PÓSA KÁROLY - INTERJÚ

 

– Jelenleg Budapesten él. Hogyan került oda? Mivel foglalkozik most?

– Minden ember életében vannak válságok, amelyet jó esetben különösebb megrázkódtatások nélkül vészel át. Nekem ez nem sikerült 2017-ben. Az életem a sarkából fordult ki. Érzelmileg talán legsötétebb napjaimat éltem ezekben az időkben. Ha akkoriban fogadást ajánlanak, mi lesz velem, elveszek-e, vagy megmaradok, nagy tételben én is saját magam ellen fogadtam volna.
Erősen billegtem a Jóisten tenyerén.
Megtartott, de bármennyire is ragaszkodtam a szülővárosomhoz, a Járáshoz, a Tiszához, többé maradásom nem volt Magyarkanizsán. Mindent odahagyva a magyar fővárosba utaztam.
Gyakorlatilag egy hátizsákkal és egy hálózsákkal érkeztem Budapestre. Mint a mesében, szerencsét próbálni indultam, ám nekem még hamuba sült pogácsám se volt. Az összvagyonom a zsebemben lapult: 50 euró. Se hazám, se házam alapon máról-holnapra éltem. Aztán megint egy mesebeli fordulattal a közmédia híradójában kaptam szerkesztői állást. Emlékszem, pár hónapra rá interjúkészítés előtt a boldogult Pásztor István elnök úr megkérdezte tőlem, „Karcsi, milyen az élet a nagyvárosban?” Napra, órára pontosan rávágtam, hogy mióta tartózkodok Budapesten, majd beszámoltam neki a dolgaimról. Nevetett. Azt mondta olyan vagyok, mint egy börtönből szabadulni vágyó rab. Később, Erdélyben, Budapesten, bárhol találkoztunk, kérdezett, érdeklődéssel figyelt rám, ezt köszönöm neki. Eleinte valóban nagyon nehéz volt.
A tévé mellett egyszerre négy-öt helyre dolgoztam. Semmim nem lévén befogtam a számat és összeszorított foggal hadakoztam a sorsom ellen.
Szerencsére, Budapest a lehetőségek városa. Miután elkezdtem dolgozni a közmédiában, a feletteseim megtudták, hogy politikai karikatúrákat készítek. A hír eljutott az Echo TV (majd HírTV) vezetőségéhez, megkerestek, és átigazoltam hozzájuk. Különböző műsorokat illusztráltam rajzaimmal. Egy mókuskerékbe kerültem, amely által újabbnál újabb ajtók nyíltak meg előttem, de ötven felett a médiában eltöltött idő képletesen szólva duplán számít. Kiégni nem akarván hátrébb léptem. Nyugalomra vágytam. Másfél éve egy kutatóintézet főmunkatársa vagyok. A közéleti dolgok hiperaktív kísérésével majdnem leálltam, immáron a publikálást kényszer nélkül, mondhatni csak kedvtelésből folytatom. Az évek során lett egy médiavállalkozásom, illetve társtulajdonosa vagyok egy vendéglátói vállalkozásnak. Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Ezt igazolni tudom a saját példámmal. Kétségkívül rengeteget veszítettem akkor, de ezáltal a későbbiekben mérhetetlenül sokat is kaptam. A legelején ezt nem fogtam fel. Ma már igen és ez jóleső, megnyugtató érzés.  

– A XX. század legendás ökölvívója, Muhammad Ali egyszer azt mondta, hogy nincs azzal baj, ha az embert a ringben, vagy azon kívül padlóra küldik, a baj ott kezdődik, ha ott is marad…

– Igen, ez nagyon találó mondás. A privát tragédiám egyúttal megrázó felismerésekkel is szolgált. Azóta másként látom a világot és magamat is. Tudom a helyem, melyik polcon vagyok. Se eggyel lejjebb, pláne eggyel följebb nem kívánkozok: magasabbról mindig fájdalmasabb leesni. Váltottam és változtam. Megtanultam a kevésnek örülni. Észreveszem azt, amit eddig elkerülte a figyelmemet. Önmagamat is más szögből látom, és amit látok, azzal nem vagyok maradéktalanul elégedett. Egyet tehetek, igyekszem megfelelni a követelményeknek. Nem másoknak, mások véleménye már nem érdekel. A magamnak tett elvárások nógatnak.  

