A KONTÁR PEDAGÓGUS BUZGUL - VII.

Hakapeszi Makik 

Mire ez az írásom megjelenik – tehát egy-, vagy másfél óra múlva – már megint néhány szöggel több lesz a gonosz koporsójában. A pokoli láda alatt a televíziót értem. És ahogy halad az idő, már a doboz formáját emlegetve is avítt vagyok, mert mostanában inkább a lapos, a falra akasztható, ami dívik. „Dizájnerezett”, ugye.

Azt mondják, Kennedy nevezetes elnökjelölti vitája után kezdődött el a televíziózás aranykora. Akkor eszmélt rá néhány dörzsölt gazfickó, hogy mekkora lehetőség rejlik a minden lakásban villogó dobozban. Reklámok, hírek, fölhajtás, cirkusz. A tömegigények irányításával kezdték, majd annak kiszolgálására, mint nemes célra hivatkozva, szépen behálóztak mindent. Nem mellesleg - mindez príma üzleti lehetőségként a Jóisten tudja mennyi pénzt, és hatalmat eredményezett nekik.

De amit az ember megtervez, és folyton tökéletesítene, az egy idő után hajlamos önálló életre kelni. Előbb csak kóstolgatja a gazdáját, aztán makrancoskodik, és a végén teljesen megvadul, öncélúvá, zabolázhatatlanná válik. A teremtett káosznak pedig pont az ember lesz a kárvallottja. Itt tartunk ma.

Jó fél évszázad után a televízió romboló hatását már azok is elismerik, akik egyébként benne dolgoznak. Viszont a rendszer mókuskereke gátat szab a lázadásuknak. Ahol megjelenik egy értékek közvetítésével próbálkozó adó, ami netán még nézettséget is teremtene, ott a szabad piac farkastörvényei reflexszerűen a torkának ugranak. Jobbik esetben részlegesen behódol a gagyinak. Elrettentő példának: így lett a Duna Tv-ben napi kívánságműsor, borzalmas tartalommal. Vagy a Magyar Királyi Televízióból ócska kufárműsorok másolója. A rosszabbik esetben pedig? Bezár a tévéadó, lelakatolják a stúdióit. (Nem is biztos, hogy ez annyira szomorú.)

Mára akkora a harc a médiapiacon, hogy attól jószerével csak a kínálat visszatetszőbb. Se szeri, se száma a gusztustalanságnak.

Hírlik, a hagyományos tévézésnek amúgy - befellegzett. A Lajtán túl már rendelik a filmeket, műsorokat. Á lá carte lehívja magának a boldog ember a legújabb akciófilmeket. Időre invitálja házhoz a friss sztárpletykákat, a szaftos műsorokat, az esti mesét, vagy a délelőtti pornót.

Ehhez kapcsolódóan is van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó, hogy ez az általunk még csak áhított rendszer is kezd örvendetesen bedögleni. A rossz viszont, hogy ami már a helyébe lépett – az internet – ha lehet, még egy arasszal mélyebbre van a sötétség bugyrában.

Régebben, míg a gyereket büntetni szabadott - szóval, amikor még édesapám gondolkodás nélkül nyaklevest adott, ha okot adtam rá -, a szüleink gyakran a tévé eltiltásával reguláztak bennünket. 

Így maradt ki az életemből néhány vasárnapi Zsebtévé adás, oszt sirathattam Hakapeszi Maki hiányát... És a mai napig sem sikerült a Marco Polo-sorozatfilm minden egyes epizódját látnom, mert amikor eltévedtek a sivatagban, akkor éppen osztályfőnöki megrovót tetszettem kapni. 

Mivel a fenyítéssel együtt a gyerekeknek szánt matinéadás sincs már divatban, az elkeseredett szülőknek valami új módszert kellett kitalálniuk. Kétféle megoldás járja: elveszik a gyerek mobiltelefonját vagy letiltják az internetről. 

Esetleg ezek kombinációját alkalmazzák. 

