EGY KÜBLI FRISS LEVEGŐ

Egy kübli friss levegő

A múlt vasárnap „Levegőt! – Kiállás a szabad közterekért és a tisztább közbeszédért” elnevezéssel megtartottak egy rendezvényt. A nem túl tömegesen lezajló tüntetést elvileg a gyűlölködés ellen hirdették meg. Elvileg. Valójában pont azok szervezték, akik a magyar közélet leghangosabb hergelői. 

Mivel a Hősök terétől egy iramodásnyira lakom, láttam az előkészületeket. Hangosítás, színpad, reflektorok tömkelege volt fölhalmozva. Nem két fillér lehetett a rendezvény lebonyolítása. Úgy tűnik, van az a pénz, amit némely szponzor szívesen kifizet, ha egy civil demonstrációnak álcázott kormánybuktató puccskísérletre kell adakozni.
A lángolónak ígért, de csak szerényen elfüstölgő esemény önmagában nem ér meg annyit, hogy ennél többet írjak róla. Legyen elég, hogy a pulpituson szónoklók épp a fő gyűlöletkeltők voltak, a személyük, az eddigi megnyilvánulásaik eleve hiteltelenítették a rendezvény célját.
Mégis, a Noár nevű csepűrágóból lett influenszer - a szokott veretes tahóságán túl - mit tud felmutatni a szeretet és az elfogadás jegyében? Hogy szakmányban gyalázza a kormányoldal női politikusait?
A mikrofont ragadó színész kollégáinak szereplését kihagyom. Őket minősíti, hogy az ismertségükkel, a tehetségükkel egyenes arányban súlytalan maradt a mondandójuk is. Ellenben Pottyondy Edina hozta a szokott formáját. Idegmérgezés, Fideszezés, Orbán hippi Hitler: hogy csak a finomabb metaforáit idézzem. Dőlt a szájából a mocskolódás. Nagy tapsot aratott, a szeretet meg az elfogadás jegyében, nyilván. A múltkor is megvillantotta a finomra hangolt női lelkének legsötétebb bugyrát, amikor a világszerte közkedvelt, végtagok nélkül született amerikai motivációs szakembert a „Fidesz manóemberének” titulálta. 

Nick Vujicicot sosem láttam élőben, de nagyon tisztelem. Egyik Magyarországon készült ikonikus fotója az íróasztalom mögötti falon van. Nem tudom eldönteni, Pottyondy gyalázatos minősítésére mi a helyes reakció. Először fölháborodtam rajta, ökölbe szorult a kezem. Ha abban a pillanatban mellettem állt volna Pottyondy, menten belerúgok, hogy megemlegeti. Rá egy percre már szégyelltem, hogy elöntött az indulat. Kicsivel később, higgadtabban pedig már szánalommá szelídülten gondoltam azokra a magyarul beszélő emberekre, akik a mai napig hiteles véleményvezérként elfogadják a Pottyondy Edinák, meg a hasonszőrűek meglátásait.
Meglehet, Nick Vujicic teste egy torzó. De akkor a Pottyondy-kompánia szíve-esze-lelke, na, az vajon milyen groteszk, szörnyű lehet???
Ezek ugyanazok: gátlás nélkül vezényelnének sortüzet mindenki másra, aki nem az ő elveik szerint értelmezi a világot, és van mersze mást is mondani, mint amit a szabadelvű ideológia megkövetel. Hóhér ez mind, az elődjeik is azok voltak. Csakhogy ezek még azokhoz képest is csak gyáva, jellemtelen gazemberek maradtak.

