MIÉRT ÉPPEN KANIZSA?

1. rész

Szögi István - Csifusz gyűjteményéből

 A cím lenyúlás. Régen volt egy tévésorozat, a Miért éppen Alaszka?, amiben hasonló kérdés vetült föl: mi a szerethető egy különösen mostoha, nehéz sorsú, mások által lesajnált vidéken.

Mi az, ami mégis képes életfogytiglan szülőfölddé lenni? Vagy hazává, önként választva: sokszor más, szerencsésebb tájékok ellenében is… Rejtély?

Nem. Nem az.

Itt körözhet fölöttem, nyakamba is pöttyenthet az igazság madara, amikor Magyarkanizsát és a környékét úgy jellemzem: pont az a legnagyobb erénye, éppen az a legféltettebb kincse, amit a leggyakrabban szoktak a hibájaként emlegetni.

„ A Csönd Városa.” (Ejnye-ejnye. Ugye, jól elkoptatott a frázis? Nekem mégis vállalható. Vagy legalább: találó.)

Sokféle csönd létezik ugyanis.

Ha ilyetén módon valahol a szülővárosom fölemlítődik, sosem a halál csöndje, a sívó csönd, a megkukult értelem csöndje jut eszembe róla, hanem a jóleső csönddé. A rend, az emberléptékűség, az öntudat csöndjéé. Hazaérkezvén, leszállva a buszról, odahagyva a motorvonatot: sosem a vákuum űrje dörömbölt a dobhártyámon, hanem az erős érzékiségé. A szívdobbanás csöndje.

Az, amiért hallgatni jó. Amitől csak egy jobb van: meghallani a legparányibb neszeket.

Érteni mindent. Fölismerni.

Hiszen csak az tudja valahol a bizonyosság rendjét, aki a nagy egész kicsiny részleteit is bírja ismerősként üdvözölni. Egy sötét utca mélyéről kiszüremlő sárga ablak fényét. (A Csigáék már megint nem húzták el rendesen a firhangot.) A sarkon elimbolygó biciklis alakját, akinek a széteső drótszamarán minden huppanónál cincog egyet a csöngője, a surrogó kerekei, a februári estéken a vizes fától szurtos füstöt pipáló kémények koromszaga, a lábunk alatt a megcsikorduló téglagyári cserépőrlemény éle, ahogy cipőnknek talpán át-átnyomakodik a selejtes dudák rideg hegye, s míg botorkálunk hazafelé, a betonjárda tócsáit is úgy kerülgetjük, mint tapasztalt sarkkutatók a már kiismert jeges tavakat szokták: térkép nélkül, félig behunyt szemmel, ösztönünkre hagyva összes érzékszervünket. Elvégre idestova félszáz éve megmerültünk valamennyi bokasüppesztő kanizsai pocsétában, ázott át a zoknink, és bár sűrűn szeretnénk, szomorúan tudjuk – nemhogy ugyanabba a folyóba, de ugyanabba a pocsolyába sem fogunk már többet belecuppanni.

Idehaza a hold mosakszik meg a hideg vizükben.     

Kanizsa arculata csak kicsit zavaros. Éppen csak annyira az, amennyire tükrözi a társadalom mostani ábrázatát. Valamelyest még földszintes. Emberléptékű. Ahogy a régi nagygazdaházak cselédlakásokkal, fürdőszobákkal bővültek, úgy zajlott az utcára nyíló formák kibontásának patinás korszaka. Stukkókkal, gipsz díszekkel, rizalitokkal, meg-megismétlődő oszloprendekkel a komfortosság érzetét láttatták egészen addig, míg el nem jött az elsilányosodás, miután a házak gazdái már nem törődtek többet a hajlékok külalakjával, hanem engedték szétrohadni, leveretni a díszes vakolatokat, kilúgozták a festést, lepotyogott a drága majolika-berakás, előbb morzsává, majd porrá mállottak az emlékek. A házak arcáról eltűntek a mesterkezek alkotta míves gyűrődések. Kivasalt lett a szemöldök, a homlok, az orrnyereg, az ablakszemek környéke. Leáldozott a néhai csúcsos tetőknek, a meg-megcifrázott bádog vízköpőknek. Kétvizes, szimpla cserepezés sorjázik utcahosszan. Az igénytelenség jegyében elvágólag simára pucoltatni – ez vált módivá.
Mindenütt a szögletek, a derékszögek unott személytelensége uralkodott el. Pedig azokhoz az épületekhez úgy illettek a cikornyák, az ízléssel, értéssel fölvitt elemek, mint ahogy a szépen, nemes méltósággal megöregedő asszonynak is jól állt minden koron a szarkaláb, a deresedő tincs, ami a méltóságon túl az örök nő múlhatatlan báját kölcsönözte viselőjének, uralkodónővé, és egyszersmind szelíd dajkává téve őt – szemben a sok mostanság szétplasztikázott banyával. Ma az utcákra kockányi szemölcsök duzzadnak erkély gyanánt. Szamárüvöltés némelyik ház színe, ahelyett, hogy finom hegedűszót idézne. Építtető és építő egyaránt darabos. Mintha egy hajdani balett-táncos mozdulatait akarnák a közlekedési rendőr hadonászásával összevetni. Az arányok elcsúsztak.

