APENIA SICCA DOLOROSA

Festményem, illusztráció

Muzikális műagy

Félszáznál is több magyar szerző és előadó emelte fel szavát „a generatív mesterséges intelligencia kulturális hatásai” miatt. A közös kiáltvány aláírói az emberi alkotások és az alkotók védelmét igénylik a törvényhozástól. Magyarán, a dalszerzők, szövegírók attól tartanak, hogy a művi intelligencia kiszorítja őket a pályáról, hisz már ma is számos olyan előadót ismerni, akik a számítógépükön kotyvasztott zenével házalnak, sportcsarnokokat töltenek meg, és a koncertjeiken csilliárdokat keresnek. 

Ezzel együtt értem én persze, mi a bajuk a dalnokoknak.

Valahol együtt is érzek velük, de közben hadd legyen szabad megjegyeznem – konkrét nevek nélkül, mert senkit se szeretnék kiemelni – hogy az ominózus listán lévők java része tevékenyen hozzájárult az általuk most féltetté vált magyar és az egyetemes kultúra lepusztulásához, a mostani lerohasztásához.

Amúgy érintett vagyok a témában, másmilyen alkotóként, képzőművészként nekem is bezavar a mesterséges intelligencia, az hogy hovatovább a papír alapú, kézzel készített rajzokon már meghőköl a többség, egy része el sem hiszi, hogy tus a vonalazás és akvarell a festés... Ide jutottunk alig pár év alatt. 

Ez már akkor elkezdődött, mikor fényképszerkesztő programok lepték el a piacot. Húsz éve. Mára kinek kell egy jó grafika, mikor photoshoppal élethű képeket lehet szerkeszteni? Az igényesebbeket a hagyományos technika még megfogja. Ám a tömegember nem látja a lélektelen gépi, és a lélekkel teli, manuális, hagyományos alkotás közötti különbséget, csak ájuldozik, hogy amaz milyen "szép".

Ha neked is tényleg ennyire "szép", akkor gondolj bele, mi áll közelebb a szívedhez? Egy százféle gyerekdalt leharangozó, bölcső fölé rakott plüss kütyü, vagy az a dúdolt dalocska, amit utoljára édesanyádtól hallottál?

Egy Zay a zűrben

Én folyton elcsodálkozom azon, hogy ennyi pofára esés, ennyi megaláztatás, és ennyi leleplezett ostobasága után Márki-Zay Péter még mindig tényezőnek hiszi magát az országos politikában.

Nincs valaki, aki szólna neki, hogy bár régebben se volt diadalút, de mára végképp rettentő kínossá vált a közéleti szereplése?

Ha a Tisza-szekta mellett nyalatkozik meg – azért.

Ha meg a Tisza-szekta ellen nyilatkozik – azért.

Utóbbi esetben annyival jobb a helyzet, hogy mi, a normális emberek ilyenkor csak egy kávét kérünk, kényelmes székkel.

Régi és új árulók

Nálam már egy ideje a B-oldal forog, felnőttek a gyerekeim. 

Megtanultam ennyi idő alatt, mi a fontos, mi nem az. 

A politika például – bár a mindennapok tényezője maradt – mégis csak sokadlagos, elhanyagolható kérdés. Éppen ezért nem ért váratlanul a Tisza-kormány egészségügyi miniszterének minapi botrányos kijelentése, mikor megoldás híján csak annyit tudott kinyögni, hogy hasonló budapesti kórházi krízisek korábban is voltak. Mit mondjak, ügyes riposzt! A táncikáló ortopéd meg azóta is úgy gondolja, ezzel a frappáns válaszával meg is oldódott a fővárosban összeomló rendszer, a kórházak ellátási válsága meg a kapacitáshiány problémája. Csoda-e, ha sokakban undort vált ki a politika, mint szakma. 

Mikor a Hegedűs félék művelik, akkor végképp. 

(Istenem, milyen jó, hogy a jó Gárdonyi örök emléket állított az árulónak! Semmi, még a név se változik Hegedűs hadnagy óta!)

Kicsit keserű szájízzel írom le, én még áprilisban is bíztam a magyar nép józan ítélő képességében. Csalódtam, és amit most látok, mégsem tölt el kárörömmel. Lejtőn csúszik az ország, minden értékünk veszélyben, ránk gyújtották a tetőt, lángokban már a pajta, de a bent lévők zöme még mindig nem veszi észre, mekkora a baj, katasztrófa lesz a vége. 

Az sem vigasz, hogy akadnak rajtam kívül sokan, akik mindezt látják, szólnak, tennének valamit, de majdnem hiába. 

Arra viszont elégtétellel gondolok, bevallom, jóleső érzés, hogy az összes gyerekem tisztességes, jó szellemben nevelkedett, hogy szülőként eddig sem, és később sem kell úgy szégyenkeznem majd miattuk, ahogy szegény püspök apja ezt a gazember fiát szégyellené, ha még élne.

Apenia sicca dolorosa

Nem megbántva a nőket, hisz a párom, az összes lányom, az anyám és egy csomó munkatársam nő, tehát anélkül, hogy en grande, vagy ha tetszik in large ítéletet mondanék, azt az élet igazolta, hogy empatikus képességeiknél fogva (szándékosan használom a „fogva” kifejezést) a női nem zöme hajlamos beszopni a legmeredekebb hazugságokat is, ha úgy kívánja meg a helyzetük. 

Nincs ezen mit szépíteni.

A Tisza gerincét is ilyen – finoman mondva – „elhanyagolt”, szikkadt hölgyek kompániája képviseli, akik az apácaliliomfi nadrágsliccét áhítják.

És mivel ez a gátlástalan elmeháborodott tudja ezt, még rá is játszik. 

Nem hiába mondta anno, "minden nőt megkaphatna". Majdnem igaza is volt. Az övéi közül csukott szemmel is tudna választani. Csöndben megjegyzem, valószínűleg ez motiválja leginkább, mert amúgy kormányozni nem tud, emberi kapcsolatai nincsenek, ő uralkodni akar mindenek és mindenki fölött. Így most éli pünkösdi királyságát, amelyben minimum egymillió HP miatt az egész országot kedvére izélgetheti.

