NAPLÓ - 177.

Amint megérkeztünk a podgoricai reptérre, elkezdett esni az eső. A kifutó körüli kemény hegyek pára sallangokkal voltak teli aggatva, nedves, fehér gyolcsként csorgott belőlük a szemerkélő eső, az aszfaltcsík szürkéje sötét palaszínűre váltott. Ezúttal elmaradt, nem vert orrba a cédrusok árnyékában szagló száraz fű illata. Minden csüggedt volt és sáros. A reggeli viszont bőségesre sikeredett. Egy közeli étteremben vendégeltek meg bennünket a házigazdák, svédasztalos terülj-terüljből válogattam. De nem laktam jól. 
Nem mintha nem ettem volna eleget. Éppenséggel sokat és sokfélét pakoltam a tányéromra, de reggeli után mégis egyfajta üresség érzése kerített hatalmába. Másmilyen montenegrói októberek emléke kezdett fölsajogni. Olyan őszi időkre gondoltam, amikor bár a hegyek felhőkbe fúrták fejüket, az eső pedig – mint most – a Szkádári-tó melletti nádrengetegnek vetette hágcsóját, de vert a szívem izgalommal, és telve lelkesedéssel vártam, hogy örömöt hozzon a reám köszönő holnapi időm, mert magabízón hittem abban, hogy a holnapomban, mint tükörben, látni fogom magamat.
Mára mindez átformálódott: ennyi idő után kezdek rájönni, a választott hazám ügye annyira intim, mint valami titkolt magánügyem, ami bár összefügg velem, a sorsommal, a múltam azon részeivel, amik egy részére jó szívvel emlékszem, de a zömét jobbára már örökre feledni akarnám. Szadisták ezek az emlékek. Kapcsolatosak a legmélyebb tudatalattival: a halállal elegy reménytelenséggel. Ettől eltekintve kísért a múlt, és sajnos jogom is van újból és újból átélni a kínzó időket. Nem vagyok már fiatal. Ha megébredek olykor, azt előidézheti tőrdöfés és simogatás is. Nincs módom válogatni, csak köszönhetem, hogy egyáltalán eszméletre tértem. Bármit tehetek már, mert elmúltam, aki voltam.  Mindenhez jussom van immáron, egyes-egyedül az időre nincs ráhatásom, mert az időmből maradt a legkevesebb.
Míg a Nikšić felé kígyózó úton kaptatott velünk a kocsi, minden szívdobbanásomnak helye és szerepe lett. Lassítani szerettem volna az időmön, a verkli karját visszafelé tekerni, hogy a szögecselt sípokon a lyukkártyás melódia rükvercben tolasson hátra ebben a könnyáztatta vurstliban. Legyen inkább disszonáns rikoltozás, széteső dallam terüljön szét a Slano-jezero fenyőzöld víztükrén, a lelkemmel együtt vándoroljon a zene más szférákba, oda, ahol jobban megértenek, ahol minden egyértelmű, és ahol már nem fáj semmi.  
Úgy hiszem, elég sok minden van mögöttem. 
Voltak jobb napjaim: dicsőséget, sikert kaptam. Családi és másmilyen boldogságban is részesültem. Volt idő, mikor szerettek, hittek bennem, és jó volt, mert viszontszerettem, aki hitt bennem. 
Aztán akadtak rossz napok, hónapok, hosszú periódusok, amikor úgy látszott, mindenki mással együtt az Isten is elhagyott. Mikor a magány ellökött céltalan sétaútjaimra folyton a lábam elé meredtem, a földet néztem, a tőlem elmaradozó rögöket és faleveleket figyeltem aprólékos gonddal. Úgy leltároztam, mintha én magam lennék az Ősz, aki az ismerős kacatjaitól nem tud megválni. Rettenetesen bántott, hogy vesztettem, és az igazságommal sem a belvárosi park kócolt fakoronái, sem az öböl habosra vert hullámai nem tudtak mit kezdeni: az igazságom elszállt hát, mintha vele együtt én se lettem volna soha. 
Nyugati kerülőúton, Grahovac karsztos platójára érve bizonyosságommá vált: akármi történik velem, nem félek már attól, hogy csalódok és elbukom. Bennem örvénylik a fölismerés, az a nagyobb szó, hogy már attól se félek, ha boldog és sikeres lennék. Mindez velem marad. Kísértenek folyton, akár az álmaimban visszatérő halottjaim.  