A kanizsai házsorok egykori ritmusa megtört. Tartok tőle: helyrehozhatatlanul. Kiabálhatnánk törvény után, azzal sem mennénk semmire. Nálunk az előírások azért vannak, hogy aki ügyes, megkerülhesse valamennyit. A használhatóság olcsósága lett a legfőbb szempont. Ezen az alapon holnaputántól helyes kis fém bódékra, konténer-házakra fog sóvárogni a tömegember, mint ahogy nem is olyan régen még egy betonkalitkába ágyazott lakásnak nevezett lyuk volt álmai netovábbja, amiben mint előre legyártott tortalapok között, mazsolamód préselten éltek az emberek, a családok.

Kimondottan jót tenne Kanizsának, ha nem a meg sem született paragrafusok, hanem a lakosainak bölcs mértékletessége, a szépségre való fogékonysága vezérelné a városkép majdani alakulását. Ha rá lehetne szólni, hatni lehetne a pénzesebbjére: hivalkodás nélkül is vagy te valaki, hékás. Ha a girbegörbe utcák sziluettjei is foghíjak nélküli kellemesen tagolódó képet nyújtanának – a kis parasztházak mellett padlásszobás újabbakkal, de mindegyik előtt fölsöpört járdával, meszelt faderekakkal.

(folytatása következik)

Pk

EGY MÁS SZEMÉTBEN

Proli, 2016.

Tartok tőle, hogy bár nincsenek lelki szemeim, csak emilyenek, a fejemen hordott közönségesek, és azokkal sem sokra megyek, mert kisgyerekkorom óta vacak mind a kettő, szemüveggel kell élnem még egy darabig, így se a nézésemet, pláne mostanság a járásomat nem nagyon kell dicsérni, mégis, mondom, szinte magam előtt látom a fölhorgadó arcokat, pedig még le sem írtam azt a borzalmas tőmondatot, amivel a szenzációt bejelenteném.

Csak nagykorúaknak szánom.

Figyelem!

Szilvási Lajost olvastam.

(Nehéz volt... Most jobb egy kicsit. Mindjárt könnyebb az ember lelkiismerete.)

Ennyi.

Szilvási-regény utoljára vagy harminc éve volt a kezemben. Általános iskolába jártam, mentségemre szolgáljon az akkori zsengeségem. Ifjú ésszel sok butaságot elkövetni. A csecsszopóról is az tartja a népi bölcselet, hogy csak akkor lesz kerek ember belőle, ha már az anyatej mellé egy vödörnyi piszkot is benyelt. Természetesen nem akarom a Szilvási-féle irodalmat en block leszemetezni, attól azért jobban tisztelem a könyvet, a szót, még ha a tartalom nincs is ínyemre. Általában ilyenkor a békesség kedvéért visszarakom a polcra, nem nyúlok hozzá. Dehogy undorít. A legrosszabb, legsilányabb kötetek is tanulságosak. Legföljebb annyi haszon származik belőlük, hogy a hibáik révén megtanulható, miként nem szabad írni. Úgy tudom, egyszer kiadtak egy olyan könyvet, ami a világ legnagyobb sakkmestereinek a vesztes (!) játszmáit dolgozta föl. Zseniális ötlet! A géniuszok tévedése, egy-egy rossz döntésük tanítóbb erejű, nagyobb dráma feszül benne, mint száz diadalban. Kitapinthatóvá válik a sakk, a gondolkodás, a versengés minden fortélyos szépsége, izgalma. Nem árt néha fonákjáról is megvizsgálni a dolgokat.

