NYÍLT LEVÉL A BÖRTÖN MELLŐL

Nem túl kedves üzenetet kaptam tegnap pirkadat tájékán egy arctalan álprofiltól. 

Akinek kedve szottyan, róla van szó. Meg is lehetne nézni, de ez a jellembajnok azóta törölte a kamu profilját is. 

https://www.facebook.com/marton.akos.58

Az alábbiakat írta ez a Kovács Csaba – Marton Ákos szerű éjjeliőr, bakter vagy egy álmatlanságban szenvedő polgártárs:

„Idióta, pénzéhes. remélem Magyar Péter dutyiba tesz a parlagi sértegetésedért.”

Sosem válaszolok a színvonaltalan köpködőknek, maximum letiltom, ha már unalmas. Ezúttal viszont kivételt teszek, két okból kifolyólag.

Először is elbámultam a „pénzéhes” minősítésen.

Ez új.

Ezt még nem hallottam, pedig 56 évem alatt sok mindent mondtak rám, de hogy „pénzéhes” – valamiért kimaradt. (Ámbár, ha a kezdetek kezdetén még időben kapcsolok, és tényleg pénzéhessé válok, meglehet, nem itt tartanék.)

Ugyanakkor a Kovács Csaba (ál)néven aktív Facebook-felhasználó a bátor odamondogatása után menten blokkolta is az üzeneteimet, így privát reakcióban nem köszönhettem meg neki a kitüntető fenyegetődzését.

Viszont abban bízok, hogy most majd a nyilvánosság mellett értő szemmel olvassa a válaszomat:

CSÖPPET SEM TISZTELT KOVÁCS VAGY MARTON, VAGY AKÁRKI!

Látom, magányos és epés vagy, ezért írogatsz hajnaltájt szidalmazó rossz kívánságot.

Sokat ittál az este?

Vagy a 'zasszony ellenszegül mostanában?

Ja! Vagy nem is volt nőd, és már magadat is unod? Kínos.

Biztos nagyon pocsék életed lehet.

Az álprofilod mögül mocskolódsz, gyalázol névtelenül, tán ismeretlenül, ez juttat a csúcsra? Hát, lássuk be: ez bizony gyönge örömforrás.

Ami a börtönt illeti, meglehet, egyszer tényleg oda kerülök. Stílusosan: semmi sincs kizárva, azaz bárki lehet bezárva. Pláne, amilyen tempóban épül a „Szeretetország”.

(Börtön nekem?... Nevetségesen kevés. Hisz már az egyik kedves óvónénim is azzal próbált riogatni, hogy ha így folytatom, föl fognak akasztani.

Igaza lett. Szokás mondani, minden voltam már, csak még akasztott ember nem.

Nos, én igen. Az Álom hava című történelmi filmben engem lógattak föl bitóra a jeges délvidéki pusztán, majd pár napnyi enyészet után a tetememet egy vándor vágta le a kötélről. Kár, hogy nem mondhatom, mekkora átéléssel játszottam a szerepemet...)

De tudod, ha ilyen magadfajta, beszari, gyáva féreg lennék, aki csak óvatos inkognitóból mer valamit/valakit megszólni, hozzád hasonlóan sosem vittem volna semmire. Így viszont némi elégedettséggel tekintek az eddigi pályámra.

Van, teremtettem otthont magamnak (nem is egyet), van szép nagy családom, akik boldogulnak, mert veled ellentétben ők nem attól jönnek lázba, hogy trágár dolgokat köpködnek, üzengetnek másoknak, hanem a jövőjükkel foglalkoznak és megvetik a rosszindulatú fajtádat.

Nincs sok mindenem, de amim van, az az enyém és elég. Vannak szerető gyerekeim, csinos, okos párom, van sok munkám és elégedett vagyok azzal, amit kapok érte. Reggelente tükörbe tudok nézni, mert az vagyok, aki voltam és az is maradok.

A hozzád hasonló üres niemandokra pedig már régóta nem haragszom, egyszerűen sajnállak.

Őszi penészes szerbsaláta*

Mi a szerbsaláta? A szerbsaláta (srpska salata) egy friss, ropogós balkáni zöldséges egyveleg, többfajta uborkával, mindenféle hagymával és paprikával, paradicsommal, derekas fűszerezéssel. Nagyon hasonlít a közkedvelt sopszka salátához, de eredetileg nem tesznek rá sajtot.