Csipet-csapat

A Tisza Párt megint kitolta a belső jelöltállítás időpontját. Régebben szeptemberre ígérték a 106 nevet tartalmazó listájukat, közben rázták az öklüket. Emlékezzünk csak, tavasszal már előrehozott választásokról delirált Magyar Péter, holott sem akkor, meg úgy tűnik most sincs elegendő képviselő-jelöltje. Azaz, szerintem jelölt még csak-csak akadna. Régi tapasztalatom szerint bizonyos szerényebb képességű emberek gyakran azt hiszik magukról, hogy nagyobb ügyekre vannak predesztinálva, különbek az átlagtól. Ezek a magabízó karakterek rend szerint legföljebb félműveltek, viszont közös bennük, hogy előszeretettel könyökölnek, nyomulnak, helyezkednek, miközben hangosabbak mindenkitől. Hogy csak egy példával illusztráljam: a lelki torzulás nélküli képzőművészek zöme a letámasztott festményét a fal felé fordítja. Óvja, védi a munkáját. A lánglelkű műkedvelők szokása, hogy még a padlón tárolva is önmagukat reklámozzák. Magam is amatőr képzőművész lévén nem akarnám megszólni a többieket, de nem árt észben tartani, hogy a valódi profi jó eséllyel akkor is meg tudja csinálni, amit kell, ha nincs hozzá kedve. Az amatőr viszont akkor sem biztos, ha kedve van hozzá. Nem lehet véletlen, hogy a Tisza Párt botcsinálta, reménybeli politikusainak titkolják a névsorát. A kegyetlen valóság az, hogy az idő nem a Poloskának dolgozik. De a legjobban saját maga miatt tart ott, ahol, napról-napra veszíti hitelét. Már nem pusztán csak politikai hibákat vét, a bomlott, erkölcstelen személyisége lepleződik le. Emberileg kukázza ki magát. Épeszű az ilyesféléktől biciklit se vesz, nemhogy rászavazzon. És ha ez nem elég, a szektájában nevesítettek is egytől-egyig lombrosoi figurák, vállalhatatlanok, meg alkalmatlanok: nagyjából mindenre.

Pósa Károly: VENDÉGEM AZ ŐSZ

Puna luna nad Balkanom - Telihold a Balkán fölött
50 x 70 cm, akril

Fénycsóva csapódik a falra,
arany tallérok vibrálnak,
tenyérnyi meleg csúszik
végig a meszelt semmin.
A savós nap levelet ír,
hulló sárga szavak helyett
ferde vonalak suttognak.

Az Ősz ül a matracom szélén,
mezítláb a hideg padlón.
Már nem fázik, nem kérdez,
az idő krizantém-nyelven
mesél neki valamit.
Ébren is álmodik
– fölébreszthetetlen.

Csak úgy dőlt le, ruhástul,
párnát nem kért,
a fal hidegét szereti inkább.
Ha lenne tüze, nézné,
de csak a csap csöpögése
veri a szív-negyedeket.
Az Ősz kutat a zsebekben,
morzsák, foszlányok,
hazug tavaszok
bazári szemei vissza-,
visszatükröződnek.
Madaram elszállt a köddel.
A mélyben száraz levélhullás
motoz, neszel a csöndben.

Krúdy kiesik a kezemből,
szétnyílik, mint egy régi seb.
A lapok fűzött spárgázva,
a sorokra a múlt vet redőt.
Az Ősz almázott, tarka háttal
kilép tőlem a hajnalba.
Az ablakon régi záporok
gyűrött csíkjain folyik,
ballag el velem az idő.  

                                                              Budapest, 2025.09.23.