Ahogy én Szilvásit újráztam. Nem kellett elővennem, mutatta magát. Valamelyik lányom olvashatta, a konyhaasztalon maradt. Egymás szemében. Természetesen ismertem a könyvet, s bár jócskán régen böngésztem, halványan azért derengett, hogy két tizenéves naplószerű bejegyzéseiből van szó, a szokásos szerelmi szállal, szövődményekkel, ahogy az már lenni szokott az ifjúsági regényekben. Mást is olvastam én Szilvásitól, ha már így belejöttem az önvallomásba. A Némát, ami – milyen meglepő, ugye? – egy néma fiúról szól, meg a Jegenyék című, talán trilógiát, a rosseb emlékszik rá hány kötetbe fért bele a százötven évnyi mese, egy család története. Így tehát nagyjából korrekt módon tisztában voltam a könyv kvalitásával, és mivel mostanában a nagy olasz rendező Pier Paolo Pasolini Eretnek empirizmusát olvasgatom, ami mindennek elmondható, csak könnyed, szórakoztató olvasmánynak nem, így kínálta magát ez a súlytalan ifiregény, mintegy föloldozásként az intézményesült filmnyelv esztétikáját taglaló, nagyon tanulságos, kétség kívül magas ívű, de nagyon száraz bölcseleti tézisei után.

És ahogy rágtam át magamat Attila és Tamara titkos naplóbejegyzésein, egyre nagyobb kedvvel olvastam! Mi több, elkezdtem kijegyzetelni. Igen. Harminc év után, más ésszel elolvasni valamit a legnagyszerűbb élmény. Hogy én hányszor nevettem föl jókedvemben! Hányszor kaptam a ceruza után, kiírni egy-egy érdekességet, igazi csemegét! Míg olvastam, mohó érdeklődéssel, szorgalmasan firkálgattam. Meg is telt apró betűkkel vagy háromoldalnyi papíros. Most ezekből szeretnék szemezgetni, hátha másoknak is hoz egy kicsi örömöt. A múltidézés jobbára kellemes szokott lenni. Már ha olyasmire emlékezünk, ami akkor sem volt kínos. A fiatalságunk tán nem az.

1975-ben játszódik a történet. Negyven éve. Csak most esett le a tantusz, hogy ez az „elszelelt” négy évtized mekkora változásokkal járt!

Például ilyenekkel, nézem a cetlimet. „A nyelvezet.” Hát igen. Ahogy azt Szilvási bácsi elképzelte. A kitalált hősei egytől-egyig tinédzserek (a könyvben következetesen még teenagernek írva) és valami olyan hihetetlenül ijesztő, életképtelen, életidegen, se íze se bűze, egyszóval hiteltelen nyelven szólalnak meg a regényben, amit – emlékszem rá, akkor is röhögtem rajta –, csak egy magába punnyadt, öreg szobatudós képzelhet el az ifjúság közbeszéde gyanánt. Ez a haláli nyelvű tempó egy darabig bosszantott, mert terpeszkedik a tartalmon, de később már szórakoztatott. Elképzeltem, hogy a kommunista Szilvási Lajos mekkorákat agyalhatott egy-egy párbeszéd összeillesztésén. Biztos belebújt a pesti szleng, a jassznyelv bugyraiba, szerintem utána is járt ennek-annak, erőlködött: mégsem lett foganatja. Úgy rossz az, ahogy. Ez az egyik.