Vasárnap, október 25-én este viszont erre a szerbsalátára jó sok sajtot raktak, a legpenészesebb, a legehetetlenebb, a legbüdösebb fajtából. Most ehhez kérik a szerb nép jó étvágyát. Tegnap választottak Szerbiában, az eredmény ismert. A több cikluson át kormányzó Szerb Haladó Párttal szemben egy olyan politikai csoportosulás győzött, amelynek nemhogy miniszterelnök-jelöltje, vezető arca sincs, de még az élvonalában lévőket is csak az tudja beazonosítani, aki legalább húsz éve követi a szerb belpolitikát, és fölismeri a hajdani pártformációkból ide-oda átugráló, folyton megújulást, demokráciát ígérgető és rendre kudarcot valló, gyanús hátterű, önjelölt prófétákat. Aztán van közöttük egy karámnyi civilnek álcázott, régtől külföldről finanszírozott ilyen-olyan aktivista. Egy a közös bennük: három ujjukat az égre bökve szerbek, viszont utána minden egyéb tekintetében homlokegyenest más eszmerendszereket képviselnek.

Egy részük Putyin arannyal rámázott képét csókolgatja, a másik felük térdre borulva nyalja az Európai Unió kilincsét, amott zöld-rózsaszín tüskefrizurás szüfrazsettek szivárványoznak, a nagyvárosi éjszakák bódult „művész” pillangói fejtik ki világmegváltó terveiket, míg a woke éttermiségiek mellett halálfejes kucsmában a hajdani csetnikvezér rajongói ordítanak. Ez az igazi szerbsaláta, a politikailag sokismeretlenes egyenlet. Mondom, cifra ez a győztes kompánia. A szerb társadalom szinte minden rétege felkéredzkedett az Egyetemisták Listájára, ahol egyedül csak egyetemistát nem lehet találni.

Nem kell hozzá különösebb tájékozottság, a vak is látja, hogy az Egyetemisták Listájának képviselői pont annyira egyetemisták, mint amennyire a francia nagyvárosok utcáit szétverő egyetemisták azok. Magyar szemmel megbízni bennük egyelőre ostobaság lenne. Sokszor kijelentettem már, hogy bár nekem Alekszandar Vucsics nem a szívem csücske, de egy megalkuvás nélküli szerb nacionalistával mindig jobban kijöttem, mint egy bújtatott szerb nacionalistával, aki megalkuvásból világpolgárnak, liberálisnak hazudja magát. Mindazonáltal aki követte a szerbiai közéletet, annak volt sejtése arról, mi következik hamarosan. Nem hetek, hónapok, hanem évek óta látszik, mekkora erők mozdultak meg, hogy meghekkeljék, befolyásolják úgy a magyar, mint a szerb választásokat.

A sorba tartozik a román, a lengyel minta is, és ne legyenek illúzióink, a csehek sem ússzák meg.

Este láttam Vucsics arcán, ahogy Orbánén is áprilisban: tudják ezt és átérzik a felelősségüket, higgadtak maradtak a vert helyzetben, pedig nyilvánvaló, hogy nem ők vesztettek, hanem bizonyos erők egyszerűen nem engedték őket nyerni. Mindenhová oroszellenes kormányt akarnak, ami a háború folytatását jelenti. Kinek az érdeke mindez? Költői kérdés.

Ami a belgrádi „őszi tavaszt”, a győzteseket illeti, erős kétségeim vannak. Szerintem még abban sem tudnak majd megegyezni, melyik ajtón menjenek be közösen a kormányalakítás tárgyalásaira. Ezt tapasztaljuk Magyarországon is. A belgrádi sem lesz különb annál a korlátolt értelmű társaságtól, amit a tiszai szél összefújt. Egyik is, másik is egy „kőprofi” csapat. Az ultrasoviniszta csetniktől a Titót máig éljenezve koszorúzó jugofilen át a faölelgető liberális éttermiségig minden van ebben a katyvaszban. Így a jövő Magyarországon meg Szerbiában is eleve idegborzoló, bizonytalansággal terhelt időket sejtet.

