A DÉLVIDÉK ÉS A SPORT (Most szó szerint: eszmefuttatás.)

Vermes Lajos, a palicsi olimpia ötletgazdája

Történeti visszatekintés

Hosszú évszázadokon át a déli végek képviselte hitvallás egyet jelentett a magyar haza megőrzésével. A történelem folyamán kétség kívül ez a nemzetrész szenvedte meg leginkább azt a folyamatos, szándékban és erőben megnyilvánuló erőszakot, nyomást, amelyek révén a különböző korok jellegüknél és minőségüknél fogva formálni, átírni és átértékelni akarták az itteni magyarság megmaradásának alapjait.

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság – múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végigmenve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe. 

Egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt évszázad viharai is jobbára a ránk köszönő történelmi múltunk nagy eseményeit jegyzik. Bár 1956-ban Szegedről pattant a szikra, az a láng által körbeborítván Magyarországot – de miután lobot vetett a forradalom fénye, ami felett a szovjetek sötétje ideiglenesen győzött – a bácskai-bánáti magyar települések voltak azok, amelyek a hozzájuk menekülő honfitársainkat segítették. 

A háborúk elől menekülő délvidéki magyar apákat, fiúkat Magyarország befogadta.

A kölcsönös egymásra utaltságunk

Ahogy Nagy Britannia a wales-i hagyományok nélkül, vagy Franciaország a gascogne-i bohém lelkület nélkül, úgy a magyar nemzet is sokkal szegényebb lenne, ha a délvidéki szellemiséget elhagyná tőle valaki. 

Ugyanis a déli végek kipróbált magyarsága mindig egyféle minőséget jelentett. Régebben a vendéglátás, az úri örömök és a keserédes történések vidékét láttatták benne. Móricz, Mikszáth, Tömörkény és Móra éppen elégszer vázolta, milyen is a délvidéki életérzés, a dél-alföldi emberek ars poeticája. Alaptanulságuk, hogy a mag körüli héj örökösen a védő szerepét játssza. És ha a határon túli magyarság számarányában, erejében megfogyatkozva nem képes beteljesíteni hivatását – a minden kori magyar állam védelmének biztosítására –, úgy veszi fog az ügy, veszni fog vele a nemzet.
Mert a Délvidék történelmi szerepe évszázadokon át adekvátan arról szólt, hogy a belső haza biztonságát, rendjét, épségét legyen hivatott megőrizni. Ehhez a feladathoz kellettek komoly, és elszánt emberek. Amikor őket emlegetjük, a dicsőségesség jelzője nélkül keveseket említhetünk. S bár megtörtént a trianoni csonkolás, ami tragikus hirtelenséggel húzott föl nem csak országhatárokat, hanem – sajnos – lelki falakat is, az idő a huszadik század viharaiban sem tagadta meg önmagát, miáltal a nemzet ismét megtalálta önmagát, hitét, magyarságát.  

A sport-történelmünk

Talán nem véletlen, hogy az olimpiai eszme is pont a Délvidékhez – jelesül Palicsfürdőhöz – és környékéhez fűződik.

A legelső olimpiai próbálkozások ötlete ugyanis pont ehhez a vidékhez, ezekhez az emberekhez köthető.

Az akkori tehetős polgári réteg igényei erősen közrejátszottak abban, hogy a helyi erők által képviselt ifjúság, a testkultúrát szerető, a természetes életmódot, életörömöt mint életérzést képviselők a társadalom színe-java előtt megmutatkozhassanak.

Így fejlődött ki a Vajdaságban az akkori idők szellemét követő atlétika, a sportok máig tisztelt királynője, a római és görög szellemet képviselő sportágak: a birkózással, a küzdősportokkal, a vívással és sok más egyébbel kiegészítve.

Az első világháború utáni években a trianoni tragédiát megélt délvidéki közösség mindvégig úgy élte meg a sportrajongást, mint a közösséghez tartozás legelemibb látszatát, egyféle hitvallást, dacot az új impérium által diktált föltételekkel szemben.