GETTÓJÁRAT

Nyári bejegyzésem

2026. július 10. Most épp a török Riviéra egyik magyarosan föllobogózott luxus hoteljében szenved, ahova helikopter vitte, és magányos csúcsra jutottként photoshoppolt vállakkal posztolgat a medencéből. Irányítja Magyarországot, mert ő azért él így, hogy nekünk jobb legyen.

Árad a képernyő

Egy tőlem nagyságrendekkel okosabb ember azt mondta, hogy a rendszerváltás óta soha nem volt média egyensúly a bal- meg a jobboldal között. 

2010-ig a balliberális média 95%-ban uralta le a terepet. Ez a helyzet 2026-ra annyit változott, hogy a “Fidesz diktatúrában" 60-70% maradt balos kötődésű, a maradék 30%-ot, jó esetben 40%-ot meg a Fidesz tolta össze, de már ez is förtelmes bűn volt, sivalkodás övezte, mert ezeknek a felkent demokratáknak csak a teljes média bitorlása jelenti a demokráciát, a többi maga a fasizmus propagandája. Ezért az elmúlt ciklusokban ha a Fidesz kicsit eltökéltebben, dupla ilyen szorgalommal, kétszer ekkora média konglomerátumot hoz össze, akkor is csak egálba került volna a bal- és jobboldal pozíciója. 

Mert ezekkel nem lehet másként. Úriemberkedni kár velük. 

Nem tanultuk meg. Most tesznek róla, remélem megtanuljuk.

Gettójárat

A "nyóckeres villamoson" ismét ment a lakodalom. Egy tagbaszakadt testvér a kancájával bömböltette a szerelmes lakodalmas muzsikát. Valameddig tűrte az utazó közönség, de végül egy csinos, vékony, fehér ruhás nőcske - aki egyébként papírzsebkendővel fogta a kapaszkodó rudat -, kiosztotta a hangos zenét hallgató kompániát. Tette ezt választékosan, nyugodt hangon, ám erélyesen és rendkívül udvariasan. Azok hirtelen köpni-nyelni nem tudván engedelmeskedtek. Jó nagyot néztek, le is kapcsolták a diszkójukat, de mikor első meglepetésükből felocsúdtak, borízű hangon, minősíthetetlen stílusban el is kezdték szapulni a kis hölgyet, aki csak állt magában, nézett kifelé az ablakon és sztoikusan mosolygott. Úgy volt, közbeszólok, a nőcskét megtámogatom. Végül nem volt rám szükség, leszállt a pereputty az Orczyn, velem együtt. Mindenesetre megsüvegeltem magamban a nőt. Bátrabb volt húsz férfinál.

Ugocsa 2.0

Az ősz híre volt, hogy az új kabinet bizonyos hasznos ügyekben tétlen, bizonyos kártékony ügyekben viszont túlbuzgó külügyesei kiutasítottak egy tucatnyi orosz diplomatát Magyarországról. Moszkva válasza sem váratott sokáig, onnét is haza zavartak ugyanennyi akkreditált magyar külügyért. 

Ez a malőr kései párhuzam az „Ugocsa non coronat” szólásra. Mint ismeretes, a XVI. században az akkori Magyar Királyság legkisebb vármegyéje, ezzel a rövid, dacosan pökhendi üzenettel reagált I. Ferdinánd megkoronázására. Akkoriban is közröhej volt a kicsiny Ugocsa szuflája, meg azóta is vicces szállóigeként olyanokra mondják, akik méretüknél és fontosságuknál sokkal többre tartva magukat packázni kezdenek a tőlük nagyságrendekkel hatalmasabbakkal. 

Mint most a tiszás Külügyminisztérium tette a Kremllel. Ebben is éltanulók akarunk lenni, felzárkózva nyalunk a nyugati mainstreamnek némi apróért. Ennek a rozzant gebének eddig az volt a dolga, hogy a külügyminisztériumi irodájában kiharapja a pókot a sarokból, de most emelhették az abrak adagját, mert nekirontott az orosz medvének, Moszkvával akar tusakodni. Majd, ha a tiszások is ugyanúgy dideregnek, mint mindenki, táncsak fölfogják, hogy az általuk ránk szabadított nemzetrontó bagázs velük együtt löki a szakadékba Magyarországot. 

PESTI GYALOGGALOPP

Az illusztráció egy rajzom

Kitilthatják a pesti belváros sétálóutcáiból a segwayeket, elektromos önjárókat, riksákat és sörbuszokat.

(Aki nem tudná, a segway egy kétkerekű elektromos taliga. Áll a platóján az ember és negyvennel gurul a járdán, hangtalanul. A masina mintegy félszáz kiló, plusz a sofőr. Az még ha csak puha szénabálába rongyol bele, akkor is közel egy tonnás lesz a becsapódási ereje. Szóval, mintha két zongorát dobtak volna valakire.)

A sörbusz egy nyolc-tíztagú pedálozós társaság járműve, a tatján egy hordó csapolható sörrel. Az utasok tekernek, közben korsószám isszák a sört. Újévkor félmeztelen britek gajdoltak a Körúton, máskor csatak részeg hollandok és az eszüket megjátszó svábok, vagy magukat sváboknak képzelő osztrákok üvöltöznek róla. Akárhányszor találkoztam sörbusszal, sosem láttam józant rajta.

És a biciklisekhez is lenne pár szavam, épp kapóra jött a közúti szigorítás híre.

Rövid történet. Olyan rövid, hogy leírni több időt vesz igénybe, mint maga a tényleges esemény tartott.

Szombat délután. Két szatyorral megpakoltan, fölmálházva megyek a belváros gyalogjárdáján. Sok a sétáló, vagy a dolgára igyekvő, hullámzik a tömeg a járda aszfaltján. Gondolataimba temetkezek, kutya meleg van. Hirtelen - közvetlen mögöttem - biciklicsöngő riaszt, de úgy, hogy majd kiesik a szatyor a kezemből.

Hé! - vakkan rám a fiatalember, aki mellettem balról elcsellenve még a könyökömet is súrolja.

(Nicsak! Ez egy úriember - állapítom meg magamban, elvégre nekem is jöhetett volna, ha mérgében tényleg meg akart volna fegyelmezni. Útban voltam neki a gyalogosoknak fenntartott járdán, ráadásul hátrányban is voltam vele szemben, mert én gyalogosan baktatok, ő meg sebességes bringán szélvészként uralja a korzót. Neki van tehát igaza, lévén pár hónapja Magyarországon már demokrácia van.)