Rossz hír továbbá, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) eddigi hatfős parlamenti csapata megfeleződött: a belgrádi szkupstinában immáron csak három VMSZ-es politikus próbálja majd a délvidéki magyarság érdekeit képviselni. Ráadásul hamarosan újabb erőpróba vár Pásztor Bálintékra: a délvidéki magyar autonómia képviseleti szervébe is képviselőket választanak. A jelek szerint a Magyar Nemzeti Tanácsot is célba vették a VMSZ-ellenes helyi magyar formációk, akiket a bácskai-bánáti köznyelv csak az „itteni tiszásoknak” nevez. Szerencsére nem örvendenek nagy népszerűségnek. A délvidéki magyarság józanon mérlegeli a jövőjét, mifelénk egyenesen szégyen, megvetés és röhej tárgya, aki megvallja a Tisza Párt iránti szimpátiáját. Jó eséllyel tehát a VMSZ ismét többséget szerez a vajdasági magyarság parlamentjében, de úgy fest, a korábbi abszolút sikerét nem tudja megismételni. A szerbsaláta viszont a Duna–Száva torkolatánál tálalva.

Hogy a jelenleg diadalmaskodó, mindenhonnét hatalomra segített kompániából miként lesz Belgrádban egyszerre európai, egyszerre Amerika- és oroszbarát, egyszerre konzervatív és közben szabadelvű-liberális, egyszerre ortodox keresztény hitvalló és ugyanakkor ateista szerb kormány? Ezt még a Balkán Nostradamus-ángyikája, Baba Vanga jósnő sem tudná kiolvasni az odaégetett csevapcsicsás táljából. Ha netán mégis lenne megfejtés, arra kérném, küldjék el Budapestre, Magyar Péter miniszterelnöknek címezve, az Ötkert nevű bulibárba…

*Az eredeti írás a Szamizdat nevű weboldalon jelent meg, 2026. október 26-án. 

LINCSHANGULAT

Illusztrációm

Tudom, meghökkentő lesz, amit állítok, és pont én, a megrögzött antikommunista írom mindezt, de készséggel vállalom, hogy bizonyos szempontból Jugoszláviában a Titoi egypárti struktúrában, de még a magyarországi Kádári szocializmusban is kiterjedtebb alapokon nyugodott a szólásszabadság, mint ami a mostani, demokratikusnak mondott rendszerben, az úgynevezett szabad társadalomban megilleti az embereket. 

A hajdani kommunista narratívától eltérő politikai véleményeket nyilvánvalóan akkor sem lehetett hangoztatni, de legalább nem volt kötelező hülyének lenni. 

Már ez is valami.

Ugyanis ma, a nyugatos és európai társadalmakban sajnos nemhogy erősen ajánlott szemellenzősen idiótának lenni, mi több, egyenesen az a mérce, az az elvárás, ki mennyire tud belesimulni a mainstream ideológia langymelegébe. 

A siker fokmérője lett a megalkuvás.

Akinek szeme van, látja mi megy: a tisztességtelenség meg a kártékonyság tort ül a haladónak aposztrofált sajtóval, a vágyvezérelt politikummal, és az általuk kitartott közéleti megmondókkal karöltve. 

Mindeközben sehol sincs a józan mérlegelés, a belátás képessége. Épp így nem találni más, hasznos fogalmakat sem: nincs őszinte bocsánatkérés, így nincs se irgalom, se valódi vezeklés. Nincs igen vagy nem, csak maszatoló, egyrészt-másrészt zavarodott elmélkedés. 

Igen, ez zajlik ma Magyarországon, meg a közép-európai régió országaiban.

Ide jutottunk.

A magyar társadalom az idei év áprilisában megkapta, amit megérdemelt. 

A lumpenproli tömeg éljenzi a lincselést. 

Csaknem ott tartunk, hogy a tengernyi hazugsággal regnáló miniszterelnök az imperialista Moszkva legyőzése után már azt lesz kénytelen ígérni az ELTE karának, hogy a Lenin szobrot is visszaállítják a Dózsa György útra. A magyar posztkommunista elit nem bírta elviselni, hogy a Fidesz-kormányok alatt szuverenista, nemzeti irányítás mellett képtelenség az internacionalizmust megvalósítani, hogy Magyarországon nem lett újkommunizmus. Emiatt a durcás értelmiségiek elvonultak Berlinbe, a nyugati országokba, ahol mindez az elmebaj már meghonosodott.

Onnét visszapöntyögve kárhoztatták a mucsai észjárást, és ott tettek keresztbe a magyar érdekeknek, ahol csak tudtak. 