NAPLÓ - 176.

Holnap fölnyílik a földi paradicsom kapuja. 

Hazamegyek. 

A hazatérés kicsit olyan, mint a szenvedély egy nővel. Az aprólékos rákészülés örömét a vérfakasztó boldogságig elnyújtani, elodázni az önkívület pillanatait, a majdani beteljesülés mámorát kiélvezni nagyobb értelmet ad az utazásnak, mint a tulajdonképpeni megérkezés. 

Elhatározás kérdése, hogy akarom megváltani a saját világomat. Más-más a módszer.

Holnap hazautazok. Ez az egyik. 

De ha úgy adódik, elég, ha rajzolok. Ha meg úgy: festek. Néha meg – mint most – írok. 

Ide kívánkozik, bár illőbb lenne szemérmesen hallgatni róla: a múltkor arra gondoltam, milyen döbbenetes, a krisztusi INRI anagrammája az ÍRNI. 

Írni a csöndben és a tivornyák lármájában is. Ezt csak úgy szabad, hogy értelemmel elegy akarattal cselekedetté manifesztáljuk a gondolatainkat, tehát teremtünk, izzásig hevült lelkülettel, miközben eggyé válunk a világegyetemmel ötvözött nihillel, a tűz parazsával és a tenger hűsével, a dűlőutak porával csak úgy, mint a nőstény bércek ellette karsztos monolitokkal. 

Mindez miért? Mert arra vállalkoztunk, hogy a bennünk zajló folyamatokból megértsünk valamit a bennünket körülvevő dolgokról is. 

Az írás, a rajzolás, a festés is alkímia. A felgomolygó ideákat anyagszerűsítjük. 

Úgy tekintünk rá, mint egy régi, álmunkban felbukkanó, sejtelmes kontúroktól vibráló, sosem látott arcú szerelmünk megtestesülésére. A világra segítjük, mert bár álmunkban sokszor alakot váltott, bántott bennünket, meg is csalt a csapodár rüfke, de a papírra-vászonra leképezett csalárd ideát már a szeretetünk élteti, elfeledtük a bűneit, megbocsátottunk neki, lévén tudván tudjuk, ahogy régen, még most is szerelemmel szeretjük, és ez így is marad: ennek sosem lesz vége.  

Várnak az öböl édenkerti, meleg párái. 

Messziről is fölismerem már a lila teliholdfényben a Lovćen szénceruzával égre rajzolt sziluettjét, a tengerben tükröződő csillagokat, a zsalugáteres ablakok kútmély, sűrű sötétjét, Bobo halászhálóinak érdes tapintását, a partra sodort üres kagylóhéjak dögszagú bűzét csak úgy, mit a pékség kemencéjében sülő kenyerek rőt kérgének az illatát, a fehéren izzó sziklafalak szemfájdító mezítelenségét, és a délceg cédrusok fövenyre boruló keskeny árnyékát is.  

Ha valami értelmet ad annak, hogy vagyok, az a kulisszák mögé belátás képessége, amikor egy-egy helyzetben a jelenségek igazságtartalma fölsejlik előttem. És mikor a lélek határozottabb léptekkel marsol, mert a hazatalálás harangszava egyre hangosabban kondul meg bennem, akkor még erősebben hinni tudom, hogy élni, szeretni és szeretve lenni nagyon jó dolog. 

Akkora kincs, amit csak alázattal szolgálni lehet, és hálával telve köszönni, hogy megkaptuk. 

GLORY TO HUNGARY!

Illusztrációm

A minap skótokkal beszélgettem. Egy komplett skót templomi kórussal néztem a Skócia-Belorusszia focimeccset, miközben sunyi módon, de ügyesen lepleztem, hogy egyébként a fehérorosz válogatottnak szurkolok. 

Ne kérdezzék, miért. 