VOX POPULI

Rajzom

Vox populi

Ha a prostituálódott Hahn Endre-féle madár- és béljós intézet ilyen adatokat hoz ki, hogy 3%-kal nőtt a kormánypárt támogatottsága, de a Tisza még mindig 13%-kal vezet, akkor ez emberi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy megint kinéz Orbán Viktornak egy kétharmados győzelem. Ezek a "közvéleménykutatók" így hazudnak, politikai megrendelésre, jó pénzért, bő nyállal, szépen tempózva, de orbitálisat. Túl azon, hogy várom az áprilist, mert bízom a kormánypárt jövő évi abszolút sikerében, azért is figyelem az eredményeket, mert amennyiben a Fidesz ismét tönkreveri a túloldali kompániát, onnét kezdve az összes - idáig hazudozó - közvéleménykutatónak reszeltek. Hitelesség tekintetében sosem fognak visszakapaszkodni. Nem a piacra. Mindig lesznek ködlovagok, szélhámos megrendelők a politikum részéről. Viszont az emberek bizalmát végképp elveszítik. Nem is csoda. Politikai bóvli, amit művelnek, remélem hamarosan mindenkinek kiderül. Az újrázás mellett ezt a hatalmas bukást várom legjobban. Mások szerint erre hiába várok, hisz eddig sem voltak megbízható kimutatásaik, rendre fölülmérték a nekik kedves pártalakulatokat. Legutóbb még a választások előtti szombat délutánon is képesek voltak azt nyilatkozni, hogy toronymagasan vezet a Fidesz ellenoldala, aztán vasárnap este holtra sápadtan pofára estek, hétfőn nyökögtek, hebegtek valamit valamelyik tévéstúdióban azok, akik keddre már skrupulus nélkül, emelt fővel mászkáltak megint, és hirdették a szakértelmüket, amitől csak a fennen hangoztatott objektivitásuk a röhejesebb. 

Walking Dead

A Főprájdmester másfél hónapos vakáción ellógta a nyarat, csődben úszik Budapest, de akkor miből, és főleg mi alapján osztogatnak prémiumokat a vezetésnek? Aki egy parkoló üzemeltetését is napi 1 millió Ft veszteséggel hozta, arra most rábíztak egy magyar fővárost. Mennyi ész kellett ehhez? Karácsony vezetése alatt 2019. óta eltűnt/elfogyott/elpárolgott a Tarlós István által megtakarított 214 milliárd forint, és most a napokban volt 65 milliárd felvett hitele a fővárosnak, miközben szinte semmi érzékelhető karbantartási és felújítási munkák nem készültek el Budapesten. Ezt az óriási hiányt növeli most meg az újabb 4,5 milliárdos állami inkasszó levonás. A főváros már több, mint egy éve csak a budapesti cégek által befizetett éves (március 15. és szeptember 15. határidővel) iparűzési adó terhére faktoráltak. Tehát ezzel a faktorálással a következő időszak pénzeit eszik fel: ELŐRE!

Emlékeim szerint a kormány azzal ült le tárgyalni Karácsony Gergellyel, hogy a főváros kidolgoz és előterjeszt egy konkrét javaslatot arra, hogy maga főváros milyen változtatásokkal tudja csökkenteni a kiadásait, és miként tudja megoldani a kialakult csődhelyzet elkerülését. Arról egy szót sem hallunk, hogy azóta történt-e valami, mit terjesztett elő a Hiperpasszív „szakértő” kompániája.

Tehát azt nem tudni, hogy mire költötték ezt a rengeteg pénzt, miből lett a hiány. Mert azon kívül, hogy ez a colos balfácán megvett egy rákosrendezői szeméthalmazt 50 milliárdért - és ezt beruházásnak csúfoljuk - ezen kívül a regnálása alatt nem építettek semmit. A Lánchíd renoválása is bűnügybe torkollott. Aki viszont tragikomikus horrort akar látni, az megtekintheti élőben a Blaha Lujza téri „felújítást”, ahol a Walking Dead valamelyik epizódjához adottak a lekoszlott körülmények, meg a zombi statiszták is. 

Van, aki szerint jobb, hogy ez a lusta, semmihez sem értő figura nem csinál semmit, így kevesebbet árt. A rossz hírünk viszont az, hogy a sleppje sajnos nagyon tevékeny. Hiába, hogy Budapest az ország leggazdagabb önkormányzata, ha a kormány nem szedné el a szolidaritási adót, Kamugeri kollégái azt is elvarázsolnák.

SZOMSZÉDUNK UKRAJNA

A háború kezdete óta többször leírtam, Ogyesszáig gyalogolnak majd Szerjózsáék. 

Aztán volt egy időszak, amikor ez képtelenségnek tűnt, de látom, mára megint aktuális. Az oroszoknak kell a meleg tengeri kikötő, megszerzik. Ha nem megy szép szóval, akkor - mint most - erőszakkal, de az övék lesz. 