 

– 1996-ban jelent meg az első önálló grafikát tartalmazó kötete Kanizsánerek címmel. Innen egyenes út vezetett a karikatúrák sajtóban való publikálásához?

– A bélamajori találkozó Franjo Tuđman horvát elnök és Slobodan Milošević szerb elnök találkozója volt 1991. március 25-én az északnyugat-szerbiai bélamajori (szerbül: Karađorđevo) vadászterületen. Erről készítettem az első címlapos karikatúrámat az akkoriban fénykorát élő Naplóba. Egy késpengén táncolt mindkét vezető, szinte meztelenül. Huszonévesek voltunk, forrongtunk minden ellen. Élénken foglalkoztatott a közélet. A rendőrség vegzált, szamizdatoztunk, plakátoltunk, egyszer egy rajzomat az akkori kis-jugoszláv parlamentben soviniszta honatya lobogtatta üvöltve, mégsem féltünk. Nem bátrak voltunk, csak éretlen, nyughatatlan lázadók.
A legsötétebb Milosevics-érának a kezdetén volt is miért lázadni.
Attól az időtől kezdve folyamatosan rajzoltam, szinte az összes vajdasági magyar sajtóorgánumba publikáltam. Néhány év alatt annyi portré-karikatúrát készítettem Kanizsán, hogy megkerestek, adjunk ki ezekből egy kötetet. Nagyon gyorsan elfogyott az összes példány.

A karikatúra egyébként azért áll közel hozzám, mert a habitusomnak megfelel.
Afféle „hirtelen ember” vagyok.
Gyorsan döntök, semmivel nem szeretek sokat gatyázni, a vonalakkal sem.
Hiszek abban, hogy a pillanat megragadása fontos. Nem kell ezt túlmisztifikálni. Rajzolok, mert erre ösztönöz valami. Mindazonáltal sosem tartottam magam művésznek. Bevallom, kifejezetten utálom, ha művésznek neveznek, sokkal szívesebben veszem, ha leparasztoz valaki. Megengedem, középszerű rajzoló vagyok. Ennyi elég. Jó ez így, sehova nem kívánok tartozni. A magam útját járom, jól-rosszul csinálom, amit. Iparkodok a legtöbbet kihozni magamból, a „magas művészet” és a klikkek nélkül. Persze, vannak alkotók, akikre felnézek, hála Istennek elég sokan. Ettől függetlenül azt vallom, hogy a mostani kor művészetnek nevezett része – nagy tisztelet a kivételnek! – inkább csak a szélhámosság és a biznisz elegye. Hangos, rikító, szélsőséges, perverz: sajnos minden helyes emberi minőséget megtagadó.
Lehet, ez a siker receptje, de ha ez az ára, akkor inkább maradok az árnyékban.      

 

– Említette, hogy már otthon is tevékeny ember volt. Mikkel foglalkozott pontosan?