Ők most örülnek, de valahogy nem tapasztalom a fene nagy hazaköltözési hajlandóságukat, és ez megnyugtató, jó hír.

További jó hírem, hogy a homogenizált média viszonyok, a szégyenletes, de divattá vált opportunizmus, az alpáritól is méltatlanabb szintre süllyedt közbeszéd mellett van, és mindig meg is fog maradni egy erős, többmilliós bázis, amely sziklaszilárdan őrzi az értékrendjét.

Nem általánosítva, és nem szembe fordítva falun élőt és városlakót, diszkréten, erős általánosítással csak annyit jegyeznék meg, hogy bár minden réteg, életforma kitermeli magából az aljadékot, a mocskot, a semmirekellőt, de számarányosan a vidék kisebb településein mintha kevesebb lenne a destruktív szemléletű, mentálisan kismillió módon terhelt választópolgár. Hogy ennek mi az oka, az most egy messzire vezető okfejtést kívánna. Röviden, annyi: hála Istennek, a valósághoz ragaszkodó ítélő képesség sokkal nehezebben hagyja cserben a kisközösségekben élőket, mint a nagyobb, tömegesebb, arctalanabb létformákban fuldoklókat.

Viszont a mindent leuraló ideológiai, hatalmi gépezetnek a józan ésszel élő egyének még ebben a megfogyatkozott, kisebbségi formában is potenciális veszélyt jelentenek. Ahol lehet, gáncsolják is őket.

 

Az adott szabadelvű körökbe nem illőt, az egyéni nézeteket megvallót, az igazi autonóm gondolkodó embert pillanatok alatt kizárják a diskurzusból. 

Így váltak belterjessé a művészeti ágak, a társadalomtudományok, a ferde tanokat oktató egyetemi karok, az általuk utánpótlásként kiontott úgynevezett „értelmiség” ordító részével együtt. Az az igazán bizarr, hogy a rengeteg muciológus, büfé szakos, bukfencből diplomázott, vagy ripacsképzőn átesett fölösleges és ártalmas elem mellett a politikai aktivizmus vírusa megfertőzte az amúgy egzakt, száraz tényekkel operáló természettudományos világot is.

Így lett a kétszer kettőből mostanra időnként öt. Így szökkentek szárba a fizikai törvényszerűségre fittyet hányó elméletek. Így lett a biológiai két nemből, a férfiból és nőből kisezer aberrált változat.

 

A politikai korrektség agyréme, a vadliberális véleményterror, vagy tőlünk nyugatabbra az eltörléskultúra olyan és akkora nyomás alatt tartja a nyilvánosságot, hogy ott már rendszer szintű elfojtásról, nyíltan kimondva zsarnokságról beszélhetünk. Ez utóbbi istencsapást finomabb szóhasználattal „cancel culture-ként” emlegetik, és mivel az emberiség zöme önként, dalolva feladta korábbi, természetes, valóságos létét és helyette fölköltözött mindenféle virtuális platformokra, ezek a giga hálózati rendszerek tesznek is róla, hogy az általuk kedvelt szirénhangok bömböltetése mellett a nekik nem tetsző véleményeket elhallgattassák.

Nem fog sikerülni.

Nem hallgatunk és nem hódolunk be nekik. Egy fél országnyi magyar az eszénél maradt, tanult a múlt hibáiból. 

A másik fele eztán fog.

BÉRBŐL ÉS FIZETÉSBŐL ÉLŐ NIKITÁK

FILMES NAPLÓ - 35.

Úgyis megtalállak (I Will Find You, 2026) - sorozat -

Mióta a rajzolás-írás-festés alkotó, de beszippantó Bermuda-háromszögéből időnként iparkodok a Nyugalom tengerére evickélni, egyre sűrűbben mozizok otthon. Rászoktam a jó sorozatokra. Fekszem, villog a képernyő. Magyar és horvát kalóz weboldalakon sorba válogatom a legújabb produkciókat, az ilyen-olyan trükkökkel összelopott filmeket.