Túl a szívszélhűdéses ijedtségen még látom, amint cikázik tova az emberek között, szlalomozik ügyesen, akárha sípálya kapuit, zászlós kitűzőit kerülgetné.

Igaz, akad néha egy-egy magamfajta kuglibaba, amit elcsap az útból, de hát Istenem: neki van cicanadrágja, fluoreszkáló szerkója meg bukósisakja. Ő a fitt, a sportember, a krém kiváltságosa.

Én meg - ehol-e! - akadályozom az ő egyre kiteljesedettebb életét.

Nem is értem, minek megy utcára az, aki csak a két lábán lépegetve akar annak megmaradni, ami.

Biztos egyedi az esetem, de azért ide írtam, hátha előfordult már mással is.

Kötve hinném, hisz a biciklisek jogkövető, legendásan illedelmes magatartása országszerte köztudott.

NYÍLT LEVÉL A BÖRTÖN MELLŐL

Nem túl kedves üzenetet kaptam tegnap pirkadat tájékán egy arctalan álprofiltól. 

Akinek kedve szottyan, róla van szó. Meg is lehetne nézni, de ez a jellembajnok azóta törölte a kamu profilját is. 

https://www.facebook.com/marton.akos.58

Az alábbiakat írta ez a Kovács Csaba – Marton Ákos szerű éjjeliőr, bakter vagy egy álmatlanságban szenvedő polgártárs:

„Idióta, pénzéhes. remélem Magyar Péter dutyiba tesz a parlagi sértegetésedért.”

Sosem válaszolok a színvonaltalan köpködőknek, maximum letiltom, ha már unalmas. Ezúttal viszont kivételt teszek, két okból kifolyólag.

Először is elbámultam a „pénzéhes” minősítésen.

Ez új.

Ezt még nem hallottam, pedig 56 évem alatt sok mindent mondtak rám, de hogy „pénzéhes” – valamiért kimaradt. (Ámbár, ha a kezdetek kezdetén még időben kapcsolok, és tényleg pénzéhessé válok, meglehet, nem itt tartanék.)

Ugyanakkor a Kovács Csaba (ál)néven aktív Facebook-felhasználó a bátor odamondogatása után menten blokkolta is az üzeneteimet, így privát reakcióban nem köszönhettem meg neki a kitüntető fenyegetődzését.

Viszont abban bízok, hogy most majd a nyilvánosság mellett értő szemmel olvassa a válaszomat:

CSÖPPET SEM TISZTELT KOVÁCS VAGY MARTON, VAGY AKÁRKI!

Látom, magányos és epés vagy, ezért írogatsz hajnaltájt szidalmazó rossz kívánságot.

Sokat ittál az este?

Vagy a 'zasszony ellenszegül mostanában?

Ja! Vagy nem is volt nőd, és már magadat is unod? Kínos.

Biztos nagyon pocsék életed lehet.

Az álprofilod mögül mocskolódsz, gyalázol névtelenül, tán ismeretlenül, ez juttat a csúcsra? Hát, lássuk be: ez bizony gyönge örömforrás.

Ami a börtönt illeti, meglehet, egyszer tényleg oda kerülök. Stílusosan: semmi sincs kizárva, azaz bárki lehet bezárva. Pláne, amilyen tempóban épül a „Szeretetország”.

(Börtön nekem?... Nevetségesen kevés. Hisz már az egyik kedves óvónénim is azzal próbált riogatni, hogy ha így folytatom, föl fognak akasztani.

Igaza lett. Szokás mondani, minden voltam már, csak még akasztott ember nem.

Nos, én igen. Az Álom hava című történelmi filmben engem lógattak föl bitóra a jeges délvidéki pusztán, majd pár napnyi enyészet után a tetememet egy vándor vágta le a kötélről. Kár, hogy nem mondhatom, mekkora átéléssel játszottam a szerepemet...)

De tudod, ha ilyen magadfajta, beszari, gyáva féreg lennék, aki csak óvatos inkognitóból mer valamit/valakit megszólni, hozzád hasonlóan sosem vittem volna semmire. Így viszont némi elégedettséggel tekintek az eddigi pályámra.

Van, teremtettem otthont magamnak (nem is egyet), van szép nagy családom, akik boldogulnak, mert veled ellentétben ők nem attól jönnek lázba, hogy trágár dolgokat köpködnek, üzengetnek másoknak, hanem a jövőjükkel foglalkoznak és megvetik a rosszindulatú fajtádat.

Nincs sok mindenem, de amim van, az az enyém és elég. Vannak szerető gyerekeim, csinos, okos párom, van sok munkám és elégedett vagyok azzal, amit kapok érte. Reggelente tükörbe tudok nézni, mert az vagyok, aki voltam és az is maradok.

A hozzád hasonló üres niemandokra pedig már régóta nem haragszom, egyszerűen sajnállak.

Őszi penészes szerbsaláta*

Mi a szerbsaláta? A szerbsaláta (srpska salata) egy friss, ropogós balkáni zöldséges egyveleg, többfajta uborkával, mindenféle hagymával és paprikával, paradicsommal, derekas fűszerezéssel. Nagyon hasonlít a közkedvelt sopszka salátához, de eredetileg nem tesznek rá sajtot.

Vasárnap, október 25-én este viszont erre a szerbsalátára jó sok sajtot raktak, a legpenészesebb, a legehetetlenebb, a legbüdösebb fajtából. Most ehhez kérik a szerb nép jó étvágyát. Tegnap választottak Szerbiában, az eredmény ismert. A több cikluson át kormányzó Szerb Haladó Párttal szemben egy olyan politikai csoportosulás győzött, amelynek nemhogy miniszterelnök-jelöltje, vezető arca sincs, de még az élvonalában lévőket is csak az tudja beazonosítani, aki legalább húsz éve követi a szerb belpolitikát, és fölismeri a hajdani pártformációkból ide-oda átugráló, folyton megújulást, demokráciát ígérgető és rendre kudarcot valló, gyanús hátterű, önjelölt prófétákat. Aztán van közöttük egy karámnyi civilnek álcázott, régtől külföldről finanszírozott ilyen-olyan aktivista. Egy a közös bennük: három ujjukat az égre bökve szerbek, viszont utána minden egyéb tekintetében homlokegyenest más eszmerendszereket képviselnek.

