SZERBÁTÜLTETÉS - SORKATONASÁG - 1. rész

Bazi Joe őrmester
Donald Sutherland - rajzom

Ezeknek a soroknak a zöme hetekkel ezelőtt íródott.

Lassan szedegettem össze a mondandómat, fésülgettem, rendezgettem a szöveget. A katonáskodás kérdésköre várhat – gondoltam. Hát, elszámoltam magamat. A téma aktuálissá vált, így most az ezzel kapcsolatos írásom közzéteszem. 

Manapság egyre több szó esik arról, hogy veszélyes időket élünk, muszáj lesz visszavezetni a sorkatonaságot. Horvátországban már listázzák a katonakorúakat, és ahogy nézem, Belgrád részéről is van egy kardcsörtető elit, aki szívesen küldené a mások fiait fegyveres kiképzésre.

Ami sejthető volt, mostanra valósággá vált: mai hír, Szerbia ez év végétől bevezeti a kötelező sorkatonai szolgálatot. A férfiak 75 napos kiképzést kapnak majd. A nőknek egyelőre nem kötelező, önkéntesként viszont lehetőségük lesz bekerülni az állományba. 

Nem mindenki támogatja a szerb politikum ezirányú terveit. Mások mellett a Vajdasági Magyar Szövetség is ellenzi, de Belgrádot jól láthatóan csöppet sem hatja meg, hogy a VMSZ állhatatosan a szerbiai sorkatonaság bevezetése ellen emeli fel a szavát, így valószínűleg az sem lesz mérvadó, hogy a VMSZ-hez hasonlóan jómagam is hülyeségnek tartom a kötelező katonai szolgálat bevezetését. És nem, nem azért, mert voltam katona, és a bolond ifjúságomból egy évet áldoztam a haza szolgálatára. A szó klasszikus értelmében még pacifista sem vagyok, a faölelgetős, poszthippi, ultraliberális ideológia messze áll tőlem. Pusztán észérvek alapján tartom fölösleges pótcselekvésnek, hogy éppen csak nagykorú fiatalembereket hónapokig olyan célokét dresszírozzanak, amiknek nincs értelmük. 

Ebben a pénzközpontú korunkban a honvédelem rettentően drága dolog. Ahogy az országos politikát, úgy a fegyveres szolgálatot sem lehet műkedvelőkre bízni: kényszerrel besorozott amatőrökre meg egyenesen marhaság. Röviden csak káromkodva tudnám összefoglalni a lényeget, ezért kissé visszafogottabb hangnemben, inkább két részben igyekszem kifejteni a véleményemet. 

Mikor még a katolikus papok is bajuszt hordtak, tehát nagyjából a Rákóczi-szabadságharc tájékán az egyre fejlődő ipar föltalálta, majd sorozatgyártásban elterjesztette a puskát, ami rögvest a színházak kelléktárába küldte porosodni a testpáncélt, a nehézlovasságot. 

Pedig utóbbiak voltak az előző évszázadok John Ramboi: a középkorban egy páncélos vitéz lovastól, fegyverestül, plusz két kovács és az inasok, a korabeli termelési szinten egy jobbágyfalu évi jövedelmét jelentették. Csapjuk hozzá a lovag több mint egy évtizedes kiképzését: számoljunk utána, milyen potentát lehetett az a főúr, aki akár csak 50-100 ilyen képzett, fölszerelt harcost tudott csatamezőre vinni. Akadtak persze országos nagyurak, akik ezernyi lovagot tartottak fenn, de a többségükre ritkán volt szükség, mert a menetrendszerű, akár tízezres vasvillás-kaszás parasztlázadást rutinból szétkergette már egy százas nagyságrendű, etetett-itatott, arannyal kitömött nehézlovas különítmény is.

A derék Mátyásunk idejében Európa aranyának háromnegyedét az akkori Magyar Királyság hegyeiben bányászták, aranyért pedig lehetett élelmet, lovat, bort, markotányosnőt és páncélos zsoldost kapni. Amikor viszont legatyásodott a kincstár, a dicső Fekete sereget meg kellett zabolázni, mert erőszakkal vették el a lakosságtól, ami nekik járt. Aztán jöttek a törökök, egy másik, erősebb zsoldossereggel, gazdagabb finanszírozóval, akit szultánnak hívtak, és ő pontot tett a közép-európai régió bárminemű fejlődésére. Miatta került zárójelbe másfélszáz évre a magyarság kétharmadának minden álma. (Mondom főleg azoknak, akik manapság lelkendezve nézik a televízióban Szulejmán-sorozatként futó, botrányosan történelemhamisító szappanoperát.) 

Tehát, mifelénk egy szomorú korszakra lehúzták a rolót. Európa szeldzsuk törököktől ment nyugati része viszont a Napkirály ötletétől vezérelve belépett a tömeghadseregek korába. És ez már – tetszik vagy sem – a kapitalizmus beköszönte. A szintet lépő, fejlettebb ipari módszerek révén tömegtermelésben készült puskák gyorsan elterjedtek. Sokkal olcsóbbnak és hatékonyabbnak bizonyultak, mint a vértezett mének hátán, kopjástól gunnyasztó, félrészeg birodalmi droidok. Egy írástudatlan, csóró, bugris siheder lábára egy pár bakancsot húzni, és a kezébe puskát nyomni lényegesen egyszerűbb volt, mint a drága arannyal hizlalt nemeseket jóllaktatni. 

Innét kezdve a harcászatban az emberi minőségen diadalmaskodott az emberi mennyiség elve. Magyarán: az győzött, aki több szuronyos-puskás, parasztfiút-gyalogost tudott a véres sakktáblára rakni.

(Folytatása következik!)