Minden falusi egylet, lett légyen szó kultúr- vagy sporttevékenységet folytatóról számolatlanul hintette magvát a magyar közösségben és hitet, reményt plántált a legnehezebb időkben is azoknak, akik vállalták egy idegen országban a kisebbségi sorsot.

A legkorábbi – mára patinás klubok – valamikor az évszázad-fordulón jöttek létre. Zömükben viszont pont a legválságosabb évtizedekben. Ezért van az, hogy ami a sporttörténelmi hagyományokat illeti: a délvidéki magyarságnak nincs mit szégyellnie.

 A jelenkor

A mai Szerbia már nyomokban sem hasonlít a régi rendhez. A néhai Jugoszlávia örököseként, hellyel-közzel nemzetállami keretek között igyekszik biztosítani minden arra érdemes, tehetséges polgárának az érvényesülést. Teszi ezt meglehetősen szerény keretek között.

A Délvidék fogyó magyarsága reménnyel tekint a jövőbe. Egyik ilyen kapaszkodónk – az ifjúságunk –, akik révén még hittel vallhatóak azok az értékek, amiket az ősök reánk testáltak. Hatalmas erő, és küzdeni akarás jellemzi őket.

Egyrészt: ezek azok a fiatalok, akik a legnehezebb munkát végző, paraszti ősök mintáján élik még életüket. Akiknek a haza fogalma egyet ér a becsülettel, a megmaradással és az elkötelezettséggel.

Másrészt ők azok, akik munkájuk révén nagyon sokszor bizonyították már, milyen lelki többletet ad valakinek a legalsóbb, legelhanyagoltabb rétegekből történő kiemelkedés esélye, annak a reménye, hogy a társadalomba illeszkedvén még hasznosabb lehessen úgy a szűkebb, mint a tágabb közösségének. 

Számát sem tudni azon délvidéki magyar sportolóknak, akik jelen pillanatban is Magyarország dicsőségét szolgálják. Lett légyen szó labdarúgásról, kézilabdáról, küzdősportokról vagy bármi más olimpiai kvótát érő megmérettetésről.
A vajdasági fiatalság az idők folyamán rákényszerült, hogy anyaországi segítséggel még erőteljesebben, még hatékonyabban – igen: Magyarországot segítve, a majdani olimpia magyar résztvevőjeként önmagát túlteljesítve sikereket hozzon a nemzetnek, érmeket és dicsőséget szerezzen a hazának. Minden koron: beteljesítve a délvidéki fiatalok küldetését.

                                             Pk

MARTIN

A fotó illusztráció (internet)

A neve Martin. Ezt megértettem, elsőre. Innét aztán döcögősebb körösztút következett a társalgásban, mert Martin nagyon nehezen formálja a szavakat. Számomra majdhogynem érthetetlen, amit mond. Nyikkanni sem nyikkanok. Inkább csak a kezét figyelem. Abból sokkal több minden világossá válik. Erősen gesztikulál. Tenyerében, a nikotintól megfestett ujjai között olcsó cigaretta parázslik, aminek vége úgy cikázik az est sötétjében, akárha egy késő őszön eszmélő, vagy ittfelejtett, párját keresvén megkergült szentjánosbogár röpködne. Szabadon hagyott karja is sűrűn-sűrűn a magasba lendül. Mintha a világot akarná folyton megáldani. Erről rögvest a kanizsai Nagytemplom Krisztusának képe jut eszembe, aki nyújtott kezének két ujjával ugyanígy osztja a malasztot.

Martin fejhangon beszél. Jócskán hiányos fogsora mögül éppen csak bugyborékolnak a szavak. Figyelnem muszáj, hogy a lényegi részt azért fölfogjam. Míg vagyunk, az utcán közlekedő szél menetrendszerűen nyakunkba zúdít egy kevéske októberi nedvességet, nyűgként, szemernyit, talán abból a megfontolásból, hogy elevenebbek maradjunk. A mögöttünk sorjázó platánok levelei közben hullnak, rendesen. Amelyik közelebb landol, annak hallani az érkezését. Olyan hangot ad, amilyet odahaza a földobott palacsintám, amikor véletlenül a konyha padlójára plattyant. Ösztönösen rándul is egyet a balom. Hirtelen, titokban megint a sütőt markolom – nem az újat, a régit, aminek kicsit lötyög a nyele -, s a sokadszor ismétel, szokott csuklómozdulat révén megnyugvással veszem: még nem halt ki belőlem a palacsintadobálás rutinja.