Ukrajna meg legjobb esetben kap egy szépségtapasznyi tengerpartot, amit meghagynak neki. Úgy járnak, mint Neum városánál Bosznia. Sovány vigaszágon emezeknek is marad pár tíz kilométernyi zárvány a Fekete-tengerre. 

Ha engem kérdeznek, nem is szabad nekik normális hadikikötőt adni. 

Ahogy kész őrültség lenne a további felfegyverzésük is.

Miért?

Magyar érdekből. 

Nem túl biztonságos egy háborút és területeket vesztett egymilliós hadsereg mellett élni, ahol a züllött fegyveres alakulatoktól csak a tőlük is züllöttebb politikusok diktálnak. 

Ez a mai helyzet, látjuk. 

De holnap? 

Ukrajnáról a Jóisten se tudja megmondani, egy évtized múlva mi lesz vele. Mekkora marad, és főként kik, milyen doktrína szerint fogják (a hadseregüket is) irányítani? 

A magyar gyanakvás nem alaptalan. 

Tesznek róla, a bizalmatlanságot gerjesztik a kijevi vezetők: hol egy eszement politikusuk, hol egy tábornokuk nyilatkozik fenyegetően. Sokadszorra fogadkoztak már, hogy ha akarnák, bármikor lerohanhatnák Budapestet, vagy a Balatonig nyomulnának a tankjaikkal. Ezek után nem kell csodálkozni, hogy Magyarország minden épkézláb fórumon megköszöni a harcias szomszéd begőzölt tempóját.

Mint minden fenyegetést, az ukrán rezsim emberkedését is érdemes figyelemmel kísérni. Mindazonáltal akad itt néhány apró bökkenő, zavaró körülmény, ami Magyarország pozícióit erősíti, és ez még akkor is így lesz, ha ezek a tények netán elkerülték a fegyvercsörtető kijevi politikum figyelmét. 

Előbb az elvontabb magyarázat: Magyarország NATO-tag.

Ukrajna meg nem. 

Egy esetleges ukrán agressziónál a katonai szövetséggel húzna ujjat Kijev, amit még a tőle sokkal erősebb Moszkva sem lépne meg szívesen. Mellékszál, de érdemes hozzáfűzni: más lapra tartozik, hogy a jelenlegi nyugati hadi gépezet élőerővel (értsd: harcoló alakulatokkal) vállalna-e kockázatot Magyarországért? 

A papírforma szerint kötelessége lenne. 

Viszont a papír sok mindent elbír. 

A jelenlegi NATO-vezetés zöme egy ukrán-magyar konfliktusban minimum hezitálna a baráti segítségnyújtáson. Kötve hiszem, hogy első szóra ugranának, ha baj ér bennünket. Joggal és okkal vélem, ugyanúgy járnánk, ahogy anno a II. világháborúban a lengyelek, vagy a baltiak jártak a beígért nyugati segítséggel. Ment a nagy duma, hogy majd megvédik őket, Varsóban hittek a bülbülszavú angolszászoknak, akik a legelső adandó alaklommal elengedték a lengyelek kezét és hagyták, hogy a náci németek és kommunista szovjethatalom kettős présben leigázza Lengyelországot. Aztán Londonból meg Washingtonból konzervek, befőttek, meg pár láda töltény érkezett ejtőernyőről lelógatva, és a nyugati lelkiismeret a kelő nappal lenyugodott az óceán partján. Hab a tortán, a lengyelek a nyugati győzelem után is a vesztesek oldalán találták magukat, pont annyi angolszász segítséggel, mint amit a háború alatt kaptak, vagyis semennyivel. 

Hosszúra nyúlna, ha történelmi példákat hoznék a be nem tartott szerződésekről, a barátok árulásáról. A lényeg így is láttató: okulhatunk a korábbi szövetségek sorsából. 

Helyette egy tárgyiasultabb megközelítést javaslok, miért nem érné meg az ukránoknak a magyar földön való kalandozás.