A POLGÁRKERTI GIZGAZ

Patkolás

Rövid videót néztem egy förtelmesen okos szociológus nőtől. Új, tudományos igényű felmérését ismertette. A kutatásának a lényege, hogy a magyarság csak mintegy 5%-a tekinthető polgárnak. Ők azon kevesek, akik felelősen, érzékenyen és szolidárisan tudnak gondolkodni. Továbbá lappang egy 20%-nyi tartalék a társadalomban. Nekik talán esélyük lehet a polgárosodásra - fuvolázta a kutató asszonyság -  ha szerencsések, vagy nagyon megpedálozzák a dolgot. A többiek? Csak a szokásos: Mucsa, Mordor, Magyar Ugar. Ennyi a tanulmány tanulsága. Ki-ki mérlegelhet.

Sosem tartottam magamat polgárnak. 

Először azért, mert a derék Márai zsinórmércéje szerint sem vagyok az. Utána meg azért, mert ódzkodok még az ilyen, csak terpeszben, fölülről körbe spriccelt, nehezen definiálható közösségekbe is betagozódni. Nem megbántva azokat, akik érdemesek rá, Woody Allentől kölcsönözve, „nem szeretnék olyan klubba tartozni, amelyik elfogad tagnak”. Épp emiatt vigyázok, semmiféle művészi, (ál-)értelmiségi kultúrkör ne tartson számon. Amikor erőlködnek, kategorizálnának, mindig mondom, hagyjanak békén, hisz se művész, se éttermiségi nem vagyok. Öregapám még sintér volt. Ha nagyon muszáj, balról vett nejlonparasztnak még csak-csak megfelelek, hisz kacskaringós sorsom révén a múltamban, meg remélem a jövőmben is hangsúlyos szerepet kap a tanya és a lovazás. De ez sem igaz így, tisztán, mert akkor hová tegyem a Kotori-öböl béli énemet, ami meg inkább Montenegró és tenger. Jobb tehát sehol se lenni.

Aki ismer, tudja, elég régóta Márai Sándor életművét tekintem etalonnak. Könnyű lenne most idecitálni, nem is teszem. Aki kíváncsi rá, olvassa el az Egy polgár vallomásai-t, vagy üsse fel bármelyik naplóját, ott lesz a pontos válasz, mit gondol a szerző a XX. századról és általában a polgári eszményről.

Nyilván, az előbb emlegetett írónk polgári ethosza mára még inkább fölfeslett, devalválódott. Nem is lehet ráhúzni a múlt évszázad kívánalmait a mostani, fölgyorsult, globalizált korunkra. Mindazonáltal akad azért jó néhány metszéspont, ahol a régi, fatengős világ értékrendje számonkérhető, pontosabban elvárható mindenkitől, aki önmagát polgárnak minősíti.

Szándékos ez a mondatvégi, utolsó kifejezés: meghallgatva a tudományos hölgy tudományos szociológusi magyarázatát, fölhorgadt bennem az ellenkezés, ami mindig rám tör, valahányszor pusztán egy leszűkült, anyagelvű megközelítésen körösztül próbálnak emberi és társadalmi jelenségeket értelmezni. Pedig az élet, az ember egyénisége, a társadalmi közösség szerepe, működése sokkal összetettebb attól, hogy csak a materialista álláspont szemüvegén át nézzük. 

Jó. Nem várom el, hogy egy szociológus Főnéni megbarátkozzék az Isten, a transzcendencia, az ember szabad szellemének a gondolatával. Én mégis azt gyanítom, tapasztalom folyton, hogy a világ összetettebb, semmint azt egyes társadalomkutatók képzelik. 

Szerintem a polgár egyáltalán nem anyagiak függvényében mérhető, de még az iskolázottságnak sincs köze hozzá.

Polgárnak lenni az egy vállalt magatartás. 

Minőségi értékalapú döntés. Minősülés. Ilyen egyszerű.

Lehet valakinek budai villája, ahol már százhúsz éve is zongoráztak, és a jegyző dédapa könyvtára most is ott van a faragott tölgyfa polcokon, a garázsban pedig két autó áll, meg úgy, általában az az első benyomásunk, hogy tisztes jómód lengi be a családot: akkor sem biztos, hogy egy polgárról beszélünk.

Az én szememben az a polgár, aki könyveket vesz és el is olvassa azokat. Olykor filmeket néz, olykor színházba jár, van hobbija, ne adj’Isten sportol is. Amikor módja van rá, elutazik. Nem föltétlen külföldi, egzotikus utakra, hanem szereti Magyarország ismeretlen részeit is bejárni, ahogy a polgár meglátogatta már a Kárpát-medence más tájait is. A polgár véletlenül sem nevezi Hurbanovónak Ógyallát, Noviszádnak Újvidéket. A polgár már ült a Holnaposok szoborcsoportjánál Nagyváradon és fejből tud egy Ady verset idézni. Mikor Erdélyben járt, természetesnek vette, hogy tucatszám akadtak falvak, települések, ahol csak magyar szó hallatszott.

A polgár tisztában van a diktatúra mibenlétével.

Az enciklopédikus tudását igyekszik naponta gyarapítani. Legalább egy idegen nyelven elboldogul. Magyarul választékosan beszél, szinte sosem káromkodik. Hetente egyszer templomba megy. Munkahelyén tisztességgel helytáll, a többiek számíthatnak rá. Segít, ahol tud. Ahol nem, ott arra vigyáz, kárt ne okozzon. Nem kérkedik a pénzével, a szerelmi ügyeivel, a magán- és közéleti sikereivel, de a polgárhoz mindenki szívesen fordul a problémáival, mert bizonyítottan jószándékú, türelmes és meghallgat másokat. A polgár sosem volt irigy.

Egy polgár sosem lenéző, nincs benne gőg sem önzőség. A polgár – lehetőségeihez mérten – szokott adakozni. Konkrét elképzelése van a jövőt illetően, a terveit módszeresen építgeti és azokat igyekszik is megvalósítani, ugyanis a polgár egyik legszembetűnőbb erénye az állhatatosság.

Ez teszi polgárrá, az állhatatosság: a meg nem alkuvó ragaszkodása olyan értékekhez, amivel szemben minden szociológiai tudományos elmélet tehetetlen.

FIDESZESNEK LENNI

Az ötven év felettiekhez tartozom, tehát öreg vagyok, és iskolázatlan. Ráadásul nem valamelyik belpesti kerülteben, vagy a Rózsadombon születtem, hanem vidéken. 