Martin közben mondja a magáét. Ha jól értem, éppen Vietnámnál tart, a háborút emlegeti, amikor Saigon utcáin pár méterenként az aszfaltba lyukakat vájtak a helyiek, hogy a bombázások elől legyen hova bújniuk. Az alkalmi óvóhelyek egy- legfeljebb kétszemélyes fúratok voltak, beton fedőlappal záródtak. Mintha nálunk valaki ijedtében a vízóra-aknákba, vagyis sahba akarna lekuporodni. Ilyen üregek pöttyözték az összes saigoni utcát, máig láthatóan, kórismérvként, himlőragyaként hirdetve az emberi szenvedéstörténet végteleníthetetlenségét. Hiánycikk volt minden orvosi műszer. Egy injekciós tűért Hanoi központjában már nőt lehetett kapni, és az összes nagyvárosban kórházzá alakították az iskolákat.

Martin az ég felé nyújtja a jobbkarját, aztán föltűri az ingét könyékig és a tetoválását mutatja. Futólag ránézek, inkább csak ellenőrzésképpen. Nem drogos. Nincsenek az alkaron tűszúrások. Talán nem is alkoholista, csak combtól lefelé hiányzik a fél lába és az utcán él. Mondhatni utcabeliek vagyunk, hisz itt dekkol a bérház tövében. Egy kopottas, alighanem államilag kiutalt tolószék az otthona. Az épület beszögellésébe parkolva, a fal mellé gördített tolószékében alszik, a járdán, előre görnyedve, nekibukva. Hosszú, hajléktalanságban lerótt idő után biztos megszokható ez a póz. Nekem mégis különös. Én a távolsági buszon sem tudok ülve elaludni. De a fedél nélküliség sok mindent ráfarag az ember szokásaira. Aki nyomorult, mint Martin, annak nincsenek ilyen aggályai. Nem kényeskedik. Minden nap korán ébred, négy körül, amint a városban elsőként fölröfögő autók kondáját hajtani kezdik. Ezért – nem lefekszik, ugye – alszik már fél tíz körül. Kapucniját mélyen a homlokára húzza ilyenkor, és mint a sztyeppék kunbaba-szobrai, összefonja, a hóna alatt keményen összekulcsolja, szinte láthatatlanná teszi a kezeit. Kesztyűt még nem hord. Piros orkánkabátja messziről virít, biztos, ami biztos alapon van rajta egy koszos fényvisszaverő mellény is, és a maradék lábán a cipője vastagon be van bagyulálva bevásárló zacskókkal. Szigetel a nejlon. Véd. Eső ellen mindenképpen. Most meg világszerencsétlenségként csöpörög.