Azért, mert: szimpatikusabbak voltak, vendégként léptek a glasgow-i gyöpre, és egyébként is, olyan a természetem, hogy szeretem az esélytelenebb csapatot bátorítani. A kevéske angoltudásom minden morzsáját összekotorva igyekeztem szót érteni a skót dalárdával, de aki a gael nyelven Ghàidhealtachd, vagyis a Skót-felföld népének akcentusával egyszer szembesült, az tudja, mi fán teremnek a nyelvi sokszínűség vadhajtásai. Szerencsére egy kedves hamburgi házaspár is velük volt, így a németet mankóként használva elboldogultunk. Egy csomót közülük le is rajzoltam, aminek következtében nem hencegésből, de népszerű lettem.

A hirtelen dicsőséget tetézve megemlítettem, hogy az ő skót Szent Margit királynéjukat nekünk köszönhetik, az Árpád-házból származó magyar hercegnő a zord Skót-felföldre adták férjhez, és rögtön három – a későbbiekben nagyon sikeres, nagynevű – skót uralkodót is szült nekik. 

Már épp kezdtük megkedvelni egymást, mikor az egyik mosolygós tenor megjegyezte, hogy bár a magyar nők elvitathatatlanul szépek, azért a magyar történelemben többször szenvedtünk vereséget, mint ahányszor győztünk. Ez fájt. Nyeltem egyet kínomban. 

Nem mondom, hogy megfagyott körülöttünk a levegő, de bennem megpöndült egy sejtés: nem biztos, hogy puszipajtások maradunk. A továbbiakban már csak óvatosan szűrtem a szavakat, figyeltem a gesztusaikat, és igyekeztem közömbös témák mentén diskurálni. 

Közben azon járt az eszem, most is töprengek, mi a zsinórmércéje egy nép sikerességének? 

Az országának a nagysága? A híres embereik száma? Netán a nemzeti vagyon, a jólét az elismertség fokmérője? Nem biztos, hogy igazam van, de én olyan népről nem hallottam, aki mindig győztesen került ki minden ütközetből, minden csatából, minden háborúból. 

Nem tudtam, mert már nem akartam megmagyarázni az okvetetlenkedő dalnoknak, hogy az én szemszögömből az a siker, hogy egyáltalán vagyunk még magyarok a Kárpát-medencében. Nem is akárhányan, nem kell szerénykedni. Számarányunkat tekintve Európa középnemzetei közé tartozunk, mégpedig úgy, hogy másokkal ellentétben közeliként értelmezve se nyelvi, se más rokonságunk nincs. A tetejébe nem egy borzas pónikkal, meg csüngő szőrű marhákkal gyéren lakott, Isten háta mögötti szeles fennsíkon, egy sziget fölső csücskén húztuk meg magunkat, ahol csak a jeges tengerek, meg az óceán hullámai támadták a kietlen, sziklás földjeinket, hanem a kontinens szívében, a Hadak útjának kellős közepén ciklikusan, ezer esztendőn át rongyolt át rajtunk a vériszamos történelem. 

Veszítettünk a tatárokkal, majd a törökökkel szemben? Igen. Míg a Nyugaton páncélos dinasztiák csépelték egymás a hatalomért, addig mi a kereszténység bástyájaként védtük Európa boldogabbik felét. Mátyás idejében annyi magyar élt, ahányan az akkori Franciaországban, vagy ahányan a brit szigeteket lakták. Aztán a 150 éves török hódoltságra ez a szám a harmadára apadt! Eltűnt, vérét adta öt-hat generációnyi magyar, és a török után rögtön a Habsburgokat kaptuk a nyakunkba, akik ott folytatták a magyarirtást, ahol a szultán abbahagyta. Ezt fölismerve Rákóczi hamar kibontotta a magyar szabadság zászlaját, egy évtizedig vívtunk az akkori világ egyik legerősebb hadserege ellen, és mikor a császári seregek fölsorakoztak a Majtényi síkságra, egy kolerától megtizedelt huszársereget, lerongyolódott, csontsovány kurucokat láttak, akik a békekötés után mégis fegyveresen, zászlóikkal és teljes vallási meg politikai amnesztiával, emelt fővel tértek vissza a családjaikhoz. Mi ez, ha nem a magyarság diadala?

 

Mi a nagyobb dicsőség? 