– Magyarkanizsán bő tíz éven keresztül az iskolákban tanítottam. Később Dobó Tihamér Képtárnak lettem a vezetője. Előtte dolgoztam, „máglyáztam” a téglagyárban, kubikus, napszámos, raktáros fogdmeg, segédmunkás is voltam. A fő állásaim mellett pedig mindig igyekeztem hasznos tagja lenni a közösségnek.
A kanizsaiak több cikluson át beszavaztak a helyi közösség Tanácsába. Kanyó Zoltán volt az elnök. Nagyon tiszteltem, szerettem, egy igazi reneszánsz embernek tartottam, rengeteget tanultam tőle. Ma is hálás vagyok a gondviselésnek, amiért ismerhettem. Létrejött a Rákóczi Szövetség. Ez volt az első bevallottan magyar elvű, magyar érdekeket képviselő civil kezdeményezés Kanizsán. Tizenhat évig lehettem a szervezet elnöke. Megtisztelő, hogy az egyesület budapesti központjában is úgy emlegették a kanizsai csapatunkat, mint a Kárpát-medence legaktívabb helyi szervezetét. Ma már afféle hőskorként emlékszünk vissza azokra az időkre.
Hogy miket csináltunk? Árvíz után önkéntes munkaakciókat, gyűjtéseket szerveztünk, segélycsomagokat hordtunk szét, író, olvasó találkozókat szerveztünk, híres magyarországi előadókat invitáltunk Kanizsára. Majdnem heti rendszerességgel kínáltunk programot a közönségnek. Többek között mi hívtuk meg először Délvidékre Cseh Tamást. Vele életre szóló barátságot kötöttem. Később is találkozgattunk. Fájdalmasan gyorsan hagyott itt. Kanizsán Kanyó Zoli sírjához mentem ki, itt Budapesten minden vasárnap a Farkasréti temetőbe a Tamás hantján gyújtok mécsest. A Kanyó Zoli meg a Tamás is 2009-ben mentek el. Negyven éves voltam akkor. Az az év is mérföldkő volt az életemben. Ebben az évben hoztam létre a blogomat. Ekkor kezdtem el vászonra is festeni, és ekkor fordultam a költészet felé.

 – Ha jól értem, 1991 óta folyamatosan alkot. Mi adja a késztetést?

– Ez vagyok. Ez ad értelmet mindannak, amiben hiszek.
Ha nem csinálnám, már elsüllyedtem volna.
Van bennem egy belső rugó, ami folyamatosan tol előre, hogy a korábbiaknál jobbat alkossak, új dolgokat próbáljak ki. Ezért is változtatom sűrűn a képzőművészeten és az íráson belül a technikákat, cserélgetem a műfajokat. Néha esszét, máskor verset, most pedig éppen regényt írok. Közben pihenésképpen festek, illusztrálok, másfelé is szívesen kalandozok. 

Ahogy a test az évek során változik, elöregszik, vagy elhasználódik, ugyanúgy az érzések is tompulnak. Ha teljesen nem is kopnak el, elviselhetőbbé válnak a lélek inga kilengései. Régebben, amikor megjelent egy írásom vagy egy rajzom, sikerélményként éltem meg. Mára ez elmúlt. Nem számít. Talán kicsit befelé fordultam.

 

– Egy 14 évvel ezelőtti interjúban nejlonparasztként határozta meg önmagát. Mit jelentett Önnek ez akkoriban? Mennyire határozta meg ez a fajta életmód az életét? Mennyit változott azóta?

– Mindig is vonzott a paraszti életforma. Aki szellemi munkával kívánja keresni kenyerét, annak széles világlátással kell rendelkeznie. Amellett, hogy műveltségben, olvasottságban az átlag felett kell lennie, folyamatosan képeznie kell magát gyakorlati területeken is.
Nem szabad az eszmék világában, a lila buborékokban megragadni.
Nem is gondolnánk, hogy mekkora inspirációt adhat például az íráshoz, ha a tevékeny papírszagú délelőttöket délután gumicsizmára cseréljük. Nem csak a logikus gondolkodás lesz úrrá ilyenkor az elmén, menten megmutatkozik egy adott tevékenységnek a szemléletformáló hatása is. Volt lovam, disznóm, kecském. Majd megint lesz.
Most egy csókám van. Szelíd, beszél, nem megy el tőlem. Erdélyben a Tankcsapda koncerten a vállamon ülve nagyobb rajongó tábora volt, mint a bandának. A jelenkor emberének kicsit visszább kell lépnie. A virtuális világból muszáj valahogy kihátrálni. Másként megbolondulunk. Erre gyógyír a valóság, egy kapa, vagy egy lapát nyele. A fizikai munkák során nagyszerű gondolatok születhetnek. Letisztul az agy, a lélek felfrissül, és kaszálás közben megleljük helyünket, szerepünket a Föld nevű bolygón.