Martin már az éjszakára készül. Odagurította magát a szomszédos pinceklubhoz, a fitneszterem ablakához. Az a szórakozása, mintegy esti tévézése, hogy a kivilágított, alagsori üvegen bebámulva nézi az odabent edző embereket, akik karcsúbbak, szikárabbak, szebbek akarnak lenni. Fonott kalács kocka hasat, bicepszeket és ropogós feneket szeretnének, miközben hihetetlenül drága, sportos cuccokat viselnek. Mert mutatni kell az izmokat, a szoláriumozott bőrt, a szőrtelenített mellkast, a tanga bugyikat csócsáló farpofákat, letagadva éveket, kilókat, kalóriákat meg talán a múlt szenvedélyeit. Izzadnak hát rendesen emiatt. Középkorinak ható, de krómozottan csillogó kínzóeszközökön próbálgatják fizikai küllemük átformálását. Vastag bérletet fizetnek havonta, hogy a neonfény és a bufogó diszkózene alatt szenvedve egyszer majd az fürdőszobai tükrüknek is tetszenek. Hogy emberebbnek remélhessék magukat. Istenem, de keserves próbálkozás! Ráadásul jobbára fiatalok. Elvétve egy-két személyiségzavaros ötvenes, ha akad köztük. És Martinnal ellentétben mindegyiknek két lába van. Amikor studírozza a benti csilli-villi világot, a tolószékében kucorgó nincstelen nyomoréknak arcizma sem rándul. Csak a szeme bogara ugrál a látvány mozgalmasságától függően. Félig-meddig inkognitóban jelen van ő is, kukkol az utca árnyékából, nem állandósított kuncsaftként, mert nincs törzstagkártyája. Amolyan kívülről foglalkozó gyakorlóként szedi bögyre a benti eseményeket. Hogy viselkednek amazok, ha már egyszer a másodpercekhez és a teljesítményhez kötötten is oldott hangulatúnak akarnak látszani. Martinban nincs harag, sem gyűlölet irántuk. Leírhatatlan közönnyel szemléli őket. Leírhatatlan a szakadék is közöttük. Töredezett szavaiból, félmondataiból ilyesmire következtetek.

Reggelente pacsizok Martinnal. Szótlanul vigyorog rám, huncutul, mintha cinkosa lennék. Sosem köszön, nem szokása. Csak elmenőben látom, hogy kékre fagyott hüvelykujjával mindig fölfelé bök egyet, felém. Messze a kanizsai Nagytemplom. Ez nekem a napi egyujjas áldásom.

                                                                       Pk

VASÁRNAP

Apa kalapja

A legszebb. A legnehezebb.

Vihar van. Kányák kárognak, itt ugrabugrálnak a sírok között. Nagy a szél, orkán erejű, és a felhőket mintha egy megkergült művész öntötte volna szét. Közben harang szól, mert vasárnap van, meg mindennek a tetejében dél is van, konganak a harangok a templomok tornyaiban és a szegény ember ilyenkor a barátjával ebédel. A másikkal. Az otthoni, amaz – a boldogult is pihen most. Apa kalapja. Kaptunk egy jó kis esőt hozzá, naná. A nyakamba csorog a lé, mondják is a gondnokok, hová, hová jóember, ebben a lehetetlen időben? Bólintani muszáj feléjük, inteni, hogy nyugi, nyugi, tudjuk ám a dolgunk. Elhatározás van, taktika nincs.

Fölfelé kell kaptatni, sok itt a halott, nagy a város. Ahogy dünnyögöm az igét, olyan szél kerekedik, hogy odébb letörik egy fa ága. Ezt is ritkán látni. Elég régen, amikor a kanizsai Tölgyesben jártam, január volt, kidőlt mögöttem gyökerestül egy nagy fa. Pillanat alatt. Kicsivel korábban ott vagyok, alighanem agyonüt. De hát nem ütött agyon, nem dőlt rám, mindösszesen vállból hátrapislantva nyugtáztam a tragédiát, és csak otthon eszméltem föl, akkor kezdett rázni az ideg, mit úsztam meg. Nem kellettem még az égnek, korainak találta a Nagy Négyarcú. Áldassék érte a neve.

A reccsenésére most azért eszmélnék, de már sodorja is a förgeteg az ágat-bogat, be, a kripták közé. Akkor látom, fölnézve, hogy mennyi errefelé a fagyöngy. Minden fa tetején ott gömbölyödik a bokruk. Zöldellnek. El ne felejtsem: tiszafa is nyúlik ám a közelben! Mekkora öröm! Ismerősként üdvözlöm. Háromágú. Három osztatú, mint a szentháromság. Amikor a kanizsai temetőből kinézek, ott is – a Rudi barátomék utcájával szemben –, mered egy hasonló nyárfa, aminek – télen látni –, három ága van, hosszan, fölfelé integető. 

