SZEPTEMBERI LÖVÉSEK

Szeptemberi lövések

 

Szeptember második napján írtam az alábbiakat. Szó szerinti idézet következik:

„Van egy Facebook-oldalam, ahova időnként a nekem tetsző politikai tartalmakat is feltöltöm. Úgy gondolom, szabad országban ezt megtehetem. Aztán nagyon szoktam csodálkozni, hogy számomra teljesen ismeretlen emberek miket üzengetnek egy-egy posztom alá. Tegnap egy férfi nyolc (8) fotót küldött kommentben, a képek egyenként is bíróságért kiáltottak volna, a legegyszerűbbön Orbán Viktort ábrázolták ácshurkos kötéllel a nyakában. Ki is tiltottam, töröltem a nyomorult kommentelőt, amit utólag már bánok. Egy képernyőfotót megért volna, ahogy a neve is, már nem jut eszembe, valami komáromi autószerelő fickó, egyszer a szemébe kéne nézni. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy ebben a fene nagy diktatúrában az ellenfél túl sokat enged meg magának. Ennek gátat kéne szabni, mihamarabb, mert nem lesz jó vége. Még az idióták önbíráskodásba kezdenek. Tudom miről beszélek, ahonnét származom már több miniszterelnököt is megöltek.”

Egy hétre rá az amerikai Utah államban orvlövész végzett egy országosan ismert, 31 éves, konzervatív nézeteket valló közszereplővel. 

Költői kérdés

Szól a tranzisztor. 

Az irritálóan vénasszonyos nyökögésű, háromnevű politikai szakértőt megint mikrofonhoz engedték. Nyilván nem véletlenül szerepeltetik Nagy Attila Tibort. Az elmúlt időszakban szabad akaratából a Tisza Párt holdudvarába sodródott, jutalomfalat jár neki a balliberális médiában. 

Az elvárásoknak megfelelve nap mint nap bő nyállal mosdatja a lebukott tiszás adóemelést, mentegeti a közéleti botrányokba keveredett kedvenceit, méltatja a párt vezetőjének vélt erényeit... Teszi a dolgát, kétségtelen. Egy valami ilyenkor mindig fölötlik bennem:  

Nem tudom a kappanhangú Nagy és Attila meg Tibor, a többi kollégájával, a Magyar Pétert ünneplő politikai elemzőkkel együtt ismerik-e a lélektani alapfogalmakat?

Ha nem, olvasgassák Dr. Jekyll klasszikus horror-történetét! 

Meglehet kiviláglik előttük, miféle bestiális kettősség LÁTSZIK a Tiszás főember minden megnyilvánulásában. Vak, aki nem veszi észre, és ostoba, aki elnézi neki, csak azért, mert egyetlen halvány reménysugarat lát benne a 'Zorbán leváltására. 

Hiszik, vagy sem, amit most írok. Az elmúlt egy év alatt több elvált nő, asszony – függetlenül a világnézeti hovatartozásától - mondta már nekem, a Tisza Párt atyaistenét látva azonnal fölsejlik előttük a volt kapcsolatuk. A bántalmazó férjük minden rossz tulajdonságát viszontlátják a Poloska gesztusaiban, a hanghordozásában. Ezek a meghurcolt, tapasztalt nők finom ösztönükkel érzik a veszélyt. Sosem szavaznának bizalmat a Poloskának. Ezzel szemben van a nők (meg férfiak) másik csoportja, akik a frusztrációjuk okán alig várják, hogy megvezesse őket egy ripacs, valami remény félét húzzon el az orruk előtt. Fölfoghatatlan számomra, hogy bízhatnak egy ilyen alakban?

Itt élek ebben az országban, magyarnak születtem ötvenvalahány éve, de már sosem fogom megszokni, hogy ennyi irigy, frusztrált, mentálisan zavart, lelkileg terhelt emberrel kell együtt lennem, vitatkoznom kellene olyanokkal, akiknek egy nyilvánvalóan pszichés nyavalyákkal bőven megrakott, pénzsóvár pozőr is Vezénylő Messiásnak tekinthető. Egyszerűen nem értem a nép ezen részét. Használják az eszüket? Vagy csak hipnotikusan néznek a Poloskára, mint megbűvölt pocok a kígyóra... Komolyan mondom, minden lenézés és megjátszott együttérzés nélkül, amikor egy-egy ilyennel szembesülök, elönt a szekunder szégyen. Pedig nem kéne, hogy mások hülyesége fájjon. De ha arra gondolok, hogy ezek ugyanúgy az utcán mászkálnak, esznek-isznak, közösségekbe mennek, munkába járnak, de még izélés közben is a Zorbán jár az eszükben, mert képtelenek kiszakadni az idoljuk bűvköréből: hát... Ha egyszer Budapestről elköltöznék, leginkább előlük, miattuk akarok majd rendesebb helyre menni.