Miközben az európai forradalmak egy hétig sem tartottak, a magyarság 1848-49-ben két éven át önkéntes nemzeti hadsereggel alázta Bécs tábornokait, hadait, vagy tán azért jár babér, mert más kontinensen mezítlábas törzseket igáztak le, irtottak ki, és harácsolták, rabolták el a kincseiket, amikből máig tart a fene nagy apanázs? 

Csak az elmúlt évszázadban kétszer ugrasztottak, toltak be bennünket két világháborúba, amit nem is akartunk, mert nem a mi érdekeinket szolgálta egyik sem. És a dolog pikantériája, hogy most, 2025-ben pont ugyanezek a hatalmak szeretnék Magyarországot belerángatni egy újabb világháborúba, amihez ismételten semmi közünk, és nem kapcsolódik semmi érdekünk.

Hát hogy mondhattam volna el mindezt egy skót énekesnek?

KÍSÉRLET JÁRJA BE EURÓPÁT

Skalinada - 100 x 150 cm

Márai és Lola

A hétvégén megvettem egy új Márai kötetet. Pontosabban, Márai Sándorról és a nejéről szól a kiadvány. A vaskos, tetszetős külsejű, puhán lapozható könyv egy furcsa, de nagyon izgalmas válogatás az író és nője naplóbejegyzéseiből. A címe amilyen elcsépelt, annyira árulkodó: Egymás tükörképei vagyunk. 

Közismert tény, hogy Márai gazdag élete nagyobbik részén naplót írt. Azt viszont kevesen tudják, hogy a felesége, Lola is három évtizeden át vezetett naplót. Kettejük írásaiból lett összefésülve ez a tartalmában nagyszerű anyag, amely egy-egy napról, vagy eseményről a férj és a feleség által is tudósít. Az egyik modorosabban, lévén mindvégig tisztában van vele, a magas irodalomnak szánja a bejegyzéseit. A másikat nem kötik efféle igények. A nő iróniával, olykor gyilkos humorral, olykor pedig rettentő mély fájdalmakkal ír a kettejük zegzugos kapcsolatáról. Tehát, az eleve adott, az örökös női-férfi szembenállás perspektíváján túl, föltárulkozik egy másik szál, az ünnepelt író nézőpontja, és a háttérbe húzódó asszony introvertáltabb, bensőségesebb jegyzetei: ugyanarról az emberről, ugyanarról a dologról, egy napról, egy eseményről - két reflexió... Elképesztő olvasmány!

Utóirat: A kötetnek hála, újból ráébredtem, az élet minden mozzanatában milyen finom különbségek és mekkora szakadékok tátonghatnak egy párkapcsolatban! Ezekről legtöbbször tudomásunk sincs.  Ez a szerencsénk.

A nőknek is.

Meg nekünk is. 

Kísérlet járja be Európát

Egy valamire volt jó a legmagyarabb folyónkról elnevezett blöff párt létrejötte: napról-napra mindinkább kikristályosodó bizonyossággá válik, hogy a demokratikus politizálás - egyelőre még jó ideig - nem költözhet át teljes egészben a virtuális térbe. Szeletében az interneten marad, de a várakozásokat alulmúlva koránt sincs királycsináló hatalma. 

Hála Istennek!

Kicsit olyan ez, mint a szocializmus bukásakor. 

Az ideológiai elit azt magyarázta, hogy a XX. századi emberek még nem fogták föl a lényeget, nem voltak képesek a kommunizmus eszmeiségéhez fölnőni. Mivel a kommunisták akkor is hazudtak, mikor épp csődöt mondott a kísérletük, szűk három sorban tegyük őket helyre: éppen azért húzták le őket a történelem küblijében, mert a világon nagyjából mindenhol rájöttek arra, hogy a kommunista-szocialista ideológia pont oda való, a küblibe. 

Sajnálatos, hogy ártatlan százmilliók élete árán döbbent rá a világ erre az amúgy tökegyszerű felismerésre. 