Különösen a krimi noir műfaját kedvelem. Csiklandoz a rejtély, a sejtelmességgel elegy izgalmak szórakoztatnak, de tanulok is belőlük. Hogy kell tömören, közérthetően, ugyanakkor kellő érzéssel úgy alakítani egy történetet, hogy tucatnyi epizódon keresztül fenntartsa az érdeklődést még egy magamfajta cinikus, sokszor kétkedő nézőnél is. A skandináv filmesek ennek a mesterei. A ritmusérzéküket, a zseniális operatőreiket és az egzotikusan rideg természeti adottságaikat elegyítik: rossz nem sülhet ki belőle. Hiába ők a legjobbak, néha azért mások is fölnőnek hozzájuk. Kell egy jó forgatókönyv, egy jó rendező jó színészekkel, és hadd forogjon a kamera! 

Az Úgyis megtalállak egy elég jó amerikai széria lett. 

Ez is egy Harlan Coben adaptáció, ami thrillerben ugyanazt sejteti, mint Stephen Kingnek a horror munkássága: a legrosszabb is minimum középszerűvé sikeredik a többi ilyen jellegű opus mellett. Ezért a szerzői név kötelez alapon fogtam bele a sorozatba. Lám, nagyon jól tettem! Megéri. Nem mintha valami meglepően új, formabontó, zseniális meseszövés tanúja lennék: erről szó sincs. Többnyire a régi fordulatokkal operál a széria, nem tolják túl sem az idegborzolást, sem az adrenalint, sem a nyálas érzelmeket, noha ez utóbbit időnként a hülye amerikás filmzene szeretné feltupírozni, de szerencsére csak halkan, alájátszásként, és így elmegy. 

Meggyőződéssel vallom, egy angol vagy francia, esetleg spanyol, tehát mindenképpen európai filmes stáb ettől sokkal többet kihozott volna a leírt anyagból, ám nem akarok telhetetlen lenni. Ismerve az amerikai tempót, már ez is dicséretes teljesítmény, hogy ennyit, és ilyet dobtak össze Harlan Coben fantázia világából. Sam Worthington és a többiek ezért nem kapnak Oscart, a bűnügyi rejtélyek szövevénye folytán mégis érdekes és fordulatos minden epizód. A 3. résznél tartok. Öreg filmbuzi révén már sejteni vélem, ki a fő gonosz, de nem akarom lebuktatni. (Az amerikaiak mániája, hogy a mumust is rendre egy ismertebb színésszel játszatják el, tehát ha mellékszereplőként valamelyik folytatásban színtelen-szagtalan karakterként föl is bukkan egy nagynevű aktor, holtbiztosak lehetünk benne, a végén ő fogja elvinni a balhét.) A történet faék: egy rendes pasasra rásütik a gyereke meggyilkolását. Életfogytiglanra ítélik, majd évek múlva, a börtönben rohadva lát egy pár nappal korábbi fotót, amelyen felismeri a halottnak hitt kisfiát. Az új fejleményekkel az új reményei is fellángolnak. Kiszabadul, lihegnek a nyomába kövér néger ügynökök sovány néger ügynök lányaikkal, de hasztalan, az Avataros fickó kisiklik karmaikból. Mindenáron be akarja bizonyítani az ártatlanságát, hogy a gyermeke életben van. Jó szórakozást hozzá! 10/8

Közönséges kémek (Legends, 2026) - sorozat - 

Ezt nevezem sorozatnak! Csakis szuperlatívuszokban beszélhetek róla!

Hab a tortán, igaz történet alapján fésülték össze a sztorit.

Ami fenemód megragadott, hogy hiteles a ’90-esévek elején játszó miliő, hogy az utolsó parókáig érezni a negyven évvel ezelőtti hangulatot, lett légyen szó akkori autómárkáról, dohányzási szokásról, vagy televíziós estékről. Párás szemmel nosztalgiázunk: a féltéglányi mobilok korában luxus volt a maroktelefon, gyereknek nem is járt, mégis felnőtt internet nélkül egy értelmes generáció. Mindennek a tetejébe, puszta gyönyörként a sorozat zenéjét is zömmel a hajdani pop slágerek adják! Jólesett hallani a régi diszkós meg rock legendákat.