 

Kvóták

Az ukrán-orosz konfliktus kezelése hatalmas fiaskó Európa részéről. Vissza nem térő alkalom lehetett volna, tán békedíjat is kapnak érte, ha rögtön az elején leül a két fél, és egy csillogó EU-s fővárosban megegyeznek, ehhez csak néhány jelképes, de erős politikai gesztust kellett volna megtennie Brüsszelnek, de ezek a bitangok erre sem képesek, pudingon nőtt az egész kompánia. Helyette bizniszeltek százezerrel. Ursula egy csőd: ha volt valaha kétsége bárkinek, ez a némber jó időre eljátszott minden eshetőséget, hogy majd fontos, kontinensnyi régiókat irányító női vezető kapjon bizalmat. Katasztrofális, amit művel(t). Mondjuk, Merkel sem volt különb, de neki akadt némi belpolitikai ügyessége. A többi kvótanő Kallassal meg a szlovén ügyésznővel beállnak a vonatba, zakatoltatják őket Új-Zélandtól Grönlandig. 

Dráma

 

Az ovális irádában ott ült Donald Trump előtt félkaréjban az Unió összes vezetője. Mivel a repülőút előtt megint szájon kapta az asszony, Macron az arcát tapogatva feszengett a széken: az alfele is sajgott, az éjjel figyelmetlen volt a néger testőre, pedig csak annyit kért tőle, hogy „lökjél padlóla, de dulván!” Ursula pajkosan vértelenre szívta az amúgy is szottyadt száját, Zelenszkijre pislogott, de a gyászfeketében gubbasztó ukrán elnök ezúttal elkerülte a tekintetét. Meloni az okostelefonján a Borgiák életét nézte, a német kancellár pedig megtapogatta a zsebében nagyanyja bárcája mellett a Black Rock részvényeit igazoló kártyát. Egyedül a NATO-főtitkár, a holland Rutte ült nyugton. Szokás szerint nem értett az egészből semmit, földbuta volt és maradt. 

A mahagóni íróasztalon megcsörrent a vörös telefon. Az amerikai elnökre szegeződött minden szempár. 

- Halló, itt President Trump... 

- Csá Donald. Magyar Péter vagyok. Hadüzenetet küldtem Moszkvának. 

A holtsápadt vendégek arcát látva Trump csak annyit bírt kinyögni: 

- Szóljatok Putyinnak, utaljon többet Ilikének!

MARATON - az utolsó poszt -

Ígérem, ez az utolsó bejegyzésem a kanizsai maratonról. Jövő augusztus elejéig már nem közlök róla semmit. Meghagyom emléknek, szép emléknek.

Több dolog miatt is indokoltnak érzem, hogy most írok róla. 
Számát sem tudom pontosan, hányszor úsztam és futottam végig a távokat. Sosem törődtem vele, hogy számszerűsíthető eredményekért hajtsam magamat. Egyszer sem álltam meg pihenni, erre azért büszke vagyok. Nem versenynek tekintettem az augusztusi maratont, hanem egyfajta mókának, amolyan kanizsai virtusnak, egyemberes kihívásnak. Ennek jegyében – kár titkolnom – mindig este voltam a legboldogabb, amikor letudtam a vállalásaimat.

Aki ismer, tudja, nem készültem, nem edzettem rá soha. Régen, Horgos központjában még igyekeztek jószándékkal noszogatni, rám szóltak, melegítsek be, tornázzak egyet, mert így, hogy csupán a rajtvonal mellett ücsörögök, messze lesz nekem a kanizsai strand. 