Mindkettő elrettentő erővel bír. 

Szörnyű csapás a csemetének! 

Némelyiknél egy-egy hétvégi facebook-kimaradás orvosilag igazolható elvonási tüneteket produkál. Persze, az élelmesebb kölykök már okos-telefonjuk révén zizegnek a világhálón, ezért a tiltás, és a feddő szöveg náluk csak annyit ér, mint a legmagasabb alkoholtartalommal bíró zöldség: falra hányt borsó. 

Egyes szülők mégis esküsznek a hatékonyságára. „Réges-régen, egy távoli időben”, amikor még a Csillagok háborúja sem volt mozifilm, a renitens gyereket szobafogságra ítélték. És ma? Könyörögne érte. A négy fal között, laptopja segítségével percek alatt oda megy, ahová akar. Meg azt teszi, nézi, élvezi, amihez kedve szottyan.

A közelmúltban kisiskolások szülinapi buliját volt szerencsém látni. 

Pontosabban hallani. Mert a zárt szobából csak artikulátlan sivalkodás, üvöltés szűrődött ki. Elképedésemre jött a megnyugtató válasz: a mai gyerekek nem tudnak játszani, így jobb híján őrjöngnek, nyúzzák egymást. A már órák óta tartó iszonyú lármát megunó – egyébként birkatürelmű – édesapa, mint házigazda egyszer belépett közéjük, és a pokoli tombolás úgy megszűnt, mintha elvágták volna. Amikor visszatért a felnőtt társaságba, kérdő tekintetünket látva megadóan legyintett, és egy nagy sóhajjal csak ennyit mondott:

 - Beraktam nekik a tegnap esti film DVD-jét…

Pósa Károly

A sorozat előző írásai a számokra kattintva olvashatóak!  
1.  
2.  
3.  
4. 
5.
6.http://www.magyarkanizsa.blogspot.com/2014/01/posa-karoly-iskola-vagy-diszko-ol.html

    

MÁJUSI LELTÁR

Kusztura Sándor fotója

Az éhes,

Égető laposságon

Elszáradtak a tél vizei.

Üdvözült,

Mi a vetésben maradt.

S a madarak

Szemének íriszei

Kipattantanak

Minden kis

Zöld rügyet az ágon.

Csak a gólyahír sárga.

Az világít.

Dongó méhek, millió bogárka

A virág illatának nektárja,

Belélegzi a nehéz szántás gödre,

Látni - az emlékek boltján

Lóg egy régi tábla:

Májusban, pünkösdre
 - Leltár van.

Reggel még

Olykor a köd vet odalent

Magának fehér ágyat.

S míg napok hallgatása

Bujkál bennem,

Meg a cserjében,

Akár a tavalyi almák

Dohos illatával

Bortócsát rajzoló tavasz:

A gondolatok malmával

Úgy kúszik az énekem,

A lekapart kamillaréten,

Mint puha

Kézfogás utáni panasz.

Pósa Károly 

Magyarkanizsa, 2014. május 26.

MAGYARKANIZSA SZELLEME - PALACKBAN?

Nosztalgiázó diavetítés volt a Dobó Tihamér Képtárban. Archív fotókon a hajdani szépséget és értékeket csodálhattuk.

A közelmúltban Vácon járva azon hüledeztem, hogy majdnem minden házon, középületen emléktábla jelzi ki lakott ott, melyik híresség a szülöttje. Mennyi ikonikus váci lakos volt! 
Az ottani városvédelmet nem tegnap kezdték. A 19. század végén már javában működtek a lelkes lokálpatrióták. Ténykedésük nyomát, az értékmentést mindez idáig látni lehet. 