Sőt: a Délvidéken!

Nincs semmi rálátásom a magyar társadalom folyamataira, hiszen évtizedek óta csak a Kossuth Rádió propagandáját hallgatom. Megtetézve: csakis középhullámon, mert a tranzisztorom keresője oda ragadt be, már nem emlékszem 2003, vagy 2002 fagyos szilveszterén. 

(Éjszakára kint felejtettem a hátsó udvarban, mert az istálló mellett, a kocsiszín gerendájára akasztott nyulakat nyúztam. Párszor akartam állomást váltani, de a hangszóróból csak hörgés, sípolás hallatszott, így föladtam. Maradt a Kossuth, középhullámon. 540 Khz, ha valaki nem tudná. Azóta négykor a Himnusszal indul a nap, és este tízkor elalszik az adás, velem együtt.) 

Mikor még volt esélyem vinni valamire, tehát életem hasznosabbik felében azért láttam televíziót, néztem is a földi adókat. Szerettem a hírműsorokat, így talán már érthető, a félretájékozottságom nem újkeletű. Amióta nincs tévém, a helyzetem csak romlott. Trágyával etetett gombaként a digitális világ információ bőségében analóg módon vegetálok, kár lenne tagadnom. 

Ahol a tanyám van, még wifi sincs. A mobil térerőt valószínűleg zavarják a diófáim, ezért nem nagyon nézegetem a telefonomat, mikor a Haciendán molyolok, pedig a méhek döngicsélése, a határban fölbukkanó őzek és az erdőmben daloló százféle madár unalma helyett rám férne egy kis internetes böngészés, miheztartás végett. Ha egy operatőrrel érkező független-objektív riporter kérdezné, mi a helyzet a román földön, Nagyváradnál hogy árad a Tisza, legalább makogjak valami válaszfélét. Szerencsére Kishomok határában nem sűrűn mászkálnak balliberális stábok, és az is megnyugtató, hogy sem a kopogtatócédulát gyűjtő agitátotok, sem a közvéleménykutatók nem találják a térképen a Fehér-dűlőt. 

Röstellem bevallani, de a hozzám hasonszőrűeket érő vádak mind nagyon igazak: bár a többiek nevében nem beszélhetek, az kétségtelen tény, Kishomokon se orvosi rendelő, se bolt nincs. Ha mindenki visszaér a földekről, az esti népszámláláskor százan lakják a falut, ahol más nem lévén, a tejátvevő állomás előtt zajlik a napi társadalmi diskurzus. Az se a differenciált adórendszerről, hanem többnyire az üszőborjak áráról, az őszi árpa hozamáról, meg a bulvárról szól, ki kivel. Ilyenek ezek a "marhatermelők"...

Nálunk, vidéken szórólapozás sincs. 

A postás csak úgy, biciklin ülve, a bőrtáskájából méri szét az sms-eket. Teljesen fölösleges az is: ha valamelyikünk netán tud olvasni, vagy törött a szemüvegünk, vagy olyan ostobák vagyunk, hogy a tőmondatokat se értjük meg mindig. Ezért nem fogjuk föl, mikor öles betűvel írja a Telex meg a Heti Válasz, hogy diktatúrában élünk, ahol az ellenzéki sajtót ellehetetlenítik a nyomtatott megyei lapok, a magyar kormány pedig minden második oxigént ellop a levegőből. 

Ha viszont nem a Járáspusztán haszontalankodok, akkor a Kotori-öbölben vagyok, ahová meg aztán végképp nem ér el a Heti Hetes, a Magyar Hang igazsága, és a menekülő Asszad gépe sem Podgoricában szokott landolni. További ismertetőm, hogy nem járok fogorvoshoz, de csak azért, mert nincs rossz fogam, soha nem is volt. Viszont az igaz rám is, időnként kifejezetten szeretek kocsmába menni, ahol a hozzám hasonlóan szerény képességű, de többnyire rossz fogsorú barátaimmal a tőlünk nagyságrendekkel okosabb és elhivatottabb magyar ellenzéki politikusok javaslatait próbáljuk értelmezni. Sajnos, kevés sikerrel. 

Muszáj hát tovább erőlködnünk, így bármennyire megterhelő, az utóbbi hónapok kampánylázában mind sűrűbben ül össze a törzsasztalunk, hogy megvitathassuk mit csinálunk rosszul, amiért ránk még egyetlen apácaliliomos néni sem íratott budai villát, családapaként nem csúszkálunk tinilányok bugyija alatt a diszkóban, és nem gerjedünk rá minden pártaktivista nőcskére, nem cserélgetjük félévente, ugyanaz a párunk, és az összes gyerekünk szóba áll velünk. Továbbá vigyázunk a telefonunkra, a másét nem orozzuk el, pláne nem dobjuk a Dunába. 

Néha azért bennünk is fölmerül, elmagyarázhatná a Szeretetország első embere, mi miért nem tőzsdézhetünk belterjesen és bennünket miért nem óvnak külföldi mentelmi joggal? Másnak, neki ez megadatik, nekünk nem. Hiába, Fideszesek vagyunk.

PAULUS TÁBORNOK KÖNTÖSE

Tuti tipp

Úriember biztosra nem fogad alapon én sem szeretnék most nagy tételben fogadást ajánlani arra, hogy a Fidesz-KDNP szövetség győz áprilisban, pedig ez a meggyőződésem, ezen túl pedig - és ez a fontosabb! - az összes körülmény ezt valószínűsíti. 

Pontokba szedtem az érveimet:

1. Magyarországon biztosan, de tán a világon sem nyert soha olyan párt, amelyik előre beismerte, nem mondanak igazat, "választást kell nyerni, aztán mindent lehet" alapon átverni készülnek a lakosságot.

2. Olyan politikai erő nem nyerhet, ahol csak a teljhatalommal bíró vezető szólalhat meg, az összes többi képviselő-jelölt hallgat, mert meg se nyikkanhatnak a kampányban. 