Bár mostanában csak elvétve akad diktatórikus egypártrendszer, sajnos a valóságban mégis van ideológiai sorvezető, és azt már nem is egy karibi banánköztársaságban, a dzsungelek mélyén búvó kiskirályságokban kell keresni, hanem például a legforgalmasabb nyugat-európai nagyvárosokban, az ottani médiában, az egyetemeiken, a színházaikban, meg a mainstrem politikai közegükben. Tovább tombol a kettős mérce, a kontraszelekció elburjánzott, szándékosan összekevernek fogalmakat azok, akiknek egy feje tetejére álló világ a vágyálmuk, és ezért képesek bármilyen alantas eszközt bevetni. Az ipari konzorciumként működő giga közösségi portálok pedig kiszolgálják a gyilkos ösztönökre építő politikát. Kezdetben még úgy is tűnt, sikerrel járnak. A Tisza Párt kipukkadó kamuja viszont rámutatott a virtuális pártépítés gyenge pontjaira.     

Egyszerűen nincsenek meg a feltételei. Ezer sebből vérzik az online pártaktivizmus. Parasztosan mondva, a billentyűzet és a képernyő előtt nem lehet ugyanazt hozni, mint egy reggeltől-estig tolt pártépítő munkában, ahol hús-vér emberek között, arccal, érvekkel kell jövőképet ajánlani, mellette muszáj hideg fejjel kalkulálva pártstruktúrát építeni, helyezkedni, okosan dönteni személyi ügyekben, hogy csak a fontosabbakat említsem. Még egyszerűbben: a legfrappánsabb Facebook-bejegyzéstől is tételekkel hasznosabb, célravezetőbb például a Lázárinfó bármelyik tizenöt perce. De mivel a Tisza egy hókuszpókusz, virtuális salto mortálé, és a vezetőségének büdös a munka, tavaszig le is fogják csapolni őket. Sima kétharmad lesz megint.

Pósa Károly: ÁLMODTAM ÉJJEL

 

Tisza - rajzom

Kagylógyöngy hullott,
angyal érintette elmém:
láttam a Holt-Tiszát,
-  s bár holt volt -,
éreztem a meder sáros ízét.
Kabátom széttártam lazán,
mendegált velem a Járás,
átkarolt az éteri hazám.

Ősz zsolozsmázott a víz fölött,
együtt vigyáztuk a csöndöt,
ladik se volt, se paplanos köd,
mégis otthon voltam, benned.
Ujjbegynyi fénypont az égen,
madárkám suhant bátran,
a nyár tova, de a róna ébren,
szikes illat feküdt a hóka sárban.

A múlt kezet nyújtott nekem,
megfogtam hát a meleg kezed.
Mert minden reggel elmegyek,
de neszként maradok,
fény a szemed íriszében
lobogok, világlok neked.
A rőt iszap megőrzi léptemet,
visszhang maradok a Slajc felett.

A KIREKESZTŐK

 

Kirekesztők

A Kossuth teret évtizedek óta ismerem. Mármint az Országház előttit, lévén majdnem minden magyar településen létezik Kossuthról elnevezett közterület. 

A parlament előtti placcon először a nyolcvanas évek végén jártam, kora tavasszal, alkonyati napon, keletnémet menekültek közé keveredve egy emberséges, fiatal lelkész kertjében hálózsákosan táboroztunk le éjszakára. Rá pár hónapra megnyílt a szögesdrót Sopronnál, az én németjeim meg szaladtak át a szocializmusból a kapitalizmusba. Nem gondoltam volna, hogy általuk kóstolót kapok a 20. századból, hogy a történelem vasmadara épp akkor a fejünk fölött csattintotta szét a szárnyát. Akkoriban az Országház épülete meg a tér is elég szürkének, füstösnek tűnt. A kilencvenes években a parlament fokozatosan kifehéredett, a kommunizmus örökségével együtt lepucolták róla a Trabantok, Wartburgok kipufogóinak szutykát, hogy aztán végre a Kossuth tér is visszanyerhesse eredeti pompáját. 