Egy részük Putyin arannyal rámázott képét csókolgatja, a másik felük térdre borulva nyalja az Európai Unió kilincsét, amott zöld-rózsaszín tüskefrizurás szüfrazsettek szivárványoznak, a nagyvárosi éjszakák bódult „művész” pillangói fejtik ki világmegváltó terveiket, míg a woke éttermiségiek mellett halálfejes kucsmában a hajdani csetnikvezér rajongói ordítanak. Ez az igazi szerbsaláta, a politikailag sokismeretlenes egyenlet. Mondom, cifra ez a győztes kompánia. A szerb társadalom szinte minden rétege felkéredzkedett az Egyetemisták Listájára, ahol egyedül csak egyetemistát nem lehet találni.

Nem kell hozzá különösebb tájékozottság, a vak is látja, hogy az Egyetemisták Listájának képviselői pont annyira egyetemisták, mint amennyire a francia nagyvárosok utcáit szétverő egyetemisták azok. Magyar szemmel megbízni bennük egyelőre ostobaság lenne. Sokszor kijelentettem már, hogy bár nekem Alekszandar Vucsics nem a szívem csücske, de egy megalkuvás nélküli szerb nacionalistával mindig jobban kijöttem, mint egy bújtatott szerb nacionalistával, aki megalkuvásból világpolgárnak, liberálisnak hazudja magát. Mindazonáltal aki követte a szerbiai közéletet, annak volt sejtése arról, mi következik hamarosan. Nem hetek, hónapok, hanem évek óta látszik, mekkora erők mozdultak meg, hogy meghekkeljék, befolyásolják úgy a magyar, mint a szerb választásokat.

A sorba tartozik a román, a lengyel minta is, és ne legyenek illúzióink, a csehek sem ússzák meg.

Este láttam Vucsics arcán, ahogy Orbánén is áprilisban: tudják ezt és átérzik a felelősségüket, higgadtak maradtak a vert helyzetben, pedig nyilvánvaló, hogy nem ők vesztettek, hanem bizonyos erők egyszerűen nem engedték őket nyerni. Mindenhová oroszellenes kormányt akarnak, ami a háború folytatását jelenti. Kinek az érdeke mindez? Költői kérdés.

Ami a belgrádi „őszi tavaszt”, a győzteseket illeti, erős kétségeim vannak. Szerintem még abban sem tudnak majd megegyezni, melyik ajtón menjenek be közösen a kormányalakítás tárgyalásaira. Ezt tapasztaljuk Magyarországon is. A belgrádi sem lesz különb annál a korlátolt értelmű társaságtól, amit a tiszai szél összefújt. Egyik is, másik is egy „kőprofi” csapat. Az ultrasoviniszta csetniktől a Titót máig éljenezve koszorúzó jugofilen át a faölelgető liberális éttermiségig minden van ebben a katyvaszban. Így a jövő Magyarországon meg Szerbiában is eleve idegborzoló, bizonytalansággal terhelt időket sejtet.

Rossz hír továbbá, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) eddigi hatfős parlamenti csapata megfeleződött: a belgrádi szkupstinában immáron csak három VMSZ-es politikus próbálja majd a délvidéki magyarság érdekeit képviselni. Ráadásul hamarosan újabb erőpróba vár Pásztor Bálintékra: a délvidéki magyar autonómia képviseleti szervébe is képviselőket választanak. A jelek szerint a Magyar Nemzeti Tanácsot is célba vették a VMSZ-ellenes helyi magyar formációk, akiket a bácskai-bánáti köznyelv csak az „itteni tiszásoknak” nevez. Szerencsére nem örvendenek nagy népszerűségnek. A délvidéki magyarság józanon mérlegeli a jövőjét, mifelénk egyenesen szégyen, megvetés és röhej tárgya, aki megvallja a Tisza Párt iránti szimpátiáját. Jó eséllyel tehát a VMSZ ismét többséget szerez a vajdasági magyarság parlamentjében, de úgy fest, a korábbi abszolút sikerét nem tudja megismételni. A szerbsaláta viszont a Duna–Száva torkolatánál tálalva.

Hogy a jelenleg diadalmaskodó, mindenhonnét hatalomra segített kompániából miként lesz Belgrádban egyszerre európai, egyszerre Amerika- és oroszbarát, egyszerre konzervatív és közben szabadelvű-liberális, egyszerre ortodox keresztény hitvalló és ugyanakkor ateista szerb kormány? Ezt még a Balkán Nostradamus-ángyikája, Baba Vanga jósnő sem tudná kiolvasni az odaégetett csevapcsicsás táljából. Ha netán mégis lenne megfejtés, arra kérném, küldjék el Budapestre, Magyar Péter miniszterelnöknek címezve, az Ötkert nevű bulibárba…

*Az eredeti írás a Szamizdat nevű weboldalon jelent meg, 2026. október 26-án. 

LINCSHANGULAT

Illusztrációm

Tudom, meghökkentő lesz, amit állítok, és pont én, a megrögzött antikommunista írom mindezt, de készséggel vállalom, hogy bizonyos szempontból Jugoszláviában a Titoi egypárti struktúrában, de még a magyarországi Kádári szocializmusban is kiterjedtebb alapokon nyugodott a szólásszabadság, mint ami a mostani, demokratikusnak mondott rendszerben, az úgynevezett szabad társadalomban megilleti az embereket. 

A hajdani kommunista narratívától eltérő politikai véleményeket nyilvánvalóan akkor sem lehetett hangoztatni, de legalább nem volt kötelező hülyének lenni. 

Már ez is valami.

Ugyanis ma, a nyugatos és európai társadalmakban sajnos nemhogy erősen ajánlott szemellenzősen idiótának lenni, mi több, egyenesen az a mérce, az az elvárás, ki mennyire tud belesimulni a mainstream ideológia langymelegébe. 

A siker fokmérője lett a megalkuvás.

Akinek szeme van, látja mi megy: a tisztességtelenség meg a kártékonyság tort ül a haladónak aposztrofált sajtóval, a vágyvezérelt politikummal, és az általuk kitartott közéleti megmondókkal karöltve. 