3. A bizonytalanságot gerjesztő, amatőr, kiszámíthatatlan politika helyett a már bizonyított, kiszámítható kormányzat az ingatag, nem elkötelezett voksolók körében, ha minden kötél szakad, akkor is csak a "kisebbik rossz" választása lesz. Magyarán, a Fidesznek jelenleg nincs alternatívája, ami egyébként nem jó. Ugyanakkor az emberek zsebre szavaznak, nem üres ígéretekre. 

4. A magyar megtanulta, idegenektől semmi jóra ne számítsunk. Manfred Weberék minden Tiszát támogató szava, Zelenszkij elnök összes Orbán Viktort gyalázó nyilatkozata plusz százalék a Fidesznek. 

5. A magyar nem hülye. Azt meg pláne nem fogjuk hagyni, hogy egy hülye kapjon hatalmat.

Paulus tábornok köntöse

Nagy Frigyessel indítok, mert bonmot-ja a későbbi mondandómat szépen alátámasztja. 

"Az orosz katonát kétszer kell lelőni, utána leszúrni, majd meg kell lökni, hogy eldőljön. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog felállni!"

Fogadjuk el a Poroszországot naggyá tévő II. Frigyesnek ezt a mondását, aki hadvezérként meg fuvolaművészként is nagyot alkotott. Értett az orosz néplélekhez, meg úgy általában a hadviseléshez. Jó sok csatát megvívott, látott mindenféle harcosokat, „sokféleképpen”. (A történelmi pletyka szerint bár az apja kivégeztette Katte hadnagyot, a trónörökös Frigyes férfi szeretőjét, ám a „Krumplikirály” később sem vetette meg a fess tiszteket, udvaroncokat. Mindenesetre a germán konyhák alfáját és ómegáját, a krumplit neki köszönhetik a németek. Ő szorgalmazta a terjesztését és termesztését. Zárójel bezárva.)

A hajdani, dicsőséges porosz katonai drill mára a múlté. Ennek dacára a berlini politikusokban megint feléledt valami viszketeg harcolhatnék. Valószínűleg évszázados becsípődés náluk, hogy Moszkva ellen akarnak masírozni, pedig a 20. század két ízben is bebizonyította, ez eléggé rossz ötlet volt, olyannyira, hogy Paulus tábornok hálóköntöse máig ott virít a sztálingrádi hómezőkön. 

De hát a múltat végképp eltörlőknek semmi se számít. Hisz a csalánt most is másokéval vernék. A nyugati elit aranyifjai aligha lennének besorozva. Látták a minap Ursula von der Leyent, amikor a fiai sorkötelezettségét firtató riporteri kérdésre csupán arcátlan vihogás volt a válasza?!

Baj van tehát az európai politikusok fejében, ahogy baj van a Bundeswehr soraiban is. Pár napja jött hír, a német fegyveres állományban szignifikánsan megugrott a bevándorlók létszáma, ezért a védelmi minisztérium imámokat biztosít a muszlim katonáknak, mert roppant fontos a „befogadó és sokszínű környezet”. 

Így most tömegével érkeznek a német egységekbe a „január elsején született szír menekültek”. Meg is értem. 

Mivel erre vannak kondicionálva és a katonai-rendészeti pálya, a fegyveres testületeknél végzett szolgálat egyezik a karakterükkel, nem is kell sokáig várni rá, hogy a pudingon nevelt teuton fiatalemberek helyett török, afgán, meg a drapp bőrszín minden nációja akarjon majd gépkarabélyt ragadni. 

Onnét meg csak egy lépés, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy 20-25 %-nyi muszlim vallású, ideológiailag vezérelt zsoldos mit tud majd művelni a "német" hadseregen belül. 

Tudom mit beszélek. 

A szintén soknemzetiségű Jugoszlávia néphadseregébe patikamérlegen szétosztva soroztak csak be albánokat, akik közül minden harmadik - már akkor - potenciális terroristának volt tekinthető. Erős kontroll mellett darabszámra szétosztva, kevésbé fontos egységekbe kerültek: konyhára, logisztikára. Még az akkori elvakult jugó-komcsi hadvezetés is volt olyan bölcsen óvatos, hogy a szövetségi államot ellenző, renitens albánok kezébe ne adjon fegyver. 

Bezzeg a Bundeswehr! Rommel, Kesselring, Von Rundstedt visszakaparják magukat a felszínre...

NAPLÓ - 179.

Rajzom

Ma lenne 83 éves Cseh Tamás. 

Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a lelkek vándorolnak. Egyébként miként tudná azt nekem megmagyarázni bárki, hogy a rég elhunyt barátaim beszélnek hozzám? Ezekre a beszélgetésekre a szívdobbanások szünetében kerül sor. Emlékezek rájuk, mindenkire, aki már elment, és ők is számontartanak, Tamással együtt. 

Ehhez a bensőséges kapcsolathoz az időtlen szereteten túl sok egyéb nem kell: talán annyi még, hogy nem árt lassabban élni, kapkodás és esztelen rohanás nélkül lenni, ahogy nem szabad félni a haláltól, és különösen nem kell félni az élettől, még úgy sem, hogy olykor az élet a legsötétebb halálnál is elviselhetetlenebb kínokat okoz. 

Bejárt utam révén már a bukástól sem félek, hisz kudarcokban bővelkedtem. 

Volt időm kiismerni az árulás lélektanát. Egyéni csőd, balszerencse is épp elégszer megcibált, ezektől már nem tartok. Ettől fontosabbnak gondolom, hogy már a sikertől sem rendülök meg. Fogcsattogtatva kísért a sorsom, megszoktam, megbékéltem vele. 

Talán mondtam már, immáron kilenc éve naplót írok. Nem ezt, a nyilvánosságnak szántat, ami alkalmankénti, hanem egy intimebbet: egyrészt befelé, belém figyel, másrészt dokumentál, eseményeket, benyomásokat rögzít – minden egyes napomról. Van, hogy előveszem – mint most – és megnézem, ugyan mit írhattam, hogy voltam öt-hat évvel ezelőtt pont ugyanezen a napon? 2021 januárjában egy egészen más világ volt. 