Itt bezzeg mauzóleumokat is hintettek, alig győzöm nézni némelyiket, meg a szerényebb emlékhelyeket is. Kiszúrok egy bronzba faragott prímást, csodálkozok, ugyan hányszor nem lopták ki a kezéből a vonót? Elég nagy itt az összevisszaság. Stílus kavalkád. Látok egy vörös kőből megcsinált emlékhelyet. Megakad rajta a szemem. Ha lehet ilyet mondani, még tetszik is.

Nálam is akad a zsebben egy kis vörös kő. Ide hoztam. Direkt. Alig nagyobb a körmömnél. Medjugorjéból való, a Jelenések Hegyén szedtem föl, még a tavaszon, amikor még tényleg tavasz volt. Legszívesebben hazacipeltem volna azt az egész hegyet, benne a hátizsákomban, de hát nem sikerült. Ilyen morzsákkal kell beérni. Tudom, megérti a Tamás.

Ahogy odaérek, már nyomom is a kövecskét a fejfája mellé, bele a földbe. Amióta nem láttam, kivirult a hantja. Teli van futtatva valami ismeretlen, tán erdei folyondárral. Az én medjugorjei kis kövem – ha keresné valaki – oda van dugva annak az öklömnyi fehér kavicsnak az aljába. Nehogy kimossa az eső. Mert mondtam, most épp esik. Szakad. Zsinórosan, Rózsa Sándorosan. „Hejj, Szűz Máriám!...”  „Kaptunk egy jó kis esőt.”

Rászólok, hogy szevasz. Öreg. Ahogy énekelte: „a Marit illetőleg.”

A fal mellett van a helye. Urnasírok szerteszét. Emlékszem, mondta a feleségének, az Évának, a fülem hallatára mondta, hogy: „Nézd, nézd Éva, ez az a hely, jó kis hely, amiről beszéltem, ez lesz jó nekem. Ugye megteszed?” Meg. Éva megtette. És amikor kellett – lefogta a Tamás szemét. Lágyan simíthatta meg, mert aki szeret, az érez. A Tamást nagyon szerethette a felesége.

A Margit-körúti lakásán láttam utoljára. Leverte a lábáról a kór, feküdt az ágyon, de a jöttünkre fölkönyökölt, majd föl is állt, mert ízig-vérig lakota volt, azok közül is a titon nemzetségbe tartozó, és a kék-fekete-fehérre festett arca helyén hiába volt sápadt az arca, nem fehér emberként élt. Indiánként létezett, ízig-vérig. Ember. (A shájen szó is csak embert jelent, jegyzem meg csöndesen, hiába csejenezzük őket. Önmagukat embernek tartják, a többi meg más. Nem emberek. Van ebben valami bájos rátartiság.) Mivel nem temethették az ég felé, indián módra, pedig az járt volna neki, letették a földbe. A temetésekor, az utolsó szó jogán egy barátja a földbe eresztett koporsójára dobott egy indián asszonyok szőtte takarót. Kék, fekete, meg fehér geometriai formákkal tarkítottat. Olyan szép volt. A takaró is, de a gesztus pláne. Volt abban az odahajításban egy nagy adag elegancia. Kellem. Úrhatnámság. És bánat. Hát. Oda lett vetve. Annyi minden oda van, miért pont egy pokróc hiányozna?

Pilácsot gyújt az ember a Tamáson, kitapogatni, milyen a melege. Ebben a zegernye időben még jól is esik odanyúlni a mécseshez. Mintha kéz melege lenne.

Aztán – már elmenőben – még rá kell, hogy rebbenjen a tenyér a fejfára. Végigsimítottan ott hagyni. A jövő vasárnapig. Mindenszentek alatt, nehogy közbejöjjön valami: meg kell majd állni a levert arcú Krisztus előtt.

Olyan a világ, hogy leverik Jézus arcát. Irgalom anyja ne hagyj el.