Kanizsai kubiskosok

Valóban megőrizték a település, az utcák, a közterek hangulatát. Mi több: munkájuk révén öntudatot plántáltak az utánuk jövő generációkba! Úgyhogy most több tízezernyi büszke váci ember hirdeti azt, hogy derék dolog lenni Visegráddal szemben, a Duna partján. Nagyon hiányzik a mi Kanizsánknak is ezafajta önérzet. Első lépésként kéne egy főépítész; aztán egy jó városrendezési-terv; még utána pedig egy civil szervezet, aki minden koron féltő gonddal arra fog törekedni, hogy ami kanizsai - az is maradjon. A jellegünk, a múltunk. Röviden: amiért érdemes és jó itt élnünk. De mivel nem mi fújjuk a passzátszelet, mert minden sorsunkat érintő kérdésben Belgrád dönt rólunk – legtöbbször a megkérdezésünk nélkül, mintha ott jobban tudnák, mi kell minekünk -, ezért a valóban hatékony városvédelem helyett kénytelenek vagyunk megmaradni a jelképes gesztusok szintjén. Féltve gyűjtjük, őrizgetjük a szülőföldünk múltjáról készült fényképeinket. A családi fotók mellett ereklyeként vigyázunk a hajdani utcarészleteket, házsorainkat, rég lepusztított középületeinket ábrázoló fotókra. Van, aki a gyűjteményét digitalizálja, és közkinccsé teszi.

Ilyen lelkes ember Szögi István – Csifusz is, akinek - immáron félezres - régi kanizsai képekből álló albumát, egy népszerű közösségi portálon bárki érdeklődő megtekintheti. Az ő példája adta az ötletet, hogy egy előadás-sorozat keretén belül beszélgessünk szülővárosunk múltjáról. Szakember-helytörténész mondja el véleményét a képekről. Mindeközben pedig idézzük fel versekkel, irodalmi betétekkel Magyarkanizsa hangulatát, szellemét. Csütörtökön este Valkay Zoltán építész kommentálásával mintegy száz válogatott fotót nézhettek meg az érdeklődők: kanizsai képeslapokat, zsánerképeket, a sokat emlegetett Koncz-hagyaték egyes elemeit, a tiszai porondokat, a népkertet fénykorában, a már letűnt kubikus-világ dokumentumképeit, csak úgy, mint az eddig sosem látott utcai pillanatfelvételeket, kordokumentumokat. Mindezt helytörténettel, épített múltunk ismertetőjével taglalva, hasznos ismeretterjesző előadás keretében. A térben és időben való utazást Pósa Károly közíró a verseivel, vonatkozó írásainak részleteit felolvasva tette meghittebbé, hangulatosabbá.

A rendezvényen felvetődött egy elképzelés. Olyan központ megalakítását kéne létrehozni, ahová bárki bevihetné régi, a közösségünkre, Kanizsára vonatkozó fényképeit, hogy azokat helyben beszkennelve-lemásolva digitális formában tárolni lehessen. Így megalakulhatna egy több ezer fotóból álló archívum, ami a világhálón rendszerzetten a nagyközönség rendelkezésére állhatna. Nem új találmányról lenne szó: Martonoson már évek óta szépen működik egy ilyen hagyományápoló egyesület. Nagyszerű modelljüket csak át kéne venni.

Mi kell mindehhez? Egy kis népszerűsítés; egy szkenner, számítógép; meg semmi más, pusztán akarat, hogy az utolsó utáni pillanatban is menteni lehessen, ami még menthető.

Az est szervezői, a kispiaci Rákóczi Szövetség és a Magyar Kanizsai Műhely pont abban bízik, hogy a kanizsaiak nosztalgiai iránti vágya nem marad meg csupán a múlt utáni sóhajtozásnál, hanem a jó szándékú kezdeményezést felkarolva tettekkel tudjuk majd igazolni - szülővárosunk szellemét nem hagyjuk palackba dugaszolva elsírni.

Rajtunk múlik ugyanis, hogy azt a bizonyos szellemet, erőt, öntudatot ki tudjuk-e szabadítani?

Pósa Károly  

     

Új Kanizsai Újság, 2014. május 22. XXI évfolyam (702) 20. szám.