„Január 22. 

Negyed hétkor lent főzöm a teát. Meghallgatom Orbán Viktort a Kossuth Rádión. Jön az orosz vakcina, Szijjártó elment érte, a miniszterelnök dicséri is, megérdemelten. Szerbiában oltanak, Újvidéken sorok állnak, fél óra alatt másfélszáz ember megkapja. Kivasalom a világoskék székely trikómat. A Ligeten körösztül jövök, lassan pulóver sem kell a dzseki alá, olyan enyhe, sétálásra termett az idő. Ma lenne 78 éves Cseh Tamás, az Ezredesem. A templomban villan az agyamba, akárhányszor a halottjaim segítségét kértem, V. mintha mindig kimaradt volna. Előbb jutott eszembe D., például, pedig korántsem annyira álltunk közel, és az együtt megadatott időnk sem volt olyan jelentős.

Valószínűleg ennek az az oka, hogy bizonyos emberektől eltávolodtam. Akadnak olyanok, akik viszont ezek helyébe léptek, ahogy a napok is váltják egymást, örök körforgásban. Ebben a léttel cicomázott ringlispílben a színes jelenségek úgy visszhangzanak bennem, mint egy zenekari mű ismerős tételei. Akár egy szimfónia utórezgései is lehetnek, a saját magamról, általam írt regény cselekményét élem újra meg újra. Ennek dacára néha úgy érzem, tartogat még meglepetéseket nekem a sors. 

Rosszul írom!

Nem is néha. 

Állandóan egy sejtelem bujkál bennem, hol hátrébb szorítva, hol előrébb jőve, ami azt sugallja, ér még szerencse, lesz még váratlan, de nagyon jó fordulat az életemben. Lottózni is ez késztet. De nem föltétlen öttalálatos szelvényben gondolkodom, hanem másféle szerencsében: kisebb adagokban most is kapom őket. Hogy jó a munkám, hogy végre nem kell a közeljövőmön aggódnom, hosszú hónapokra, már éves szinten is biztosnak vélem a helyemet. Hogy mindig vannak új esélyeim, amelyek jövedelmeznek. Hogy bármennyire egymagam is vagyok, mindig gurul a szemhatárra valaki vagy valami, és feledteti velem a magányt. Hogy hosszútávon megúsztam apróbb figyelmeztető egészségügyi gondokkal. De ezeken fölül, lesz majd más. Sokkal mélyrehatóbb, drasztikus váltás. Muszáj bekövetkeznie, érzem, csak idő kérdése. Türelemmel, alázattal várni: minden nap ez a dolgom. Nem föladni eddigi elveimet, hinni az Istenben, az igazságomban. Ezek éltessenek, ezek a legfontosabbak. Minden más jönni fog, ahogy az valahol már írva van.”

És lám: igazam is lett. 

Köszönöm, neked is, legyen áldott az emléked Tamás!

Z, MINT ZOMBI GENERÁCIÓ

Z, mint zombi generáció

Ha valaki netán nem tudná: Pankotai Lili egy pünkösdi királylányságát élő ellenzéki megmondó. Olyan húsz év körülire saccolom a korát. Bízvást lehetne a lányom, de mindkettőnk nagy szerencséjére nem az. Eddig jobbára elengedtem a fülem mellett a lamentálását. Istenem, húsz éves! Húszévesen mond az ember sok hülyeséget... Legyintettem rá, bonhómiával vettem egy-egy veretesebb megállapítását. Aztán mondott egy akkorát, amitől a plafon csillárja is kilengett, és erre már muszáj volt reagálni. 

Egy szélsőliberális női lapnak válaszolta: „Jelen pillanatban a magyar politikai kultúrában nem az önazonosság és a hitelesség számít szavazatleadásakor. És ez most így helyes szerintem, mert jelenleg az a kérdés, hogy leváltjuk-e Orbán Viktort vagy sem.” Elolvastam még egyszer, tán rosszul értem, de nem. Tényleg ezt és így mondja: Orbán leváltása minden morális parancsot felülír. 

A „szent cél” érdekében bármi megengedett. Aha.

Figyelj, kislány! 

Némi elégtétellel, de minden öröm nélkül látom, hogy ti, Pankotai Lilik, meg a kompániátok, a szabadelvű emlőn nagyra nőtt csecsemők képtelenek vagytok kikapcsolni: bármit csináltok, mindig ugyanazon jár az eszetek. Elátkoztátok magatokat, önként. Pedig az életnek örülni kell. Persze, lehet egész nap egy trágyadombot is szagolni, de akkor ne panaszkodjatok! Akit Isten szeret, annak nehéz sorsot ad. Aki pedig folyton a könnyű életet hajkurássza, a kényelmet, a biztonságot másoktól várja el, az hamar a kárhozat útján találja magát. 

Az a baj Lilikém, hogy ti, vagyis a magadfajták nem járnak templomba. Nem szeretitek a csöndöt. A saját vélt nagyszerűségetek visszavetülése nélkül ki sem bírjátok egy percre sem. Aztán csodálkoztok rajta, hogy a zaj, a káosz, a kiúttalanság és a nihil megeszi a lelketeket. Azt hiszitek a Facebook-harcmodor egy lázadás, ami értelmet ad az életeteknek? Megsúgom, a lázadók nem ti vagytok, hanem azok, akik vasárnaponként a gyerekkocsit tolva, a nagyobbik gyereket kézen fogva misére mennek, majd a nagyszülőkkel a családi asztalnál ebédelnek. Ma a normalitás a lázadás. Ti meg sehol.

A hazugságok revüje

A minapi jégkorcsolyás világversenyen föllépett egy magát nőnek képzelő férfi, és korcsolyával a lábán bukdácsolva ízetlenkedett a sokaság előtt. Később azt nyilatkozta, világ életében erre vágyott, jégkirálynőként elbűvölni a közönséget. Hát, nem nagyon sikerült neki. Kiröhögték.

Ez a hír nem újdonság. Már a múltkori téli olimpia megnyitóján is bohóckodott egy félkegyelmű, mert megengedték neki. 