Mindeközben sehol sincs a józan mérlegelés, a belátás képessége. Épp így nem találni más, hasznos fogalmakat sem: nincs őszinte bocsánatkérés, így nincs se irgalom, se valódi vezeklés. Nincs igen vagy nem, csak maszatoló, egyrészt-másrészt zavarodott elmélkedés. 

Igen, ez zajlik ma Magyarországon, meg a közép-európai régió országaiban.

Ide jutottunk.

A magyar társadalom az idei év áprilisában megkapta, amit megérdemelt. 

A lumpenproli tömeg éljenzi a lincselést. 

Csaknem ott tartunk, hogy a tengernyi hazugsággal regnáló miniszterelnök az imperialista Moszkva legyőzése után már azt lesz kénytelen ígérni az ELTE karának, hogy a Lenin szobrot is visszaállítják a Dózsa György útra. A magyar posztkommunista elit nem bírta elviselni, hogy a Fidesz-kormányok alatt szuverenista, nemzeti irányítás mellett képtelenség az internacionalizmust megvalósítani, hogy Magyarországon nem lett újkommunizmus. Emiatt a durcás értelmiségiek elvonultak Berlinbe, a nyugati országokba, ahol mindez az elmebaj már meghonosodott.

Onnét visszapöntyögve kárhoztatták a mucsai észjárást, és ott tettek keresztbe a magyar érdekeknek, ahol csak tudtak. 

Ők most örülnek, de valahogy nem tapasztalom a fene nagy hazaköltözési hajlandóságukat, és ez megnyugtató, jó hír.

További jó hírem, hogy a homogenizált média viszonyok, a szégyenletes, de divattá vált opportunizmus, az alpáritól is méltatlanabb szintre süllyedt közbeszéd mellett van, és mindig meg is fog maradni egy erős, többmilliós bázis, amely sziklaszilárdan őrzi az értékrendjét.

Nem általánosítva, és nem szembe fordítva falun élőt és városlakót, diszkréten, erős általánosítással csak annyit jegyeznék meg, hogy bár minden réteg, életforma kitermeli magából az aljadékot, a mocskot, a semmirekellőt, de számarányosan a vidék kisebb településein mintha kevesebb lenne a destruktív szemléletű, mentálisan kismillió módon terhelt választópolgár. Hogy ennek mi az oka, az most egy messzire vezető okfejtést kívánna. Röviden, annyi: hála Istennek, a valósághoz ragaszkodó ítélő képesség sokkal nehezebben hagyja cserben a kisközösségekben élőket, mint a nagyobb, tömegesebb, arctalanabb létformákban fuldoklókat.

Viszont a mindent leuraló ideológiai, hatalmi gépezetnek a józan ésszel élő egyének még ebben a megfogyatkozott, kisebbségi formában is potenciális veszélyt jelentenek. Ahol lehet, gáncsolják is őket.

 

Az adott szabadelvű körökbe nem illőt, az egyéni nézeteket megvallót, az igazi autonóm gondolkodó embert pillanatok alatt kizárják a diskurzusból. 

Így váltak belterjessé a művészeti ágak, a társadalomtudományok, a ferde tanokat oktató egyetemi karok, az általuk utánpótlásként kiontott úgynevezett „értelmiség” ordító részével együtt. Az az igazán bizarr, hogy a rengeteg muciológus, büfé szakos, bukfencből diplomázott, vagy ripacsképzőn átesett fölösleges és ártalmas elem mellett a politikai aktivizmus vírusa megfertőzte az amúgy egzakt, száraz tényekkel operáló természettudományos világot is.

Így lett a kétszer kettőből mostanra időnként öt. Így szökkentek szárba a fizikai törvényszerűségre fittyet hányó elméletek. Így lett a biológiai két nemből, a férfiból és nőből kisezer aberrált változat.

 

A politikai korrektség agyréme, a vadliberális véleményterror, vagy tőlünk nyugatabbra az eltörléskultúra olyan és akkora nyomás alatt tartja a nyilvánosságot, hogy ott már rendszer szintű elfojtásról, nyíltan kimondva zsarnokságról beszélhetünk. Ez utóbbi istencsapást finomabb szóhasználattal „cancel culture-ként” emlegetik, és mivel az emberiség zöme önként, dalolva feladta korábbi, természetes, valóságos létét és helyette fölköltözött mindenféle virtuális platformokra, ezek a giga hálózati rendszerek tesznek is róla, hogy az általuk kedvelt szirénhangok bömböltetése mellett a nekik nem tetsző véleményeket elhallgattassák.

Nem fog sikerülni.

Nem hallgatunk és nem hódolunk be nekik. Egy fél országnyi magyar az eszénél maradt, tanult a múlt hibáiból. 

A másik fele eztán fog.

BÉRBŐL ÉS FIZETÉSBŐL ÉLŐ NIKITÁK

FILMES NAPLÓ - 35.

Úgyis megtalállak (I Will Find You, 2026) - sorozat -

Mióta a rajzolás-írás-festés alkotó, de beszippantó Bermuda-háromszögéből időnként iparkodok a Nyugalom tengerére evickélni, egyre sűrűbben mozizok otthon. Rászoktam a jó sorozatokra. Fekszem, villog a képernyő. Magyar és horvát kalóz weboldalakon sorba válogatom a legújabb produkciókat, az ilyen-olyan trükkökkel összelopott filmeket.

Különösen a krimi noir műfaját kedvelem. Csiklandoz a rejtély, a sejtelmességgel elegy izgalmak szórakoztatnak, de tanulok is belőlük. Hogy kell tömören, közérthetően, ugyanakkor kellő érzéssel úgy alakítani egy történetet, hogy tucatnyi epizódon keresztül fenntartsa az érdeklődést még egy magamfajta cinikus, sokszor kétkedő nézőnél is. A skandináv filmesek ennek a mesterei. A ritmusérzéküket, a zseniális operatőreiket és az egzotikusan rideg természeti adottságaikat elegyítik: rossz nem sülhet ki belőle. Hiába ők a legjobbak, néha azért mások is fölnőnek hozzájuk. Kell egy jó forgatókönyv, egy jó rendező jó színészekkel, és hadd forogjon a kamera! 

Az Úgyis megtalállak egy elég jó amerikai széria lett. 