Slágvortosan, tőmondatokban: az ukrán páncélos haderőnek a balatoni fürdőzés vágyálom marad. Ha a Tiszánál épp nem is, a Duna vonalánál föltétlenül kénytelenek lennének megállni. Persze, ehhez a Duna-hidak magyar megsemmisítése kellene. De van az a helyzet, amikor féltucatnyi híd árán egy országot lehet megmenteni. 

A másik, talán még nyomósabb ok: több mint 80 éve a kijevi hájfejűektől nagyságrendekkel tehetségesebb és okosabb német vezérkarnak sem jött be a kétfrontos háború. 

A jelenleg legatyásodott, vérszegény ukrán hadsereg még hosszú ideig keletre fog pislogni, tetszik nekik, vagy sem, mellékes. Badarság lenne tőlük ütőképes, harcoló alakulatokat hódító háborúba küldeni a mostani ukrán front túlsó felén. 

Ennyire még az ukrán politikusok sem lehetnek hülyék.

Legalábbis reméljük.

 

SZEPTEMBERI LÖVÉSEK

Szeptemberi lövések

 

Szeptember második napján írtam az alábbiakat. Szó szerinti idézet következik:

„Van egy Facebook-oldalam, ahova időnként a nekem tetsző politikai tartalmakat is feltöltöm. Úgy gondolom, szabad országban ezt megtehetem. Aztán nagyon szoktam csodálkozni, hogy számomra teljesen ismeretlen emberek miket üzengetnek egy-egy posztom alá. Tegnap egy férfi nyolc (8) fotót küldött kommentben, a képek egyenként is bíróságért kiáltottak volna, a legegyszerűbbön Orbán Viktort ábrázolták ácshurkos kötéllel a nyakában. Ki is tiltottam, töröltem a nyomorult kommentelőt, amit utólag már bánok. Egy képernyőfotót megért volna, ahogy a neve is, már nem jut eszembe, valami komáromi autószerelő fickó, egyszer a szemébe kéne nézni. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy ebben a fene nagy diktatúrában az ellenfél túl sokat enged meg magának. Ennek gátat kéne szabni, mihamarabb, mert nem lesz jó vége. Még az idióták önbíráskodásba kezdenek. Tudom miről beszélek, ahonnét származom már több miniszterelnököt is megöltek.”

Egy hétre rá az amerikai Utah államban orvlövész végzett egy országosan ismert, 31 éves, konzervatív nézeteket valló közszereplővel. 

Költői kérdés

Szól a tranzisztor. 

Az irritálóan vénasszonyos nyökögésű, háromnevű politikai szakértőt megint mikrofonhoz engedték. Nyilván nem véletlenül szerepeltetik Nagy Attila Tibort. Az elmúlt időszakban szabad akaratából a Tisza Párt holdudvarába sodródott, jutalomfalat jár neki a balliberális médiában. 

Az elvárásoknak megfelelve nap mint nap bő nyállal mosdatja a lebukott tiszás adóemelést, mentegeti a közéleti botrányokba keveredett kedvenceit, méltatja a párt vezetőjének vélt erényeit... Teszi a dolgát, kétségtelen. Egy valami ilyenkor mindig fölötlik bennem:  

Nem tudom a kappanhangú Nagy és Attila meg Tibor, a többi kollégájával, a Magyar Pétert ünneplő politikai elemzőkkel együtt ismerik-e a lélektani alapfogalmakat?

Ha nem, olvasgassák Dr. Jekyll klasszikus horror-történetét! 

Meglehet kiviláglik előttük, miféle bestiális kettősség LÁTSZIK a Tiszás főember minden megnyilvánulásában. Vak, aki nem veszi észre, és ostoba, aki elnézi neki, csak azért, mert egyetlen halvány reménysugarat lát benne a 'Zorbán leváltására. 