A széria a brit filmvilág nagyjait sorakoztatja fel. Alighanem ők is érezték, nem mindennapi kalandra kérték föl őket, szépen alakítanak. Semmi woke őrület, semmi aberrált propaganda, semmi politikai agyrém, csak a nettó, pörgő avantúra, személyes sorsokkal, családi problémákkal, nagyon emberien láttatva. Ez a sorozat az idei esztendő meglepetése nálam. Köszönet érte! Rettentően élveztem minden percét! Az epizódok kidolgozottságát az is aláhúzza, hogy nem holmi mesterkémek játszmája zajlik, hanem nagyon is kezdő, csetlő-botló embereké. A szuper képeségű ágensek ebben az esetben íróasztal mellől verbuvált vámosok. A kábítószer maffiával hétköznapi hősök, önmaguknak kihívást kereső, aktatologató bürokraták veszik föl a harcot. Slicces-gombos, vasalt nadrágos, bevásárlószatyros James Bondok meg bérből és fizetésből élő Nikiták. Olyanok, mint amilyenek mi is vagyunk.

10/10! Nem bánnám, ha lenne egyszer egy 2. évad is! 

Backrooms (2026) - film - 

Érteni vélem én, hogy azért ilyen beteg ez a film, mert mára az emberi elme is ennyire beteggé lett, de ha ezt akarta ábrázolni a fiatal rendező, más, jobb eszközökkel is megtehette volna, mert így elég egysíkúra, didaktikusra és sablonosra sikerült a végeredmény. A ’90-es évek elején egy anyagi és lelki csődben szenvedő bútorkereskedő az áruházának alagsorában rejtélyes labirintusra bukkan. 

A színészek jók, sőt Chiwetel Ejiofor – bár sosem volt kedvencem – de kifejezetten nagyon hitelesen játszik, ám az ő szerepe se tudja feledtetni a filmrendező önmegvalósító bazsalygását. Művészfilmnek nagyon ipari, horrornak gyönge, drámának beteges, mi marad a végén? - egy szokványos pszicho-thriller szerűség, ahol az emberi elmét, a tudatalattit egy épület, egy sötét útvesztő testesíti meg, oszt’ csókolom. Ezt a metaforát már párszor használták, kivetítették.

Egyszeri megtekintés után feledhető, de aki akarja, egy alkalommal talán érdemes végignéznie. 10/5

MINDENNAPI MATUSKA PÉTERÜNK

Akt, skicc, fotóról

Nemzeti rovancs

Elmúlt négy és fél hónap május 21-e óta, valami 130 napja van hivatalban az új kabinet, látható milyen eredményekkel: pontosan semmilyenekkel. Azaz de: a vármegyék nevét visszanyesik, leállították a beruházásokat, fölemelték az energiaárakat, miközben zuhanórepülésbe taszították a hazai gazdaságot, összevesztek az oroszokkal, megsértették már a dolgozó magyar társadalom szinte minden rétegét, egy politikailag jelentéktelen, de legalább jellemes köztársasági elnököt erőszakkal leváltottak és a helyébe egy politikailag súlytalan, de legalább jellemtelen elnököt raktak, akinek minden törvényt aláíró ellenjegyzése úgy illegitim, ahogy ő maga is az.

Ehhez képest a Fidesznek volt négy hónapja a sebek nyalogatására. Most kezdődik az érdemi munka, amelyben rettenetesen fontos lesz Orbán Viktor szerepe. Lehet itt elbábozni, hogy nélküle is sikeressé válhat a Fidesz, de mindenki tudja, hogy ez nem igaz. A Fidesz és a nemzeti oldal csakis Orbán Viktor vezérletével szerezheti vissza az ország irányítását. Szükség lesz rá, mert a jelenlegi garnitúra csak rombolni tud, dilettáns kompánia, szégyelljük, meg röhögünk rajtuk, csak sajnos rendkívül kártékonyak ahhoz, hogy nyugodt derűvel nézzük a cirkuszt, amit művelnek.

Bután magyar gázt! 

Szemölcs sógor újra nősült. Az új felesége azt mondta, a vezetékes gáztűzhelyen nem tud főzni, mert szerinte kalóriában meg se közelíti a palackos gázét. Mindezt azzal indokolta, hogy lám, a lángja sem olyan színű, mint amihez hozzászokott. Hogy a családi béke megmaradjon, Szemölcs sógor kihívta a szakikat, nagy sóhajjal lekapcsoltatta az otthonát a vezetékes gázról, pedig évtizedek óta elégedett volt a szolgáltatásukkal, korrekt módon számláztak, és a rendszeres karbantartást is elvégezték.