Ez is egy Harlan Coben adaptáció, ami thrillerben ugyanazt sejteti, mint Stephen Kingnek a horror munkássága: a legrosszabb is minimum középszerűvé sikeredik a többi ilyen jellegű opus mellett. Ezért a szerzői név kötelez alapon fogtam bele a sorozatba. Lám, nagyon jól tettem! Megéri. Nem mintha valami meglepően új, formabontó, zseniális meseszövés tanúja lennék: erről szó sincs. Többnyire a régi fordulatokkal operál a széria, nem tolják túl sem az idegborzolást, sem az adrenalint, sem a nyálas érzelmeket, noha ez utóbbit időnként a hülye amerikás filmzene szeretné feltupírozni, de szerencsére csak halkan, alájátszásként, és így elmegy. 

Meggyőződéssel vallom, egy angol vagy francia, esetleg spanyol, tehát mindenképpen európai filmes stáb ettől sokkal többet kihozott volna a leírt anyagból, ám nem akarok telhetetlen lenni. Ismerve az amerikai tempót, már ez is dicséretes teljesítmény, hogy ennyit, és ilyet dobtak össze Harlan Coben fantázia világából. Sam Worthington és a többiek ezért nem kapnak Oscart, a bűnügyi rejtélyek szövevénye folytán mégis érdekes és fordulatos minden epizód. A 3. résznél tartok. Öreg filmbuzi révén már sejteni vélem, ki a fő gonosz, de nem akarom lebuktatni. (Az amerikaiak mániája, hogy a mumust is rendre egy ismertebb színésszel játszatják el, tehát ha mellékszereplőként valamelyik folytatásban színtelen-szagtalan karakterként föl is bukkan egy nagynevű aktor, holtbiztosak lehetünk benne, a végén ő fogja elvinni a balhét.) A történet faék: egy rendes pasasra rásütik a gyereke meggyilkolását. Életfogytiglanra ítélik, majd évek múlva, a börtönben rohadva lát egy pár nappal korábbi fotót, amelyen felismeri a halottnak hitt kisfiát. Az új fejleményekkel az új reményei is fellángolnak. Kiszabadul, lihegnek a nyomába kövér néger ügynökök sovány néger ügynök lányaikkal, de hasztalan, az Avataros fickó kisiklik karmaikból. Mindenáron be akarja bizonyítani az ártatlanságát, hogy a gyermeke életben van. Jó szórakozást hozzá! 10/8

Közönséges kémek (Legends, 2026) - sorozat - 

Ezt nevezem sorozatnak! Csakis szuperlatívuszokban beszélhetek róla!

Hab a tortán, igaz történet alapján fésülték össze a sztorit.

Ami fenemód megragadott, hogy hiteles a ’90-esévek elején játszó miliő, hogy az utolsó parókáig érezni a negyven évvel ezelőtti hangulatot, lett légyen szó akkori autómárkáról, dohányzási szokásról, vagy televíziós estékről. Párás szemmel nosztalgiázunk: a féltéglányi mobilok korában luxus volt a maroktelefon, gyereknek nem is járt, mégis felnőtt internet nélkül egy értelmes generáció. Mindennek a tetejébe, puszta gyönyörként a sorozat zenéjét is zömmel a hajdani pop slágerek adják! Jólesett hallani a régi diszkós meg rock legendákat.

A széria a brit filmvilág nagyjait sorakoztatja fel. Alighanem ők is érezték, nem mindennapi kalandra kérték föl őket, szépen alakítanak. Semmi woke őrület, semmi aberrált propaganda, semmi politikai agyrém, csak a nettó, pörgő avantúra, személyes sorsokkal, családi problémákkal, nagyon emberien láttatva. Ez a sorozat az idei esztendő meglepetése nálam. Köszönet érte! Rettentően élveztem minden percét! Az epizódok kidolgozottságát az is aláhúzza, hogy nem holmi mesterkémek játszmája zajlik, hanem nagyon is kezdő, csetlő-botló embereké. A szuper képeségű ágensek ebben az esetben íróasztal mellől verbuvált vámosok. A kábítószer maffiával hétköznapi hősök, önmaguknak kihívást kereső, aktatologató bürokraták veszik föl a harcot. Slicces-gombos, vasalt nadrágos, bevásárlószatyros James Bondok meg bérből és fizetésből élő Nikiták. Olyanok, mint amilyenek mi is vagyunk.

10/10! Nem bánnám, ha lenne egyszer egy 2. évad is! 

Backrooms (2026) - film - 

Érteni vélem én, hogy azért ilyen beteg ez a film, mert mára az emberi elme is ennyire beteggé lett, de ha ezt akarta ábrázolni a fiatal rendező, más, jobb eszközökkel is megtehette volna, mert így elég egysíkúra, didaktikusra és sablonosra sikerült a végeredmény. A ’90-es évek elején egy anyagi és lelki csődben szenvedő bútorkereskedő az áruházának alagsorában rejtélyes labirintusra bukkan. 

A színészek jók, sőt Chiwetel Ejiofor – bár sosem volt kedvencem – de kifejezetten nagyon hitelesen játszik, ám az ő szerepe se tudja feledtetni a filmrendező önmegvalósító bazsalygását. Művészfilmnek nagyon ipari, horrornak gyönge, drámának beteges, mi marad a végén? - egy szokványos pszicho-thriller szerűség, ahol az emberi elmét, a tudatalattit egy épület, egy sötét útvesztő testesíti meg, oszt’ csókolom. Ezt a metaforát már párszor használták, kivetítették.

Egyszeri megtekintés után feledhető, de aki akarja, egy alkalommal talán érdemes végignéznie. 10/5

MINDENNAPI MATUSKA PÉTERÜNK

Akt, skicc, fotóról

Nemzeti rovancs

Elmúlt négy és fél hónap május 21-e óta, valami 130 napja van hivatalban az új kabinet, látható milyen eredményekkel: pontosan semmilyenekkel. Azaz de: a vármegyék nevét visszanyesik, leállították a beruházásokat, fölemelték az energiaárakat, miközben zuhanórepülésbe taszították a hazai gazdaságot, összevesztek az oroszokkal, megsértették már a dolgozó magyar társadalom szinte minden rétegét, egy politikailag jelentéktelen, de legalább jellemes köztársasági elnököt erőszakkal leváltottak és a helyébe egy politikailag súlytalan, de legalább jellemtelen elnököt raktak, akinek minden törvényt aláíró ellenjegyzése úgy illegitim, ahogy ő maga is az.