A másik gyöngyszem: „Az egész kötetben kétszer szerepel a komputer szó.” (Írom magamnak, miközben ingatom a fejemet.) Hihetetlen. Az a két szó is csak szövegkörnyezetileg, töltelékként lett leírva, nem mint tárgyra vonatkozik. Kell-e mondanom, mobiltelefon, sms, internet, és más egyéb meg végképp nincs… Ezt teszi a negyven esztendő. A hetvenes évek Magyarországán a huszonhárom éves nő már pánikrohamban akart házasodni, szülni, hisz harminc éves korára már „öregecskedőnek” számított, ahogy a nagy klasszikus mondaná. Mindenki egykézett. A másfélszobás tanácsi lakásért tipródtak a szocializmusban. Szilvási jó kis propagandaanyagként rendre álfilozofikus eszmefuttatásokra ragadtatja magát, a társadalom marxista fejlődését csűri-csavarja, és a főhős Attilát meg olyan öntudatos proletár-fiúként ábrázolja, hogy csak a vörös márvány szobortalapzat hiányzik alóla. A fölnőttek esténként a vendégségben tévéznek.(!) Hiánycikk a téliszalámi (!), mert a magyarországi téliszalámi-termés 1975-ben is csak exportra mehetett… Suzy Qattrot hallgatnak a lányok. Az esti főműsoridőben a Francia kapcsolatot vetítik, izgul a képernyők előtt az egész ország. Nincs kábítószer az utcákon, hallomásból ismerszik a drog, de messze van, Hollandiában talán. Igaz, Amszterdam tényleg elérhetetlen, de a kiváltságosoknak ott a bolgár tengerpart, a csóróbbjának meg Balatonaliga. A szerelmes párok a moziból kifordulva nem hamburgert vesznek vacsorára, hanem betérnek egy mészárszékbe, és a hurka-kolbászt esznek a talponállóban, sok tejföllel. Irgalom anyja ne hagyj el! Sikoly a „képmagnó minivizorral”. Nyugati pornófilm-kazettáért már nőt lehet kapni. Ha az ABC előtt sor van, azonnal nyilvánvaló: banánszállítmány érkezett, valószínűleg a kubai elvtársaktól…

És így, sorolhatnám. Háromszáz oldalon a tömény szocializmus gyönyöre. A szaga. Tényleg, mint a Tanú című filmből kiismert szellemvasút. A „szocialista szellem vasútja.”

Beleültem egy pár napra, jókat ijedeztem, néha mulattam is rajta, nem tagadom. De jó hogy vége, kiszállhattam belőle.

Ma van a kommunizmus áldozatainak az emléknapja. Azoknak a sokmillióknak, akiket elveszejtett az a gyilkos ideológiával megpatkolt rendszer, nem adatott meg hogy nevetgélve tekinthessenek vissza a múltra.

Nekünk tán igen. Csak a nagy nosztalgiázó vidámságba nehogy a sírás hangja keveredjék.

Pósa Károly

     

VIPERATELEP

Gondoljunk bele: mezítláb a viperatelepen…

Mintha így kéne élnünk.

És erősen ajánlom mindenkinek: mától kezdve jobban teszik, ha elgondolkodnak ezen, készülnek rá, mert úgy fest, ahogy halad az idő, ahogy melegszik, tavaszodik – egyre elkerülhetetlenebbnek tűnően – ez lesz a helyzet Kanizsán, meg a környékünkön is. Legyen tehát ideje korán lábunkon a cipő! Nincs más lehetőségünk. Most már bizonyos: kígyók úgyis lesznek.  

Ha az íróembernek kötelessége igazat szólni, úgy az újságírót, talán még nagyobb erővel hajtja az igazságérzet felelőssége. Míg a szépíró csak a kiadott könyvei révén köthető az olvasóihoz, addig a zsurnaliszta napi szinten szolgálja a sokaságot. Párezernyi könyv esetleg hosszú hónapok, évek alatt fogy el. Az ettől tételesen nagyobb példányszámú lapokat az aktualitásokkal naponta szétviszi az olvasóközönségük, de akár így, akár úgy: a papírra vetett gondolatok nem vesznek el nyomtalanul. Sokan elolvassák, értelmezik, rosszabbik esetben félreértik azokat. Ezért a megfogalmazással egyféle óvatos tudatosságnak kell párosulnia. Máskülönben minden leírt szó csak annyit fog érni, mint kandisznón a csöcs.

Jóindulattal szólok hát: amiről most írnék még nem történt meg. Viszont fölöttébb sajnos, hogy bár föltételezéseken alapul, mégsem pusztán fikció. Én örülnék neki legjobban, ha a jövőben bebizonyosodna, hogy ez a bejegyzésem teljesen fölöslegesen íródott.

Csakhogy túl régóta figyelem a világot. Túl sok karón láttam már túl sok varjút. Nincsenek, azaz ha mégis lennének, már nagyon elhalványultak az illúzióim.

Eleget, de talán mégsem elégszer értekeztem már a rajtunk átvonuló migráns áradatról.