NÁSZÚT A POKOLBA*

Köd a Tiszán - festményem

Kedves erdélyi székely ismerősöm elvette feleségül, akit szeret.

A hónap elején volt a lagzi. Homoródalmás falucskában háromszáz vendégükkel mulattak reggelig. Elképzelhető, nagyon is életszerű, hogy megfáradva érte őket a nagy esemény vége. Az ifjú párra ráfért a pihenés. Vágyuk, hogy egy hétre nászútra mehessenek hamar megvalósult, mert a szándékukat tett követte. Fiatalok, szerelmesek, és nem utolsó sorban székelyek voltak – erős akarattal.

A május közepét már a szlovén tengerparton töltötték. Átruccantak Triesztbe, Krk szigetét is megnézték, és aztán – ahogy ilyenkor lenni szokott – végigszeretkezték a dalmát tengerpartot, Rijekától a festői Dubrovnikig. Út közben találomra álltak meg a vendéglőknél, és a látványosságok közül leginkább csak azokra voltak kíváncsiak, amiket egyik útikönyv sem említ. Bóklásztak sikátorokban, nehéz borokat ittak pókhálós kis pincészetek teraszán, kipróbálták a helyi konyhák csodáit, miközben ismerkedtek az ottaniakkal. Nyelvi akadály ugyan akadt, mert az angollal nem sokra mentek, a románnal meg próbálkozni sem akartak; de ahol a mosoly a legjobb ajánlólevél, az emberségesség, a jó kedély pedig csaknem kötelező, ott gond nem lehetett a mézesheteik boldogságát élő emberpárnak. Székely barátom első ízben járt a Balkánnak ezen a fertályán. Mégis, ismerősnek tűnt neki a tempó. Úgy látszik, valami hasonló magaviselés járja a hegyi emberek között: a tartás, a gesztusok, és a szívélyesség mértéke is módfelett az ínyére volt.

Ám, az is rendjén való, hogy egyszer minden szép dolog véget ér. Összepakoltak. A hazautazást is szépen megtervezték, és mert az Adriától Kolozsvárig embertelen hosszú lett volna gépkocsiban kibírni, az éppen a félúton lévő szerencsés fölfedezést – Magyarkanizsát - iktatták be pihenőnek. Jövetelük hírére megörültem, hisz imígyen kedves barátságunk fonala tovább gombolyodott. Szombaton vágtak neki a nagy útnak. Mostarnál megálltak, ebédeltek. Lefényképezték a nevezetes hidat. Viszont rádiót nem hallgattak, vagy ha igen, a szerb-horvát nyelvű adók aggodalmas tudósításait az áradó folyókról nem értették. Hiába. Székelyek voltak. Ráadásul szerelmesek. Tartották az északi irányt. Később neszét vették ugyan a nehéz szerbiai helyzetnek, de másfelé kerülni már nem volt értelme. A Drinánál lévő határátkelőhelynél aztán némi ízelítőt kaptak abból, milyen az, amikor egy országban semmi nem úgy működik, ahogy kéne, és semmi nem annak látszik, ami. Hanem…

A vámon dolgozó rendőrök kézzel-lábbal intették őket, de mehettek tovább. Rájuk esteledett és az utakon megszaporodó katonai gépjárművekből, villogó tűzoltó- és mentőautókból, szirénázva haladó konvojokból megértették, hogy nagy a baj. Ruma alatt már esőköpenyes rendőr terelte őket vissza, Belgrád irányába. Egy másik útra kanyarodva aztán csak meglelték a helyes irányt. Alig gurultak pár kilométert, mikor féltucatnyi ázott, nyakig sáros szerb csendőr intette le őket. A székely barátaim angolságára most sem volt kíváncsi senki. A csendőrök egy darabig szerbül magyaráztak nekik, elkeseredetten, széles mozdulatokkal, mindhiába, míg végül megunva a diskurzust, az egyik fáradt arcú egyenruhás szó nélkül beült mögéjük a hátsó ülésre. Kínos, megszeppent, kétellyel átszőtt percek következtek. Fél óra múlva megállíttatta a kocsit. Kiszállt, intett és eltűnt az út melletti sötét estében. Akkor döbbentek rá, hogy stopposuk volt csupán.  