Ehhez képest a Fidesznek volt négy hónapja a sebek nyalogatására. Most kezdődik az érdemi munka, amelyben rettenetesen fontos lesz Orbán Viktor szerepe. Lehet itt elbábozni, hogy nélküle is sikeressé válhat a Fidesz, de mindenki tudja, hogy ez nem igaz. A Fidesz és a nemzeti oldal csakis Orbán Viktor vezérletével szerezheti vissza az ország irányítását. Szükség lesz rá, mert a jelenlegi garnitúra csak rombolni tud, dilettáns kompánia, szégyelljük, meg röhögünk rajtuk, csak sajnos rendkívül kártékonyak ahhoz, hogy nyugodt derűvel nézzük a cirkuszt, amit művelnek.

Bután magyar gázt! 

Szemölcs sógor újra nősült. Az új felesége azt mondta, a vezetékes gáztűzhelyen nem tud főzni, mert szerinte kalóriában meg se közelíti a palackos gázét. Mindezt azzal indokolta, hogy lám, a lángja sem olyan színű, mint amihez hozzászokott. Hogy a családi béke megmaradjon, Szemölcs sógor kihívta a szakikat, nagy sóhajjal lekapcsoltatta az otthonát a vezetékes gázról, pedig évtizedek óta elégedett volt a szolgáltatásukkal, korrekt módon számláztak, és a rendszeres karbantartást is elvégezték.

Attól kezdve az új asszony igényei szerint palackos gázt használtak. A nő szeszélye és a piaci árak váltakozása közben hol arra kellett ügyelni, hogy időben megérkezzen a butánpalack, hol késett a szállítmány, hol más címre vitték a megrendelést, és olyankor elmaradt a meleg vacsora. Mindezt erősen megnehezítette, hogy mivel a Szemölcs sógor telke a hozzáférést nem tette lehetővé, folyton a szomszédoknak könyörögtek, velük kellett alkudozni, engedjék át az udvarukon a gázpalackot fuvarozó járművet. Ha a szomszédok épp nem voltak otthon, vagy kényelmükben nem mozdultak, hoppon maradt a Szemölcs család. Gáz volt, mert nem volt gáz. Egy idő után a szomszédok elkezdtek célozgatni bizonyos pénzügyi ellenszolgáltatásra, ami nagyon rosszul esett a Szemölcs sógornak. Kiszámolta egy cetlin, ijesztő ráfizetés az új módi, pláne, hogy észrevette, az új neje a szomszédokat titokban az ő pálinkájával itatja. A tudta nélkül be is járhattak a házba, valamelyikük ingjét a dívány mögött találta meg. „Drágább lett a gáz, fogyóban a pálinka, és az a zasszony se akar má’ sz.pni" – összegezte búsan Szemölcs sógor, és visszatette a kredenc fiókba a tiszás kitűzőjét.

Mindennapi Matuska Péterünk

Nem vagyok elmeháborodott, mazochista se, két héttel ezelőtt mégis voltam olyan kíváncsi, hogy megnéztem a vécékefe fejű kormányfő évadnyitó expozéját. Azon túl, hogy ez az ember klinikai értelemben nem normális, más már nem is kellene, hogy számítson. Három és félmillió elborult tudatú, vérgőzre vágyó magyarországi választópolgár túsza lett az ország, az élén egy olyan pszichésen sérült, mentálisan szétcsúszott alakkal, akire egy kiskorú gyereklánynak egy délutáni felügyeletét se bíznám, nemhogy Magyarország irányítását.

És ez az ember tatárjárást emleget.

Amondó vagyok, még a tatárjárást is vissza fogjuk sírni a jelenlegi poloskajáráshoz képest. Batu kán hordája után legalább esély nyílt az ország rendbetételére, de a most zajló végzetes döntések hosszú távra reménytelen pályára lökik Magyarországot. Mi magyarok még az utolsó pillanatban, április közepén felugrottunk arra a szerelvényre, amire Európa volt írva. Örültek a választók, lám, utolértük, sikerült! Csak azt nem vették észre, hogy a kék csillagos mozdony a biatorbágyi viadukt felé robog. És ott nem Matuska Szilveszternek hívják már a szabotőrt, hanem csoportos merénylet készül, amiben a mozdonyvezetőtől kezdve a váltót irányítón át a Brüsszeli Vasúttársaság vezetéséig mindenki tettestárs!

A magyar miniszterelnök is. Próbáltam értő füllel, szemantikailag, retorikailag figyelni, értelmezni, elemezni a bő háromnegyed órás tremolóját. Ami nyilvánvalóvá vált, hogy a kényszeres szereplés ennél a narcisztikus figuránál kóros méretű. Mindez ötvözve a gátlástalan hazudozással, verbális agresszióval.

Fényévekre vagyunk a demokratikus jogállami normáktól. Ami itt megy Budapesten kormányzati munka címszó alatt, az Kandahár barlangjaiban, a pastu törzsek Dzsirgájának a szintjén sincs. Kicsit keserű szájízzel írom le, én még áprilisban is bíztam a magyar nép józan ítélő képességében. Csalódtam, mégsem tölt el kárörömmel, amit most látok. Lejtmenetben van ez a nemzet, minden értékünk veszélyben. Ránk gyújtották a tetőt, lángokban már a pajta, de a bent lévők zöme még mindig nem veszi észre, mekkora a baj! Ennek katasztrófa lesz a vége. Az sem vigasz, hogy akadnak rajtam kívül sokan, akik mindezt látják, szólnak, tennének valamit. Majd ha mélyen a zsebekben fog turkálni a hatalom, ahogy már elkezdte, és szemérmetlenül kéri majd az új vámokat, megvilágosodnak az agyak. Addig nem. Nekünk mindig Mohács kellett. 

SZOLGÁLUNK ÉS VÉGÜNK!

Szolgálunk és végünk!

Lázadozik a magyar rendvédelmi állomány. Nem tetszik a rendőröknek, hogy az ígért béremelés helyett egy napi szabadsággal szúrta ki a szemüket a sportcipő boltból szalajtott mostani belügyminiszter. Nem értem, mi a bajuk. 