Attól kezdve az új asszony igényei szerint palackos gázt használtak. A nő szeszélye és a piaci árak váltakozása közben hol arra kellett ügyelni, hogy időben megérkezzen a butánpalack, hol késett a szállítmány, hol más címre vitték a megrendelést, és olyankor elmaradt a meleg vacsora. Mindezt erősen megnehezítette, hogy mivel a Szemölcs sógor telke a hozzáférést nem tette lehetővé, folyton a szomszédoknak könyörögtek, velük kellett alkudozni, engedjék át az udvarukon a gázpalackot fuvarozó járművet. Ha a szomszédok épp nem voltak otthon, vagy kényelmükben nem mozdultak, hoppon maradt a Szemölcs család. Gáz volt, mert nem volt gáz. Egy idő után a szomszédok elkezdtek célozgatni bizonyos pénzügyi ellenszolgáltatásra, ami nagyon rosszul esett a Szemölcs sógornak. Kiszámolta egy cetlin, ijesztő ráfizetés az új módi, pláne, hogy észrevette, az új neje a szomszédokat titokban az ő pálinkájával itatja. A tudta nélkül be is járhattak a házba, valamelyikük ingjét a dívány mögött találta meg. „Drágább lett a gáz, fogyóban a pálinka, és az a zasszony se akar má’ sz.pni" – összegezte búsan Szemölcs sógor, és visszatette a kredenc fiókba a tiszás kitűzőjét.

Mindennapi Matuska Péterünk

Nem vagyok elmeháborodott, mazochista se, két héttel ezelőtt mégis voltam olyan kíváncsi, hogy megnéztem a vécékefe fejű kormányfő évadnyitó expozéját. Azon túl, hogy ez az ember klinikai értelemben nem normális, más már nem is kellene, hogy számítson. Három és félmillió elborult tudatú, vérgőzre vágyó magyarországi választópolgár túsza lett az ország, az élén egy olyan pszichésen sérült, mentálisan szétcsúszott alakkal, akire egy kiskorú gyereklánynak egy délutáni felügyeletét se bíznám, nemhogy Magyarország irányítását.

És ez az ember tatárjárást emleget.

Amondó vagyok, még a tatárjárást is vissza fogjuk sírni a jelenlegi poloskajáráshoz képest. Batu kán hordája után legalább esély nyílt az ország rendbetételére, de a most zajló végzetes döntések hosszú távra reménytelen pályára lökik Magyarországot. Mi magyarok még az utolsó pillanatban, április közepén felugrottunk arra a szerelvényre, amire Európa volt írva. Örültek a választók, lám, utolértük, sikerült! Csak azt nem vették észre, hogy a kék csillagos mozdony a biatorbágyi viadukt felé robog. És ott nem Matuska Szilveszternek hívják már a szabotőrt, hanem csoportos merénylet készül, amiben a mozdonyvezetőtől kezdve a váltót irányítón át a Brüsszeli Vasúttársaság vezetéséig mindenki tettestárs!

A magyar miniszterelnök is. Próbáltam értő füllel, szemantikailag, retorikailag figyelni, értelmezni, elemezni a bő háromnegyed órás tremolóját. Ami nyilvánvalóvá vált, hogy a kényszeres szereplés ennél a narcisztikus figuránál kóros méretű. Mindez ötvözve a gátlástalan hazudozással, verbális agresszióval.

Fényévekre vagyunk a demokratikus jogállami normáktól. Ami itt megy Budapesten kormányzati munka címszó alatt, az Kandahár barlangjaiban, a pastu törzsek Dzsirgájának a szintjén sincs. Kicsit keserű szájízzel írom le, én még áprilisban is bíztam a magyar nép józan ítélő képességében. Csalódtam, mégsem tölt el kárörömmel, amit most látok. Lejtmenetben van ez a nemzet, minden értékünk veszélyben. Ránk gyújtották a tetőt, lángokban már a pajta, de a bent lévők zöme még mindig nem veszi észre, mekkora a baj! Ennek katasztrófa lesz a vége. Az sem vigasz, hogy akadnak rajtam kívül sokan, akik mindezt látják, szólnak, tennének valamit. Majd ha mélyen a zsebekben fog turkálni a hatalom, ahogy már elkezdte, és szemérmetlenül kéri majd az új vámokat, megvilágosodnak az agyak. Addig nem. Nekünk mindig Mohács kellett.