 – Budapesten van erre lehetőség?

– Kevés, de igyekeztem leválni a nagyvárosi életformáról úgy, hogy fokozatosan többlaki életmódot alakítottam ki. Nem csak Délvidékre járok vissza, hanem évente többször megyek a második otthonomba, egy montenegrói halászfaluba, Đenovićire is. Először 1991-ben voltunk nyaralni a településen. Szegényen vakációztunk. Úgy egészítettem ki a zsebpénzünket, hogy kiültem a tengerpartra a falu központjában, és esténként portrékat rajzoltam. Mára mindenki ismer a településen: aki ott él, vagy élt, mindenkit megrajzoltam. A délszláv népekre jellemző, hogy becsülik, ha az ember valamit állhatatosan csinál. Legyen szó sportról, festészetről, horgászatról, szakmunkáról, bármiről. Đenovići befogadott. Egyetlen magyar vagyok a faluban.
A legjobb barátom Ljubo, aki idősebb fivérként kezel, olyan, mintha a testvérem lenne.
Mikor magamra maradtam, akkor kaptam tőle a legtöbbet. Bizonyosságot, hitet, támaszt adott. Fölemelt. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni neki.

Budapestről különös élmény hazautazni a Kotori-öbölbe.
Beletelik egy kis időbe mire az ember felveszi az ottani életritmust.
Đenovićin az emberek pontosan olyanok, mint én: igazán szabadelvű hazafiak. Ezt a fajta életformát, mentalitást nem csak egy budapesti, de egy vajdasági magyar is nehezen érti meg. A legtöbben nem költöznek oda örökre, maximum egy nyári vakáció erejéig tartózkodnak ott. Megnézik a helyi strandokat, pizzériákat, a helyi gondolkodásból, kultúrából pedig nem sokat tapasztalnak. Az öbölnek viszont van egy szellemi tartása, ami ismerős nekem, a kanizsai határban járva is ezt tapasztaltam. Nem tudok megbarátkozni az örökös budapesti létformával, nem is célom, hogy életvitel szerűen csak ide kötődjek.
Pont emiatt Kishomokon vettem egy tanyát, szántófölddel, legelővel, erdővel, amit szándékaim szerint hamarosan be fogok lakni, és egyre sűrűbben leszek ott együtt olyanokkal, akik értenek, és szeretnek. Így látom a jövőm, három dimenzióban: Budapest, az öböl és a kishomoki tanya körforgásában. Mikor hol lesz kedvem, dolgom.

– Írásaiból azt szűrtem ki, hogy erős magyar nemzeti identitása van. Hogyan fér meg emellett a montenegrói?

– Életem első 47 évét Szerbiában éltem le. Kisebbségi magyarként a kettősség érzése nekem tehát nem egy idegen állapot. Megszoktam, és jól érzem magam benne.

 

– Omnia si perdas, famam servare memento”, azaz „ha mindent elveszítettél, emlékezz, hogy a becsület megmarad.” – ezzel az idézettel indul Pósa Károly blogja. A Wikipédia szerint pedig Ön „a Délvidék legtöbbet idézett bloggere” Mit jelent Ön számára ez az idézet?

– Az idézet a nagy huszártól, Bercsényi László gróftól származik.
Tartom magam hozzá, mert anno Cseh Tamás huszár bandériumában kapitánnyá avattak.
Ettől a gyönyörű felelősséggel járó rangtól egy ember, egy férfi többet nem kaphat.
Én huszár tisztként megkaptam mindent, nem érdekel már semmi díj, elismerés.
Ugyanígy vallom: bárkitől bármit elvehetnek, de a becsületét azt nem. A becsület egy átfogó közös nevezője mindannak, amiért érdemes élnie az embernek. Tehát, hogy legyen tisztessége, legyen tudása, legyen jó szándéka, legyen elhivatottsága, legyen állhatatossága, legyen alázata, egy férfinak legyen férfiassága, a nő meg legyen nőies, és tudjon is nőkén élni, érvényesülni. A becsületünket minden körülmények között meg kell tartani.
A mai világban mindent felszámolnának, ami egy bizonyos nemesebb értékrendszer felé mutatna. Minden mögött ott a kérdőjel. Istenhit? Szerelem? Barátság? Hazaszeretet? Mintha egy bizonyos erő azért küzdene, hogy ami élhető, és ami szép ebben a világban, azt egyszerűen ledarálják, ellehetetlenítsék. Az ördög világa ez.