Október szaga

Valószínűleg mi, bácskaiak, pláne a kisebb településeken lakók – sosem szokjuk meg a várost. Nem csak Újvidék, Belgrád, Bécs vagy Berlin hat idegenül, de Budapest, sőt már Szeged láttán is furcsa érzés kerít hatalmába bennünket. A léptékét vesztettségé. Az arctalanságé. Azé a groteszk élethelyzeté, ami láttán a faluról, a kisvárosból a távolba szakadt ember egyáltalán nem tud mit kezdeni.

Leesik három szem eső. Nálunk, a szántóföldeken többnyire kincset ér. A városi meg fanyalog. Menten sarat fröcskölnek a kígyózón haladó gépkocsik, nyakba hullik az ereszekről csöpögő piszkos lé, bedöglik a forgalom, állnak a forgalmi dugók sorai, és rosszkedvű, esernyős emberek tömege kezdi el szidni az időjárást, amiért októberben esni mer egy kevéske őszi zápor. Mihelyt borúsabbra vált az idő, elkomorodnak az arcok.

– Rohadt eső – dünnyögi a sok ballonkabátos, tócsák tükrét kerülgető járókelő, és eszükbe sem jut, hogy az égi áldás nemcsak tavasszal jó, hanem az őszi mezőgazdasági munkálatok után is hasznos. Ha vége a mélyszántásnak, a földeken abbamarad a trágyahordás, az őszi szántás, a vetéssel meg a boronálással járó teendő – amit a tavaszi vetésű termények esetében szintén el kellett végezni –, akkor a dél-alföldi falvak kapához szokott népe tudja: erre az évre a nagyja megvolt.

A városinak mindez abszurd.

Jószágot nem lát. Verebet is csak elvétve. Jobbára buta, tyúknyira dagadt, hízott galambokat – szakmányban. Meg csókát és szarkát. Abból is akad, főleg a peremkerületekben, a gyér ligetekben, de kétlem, hogy a velük találkozó nagy többség különbséget tudna tenni köztük. Madár-madár. Úgy mennek el mellettük, majdnem rálépnek. Pedig a csókák hálás egy banda: ha nem csoportosan bohóckodnak, játszanak, akkor egy-egy kreatívabb tollas válik ki közülük, és addig eszkortírozza a tébláboló bácskait, addig táncol a rá kíváncsi lába körül, veti a fejét, vartyog könyörgőre fogva, míg az ember megsajnálja és kenyér- vagy kiflivéggel honorálja a produkciót. Olyankor a faluhelyről érkező kicsit hazatalál. Legalább arra a pár percre, ameddig elláthat, megetethet egy állatot, ami iránt baráti érzés bizsergeti a szívét. Noha érzi az eltérést az otthoni, meg a városi dolgok között, aligha engedi meg magának, hogy akárcsak egy vadmadár – egy bohém csóka – miatta éhezzen. A városlakó polgár ezt sem érti.

Neki egyforma az árpa meg a búza is. Tudja ugyan a tömegközlekedés járatait, mi hol található, a helyi specialitásokat, van benne egy adag lenéző, lefitymáló gőg, ha összezavarodott falusival keveredik szóba. Ám mihelyt kilép az általa szokott huzatos utcák, sugárutak, közterek és középületek ismerős biztonságából, menten kisebb lesz a mellénye. A sokadik emeleti liftek gombjait nyomogatóba beleszorul a szó, amint egy kerekded eszű oromhegyesi, vagy ludasi kisgyerek iskolázni kezdi abból, mit hogy szokás a nevén nevezni. A „kislány” kutyákat szukáknak, a „fiú kutyusokat” kanoknak. Hogy a malac az még nem disznó – hiába gúnyolódnak a disznóvágáson a stand-up komédiás adócsalók –, mert közben süldő, vagy kishízó is szokott lenni, arról nem beszélve, mitől válik ártánnyá, emsévé és mennyi kukoricát muszáj megennie, amíg szalonnaként – és nem békönként – kerül egy városi család asztalára. Már ha eszik, egyáltalán. Ha nem paleo- vagy vegetáriánus étrenden, kalóriákat dekázgatva tengődnek, az istenadták.