Én – míg megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy leírhatom a saját álláspontomat, kimondhatom aggodalmaimat és a valóság meg mások értékítélete alapján véleményt formálhatok a környezetemben látott, tapasztalt történések összefüggéseiről –, addig a benyomásaimat összevetve a leszűrődő jelenségek híreivel igyekszem objektíven bánni. Kérdés, hogy lehet-e minden elfogultság nélkül minderről írni?

Apaként, testvérként, kanizsaiként, magyarként, európaiként arról, amit immáron naponta hallunk. Az Európát elárasztó erőszakhullámról. A jövevények emberalatti viselkedése nem indokolná-e az igazság maradéktalan fölfedését? De igen. Közünk van mindehhez. Mert azok, akik nyugaton most ezrével gyalázzák az ottani nőket, nagyrészt rajtunk keresztül jutottak el álmaik netovábbjába.

Előőrseik újfent megjelentek. Napról-napra egyre többet látni belőlük Kanizsán és környékén csellengeni. Normális emberben fölötlik a kérdés: ha EZEK Kölnben, Stockholmban, vagy a minap Drezdában, bárhol, a saját kényük-kedvük, szokásaik szerint garázdálkodhatnak – itt Szerbiában, míg sötét csapatokba verődve nyomulnak északnak – visszatartja-e őket bármi attól, hogy ugyanúgy reagáljanak minden adandó esetben, mint ahogy a híradások borzalmai bemutatják?

A kérdés költői. A válasz egyértelmű.

Emiatt hívnám föl most, míg nem késő, az illetékesek, a hatóságok, és a polgártársak, a blogomat olvasók figyelmét arra, hogy mostantól kezdve fokozottan ügyeljenek a városra, a falvainkra!

Készüljünk! A helyzet rendkívüli már most is!

Minden értelmes szakértő ezt jósolja: félő, hamarosan ettől még rosszabb lesz! Törvényen kívüliek lepik el vidékünket. És akinek minden mindegy alapon nemhogy az adott befogadó ország törvényei nem számítanak, de a sajátja sem tesz erkölcsi lakatot a vágyaira, lehetőségeire, úgy az – en block – gátlástalanul élni akar, majd fog is vele. Katonák, kiéhezett szabadcsapatokként vonulnak. Mindent megtehetnek. Ilyenek. Erre a borászoknak van a legtalálóbb kifejezésük – fajtajelleg…

Belegondolni is szörnyű: az elkövetkező időszakban miként engedhetjük szabadon kószálni gyerekeinket az esti utcákon? Hazajöhetnek-e biztonságban a diszkóból, a buliból, vagy csak simán a délutáni tanításból? Kimehetnek-e piknikezni a környező rétekre, erdőkbe? Hogy lehet kezelni, összeegyeztetni a vészes idők állapotát a fiatalok szabadságvágyával, az európai ember természetes igényeivel?

Hiszen a ránk zúduló jövevényeknek a szemében pont ez a szabadság, a magatartásunk, az európaiságunk a legmegvetendőbb.

Még a közmondás is úgy tartja: tyúk irigyli, a kígyó lenézi a repülést.

Sérti őket a szabadságunk. És persze hogy lenézik, lenéznek bennünket: röhögnek a szemünkbe, kihasználják az európai normák kínálta összes lehetőséget, de kétségem sincs a felől, hogy ugyanakkor az irigység, mohóság, a frusztráltság zömükben fölfokozott erővel munkál!

A határainkon is úgy gyalogolnak át, mint egy dömper, iratok nélkül. Ők semmibe veszik, rajtunk viszont számon kérik a szabályokat. (Ha Szerbiában, egy közterületen nincs nálunk az igazolványunk, alkalmanként 5000 dinár bírságot fizetünk. Röhej. Emezeknek, a dokumentumok nélkül utazóknak meg pont ekkora összeg a szerbiai ellátmányuk…) Miközben kérni sem kérnek menedékjogot (mondjuk nem is jár nekik), erőszakosak, és anélkül, hogy egy percet is dolgoztak volna – követelőznek, mi több: válogatnak.

Ráadásul még mindig akadnak olyan széplelkű hülyék, akik a józan ésszel dacolva szívesen ajnározzák őket. Kígyót melengetnek a keblükön. Nem kell jóstehetség hozzá, látszik mi lesz a vége.  