 

– Mekkora felelőssége van ebben egy olyan embernek, aki a szélesebb közönséghez tud szólni, akár karikatúra, akár írás formájában?

– Mindenkinek óriási felelőssége van. Egy háziasszonynak ugyanúgy, mint egy cipészmesternek. Aki viszont iránymutató tud lenni a sötétségben, annak kutya kötelessége az isteni értékek szerint viselkednie. Még ha baja származik belőle, akkor is.
Mostanában az elvhűségen csodálkoznak, a jóhiszeműséget naivitásnak gondolják, a bizalommal visszaélnek, folytassam? Csak a törtetés, a pipiskedés járja. A pénz mellett csak az ego számít. Ma a legnagyobb lázadás, már-már forradalmi tett a normalitás melletti kiállás.

 

– Említette, hogy tanyát épít Kishomokon. Mik a hosszú távú tervek? Hogyan képzeli el a jövőt? Milyen szerepet kap ebben a család?

– Nem hiszek abban, hogy nyugdíjasként majd lógatom a lábamat, pipázom valahol, és éppen semmit nem fogok csinálni. Egyrészt nagy valószínűséggel soha nem leszek tétlen, mert mindig dolgozni akarok.
Írni, rajzolni, festeni szeretnék.
Mára a szórakozásom vált a munkámmá: ez egy kegyelmi állapot, ettől szebbet kívánni sem lehetne. Amolyan „digitális nomád” lettem, munkaidő és kötöttségek nélkül. Megvan a két kezem, papírom, ceruzám, laptopom, akárhol elvégzem a munkámat. Egy kortalan játékot űzök. Ha tiszta az elme, akkor a legutolsó percekig lefoglal, értelmet ad a mindennapoknak. Kihagyhatatlan lehetőség, élni kell vele.

Kishomokon Valkay Zoltán építész barátommal újra álmodtuk a tanyámat, amit Haciendának neveztem el. A Rákóczi Szövetség helyi bázisává fogom megtenni, ami által Kishomokot szeretném majd felhelyezni a Kárpát-medence térképére.
A terveim ellenfele jelenleg az időfaktor. Máról-holnapra nem megy, sajnos. Sosem kaptam semmit ingyen, nem volt adakozó nagybácsi, külföldi gazdag rokon, örökség, lottónyeremény. Megszoktam. Minden téglát megfogok, nem esik nehezemre, szeretek építeni. 

Közben egy történelmi jellegű regény sorozatot írok és illusztrálok. Egy másik, esszéket tartalmazó kötetem is kiadóra talált. Hamarosan egy budapesti patinás galériában lesz tematikus tárlatom, harminc nagyméretű festményemet állítják ki.   

Ami ma örömöt és megnyugvást hoz az életembe, az a három fölnőtt lányom. Ők már önálló életet kezdtek.
A korábbi szülői felelősség más jelleget öltött. Ma már kevésbé intenzív. Biztonságos távolságból ugyan figyelem őket, de nem koordinálom az életüket. Idézőjelben kötelezettség nélkül maradtam. Bevallom, ezt egy kicsit még fel kell dolgoznom, miközben tudom, nem történt semmi különös, ez az élet rendje. Minden apának a lelkében ugyanezek a folyamatok játszódnak le, amikor a gyermekei fölnőtté válnak, és odakerül, hogy hamarosan már nem szülői, hanem nagyszülői minőségben fogja folytatni az életét.

Ternovácz Áron
Magyar Szó