A háború kezdete óta többször leírtam, Ogyesszáig gyalogolnak majd Szerjózsáék.
Aztán volt egy időszak, amikor ez képtelenségnek tűnt, de látom, mára megint aktuális. Az oroszoknak kell a meleg tengeri kikötő, megszerzik. Ha nem megy szép szóval, akkor - mint most - erőszakkal, de az övék lesz.
Ukrajna meg legjobb esetben kap egy szépségtapasznyi tengerpartot, amit meghagynak neki. Úgy járnak, mint Neum városánál Bosznia. Sovány vigaszágon emezeknek is marad pár tíz kilométernyi zárvány a Fekete-tengerre.
Ha engem kérdeznek, nem is szabad nekik normális hadikikötőt adni.
Ahogy kész őrültség lenne a további felfegyverzésük is.
Miért?
Magyar érdekből.
Nem túl biztonságos egy háborút és területeket vesztett egymilliós hadsereg mellett élni, ahol a züllött fegyveres alakulatoktól csak a tőlük is züllöttebb politikusok diktálnak.
Ez a mai helyzet, látjuk.
De holnap?
Ukrajnáról a Jóisten se tudja megmondani, egy évtized múlva mi lesz vele. Mekkora marad, és főként kik, milyen doktrína szerint fogják (a hadseregüket is) irányítani?
A magyar gyanakvás nem alaptalan.
Tesznek róla, a bizalmatlanságot gerjesztik a kijevi vezetők: hol egy eszement politikusuk, hol egy tábornokuk nyilatkozik fenyegetően. Sokadszorra fogadkoztak már, hogy ha akarnák, bármikor lerohanhatnák Budapestet, vagy a Balatonig nyomulnának a tankjaikkal. Ezek után nem kell csodálkozni, hogy Magyarország minden épkézláb fórumon megköszöni a harcias szomszéd begőzölt tempóját.
Mint minden fenyegetést, az ukrán rezsim emberkedését is érdemes figyelemmel kísérni. Mindazonáltal akad itt néhány apró bökkenő, zavaró körülmény, ami Magyarország pozícióit erősíti, és ez még akkor is így lesz, ha ezek a tények netán elkerülték a fegyvercsörtető kijevi politikum figyelmét.
Előbb az elvontabb magyarázat: Magyarország NATO-tag.
Ukrajna meg nem.
Egy esetleges ukrán agressziónál a katonai szövetséggel húzna ujjat Kijev, amit még a tőle sokkal erősebb Moszkva sem lépne meg szívesen. Mellékszál, de érdemes hozzáfűzni: más lapra tartozik, hogy a jelenlegi nyugati hadi gépezet élőerővel (értsd: harcoló alakulatokkal) vállalna-e kockázatot Magyarországért?
A papírforma szerint kötelessége lenne.
Viszont a papír sok mindent elbír.
A jelenlegi NATO-vezetés zöme egy ukrán-magyar konfliktusban minimum hezitálna a baráti segítségnyújtáson. Kötve hiszem, hogy első szóra ugranának, ha baj ér bennünket. Joggal és okkal vélem, ugyanúgy járnánk, ahogy anno a II. világháborúban a lengyelek, vagy a baltiak jártak a beígért nyugati segítséggel. Ment a nagy duma, hogy majd megvédik őket, Varsóban hittek a bülbülszavú angolszászoknak, akik a legelső adandó alaklommal elengedték a lengyelek kezét és hagyták, hogy a náci németek és kommunista szovjethatalom kettős présben leigázza Lengyelországot. Aztán Londonból meg Washingtonból konzervek, befőttek, meg pár láda töltény érkezett ejtőernyőről lelógatva, és a nyugati lelkiismeret a kelő nappal lenyugodott az óceán partján. Hab a tortán, a lengyelek a nyugati győzelem után is a vesztesek oldalán találták magukat, pont annyi angolszász segítséggel, mint amit a háború alatt kaptak, vagyis semennyivel.
Hosszúra nyúlna, ha történelmi példákat hoznék a be nem tartott szerződésekről, a barátok árulásáról. A lényeg így is láttató: okulhatunk a korábbi szövetségek sorsából.
Helyette egy tárgyiasultabb megközelítést javaslok, miért nem érné meg az ukránoknak a magyar földön való kalandozás.
Slágvortosan, tőmondatokban: az ukrán páncélos haderőnek a balatoni fürdőzés vágyálom marad. Ha a Tiszánál épp nem is, a Duna vonalánál föltétlenül kénytelenek lennének megállni. Persze, ehhez a Duna-hidak magyar megsemmisítése kellene. De van az a helyzet, amikor féltucatnyi híd árán egy országot lehet megmenteni.
A másik, talán még nyomósabb ok: több mint 80 éve a kijevi hájfejűektől nagyságrendekkel tehetségesebb és okosabb német vezérkarnak sem jött be a kétfrontos háború.
A jelenleg legatyásodott, vérszegény ukrán hadsereg még hosszú ideig keletre fog pislogni, tetszik nekik, vagy sem, mellékes. Badarság lenne tőlük ütőképes, harcoló alakulatokat hódító háborúba küldeni a mostani ukrán front túlsó felén.
Ennyire még az ukrán politikusok sem lehetnek hülyék.
Legalábbis reméljük.