Gyors rajzom, illusztrációként.

Még egyszer ide írom, a riogatás szándéka nélkül: előzzük meg a bajt Észak-Bácskában!

Már most alakítsunk válságstábokat!

Üljön össze minden illetékes szerv, a munkájukat hangolják össze!

A rendfenntartók köbözött erővel végezzék feladatukat!

Mi – egyszerű mezei állampolgárok – azon leszünk, hogy segítsük őket. Elsősorban úgy, hogy mi magunk fokozottan figyelünk oda szeretteinkre.
Hogy rendet tartunk, mert igényeljük a rendet magunk körül.

Magyarország hétfőn már lépett. A parlament döntött: most már nemcsak a rendőröknek, hanem a katonaságnak is kötelessége lesz elfogni a határsértőket. Ezentúl már a katonák is igazoltathatnak, átvizsgálhatják a ruházatukat, csomagjai­kat, s az oda nem illőket előállíthatják az illetékes rendőrkapitányságon. Lőhetnek a határsértőre! Éles lőszerrel nem. Még nem. Gumilövedéket, könnygázgránátot, pirotechnikai eszközt, elfogó hálót kilőhetnek, mert ezek nem minősülnek lőfegyverhasználatnak.

Védekeznek a szomszédban. Nagy kérdés, bennünk van-e ugyanennyi öntudat, kurázsi?

Mernünk kéne megvédeni mindazt, ami nekünk fontos.

Talán időben szóltam. Háború van. Tessenek észrevenni!

Vészharangot kongatok? Lehet. Inkább süssék rám ezt a bélyeget.

Kígyók közé leheveredni akkor sem akarok.

Hát Önök?

Pósa Károly

Pósa Károly: VÁRAKOZÓN

Ahogy vadszőlő futna a Rekeczki-ház
falára,

Ahogy a meztelen pára ölelné
a füstködöt,

Állt. Tünemény volt – s toporgott.

Takarva száját, félmosollyal az arcán,

A lány titkon dallamot dúdolt.

...

Ott voltam. Hallottam.

Láttam a hajának színét:

A februári nap gyengéden felhőnek
ütközött.

Sosem rágta szúbogár, halványzöld
lelkének kőrisét.

Sosem csalódhatott még, akár a
mezei vadak.

Szeme a kémények karéját kutatta,

(A sarkon bicikli csöngetett az imént.)

Szélsöpört utcán állt egymaga.

...

Nyúlánk volt. Kimért.

Tudom, buszra várhatott.

A reggeli merev küszöbökhöz
zsírpapír tapadt.

Mintha antik hússzobrot mintáztak
volna róla,

Mintha a női Bácska benne öltött
volna testet,

Betonszín galambok tipegtek lábainál,

Homlokán szürke árnyak kergetőztek.

Egy tincsét libbentette légvonat.

...

S míg tágult az idő, a térfogat,

Majdnem úgy tűnt: tavasz lesz.

Éreztem rajta – szenteltvízben fürdött
tegnap este.

Magyarkanizsa, 2016. február 14.

NAPLÓ 27.

„Szoptatni a csecsemőket, elmosni az edényt, és felnevelni az új nemzedéket…

Dolgozni a földön, és megváltoztatni a világot.

Felépíteni egy hidat, vagy létrehozni egy szövetséget.

Ha néha eltévesztjük is az utat, újra megtaláljuk.”

Az idézet több mint ide illő. Nem annyira az üzenete miatt, bár az is megszívlelendő. De én a kiemelt szöveget inkább annak forrása, vagyis a könyv miatt szerkesztettem legfölülre.

Aki e sorokat lejegyezte 1978-ban meghalt. Albert Maltznak hívták. Amerikai író-forgatókönyvíró volt. Ráadásul erősen baloldali, mondhatni kommunista. Az ötvenes években ebbéli meggyőződése miatt kénytelen volt pár évet börtönben ülni. Azidőtájt még volt rá igény, hogy Hollywoodot megtisztítsák a szovjet ügynököktől, a bomlasztó elemektől… Amikor kiengedték, Maltz vette a kalapját és Mexikóba emigrált. Dacára politikai nézeteinek, a XX. századi modern USA-beli próza jelesei között máig számon tartják. (Milyen furcsa, hogy az amúgy irodalmi Nobel-díjas Knut Hamsunnak ugyanezen megbocsátó, az életművét a politikai hitvallásától különválasztó szándék meg rendre hisztériát szül. Nem beszélve a botmerev magyar gyakorlatról: Szabó Dezső, Herczeg Ferenc, Nyírő József és sorolhatnám mindazokat, akiknek neve hallatán sikongatna a legdemokratikusabb művelt magyar értelmiség…)