Hol van már az a régi szép történet, amikor Knézy Jenő a térdét csapkodva, kacagva, káromkodva ámuldozott az olimpia úszó számán, ahol egy afrikai versenyző (a helyi olimpiai bizottsági elnök fiacskája) gyakorlatilag száz métert is alig bírt a víz felszínén evickélni, csaknem belefulladt a medencébe. Akkor azt hittük, mindez vicc. 

Nem... Mára ez a valóság! 

A nőnek felesége, a férfinak férje van a Netflix sorozatokban. Németországban állat-kuplerájok nyílnak, máshol meg kivezetik a nyelvből a női-férfi nemet, semlegesre maszatolnak. Focimeccsek előtt térdelnek, a szexuális aberrációt ünneplik. A budapesti Főprájdmester szivárványos zászlóval henceg, közben a székelyekét szégyelli kitűzni az ország fővárosában. Az ellenzék vezetője pedig egy olyan vállalhatatlan pszichopata, akiről minden épeszű tudja, hogy egy utolsó gazember, mégis tömegnyi magyarnak mondott honpolgár elalél a hazugságaitól. 

Pedig a helyzet baromi egyszerű. Peter Magyar azt mondta, hogy az adókérdésekben majd a szakemberek döntenek, az lesz, amit a szakemberek mondanak. Majd a tiszás szakembereik összeültek és azt mondták, hogy legyen egy 22%-os és 30 %-os sávokkal kiegészített többsávos személyi jövedelemadó rendszer, ha ne adj' Isten ők kormányoznának, majd a Tarr Zoltán nevű elnökhelyettes, a Tisza Párt alelnöke azt mondta, hogy erről nem szabad beszélni a választásokig. „Meg kell nyerni a választásokat és utána mindent lehet”. 

Ehhez nekem valójában nem kell semmit hozzáfűznöm: egy normális politikai klímában Tarr nyilatkozatával egy időben, még ugyanabban a percben azonnal véget ért volna a Tisza Párt története. Nem tudok olyan példát mondani az elmúlt évekből, évtizedekből, lehet, hogy valaki tud, én nem tudok egyet sem, nem csak Magyarországon, hanem Európában, világszerte, hogy egy párt megnyerte volna a rákövetkező évben leendő választásokat, úgy, hogy közben azt mondta, be fogjuk csapni az embereket. Mert ők valójában ezt mondták.

És mégis akad olyan, aki mindezek után beáll a szélhámosok közé.

Ez a bizonyítéka annak, hogy a pokol itt világlik az ablakunk alatt, a gyehenna tüze már az előszobánkban lobog.

Kettős bárca

Ukrajna újabb, 800 milliárd dolláros Brüsszelnek benyújtott számlája más szemmel nézve: Magyarország 2004 óta, befizetőként a közösbe, nettó 73 milliárd eurót kapott az Uniótól. Ennek az összegnek most a tizenegyszeresét (!) igényli a szőlőcsősz ruhás, amelynek az országa tíz éven keresztül gyakorlatilag Európából akar élni. És - hahó! - ezt a 800 milliárdot nem védekezésre, hanem nyugdíjakra, fizetésekre, az állam működésére kéri. Ez olyan irdatlan összeg, ami elegendő lenne 40 éven át a magyar nyugdíjakra, vagy 60 évig finanszírozhatná a magyar családtámogatási rendszert. Persze, ha a tiszás kompánia messiásán múlna, ezt is zokszó nélkül átutalnák Kijevbe, csak ne kelljen elszámolnia a Dunába dobott telefonnal, meg a belterjes tőzsdézésével.

RÜKVERC GRÖNLANDON

Lattman elvtárs vs. Peter Magyar

„Egy kiebrudalt NER-nyalonc akarja megmondani nekem, hogy hogyan kell ellenzékinek lenni?! Kezd nagyon elegem lenni ebből az országból! Mi folyik itt?!” – fakadt ki a Fidesz szimpátiával nehezen vádolható balliberális "éttermiségi" Lattman Tamás.

Segítek. 

Semmi sem folyik itt Tamás. 

Hogy a tiszás focistafeleségnek mi a problémája a személyeddel, csak sejtem. Azt viszont tudom bizonyosan, az a társadalom baja veletek, hogy harminc éve te meg a kompániád folytok és pofáztok bele a normális emberek hétköznapjaiba, a sorsunkat akarnátok megszabni helyettünk. Volt idő, mikor úgy tűnt, sikerrel jártok, mindent visztek a buliból, de mióta a tisztességes többség öntudatra ébredt, visszavettük tőletek az irányítást. És ezért hisztériáztok hosszú évek óta. És most kiizzadta a kétségbeesett erőlködésetek ezt a vécékefe fejű politikai komprádort, akit méltóztatsz kárhoztatni! Pedig a ti bűnötök, hogy Magyarországra szabadult. Úgyhogy inkább maradj csöndben!

Tét

A hét elején a derék grönlandiakat megdöbbentette a német hadsereg lépése: a Bundeswehr 15 fős kontingense felszállt az első Európába tartó fapados gépre, és búcsúlevél nélkül visszarepültek a kontinensre.

Komédia ez az egész. Körülbelül ennyit ér a NATO – jelenlegi állapotában. Már a görög-török viszonyt se voltak képesek kezelni. Most pedig, hogy Washingtonban új szelek fújnak, és elkezdődött egy új éra, meggyőződésem, hogy az amerikaiak a NATO-t se veszik már komolyan. Nem érdekli őket. 

Tizenvalahány év alatt az egyik fő konkurensüket, az EU-t sikerült kinyírniuk gazdaságilag. Nem véletlenül és nem ok nélkül dobbantottak a britek. Hogy mindig fájjon, amikor akarják, Washingtonban előbb létrehozták a független, életképtelen, de radikalizálódó Boszniát, és ha már lúd, legyen kövér alapon egy iszlám tűzfészek mellé egy maffia-államocskát is világra segítettek, Koszovó néven. Mindkét entitás nyílt seb Európa arcán. Szegény Európát az ág is húzza! Most ugyan Ukrajna lett az Ókontinens legnagyobb baja, de tudjuk, ezen kívül is rengeteg probléma halmozódott fel.