Hiszik, vagy sem, amit most írok. Az elmúlt egy év alatt több elvált nő, asszony – függetlenül a világnézeti hovatartozásától - mondta már nekem, a Tisza Párt atyaistenét látva azonnal fölsejlik előttük a volt kapcsolatuk. A bántalmazó férjük minden rossz tulajdonságát viszontlátják a Poloska gesztusaiban, a hanghordozásában. Ezek a meghurcolt, tapasztalt nők finom ösztönükkel érzik a veszélyt. Sosem szavaznának bizalmat a Poloskának. Ezzel szemben van a nők (meg férfiak) másik csoportja, akik a frusztrációjuk okán alig várják, hogy megvezesse őket egy ripacs, valami remény félét húzzon el az orruk előtt. Fölfoghatatlan számomra, hogy bízhatnak egy ilyen alakban?

Itt élek ebben az országban, magyarnak születtem ötvenvalahány éve, de már sosem fogom megszokni, hogy ennyi irigy, frusztrált, mentálisan zavart, lelkileg terhelt emberrel kell együtt lennem, vitatkoznom kellene olyanokkal, akiknek egy nyilvánvalóan pszichés nyavalyákkal bőven megrakott, pénzsóvár pozőr is Vezénylő Messiásnak tekinthető. Egyszerűen nem értem a nép ezen részét. Használják az eszüket? Vagy csak hipnotikusan néznek a Poloskára, mint megbűvölt pocok a kígyóra... Komolyan mondom, minden lenézés és megjátszott együttérzés nélkül, amikor egy-egy ilyennel szembesülök, elönt a szekunder szégyen. Pedig nem kéne, hogy mások hülyesége fájjon. De ha arra gondolok, hogy ezek ugyanúgy az utcán mászkálnak, esznek-isznak, közösségekbe mennek, munkába járnak, de még izélés közben is a Zorbán jár az eszükben, mert képtelenek kiszakadni az idoljuk bűvköréből: hát... Ha egyszer Budapestről elköltöznék, leginkább előlük, miattuk akarok majd rendesebb helyre menni.

 

Kvóták

Az ukrán-orosz konfliktus kezelése hatalmas fiaskó Európa részéről. Vissza nem térő alkalom lehetett volna, tán békedíjat is kapnak érte, ha rögtön az elején leül a két fél, és egy csillogó EU-s fővárosban megegyeznek, ehhez csak néhány jelképes, de erős politikai gesztust kellett volna megtennie Brüsszelnek, de ezek a bitangok erre sem képesek, pudingon nőtt az egész kompánia. Helyette bizniszeltek százezerrel. Ursula egy csőd: ha volt valaha kétsége bárkinek, ez a némber jó időre eljátszott minden eshetőséget, hogy majd fontos, kontinensnyi régiókat irányító női vezető kapjon bizalmat. Katasztrofális, amit művel(t). Mondjuk, Merkel sem volt különb, de neki akadt némi belpolitikai ügyessége. A többi kvótanő Kallassal meg a szlovén ügyésznővel beállnak a vonatba, zakatoltatják őket Új-Zélandtól Grönlandig. 

Dráma

 

Az ovális irádában ott ült Donald Trump előtt félkaréjban az Unió összes vezetője. Mivel a repülőút előtt megint szájon kapta az asszony, Macron az arcát tapogatva feszengett a széken: az alfele is sajgott, az éjjel figyelmetlen volt a néger testőre, pedig csak annyit kért tőle, hogy „lökjél padlóla, de dulván!” Ursula pajkosan vértelenre szívta az amúgy is szottyadt száját, Zelenszkijre pislogott, de a gyászfeketében gubbasztó ukrán elnök ezúttal elkerülte a tekintetét. Meloni az okostelefonján a Borgiák életét nézte, a német kancellár pedig megtapogatta a zsebében nagyanyja bárcája mellett a Black Rock részvényeit igazoló kártyát. Egyedül a NATO-főtitkár, a holland Rutte ült nyugton. Szokás szerint nem értett az egészből semmit, földbuta volt és maradt. 

A mahagóni íróasztalon megcsörrent a vörös telefon. Az amerikai elnökre szegeződött minden szempár. 

- Halló, itt President Trump... 

- Csá Donald. Magyar Péter vagyok. Hadüzenetet küldtem Moszkvának. 

A holtsápadt vendégek arcát látva Trump csak annyit bírt kinyögni: 

- Szóljatok Putyinnak, utaljon többet Ilikének!