Az akkori szokásokhoz híven, a szocialista Magyarország megengedően állt a nyugaton indexre tett, nyíltan baloldali érzelmű írók-költők műveinek a lefordításához. A hetvenes évek derekán, Budapesten így adták ki Albert Maltz kisregényét is. És így került hozzám, valamikor a kétezres évek elején, antikváriumi szerzeményként a Simon McKeever utazása, melyből a kezdő idézet származik.

A kötet könnyű. Zsebkönyv-szerű. A tartalma sem tűnt túlontúl izgalmasnak: egy hetvenhat éves, elaggott munkásember megszökik az öregek otthonából, hogy egy dollárral a zsebében stoppal megtegyen háromszáz mérföldnyi utat. A címben szereplő Simon McKeever Los Angelesbe szeretne eljutni, mert gyógyíthatatlan betegség, az ízületein eluralkodó köszvény kínozza, amit csak egy – az angyalok városában praktizáló – csodadoktor, a kór specialistája gyógyíthat meg. A fülszöveget elolvasván vállat vontam és a még olvasatlan kötetek közé raktam, a könyvespolc fal felőli oldalára.

Eltelt pár év. Egy kaporszagú napon hirtelen elhatározásból, emlékszem rá, merő unalmamban és nem kíváncsiságból, elkezdtem rájárni a fal felőli állományra. Ahogy szépen sorjában olvastam a könyveket, egyre gyakrabban öntött el egy megmagyarázhatatlan, zavaros indulat: az önváddal elegy öröm érzése. Dühös voltam magamra, mert itt voltak, ni – csak karnyújtásnyira tőlem a drága kincsek. Én meg hosszú-hosszú időn körösztül feléjük se szagoltam. Istenem, mennyi mindent hagytam parlagon heverni! Ugyanakkor a boldogság is át-átjárt. A megtalált gondolatok, sorok, történetek, jelzős szerkezetek attól kezdve mégis csak eggyé lettek velem. Ebben az időszakomban fedeztem föl igazán, teljességében a Maltz-féle regénykét is. Kétszer egymás után elolvastam. Elsőre beleízleltem, de a savát-borsát, a mondandó velejét másodjára sikerült fölismernem.

Megható volt a halálát váró, de a reményt föl nem adó aggastyán viaskodása. Magam elé képzeltem, amint az országút mellett vánszorog, bogár módra araszol. "Ha rövidesen nem jutok el innen, belep a moha." – mondja egy ízben maró öngúnnyal az öreg McKeever, akinek fájdalmas ízületi betegsége korlátozta a mozgását. Csak csoszogni bírt, a köszvény ette minden porcikáját. Szenvedését mélyen emberin, érzékletesen leírta Maltz. Megindító, szép olvasmány volt.

Aztán egy napon én is köszvényes lettem.

A tengeren. Nyaralásból indultunk volna hazafelé, és reggelre fölébredve lépni nem bírtam. Fogalmam sem volt, mi lehet a bajom. Először ínhüvely-gyulladásra vetettünk: sokat rohangáltam mezítláb a kövön. (Hatvanöt betonlépcsőnyire volt a nyaralónktól a tengerpart, napjában hússzor is megjártam, le- s föl szökdécselve.) De utána évente-kétévente idehaza is elkapott az a szinte kibírhatatlan fájdalom, ami általában legelőször a nagylábujj tövében jelentkezik, harapófogószerű állandó sajgással. A magamfajta kezdőknél. A haladóbb fokozatban, a kór elhatalmasodásával átterjedhet a bokára, térdre, a kar ízületire, sőt a kezünk ujjpereceire is. A vérben fölszaporodó purin, vagyis a húgysav okozza. Lerakodik az ízületeknél, kikristályosodik. Fizikailag irritálja az amúgy is begyulladt testrészt: itt a válasz a földöntúli fájdalom miértjére. A bedagadt lábfejen megállni képtelenség, hisz már a habkönnyű takaró érintése is ordítást vált ki a betegből. Köszvényes ismerőseim igazolhatnak: mentünk már óvatosan négykézláb szíszogva a mosdóba, egy-egy rossz mozdulatnál a kíntól hideg veríték csordult végig rajtunk, és ha a köszvény rohama ránk tört néhanapján, megfordult a fejünkben, hogy inkább amputálják a lábunk, csak érjen véget ennek a borzalomnak a tortúrája. Az sem vigasztal közülünk senkit, hogy a nép „urak betegsége” néven emlegeti. Tudniillik a köszvény előidézője a mértéktelen hús- és az alkoholfogyasztás. Persze, csak annak, akinek hajlama van rá. Ha nem így lenne, minden kövér ember meg alkoholista kötelezően köszvényben szenvedne. Hál’Istennek nincs így. Bár ez nekem sovány vigasz.