Ég az Európai Unió háza! 

Ilyetén a teuton hadfiak rükverce után nem Grönland, hanem Európa maradt magára. 

Szétesés és gazdasági csőd vár az EU-ra: ezt már minden épeszű politikus látja. Orbán Viktor nagy spíler, soha ilyen külpolitikai pozícióink nem voltak, mint most. (Na jó, utoljára talán Nagy Lajos, vagy Róbert Károly, esetleg Mátyás idején.) 

Összeomlás jön, és a nemzetközi politika világméretű tektonikus mozgása közepette, félig-meddig a tragédia küszöbén egyensúlyozunk, most kellene észnél lennünk, kikre bízzuk az országunkat, a magyarok sorsát. 

Kis ország Magyarország. Csak egy hazaáruló csőcselékünk van: az taknyolódik oda-vissza MZP-től, a Momentumon, LMP-n, át egészen a Tisza szektáig. Velük szemben a Fidesz másfél évtizede stabilan kormányoz, világos jövőképet ad, és minden botlása, minden hibája, és minden téves kádere ellenére zömében olyan intézkedéseket foganatosított, úgy kormányozta az országot, hogy az nekünk magyaroknak – kormánypártiaknak meg ellenzékieknek is – egyaránt csak a hasznunkra vált. 

Tájékozatlan, vak, vagy hülye, aki mást állít. Kérdés sem lehet, kire szabad rábíznunk a folytatást. Az egyik oldalon ott van egy a családját, a barátait, a korábbi köreit, majd az összes könnyűvérű nőjét megtagadó pszichopata, kiegészülve a régi éra levitézlett kommunista tanácsadóival. A másikon az az ember, aki két hét alatt mindkét szuperhatalommal legfeleső szinten tárgyalt, pluszban törökökkel, és Brüsszelben is sakkmester. 

Én csak egy családapa lennék. 

Nem vagyok Fidesz párttag, sosem voltam, de immáron több mint három évtizede nekik szurkolok. 

Nem istenítem Orbánt. Senkit se. Az Isten az Egy. 

Akkor is muszáj észrevenni, Orbán Viktor jelenleg az egyetlen magyar, és talán európai szintű vezető, aki látja, érzi, mire megy ki a játék. A világ újrafelosztása már elindult. 

Miért kell ezen csodálkozni? Félszáz éven át a liberális elit szája íze szerint történtek a hódítások: az erő elvén. 

Most majd hozzászoknak, hogy hasonló hódítások, hasonló gazemberségek lesznek, de már nem az ő szájuk íze szerint. És szintén az erő fog diktálni. 

Mit tehet a magyar? A világ erőközpontjaitól egyforma távolságra, mindenkivel partneri viszonyt ápoló politika folytatása, a saját nemzeti érdekek képviselete mentén kell tovább haladnunk. És imádkozzunk, hogy megússzuk.

A NAGY EURÓPAI ELSZABÁS

Öt pont

Nem törődve a magyar, a szlovák és a cseh ellenkezéssel, a brüsszeli észlények egy évtizedre magukra vállalnák Ukrajna finanszírozását. Ahogy a vicc poénja szól: nesze sánta, itt egy púp! 

Tegyék csak. Mi meg elénekeljük a Nélküledet, miközben a sánta Brüsszel bele fog rokkanni a rápúpozott Ukrajnába. 

Ezzel az erővel Közép-Afrikát is csatolni lehetne az Unióhoz. A friss fekete emberanyagnak legalább Macron örülne, a szikkadt Ursula von der Leyen sem ellenzi, rosszabb politikus, mint Angela Merkel volt. Ráadásul bizonyítottan korrupt is.

Igaza van Orbán Viktornak: nem kell ide HUXIT, fölösleges. 

Hamarosan az EU saját magát fogja föloszlatni. Egyelőre még akadnak, akik nyögve-nyelve tolják a ganajos szekeret, de már igavonó nincs, a németek berosáltak, a franciák, mediterrán népek mindig lógósok voltak, a skandinávoknak csak a szájuk nagy, de kevesen vannak és otthon is akad annyi idegenek generálta problémájuk, hogy még egy koloncot már nem bírnának el. Akadnak lengyelek, akiknek zöme utálja az ukránokat és 70%-uk már hallani se akar semmiféle csatlakozást, legszívesebben szétmérnék Ukrajnát az oroszokkal megegyezve. Ki marad? A baltiak, akik összesen sincsenek annyian, mint Budapest az agglomerációval. Na, nekik is úgy kell Ukrajna, mint szar a zsebbe.

Mára kristálytiszta: az EU – ahova Magyarország hajdan belépett – mivel képtelen volt a való életre megdöglött, kimúlt. Gyakorlati szétbomlása, mint egy lótetemnél, csak idő kérdése. Nekünk a néhai Európai Unióval kapcsolatban a már megkezdett, különutas politikát kell tovább folytatnunk. Semmi új, közös dologba nem szabad és nem is kell belemenjünk. 

1. Meg kell tartani a nemzeti valutát, a forintot! Ez az egyik legfontosabb! 

2. Még véletlen sem szabad engedni az EU ügyészségének, nem társulunk, nem igazodunk hozzájuk! 

3. Budapest szuverén külpolitikát folytat, Moszkvával, Washingtonnal, Pekinggel is tartja a partneri viszonyt, bárki bármit ugat erről. 

4. Magyarország tárgyalásokat kezd Ausztriával, Szlovéniával, Horvátországgal, Szerbiával, a V4-ek bővítéséről. 

5. A Fidesz áprilisi győzelme után jogászok csoportja újraértelmezi a hazaárulás fogalmát: büntethetővé teszik az online verbális erőszakot, a szóbeli és fizikai agresszió összes formáját visszanyesi, minden hazaellenes megnyilvánulást – itthon, vagy Brüsszelben – retorziók fognak követni. 

Lenne még ötletem, de majd szép sorban. 