Megmagyaráztam, eszem ágában sincs bemelegíteni. Attól csak időnap előtt elfáradnék. Úgy tapasztaltam, a táv negyedénél, majd ott valahol az első martonosi bekötőút tájékán bemelegszenek az izmaim. Ha meg nem, akkor így jártam: muszáj lesz valahogy beesnem a célba. És mint tudjuk, a Muszáj nevű nagy úr parancsa kötelező.
 
A kezdeti maratonoknak még volt egy könnyedebbre vett, örömködő jellege. Fesztelenebbül folyt, a résztevők bolondoztak, mindenfajta társaságok indultak úszni-futni, az orgonasípként felvonuló nagycsaládtól kezdve a maskarába öltözötteken át a kocsmai fogadásból elrajtolókig színes volt a paletta. Ma ezt sajnos kevésbé látni. Helyette a teljesítménykényszer sarkall, az okosóra, a kidekázott másodpercek diktálnak, és a méregdrága, márkás sportfelszerelések divatbemutatóját látni. 
Ragaszkodó típus lévén a megszokott ruháimtól nehezen válok meg: éveken keresztül a boldogult Lajos bátyjától megörökölt klottgatyában maratonoztam, jól bírta a strapát, elvégre egy régi jugoszláv ejtőernyőből varrta az öregúr.

Ha annyi százasom lenne ahányan rákérdeztek, miért futok mezítláb, már az istállót is befejeztem volna a Haciendámon. A válaszom egyszerű, fogadásból csinálom. Kitérni előle, megváltoztatni a helyzetet nem tudom, mert erősen fogva vagyok, lévén önmagamnak fogadtam meg. Az önmagunknak tett ígéret, a saját magunknak tett fogadalom pedig kőbe van vésve. Szenny ember, aki azt nem tartja be.  

Nem tudom meddig folytathatom. Jó lenne minél tovább. Ötvenöt után már nem olyan könnyű kimászni a mólóra, majd kánikulában néhányszor átnyargalni a városon. Azért iparkodni fogok, mert értelmet és okszerűséget látok abban, hogy kanizsaiként legalább ennyit megtegyek Kanizsáért.     
 

VISZOLYGÁS

Nem kenyerem az erőszak, mégis, akad olyan, akinek az ábrázatát látva menten ökölbe szorul a kezem.

A magyar közéletet elég régóta mérgezi ez a Hadházy Ákos nevű fazon. Ő az egyik, aki fölhorgasztja bennem a kedélyt, megfordul bennem a bárány, és farkasként reagálok minden megnyilvánulására.

Tudnék még sorolni néhány pimasz, ordenáré és kártékony figurát, de ha egy képzeletbeli versenyt rendeznék köztük, melyikük a legvállalhatatlanabb, leggusztustalanabb, legirritálóbb, akkor Hadházy dobogós helyre kerülne. Persze, én nem oda kívánom. Hogy hova, azt most inkább hagyjuk.

Régtől megvetem ezt az embertípust. Viszolygásom oka a saját tapasztalataimban gyökerezik.

Van egy Hadházy Ákoshoz nagyon hasonló ismerősöm, vagyis jobban belegondolva kettő is. 

Nem írnám le a nevüket, nyugdíjasok. Az egyik tanárféle, emez meg valami mezőgazdász volt: a közös bennük, hogy viszketeg parazitaként négy-öt évtizeden át folyamatosan a párt - Hofi után szabadon: "mikor melyik"... - élbolyában aktívkodtak.

A jugoszláv-komcsi érában flepnis jugoszlávként és hithű komcsiként agitáltak, hogy aztán a damaszkuszi úton megtalálják a nemzeti identitásukat, keddről-szerdára szittyák lettek. 

Emlékszem azokra az időkre. Jó darabig náluk föltrianonozottabb magyart lámpással se lehetett találni. A széljárás fordultával mára nagyobb demokraták Winston Churchilltől, nekik John Lennon se lenne elég liberális, fölváltva szidják Orbánt és a szerb Vucsityot. 

Továbbá összeköti őket, hogy a többpártrendszer összes pártjában megfordulva, azokban vezetői káderként folyamatosan jól éltek, mígnem mindenhonnan kivágták őket. A reakciójuk is ugyanaz volt: attól kezdve gyalázni kezdték a korábbi pártalakulatukat. Árulókká váltak. Hovatovább azt is elbagatellizálták, hogy egy-egy párt polgármestert csinált belőlük. A mandátumot persze elfogadták, akkor jó ötletnek tűnt, magyarázták később. Ám az aktuális párt-tagság végén már habzó szájjal okádták a régi elvbarátaikat. 