Mint ahogy arra is csak késve eszméltek, hogy Szerbiában katasztrófahelyzetet okozott az utóbbi hetekben lehullott szokatlanul sok csapadék. Kiléptek medrükből a hegyi folyók, patakok és ahol a boldog nászút utolsó órái beteljesülni látszottak, ott most éppen a zűrzavar uralkodik: áznak szét házak, omlanak össze a falak - életekkel, egzisztenciákkal, reményekkel.

Azt is már csak tőlem tudták meg, hogy – nagyon helyesen – Magyarkanizsa is indított önkéntes tűzoltókat a bajba jutottak megsegítésére. Hogy amikor az állam tehetetlenségét látja a nép, akkor gyakran az összefogás, az alulról jövő kezdeményezés sokkal eredményesebb és hasznosabb tud lenni, mint akármelyik politikus gumicsizmás tévériportja. A bajban ismerszik meg a másik: tartja a mondás. És ha megmaradunk, mi magyarok ilyennek, hogy a jó szándékunk vezérel bennünket, és a segítő jobbunkat minden körülmények között a másik, megszorult embernek tudjuk nyújtani: nos, akkor valószínűleg kevésbé kell majd attól tartanunk, hogy a szerb társadalom egy része nyelvi ellenőrökkel akarja vegzálni a bácskai falvak lakosságát. A székely barátom hümmögve vette tudomásul, hogy közvetlen utánuk gyakorlatilag lezárták az utakat, hidakat. A Teremtő kegyelme, hogy egyáltalán Magyarkanizsára eljutottak. Ha csak néhány órával később indulnak, most valahol egy szerbiai motelben várhatnák a helyzet csitulását.

Nem így történt. A gondviselés ügyel a szerelmesekre.

És mert sűrűn kérjük mostanában, azért – ránk is kicsit odafigyelhetne.         

Pósa Károly

* Az Új Kanizsai Újság - XXI. évfolyam (702) 20. szám - vezércikke.

HATÁRESET - kommentárom

Egy 66 éves szerb nyugdíjasnak az árvíz miatt kellett elhagynia az otthonát, mindene elúszott. Bécsbe igyekezett a fiához, de a röszkei átkelőn leszállították a buszról, mert nem volt nála elég készpénz, hogy belépjen az Unió területére. A férfi három órát töltött még halála előtt az erre a célra fenntartott szobában, majd elhunyt, szívrohamot kapott – állítja hétfői cikkében a szerb Blic.

Részvétem a családnak!

A szerb és a magyar világhálón az eset kapcsán leírt cikkre megannyi hozzászólás született. Elképzelhető, hogy a szűkszavú hírre a szerb közvélemény zöme miként reagált…

Ami viszont érdekes, hogy a magyar részről érkező megjegyzések mintha egybecsengenének a kárvallott fél panaszaival. Bizonyos fokig egyet tudok érteni velük. A magyarországi határőrök, vámszervek gorombasága, olykor cinizmusa valóban legendás. Állításom igazolására megannyi személyes élményt sorolhatnék, de most nem lamentálni akarok. Régen is írtam már erről: az országba belépő idegennek a szolgálatban lévők lennének az első véleményformálói, akik alapján megítélik a többi magyar embert. Ezt játsszák el, félek, nap mint nap... Nesze neked, magyar turizmus.