A faluról városba ránduló elbámul azon, mennyi hasznos holmit hajigál ki a toronyházak lakója. Kartonpapírok, újságok, dobozok – amiket olyan jó lenne tavasztól kezdődően majdani gyújtósként begyűjteni! Bezzeg a városban! Még most, a fűtési szezonban is utcára kerül a bekötött magazinok, a színes, már kiolvasott lapok halmaza, a sok, drága, éghető, meleget adó anyag! Odébb sövényt nyírnak, metszik a fák koronáját: minden megy a konténerbe, holott egy kisebb család, vagy egy szegény ember egész téli szezonját kitevő tüzelőt dobnak a semmibe.

A városokban távhő-fűtés dívik. Lesik a fűtőtesteket. Tapogatják a fém csőrendszert, a hőmérőt vigyázzák, és sűrűn-sűrűn elégedetlenkedve apprehendálják a szolgáltatót. A lenézett vidéken nincs kit és mit szidni. Vagy akad begyújtani való, vagy nem. Előre be kell teremteni, logisztikája van a tél túlélésének. Ha valahol, valamelyik házban fáznak, tűzlángok lobbannak az otthoni kis örökégőkben, a kandallónak nevezett cserép- meg vaskályhákban, vagy a kazánokban, kemencékben és az alkonyi utcákon megülő füstpadmaly kesernyés szagától az ázalag szagú októbernek is szagos lesz az árnyéka.

Pk 

Megjelent a Magyar Szó Vélemény rovatában. Itt olvasható.

BÚCSÚ A JÁRÁSTÓL

Didó Bandi háza

A temetőben a sírra le kell tenni a virágot. Mondani kell valamit neki. Ami eszünkbe jut. Szépet, jót, és mondani kell azt is, amitől nagyon szorul a szív. Aztán mivel hajnali négy óra alig múlott, és még nincs nyitva rácsos vaskapu, az apácák sírja körül vissza kell mászni az utcára.

A járda szalagja gyíkként szalad a temető téglafala mellett. Sötéten, féloldalasan, kifelé, a lerakók tájékának irányába, ahol a villanypóznák tetejéről citromos fény csorog a kévébe kötött pikulafákra, a szárkúpokra, meg a hol púposra, hol kockára pakolt trágyarakásokra.

Jó iramodásnyira aztán meg is érkeznék. Mi lenne velem, ha a jegenyenyárfák ezüstös ragyogása nem szegélyezné az utat? Nem volnék benne biztos, ha nem a magány kapavágásával kezdődne mindez, ha előtte párszor már nem lettem volna ugyanitt, alkut kötve az októberi széllel, a kiterített síkságot rokonként, a csillagokat pedig távoli ismerősként megköszöntve. Széles hézagon léphetek be a senkit meg nem illető, ám mindenkihez hűséges kanizsai puszta-kertbe.   

A Járást mozgás nélkül nem lehet befogadni. A rónát be kell járni. Úgy lehet csak átélni. A lábunkkal kell megtapasztalnunk, a talpunkkal. A szemünket legeltetve hosszan kell néznünk, mint mikor vonatállomáson búcsúznak a szeretők, egymás tekintetét kutatva. Minden, ami szép és becses, a légürességben gyorsan elvész. Szertefoszlik. Örökre vége lesz. Ez ellen nincs mit tenni. És mégis tenni kell. A világ szertelen ugyan, meglehet. Akkor sem ad amnesztiát, ha a saját parancsolatunkat megszegnénk.  Hatványozottan igaz ez idekint.

Akármennyire is primitívnek, ám egyúttal elvontnak tűnik, a Járásnak is megvan a maga törvénye, ott, az ombolyosan folydogáló, zöld, hínártól teli kanális partján túl, ahol a hívatlan, be nem avatott vendég szinte vákuumot tapasztal, mert a csönd belülről repeszti a dobhártyáját. Mondták mások. Megijedtek tőle. Gyönyörű, meg szép, szép, de: érhetetlen. Nekik rideg. Élettelen. Nekem nem.

Mert most is, valahol fölöttem három kánya kaszál a levegőben. Nem látni - ahhoz még éjszaka van -, de tudom.

