténeti pallérozottsággal bír, ami csak kevesek adottsága.

Valkay Zoltán érdemeit kidomborítva a legfontosabb mégis az építészeti krédója. Mindazon erőfeszítése, ami még innét, a Tisza mellől is egyedi alkotóvá emeli. A bácskai közegbe harmonikusan illeszkedő házai önmagukért beszélnek. A hely varázsát tovább éltető munkái a legékesebben szóló tanúi annak, hogy volt virágkorunk. Egyszer mi is voltunk. Hogy Valkay ars poeticája, szellemisége folyományaként – a mindenkori környezethez illeszkedő alázata, szerénysége révén – egyformán fontos, teljes joggal lett megbecsült alkotó polgára nem csak Zentának, hanem immáron Magyarkanizsának is.     

Megjelent az Új Kanizsai Újság 2015. szeptember 18-ai számában