Ma is naponta váltják a világot, kéretlenül osztják a közösségi portálokon az kacskaringókkal írt életművük alatt összegyűlt bölcsességet. 

Ők jutnak eszembe, valahányszor Hadházyt látom hőzöngeni, vagy hallom megnyilatkozni. 

Az Isten őrizzen mindenkit a jellemtelen emberektől

'PRC' - A FÖLDI PARADICSOM

Harmincvalahány éve, mikor először toppantam be a kocsma öbölbe nyúló teraszára, átjárt a felismerés: Idetartozom. Sosem voltam gazdag, de ott, attól a pillanattól kezdve, és azóta is oda be- és mindig visszatérve vagyontalan Krőzusnak érzem magamat, olyan valakinek, akinek az élet durva, értelmetlen és együgyű gondjaihoz nincsen semmi köze. Egyedüli magyarként élek köztük.

A „PRC” a Kotori-öböl bejáratánál lévő halászfalum nevezetes helye. 

Beszédes a neve: montenegrói nyelven a „PRC” egyszerűen b@szás-t jelent, szebben mondva intim együttlétet, vagyis hivatalosan kufircolást. Komolyan. 

A frivol név úgy keletkezett, hogy a legjobb barátom – Ljubo – a privatizációkor megvette a falu nyugdíjas központját, majd a régi mozaikszavas táblát továbbra is a bejáratnál hagyta: Penzionerski Regionalni Centar (Területi nyugdíjas központ), azaz „PRC”.

A lokál leginkább Hemingway hírhedt kubai Bodegájára hajaz. Szerte a hajós kellékek, a tengerjáró flottalobogók mellett a falakon a környék képzőművészeiként a keretezett munkáink, köztük a törzsvendégekről, a helyi markáns karakterekről készült karikatúráim díszelegnek.

A PRC általában reggel hat körül nyit. 

Aki korábban megy, az leveszi a kulcsot és főz magának kávét, önt pálinkát, becsületkassza működik. A bárkákon visszaérkező halászokkal a hét órára benépesülő, vadszőlővel futtatott teraszon lehet koccintani, megbizniszelni a friss fogást. A vadszőlő között egy karneváli álarcban évek óta fecskepár fészkel. 

Karnyújtásnyira a fiókák, tombol a hangerő: megszoktuk egymást. Néha sirályt ápolunk, kutyák-macskák betérők. A teraszról valaki mindig pecázik. Ha jó a fogás, áldomást iszik rá a kocsma közönsége. (És mindig akad jó fogás.)

Sűrűn süt és főz valaki, olyankor mindenki vendég.

Éjszakára megérkezik a fiatalság: hatalmas retro diszkó kezdődik, teljesen spontán jelleggel, Ljubo lemezlovaskodik, ami eltart hajnali kettőig, vagy tovább – mikor mire van igény.

Soha, ismétlem soha olyan jó zenét nem hallok, mint ami a PRC-ben napi szinten megy. Régi rock, mediterrán slágerek, autentikus népzene mellett mindenféle világzenei produkciók fesztiváli hangulatot teremtenek. De sűrűn előfordul klasszikus muzsika is: hadd ne mondjam, milyen élmény a tenger hullámainak locsogását hallgatva, a kabócák zsizsegésétől kísérten Sosztakovics keringőjére a kedvessel mezítláb táncolni... 

Miattam van Cseh Tamás válogatásuk is. Különös, torokszorító, le nem írható, mikor a holdfényes tenger visszhangozza a Fehér babák takarodójának akkordjait...

A PRC egy közösség. 1991 óta még hangos vitát sem értem meg, pofon nem csattant, pedig átküzdöttünk bő évtizednyi balkáni háborún.

Nekem Djenovicin van a második otthonom, a PRC a világ közepe.

Bizonyíték arra, hogy már a Földön meglelhető, ott lakozik bennünk a mennyország.

Képgalériám: 

A KÖRÖSZT

Iványi Gábor a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője és Beer Miklós nyugalmazott katolikus püspök a Klubrádiónak adott interjút. 