Avatar

Berobbant a mozikba az új, „régen várt” Avatar film. 

Isten látja hófehér lelkemet, nekem már az első rész is csak kínnal-keservvel nézhető kategória volt. Nem tudom, ki hogy van vele, rettenetesen zavar a digitális CG világ. Az Avatar vetítésén úgy éreztem magam, mintha egy gyerekeknek szánt matiné előadásán ülnék, és egy kicsit költségesebb animációs filmet látok. Ezek a túltolt látvány elemek nekem inkább nevetségesek, bosszantóan öncélúak. A Csillagok háborúja első két-három részét is egyre fogyó lelkesedéssel néztem, pedig azokban még bőven volt valóságos élet, valóságos szereplőkkel, élő helyszínnel, valósághű makettekkel, nem csupán egy méregzöld stúdióban kipontozott harisnya ruhában vonaglottak a színészek. (A többi részt csak fél szemmel, undorral néztem. A filmes gödör alja a robotos harc volt, amikor sokszorosított számítógépes játékra züllesztették a mondandót.) 

Megleszek az Avatar nélkül is. Ha rajzfilmet akarok nézni, előbb veszem elő a Dr. Bubó, vagy a Gusztáv akármelyik epizódját.

 

STRASBOURGI PARASZTPOFON

 

Parasztpofon

 

Én már sok mindent láttam a politikában, de a romlottság legmélyebb bugyrát ritkán tapasztalom olyan dühítő, rideg nyilvánvalóságában, mint azt ma délelőtt kénytelen voltam végig nézni. 

Történt, hogy a tagországok gazdatársadalma fellázadt az Európai Parlament mai döntése ellen, amellyel néhány dél-amerikai ország javára gyakorlatilag versenyhátrányba parancsolják az európai gazdákat. A strasbourgi szavazás előtt termelők ezrei demonstráltak az Unió önsorsrontó politikája ellen. 

Ezt a rendezvényt kihasználva a magyarországi ellenzék önjelölt messiása is tiszteletét tette a tiltakozáson. A halvérű, sunyi provokációra hamarjában nem is találni megfelelő, szalonképes szavakat. 

A Tisza Párt első embere két-három maga mellett tolt, biztonságot adó zsebhuszárjával, és népes médiastábbal sétált be a megélhetésüket féltő földművesek közé, de elszámította magát: akadtak magyar termelők, akik hamar lekapták a tíz körméről, és a szemébe mondták, nem kérnek a tiszás pojáca segítségéből. Peter Magyar erre habogott valamit falfehéren, majd gyáván elsomfordált – híre-hamva nem volt a színpadról megszokott, mikrofonnal erősített bátor szájalásának. 

Igen, az a legfelháborítóbb, hogy pont ez a munkakerülő politikus páválkodik a gazdák mellett, aki a Mezőgazdasági Bizottság tagjaként több mint fél éve be se szagolt az EP-be! Csónakázott a Tiszán, miközben meghozták a döntéseket – nélküle! Egy szalmaszál nem sok, annyit se tett keresztbe a magyar termelőkért, és most van pofája ott mórikálni magát a tüntetésen???

Nem kell pszichiáteri végzettség ahhoz, hogy a szokott „Peter Magyar” féle emberi-morális gátlástalanság klinikai esetével szembesüljünk. Ez a címeres gazember tényleg azt hiszi, hogy bármit megengedhet magának! Jó, ezen túl is lendülök: nem ér meg ennyi szót, amit rápazaroltam. Ő egy silány, jellemtelen, hitvány típus, sosem fog megváltozni. De azokról is megvan a véleményem, akik még most is ájultan támogatják. Számomra felfoghatatlan, hogy a magyar társadalom viszonylag jelentős hányada ezt a szélhámost isteníti. Ilyenkor adódik a kérdés: mégis, hol a hazai választók ezen részének a józan esze?! Miféle mentális állapotban van itt a lakosság vonatkozó, abnormális kisebbsége, ami bő nyállal ordítozva "árad"... (Árad ám az anyátok kínja, félkegyelmű barmok.)

Április közepén a nyanyák katicabogár kommandóját majd úgy kell életre ujjazni, a többi, hergelődő, lázadozó fazont pedig borogatni lesz muszáj, visszafogni őket, mert a bukta után közveszélyesekké válhatnak.

Peter Magyar egy lábjegyzet marad a modernkori magyar közélet annalesében. Sosem fogja lemosni magáról a szégyent, hogy mint egyetlen és megkerülhetetlen eszközt, a hatalmi céljai elérésére a zsigeri gyűlölet politikáját legalizálta.  

 

Április 13.

 

Láttam már polgárháborút, sokakkal együtt közvetve részese is voltam. Nem kívánom vissza azokat az időket. Mindazonáltal szilárd meggyőződésem, és ebben teljesen nyugodt lélekkel biztos vagyok, Magyarországon a magyarok egymásnak nekifeszülő fegyveres konfliktustól nem kell tartani. Ijesztgetni, hergelni, bubogtatni, lázítani persze lehet a nagyérdemű politikai közönséget – épp ezt teszi a fentebbi fejezetben emlegetett felelőtlen pojáca is –, de sem a körülmények, pláne a magyar nép mentalitása nem elég gyúerő egy vérrel írott krízis kirobbanásához. Nyugi van. A Fidesz győz és szépen kormányoz tovább. Az, hogy a föltüzelt amazon kommandó szikkadt ülepű macái, meg a régi komcsiból jobbikossá, aztán momentumossá, most meg tiszássá vedlett balfácánok gyülekezete mit gondol: nem lényeges. Majd ordítoznak egy sort, rázzák az esernyőt, de a többségük néma lesz, megkukul, mert menten arra fog gondolni, az újabb - neki keserű - négyévnyi szűk esztendőben előnye nem, csak kára származhat abból, hogy teljesen fölöslegesen lázad, de hiába. Így szépen hallgatni fog. A keménymag hátán pipiskedve esetleg Hadházy folytatja, eddig is ezért fizették, neki megéri egész addig, míg valamelyik csalódott híve szájon nem veri.