Semmi riadalom. Semmi tétovaság. Ha más nem is, szikes talaj mindig akad a talpam alá. Ez az ajándékom. És ez így elég is, bizonyságul. A Járás szűken mér. Nem állít elém fizikai akadályt ugyan, de a gravitáció arrafelé mintha erősebben hatna: húz lefelé. Reggelente, miután a horizont pokrócszegélye mögül lámpással kél a nap, már nincs hová kitérni magunk elől. Nincs menedék. Rám is tör a felismerés. Mutatkozik a válasz is. Kibújik a homályból, a dráma csendes kereteiből kilépve, és öntudatlanul int felém.

Kényszerítő az akarat. Előbb a fej biccen. Vele a gerinc hajlik, görbül lassan. Aztán megroggyannak a térdek, és a régtől megsimogatott levelű, öreg olajfa előtt úgy borulok térdre, összekulcsolt kézzel, ahogy nagyon régen egy másik ember térdelt a saját olajfa-kertjében, és azóta megszámlálhatatlan sok ember tette, sok másik kert fái között. A járási liget hajnali, még sötét színpadán gyertyaként néhány fehér bóbitás bogáncsvirág világlik. Kötésig ér a száraz fű a fák tövében. Harmat fonnyasztja őket, többnyire halott sárgák. Átázik a nadrágom. Összerázkódok. Az öreg, göcsörtös törzsű olajfa nem szól. Hosszú idők óta őrködik a pusztán, mint egy mindent látó isten. Az ágán halk és nagyon igénytelen nótát kezd csicseregni egy megilletődött, korán fölzavart kismadár. A dal még el sem hangzik igazán, az utolsó hangok még a közeli glédicsfa tüskéi között akadoznak, amikor feleletként odábbról megszólal egy másik, s a válasza áthullámzik nem csak a Járás őszi rongyszőnyegén, hanem áthullámzik az évtizedeken, az idő feketítette szomorúságokon.

Mondom, hogy kaloda a Járás, a szív kalitkája. Ugyanakkor a Járás mindig kész a játékra. Csábít. Ingerel. Olyan impulzusok látványát adja, amik révén megengedőbbé válik. Mintha. Mintha… Incselkedik az emberrel. De nem sokáig szokott ennyire nagyvonalún bohó lenni. A Járás ősi. Még a fűcsomók is tisztában vannak vele, hogy a minden előtt ők voltak és valószínűleg a minden után is csak ők maradnak. A Járás itt volt előttem is. Itt volt öregapáim, a magyarok, de az avarok és a hunok előtt is. A merevre feszített szemhatáron nem ritkán vadbölények száguldoztak, seregek vonultak győzelemittasan, vagy vánszorogtak tönkreverve jajszó mellett. A Járás ezt mind-mind átélte. A látottaktól pedig bölcsebb, zárkózottabb és némább lett. Akik aztán a lapályára tévedtek mind megértették, előbb-vagy utóbb fel kellett, hogy fogják, hogy ezen a helyen az éggel és a fénnyel összhangban muszáj lenni, aki túl akarja élni. Nehéz ezzel szembesülni.

A Járáson a fájdalmak sápadtságát csak annyira orvosolhatni, akárha a lázbeteg a fejét hűsítő borogatás helyett a jeges Tiszába nyomná. Elementáris erő lakozik a szétsimogatott hantok között. Összesűrűsödik a vérrel: pezsdít rajta, vagy épp megalvasztja. Embere és helyzete válogatja.
Fogja, megmarkolja a vállam. Nem férkőzhetek a közelébe, de érzem az erejét. Ez jó. Megértem. Ha ezután látni akarom, addig állok majd csukott szemmel, addig gondolok a Járás sajátosságára, mindarra, amit rajtam kívül senki sem láthatott, ami mással nem, csak velem történt itt meg, hogy egy idő után már semmi máshoz fogható nem lesz, semmi másra nem fog hasonlítani csak azt látom majd akkor magam előtt, ami nekem kedves. Az én Járásomat. 

                                                 Pk