Persze, hogy a határon dolgozók többsége azért nem ilyen. Mostanában többnyire udvariasak, kimértek, teszik a dolgukat: pont ezért föl se tűnik a munkájuk, magatartásuk - és így a jó. Szakmájuk az ellenőrzés, ami sosem lehet üdítő a várakozásra ítélt határátlépőnek; de ha legalább szakszerű, korrekt bánásmódot tapasztalunk (mert amaz is csak ember, egyenruhában), akkor tudomásul vesszük ami szabály, oszt jó napot!
Viszont egy-két túlbuzgó szerv miatt most kollektíve a magyarság lett undok, szőrösszívű féregnek beállítva, hiába mentenek az árvízben a mieink is! Olvasva a szerb lapok vonatkozó reagálásait - finoman szólva kapjuk az ilyen-olyan jelzőket. A szerb társadalom elkeseredett a gazdasági helyzet miatt, amire itt az árvízi katasztrófa, és az emberek most tapasztalják, mennyire magukra vannak hagyatva. Az országot megrendítette az ár, de még inkább az a tudat, hogy a viszonylagos biztonságérzet látványosan összeomlott. Semmi nem úgy működik, ahogy kéne. Leírták azt is: a múltkori magyarországi árvíz levezénylése illene, hogy példaként lebegjen Belgrád szeme előtt.
Erre föl most a bajban, tetézve a csüggedést, haragra sikerült ingerelni még azokat a szerbeket is, akik amúgy soha semmi rosszat nem gondoltak volna rólunk, magyarokról. Megy a szerb oldalon a hangulatkeltés.
És megint kiken fog csattanni az a bizonyos ostor?
A délvidéki magyarokon.
Rajtunk, szokás szerint.
Még egyszer hangsúlyozom: távol álljon tőlem, hogy általánosítsak!
Mindazonáltal igaz - tapasztalatból tudom, sajnos -, hogy míg Szerbiában (és általában a Balkánon, a mentalitás miatt) sokkal lazább a hatóságok viszonyulása OLYKOR, és nem mindig, addig Magyarországon a kínos pedantéria, a bürokratikus tili-tologatás dívik, ahol egy elvétett rubrikára, az anyád lánykori nevének szerintük nem megfelelő igazolására, amolyan formájú pecsét hiányára, aláírás olvashatatlanságára etc. hivatkozva szakmányban kapsz agyérgörcsöt a hivatalokban. Aki például töltött már ki magyar hivatalos okmányokhoz való igénylést, netán adóbevallást, annak van némi fogalma arról, mi fán terem a hasított szőrszál. 
Én elhiszem, hogy a határon elhunyt öregembernek nem volt elegendő pénze. Azt is megértem, hogy ilyenkor az előírás szerint kell eljárni: vissza kell fordítani, megtagadni tőle a határátlépést. Lehet hivatkozni Schengenre, az európai széplelkű törvényekre. Európai Tutijó –  hej, az is megérne egy misét…
Na de most jön, amit viszont nem értek.
Az emberi faktor. Az emberségességé, ami - OLYKOR - a legbigottabb, legtörvénytisztelőbb közszolgában, szervben is meg kéne, hogy indítson valamit. Egyrészt: nem tudom elhinni, hogy abban a váltásban a röszkei oldalon senki nem értette, mit beszél szerbül az öreg.
Ha így lenne - no, az az igazi botrány.
Ha viszont igen, akkor meg azon hüledezek, hogy nem esett meg valakinek a szíve a jámboron? Kicsit kíméletesebben váróterembe elhelyezni; nem potenciális terrorista a 66 éves bácsi; vagy időlegesen visszakísérni a horgosi szerb vámépületbe, az övéi közé…   
Nem.
Inkább semmibe vették egy kicsit, az öregember meg ettől (is) kikészült, a szívének elég lett ennyi vegzatúra utoljára.

Persze, hibás most sem lesz. Majd az előírások betűire hivatkoznak. A papír - bár könnyű, de bámulatosan masszív - elbír, eltűr mindent.
Én még nem láttam a magyar szervek hivatalos közleményét. Ha kiadnak valamit, majd lassan, tagolva elolvasom. Ha meg netán nyilatkoznának is: a szóvivő szemét fogom figyelni.

Pósa Károly