A köszvény mindamellett a „hosszú életű emberek betegsége.” Fanyar humorról tanúskodik ez a tézis. Merthogy a köszvény egyetlen és leghatásosabb ellenszere, a megelőzésének, a kibekkelésének a legbiztosabb módja – a szigorú diéta.
Így: semmi fűszer. Semmi hús. Még az olyan állati eredetű fehérjéket is, mint amilyen a tojás, vagy a tejtermékek lennének – kerülni muszáj. Az alkoholos italok mindegyike – szigorúan tilos! Kenyér, tésztafélék: módjával. Bab, borsó, hüvelyesek fogyasztása: nem ajánlott. És sorolhatnám.

Mielőtt valaki föltenné a kérdést, akkor tulajdon képen mit ehet(ne) a köszvényes ember, megválaszolom.
Szinte semmit.

Zöldségféléket. Magokat. Gyümölcsöt. Ennyi.

Oszt ha megszomjazik, iszik rá vizet. (Nem buborékosat, mert az ásványvíz és a szénsavas üdítők is tiltólistán vannak...)

Ismerek tucatnyi köszvényes sorstársat. Egyikük sem tartja magát a fentebb taglalt spártai diétához. Biztos, hogy lehet eszerint is élni. Még nálunk, a Bácskában is. De ki nevezné azt életnek? Makkegészségesen hosszan élnénk, vagy csak sanyarún hosszúnak tűnne az a fajta élet?

Tudom ki vagyok.    

Tegnap megint levert a lábamról. Utoljára tavaly ilyentájt kapott el, úgyhogy furcsa kimondani, de valamilyen szinten már számítottam rá. Ámbár a betegségre készülni nem lehet. A betegség mindig váratlan, mint egy különösen utált rokon látogatása.

Jön. Magától.

Aki netán folyton készül rá, és retteg tőle – ő maga is beteg. Állandósítottan. Úgy hívják szegényt, hogy hipochonder. A betegség miatt aggódni, szorongani a legnagyobb butaság. A kór, a baj akkor az igazi, ha megijeszt bennünket. Akkor hatásos. Egy pillanat alatt helyrezökkent, önértékelésre, számvetésre késztet bennünket. A nagy pofon által földi angyalokká válunk és megvilágosodunk. Rögtön látjuk mit hol rontottunk. El is kezdünk fogadkozni, naná.

Végre, kicsit törődünk magunkkal. A drága testünket, romlandó porhüvelyünket babusgatva ápoljuk, és mivel betegek vagyunk, mert másunk momentán nincs, a terhet szeretnénk megosztani másokkal. Sóhajtva panaszkodunk, ecseteljük a bajunkat, aprólékosan beszámolunk minden nyilallásunkról, a testhőmérsékletünk pillanatnyi állapotától kezdve a nyelvünkön képződő lepedék színéig. Amit máskor észre sem veszünk, a csip-csup apróságok most komolyan, megsokszorozott fontossággal kerülnek érdeklődésünk homlokterébe. Még a végtermékünk állaga is bizonyító erejű lesz. A világ legtermészetesebb módján tudatjuk a mellénk keveredő embertársainkkal az összes nyavalyánkat, unalmaskodunk fűnek-fának…

Együttérzést, támogatást, odafigyelést, egy kis szeretetet akarunk ilyenkor.

Kérem szépen, ezért született ez a bejegyzés is.         

Pk