Értelmesebb ember már ilyenkor felszisszen: a két elhíresült egyházfi a Klubrádió vendéglátása mellett garantáltan erős mondandót ígért.

 

A botrány nem maradt el. Iványi és Beer felváltva értetlenkedtek a Gellért-hegyen lévő Szabadság-szoborra kerülő köröszt miatt. 

Értjük, ugye? 

Két istenhívőnek, két egyházi vezetőnek a szemét zavarta egy posztamensre faragott feszület.

Nem győztem hüledezni. 

Iványi lelkész úr szerint a „kormány keresztállítása” valójában a magyar népre rakott köröszt. Gondolom, saját áldozati szerepe akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az általa létrehozott kisegyháznál a nyomozó hatóságok százmilliós tételben találtak csalásra, sikkasztásra utaló bizonyítékokat. Így értem. Kétségtelen, nehéz lehet bármely síboló mártír sorsa, egy „különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntette miatt folytatott nyomozásban”.

 

Beer püspök úr sem akarta alább adni: „Jézus is arra tanított, hogy ne az utcasarkon állva mutogassuk, mennyire vallásosak vagyunk, hanem menjünk be szobánk rejtekébe, és ott imádkozzunk. A jelképekkel óvatosan kell bánni – és ne felejtsük el, hogy a tolerancia azt is jelenti, hogy tekintettel vagyunk más gondolkodású embertársaink érzékenységére” - fuvolázta a nem eléggé nyugalmazott püspök.

 

Mivel a csaláshoz és sikkasztáshoz nem értek, Iványi lamentálását nem kommentálnám, minek? Krisztus tanítása mellett a lelkész úr viselt dolgai a cáfolatok minden megnyilvánulására.

   

Viszont Beer szenvelgéshez lenne néhány észrevételem: 

Talán nem csak nekem áthallásos „az utcasarkon állva mutogatás”. Prostitúció volna egy kőkereszt vállalása? 

A másik: ha csak a csukott szobák hűsében elég lenne imádkoznunk, mi végre a templomok, dómok, horribile dictu, mi szükségünk van papokra, egyebek mellett Beer püspökre, aki fél évszázadon át celebrált nyilvános szentmiséket? A templom csak arra jó, hogy Beernek onnét utalják át a havi pénzét? 

És végül, „a más gondolkodású embertársaink érzékenysége” felvet néhány súlyos, megválaszolatlan kérdést: kikre gondolt a „költő”?

 

Ha az ateistákra, nekik eleve minden vallási jelkép, intézmény, szentély csupa-csupa fölöslegesség. 

Ha a nem keresztényekre, akkor a Nyugati pályaudvar előtt hagyományosan Hanukára felállított Menórának is bántani kéne a szemünket, de biza', az enyémet nem bántja, noha katolikus vagyok. 

Ha meg a másik nagy világvallás, az iszlám követőinek az érzékeny lelki világát félti a derék püspök úr, javaslom neki, a kölcsönösség elve mentén próbáljon meg odahatni, hogy Iszlámábádbán, Rijádban, vagy Dakarban tüntessék el a városok fölött magasodó muszlim kompozíciókat. Hátha az arrafelé még ki nem irtott keresztények ettől nyugodtabban alszanak majd.

 

Mivel a belátó megbocsátás keresztényi erény: Beer egész egyszerűen ostoba. Nincs rá más magyarázat, mikor nehezményezi a kétezer éve használt vallási jelkép elkészülését, mintha az akadályozná az erkölcsös viselkedést. Iványi viszont ravaszabb, ő aljas is. Közben mindkettőjüket minősíti, hogy ájtatos szövegekbe csomagolva habzó szájjal, gyalázkodva politizálnak.

    

Zárásként hadd legyek személyesebb.

 

Nálunk, a Dél-Alföldön évszázados szokás a körösztállítás. Utak találkozásakor, fontosabb dűlők, hidak, átjárók, utcai körösztöződések, a falvak, a települések ki- és bejáratnál rendre látható feszület. Olykor márványból, olykor homokkőből, néha csak fából faragva, de mindegyiket kalaplevéve tisztelik sok generáció óta. 

Írom még egyszer: tisztelik. Mindenki. A más nyelvűek, a más felekezethez tartozóak, a szerbek, a bunyevácok, a nem hívő magyarok: mindenki. 

Ez így természetes, így van rendjén.