Volt is miatta elég óbégatás! Sértődött balliberálisok hisztériáztak, hogy a tér felújításával a Horthy-érát hozzák vissza, barna eső hullik, fasizálódik az ország, amiből persze egy hang se volt igaz, de nekik sosem az igazsággal volt dolguk, hanem – mint manapság – a nép hergelésével, riogatásával akartak zavart kelteni, csak az indulatok felkorbácsolásában jeleskedtek. Évtizedek keresztül papoltak a szabadelvű értelmiségiek a megbékélésről, az egymásnak nyújtott kezek fontosságáról, az “árkok betemetéséről”, miközben a kvázi “befogadáspártiak” lettek a legnagyobb kirekesztők, akik minden adandó alkalommal a “végképp eltörölni” elvet alkalmazták a nemzeti oldallal szemben.

Mégis akadnak a mai napig olyanok, akik még hisznek a balliberálisok “szereteországában”.

Ki kell ábrándítsam ezeket az elvarázsolt széplelkeket.  

Ki kell mondani, másként nem, hát bibliai hasonlattal: majd amikor az antilopok odaheverednek az oroszlánok mellé, körülbelül akkor lesz érdemes beszélni megbékélésről a magyarországi hazaáruló csőcselékkel. Magyarán, sosem. Lehet ezt cifrázni, hogy ne már, hát szeressük egymást gyerekek, de az eredendő igazság, hogy a rendes, normális, hazafias hozzáállás sosem fogja elviselni az abnormális, felforgató, hazátlan hozzáállást. 

Valamelyiknek el kell tűnnie, örökre. Kérdés sem lehet, melyik eszmeiség fog előbb fölszívódni. És ha ez meg fog történni, akkor egy értelmes, az országért tenni akaró, valóban innovatív ellenféllel le lehet majd egy asztalhoz ülni, és a véleményeket meghallgatva valamilyen konszenzusra fogunk jutni. De a mostani kompániával, Magyar Péter szektájával, Hadházy csürhéjével, az O1G-n túl se nem látó, se nem halló bandával a nemzeti minimum alsó küszöbét sem érdemes meglépni. Lehet, talán sikerülne, de nem szabad! 

Arra rámenne a nemzet. 

Sok nem aranyember

 

Hadházy. Ha kimondom ezt a nevet, elsőre mintha Jókai Mór valamelyik romantikus regényalakja sejlene föl a patinás családnév mögött. Szép név. Férfiasan a “had” előtag maszkulinitását enyhíti a “ház” nőies befogadása, megspékelve egy pedigrés y-nal: ordít a kutyabőrért. A megtestesült patriotizmus, a magyarság összes nemes jellemét sugallja a név. Azaz, csak sugallta.

Hadházy Ákos ténykedésével az elégségesnél többet tett azért, hogy a neve hallatán jó időre minden odaképzelt szép jelzőt elhagyhassunk.

Ez a ragyás idióta a magyar politikai közélet szégyene. Ettől már csak az a kínosabb, hogy valakik be is szavazták a parlamentbe. Én szívesen megkérdezném őket, egyesével sorra venném mindet, hogy egy elmekórtani gyors teszt után ezt mégis, hogy képzelték? 

Közben látom Dobrev Klára friss videóját, ahogy fejhangon sippogva az igazságügy minisztert ápprehendálja, merthogy kisült, ami nyilvánvaló volt: nincs érintett kormánytag, vagy kiskorú személy a Szőlő utcai ügyben, mi több, még gyermekotthon sincs szűz kisfiúkkal-kislányokkal. Van ellenben egy zárt fiatalkorú fiúk börtöne, visszaeső suhancokkal, meg van brit titkosszolgálati szál, és egy rakat baloldali drága ember, antifás Jámbortól a ripacs Noáron keresztül a Dobrev famíliáig aki sáros. Viszik is a táskát, a visításkát. Azt hitték, következmények nélkül megússzák, hogy a magyar államrendet aláásva zavargásokat akartak kirobbantani. Jó hírem: nem, nem fogják. 

Klárát ugyan – ma is – megvédte a brüsszeli képviselősége, ahogy Magyar Pétert még óvja ideig-óráig az Európa Parlament mentelmi flepnije, de ilyenkor azért a jobb érzésű honpolgárban fölhorgad egy kérdés, hogy ezek a hitvány jellemek mégis, miként kelnek-fekszenek? Néznek-e tükörbe? Költői a válasz, sajnos. Majd mi leszünk a tükör nekik, áprilisban.