A Tisztelet és Szabadság Pártjától az utóbbit megkapták. Minden szülinapért egy nap potya szabadság. Cserébe viszont a tiszteletet felejtsék el. Tojnak ezek rájuk!

Ahogy a kampányban elhangzó bősz ígéretek teljesítése sincs már sehol, csak a tiszás „szakértelem” tombol!

Úgy tűnik, a rövid emlékezetű rendvédelmi dolgozók már elfelejtették, hogy az Orbán-kormány valami nyolc ízben emelte meg a fizetésüket. Nem aprózták el: volt közötte 35%-os bérnövekedés is. Plusz vegyük hozzá, hogy tavaly még mindezt megfejelték a hathavi fegyverpénzzel, amit boldogan bezsebeltek a fakabátok, majd gyakorlatilag testületileg leszavaztak a Tisza Párta. Most se emelés, se fegyverpénz, ezektől immáron eltehetik a szájukat. Szöláví. Ők inkább a tiszás szabadságot akarták. Tessék. Megkapták. 

Álmodhatnak tovább makkal. 

Csak aztán ne az legyen, hogy a rendőrök megint rajtunk, nemzeti érzelműeken fogják – szó szerint – leverni, hogy saját eszmetársaik hülyét csináltak belőlük.

A végére hagytam egy jó hírt. 

Aki sajnálja a rendőröket, nemsokára mindenkit sajnálhat. 

Katapult

A Tisza kormányzása nettó csőd. Morálisan eddig is a béka valaga alatt volt a kabinet, de most úgy tűnik ezt a fajta zsákutcás társadalmi kísérletet már a sors is cibálni kezdte. Mi mást lehetne feltételezni a mostanában szakmányban jelentkező krízisek láttán?

Amióta Peter Magyar komprádor csapata van az ország élén, katasztrófa katasztrófát követ, de tényleg. 

Távol legyen tőlem, hogy huhogjak. A "minél rosszabb annál jobb minekünk" amúgy is tiszás hozzáállás. 

Emlékszünk?

Kollár Kinga a saját szétkent szájával kérkedett vele Brüsszelben, milyen jó, hogy a magyaroknak nem utalják a nekik járó pénzeket, így nincsenek kórházfelújítások, nincsenek új beruházások, hátha rakásra pusztul a nyomorult nép, ami nem baj, mert már akkor sem az ország jövője számított, hanem az volt a lényeg, hogy a képviselő asszony elfuvolázhatta: „nagyon optimista vagyok a 2026-os választások végeredményével kapcsolatban”. 

Igaza lett. Lelke rajta. 

Nem éri kár, hisz eleve nincs neki. 

Mindenesetre tény, hogy túl sok a véletlen krízis, ami arra enged következtetni, hogy rendszerszintű a megroggyanás. 

Ezek nem tudnak, vagy nem is akarnak kormányozni. Lövésük sincs az ország jövőjéről, csak Facebookoznak és örömködnek. 

A paksi fenékküszöbről született egy 12 órás werkfilm, hurrá, kint is vagyunk a vízből! Nyáron az aszály meg majdnem muszáj, kussoljon a földműves, örüljön, hogy nem vizsgálják, miből vette a traktorját. A gáztározók panganak, az energiaárak az egekben, a forint-euró árfolyama szépen kúszik 370 fölé, sorra zárnak be a magyar gyárak, miközben a gazdasági mutatók grafikonjai szabadesésben zuhannak, erre mi történik ott ahol senki se várta?! 

Lezuhan egy Gripen vadászgép. A kiskésit, de kínos!

Egy Gripen – fegyverzet nélkül, típustól függően – kábé 50-80 millió dollár, majd legyen kedves, számolja ki valaki, hány tíz milliárd forint megy a költségvetés mínusz rovatába. 

Ráadásul a vasmadár magától esett le. 

Nem értem. Tehát sehol egy fideszes szabotőr, sehol egy orosz ügynök, de még egy kamikáze szerb pilóta sincs a történetben. Hát mi van itt elvtársak? Ez így már a román légierő szintje, bár még van mit fejlődni, mert ők szét is lopják a NATO vadászgépeket alkatrészenként.

Amúgy a pórul járt Gripen pilótája szerencsésen megúszta a balesetet. 

Mikor felismerte a veszélyt, időben katapultált. Nem úgy, mint Peter Magyar kormánya.

SORKATONASÁG – 5. rész

 

Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
 1. – 2. – 3. – 4.

 

Mind a mai napig azt sem tudtam, hogy az „X” generációhoz tartozom. A tőlem távol álló, homályosan értelmezhető és kissé céltalan kategorizálás pont annyira hidegen hagyott, mint a kínai meg az inka horoszkóp. Akárhol láttam, eddig átsiklottam rajta.

Aztán most, kedd reggel, a fülem hallatára érdekfeszítő eszmecsere zajlott a nemzedéki szerepekről. Álmélkodva hallgattam hogy sorjáztak a minősítések: hópihék, Z-s és Y-os generáció, Alfa fiatalok... Szórakoztatott a kívülről érkező könnyed, enyhén misztikus és komolytalan téma, de kapóra is jött. Megneszeltem, hogy a sorkatonaságot taglaló befejező bejegyzésemhez felhasználom.

A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.

Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk. 

Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne? 

Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit. 

Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét. 

Ezeket besorozni?

Minek? 

A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.

 

(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”

Vacsoraasztalnál ismerős házaspárral ülünk egy halászcsárdában. Idősebb szülők, húszon túli a lányuk és a fiuk is. Utóbbi sikerrel végezte a katonai akadémiát, friss a tiszti rangja. Szép karrier előtt áll, hamarosan külföldi, békefenntartó misszióban kap vezető szerepet. A fiatalember elkötelezett: sportol, edzi magát, fut. Valamelyik reggel is találkoztunk vele, amint a sétányon rótta hosszú kilométereit. 

Rá két napra tehát a szüleivel vacsorázunk, mikor csörren az anya telefonja. Rövid diskurzus, nincs baj, kihalljuk, a fiú kulcsa elkallódott, nem bír bejutni a lakásba. Semmi gond, szól közbe az apa, itt ülünk az étteremben a falu szélén, negyedórányira vagy gyalog, gyere el érte, odaadjuk a miénket. A válasz: nem hoznátok inkább ide? Rohadt fáradt vagyok… Az apa torkán is megakadt a falat, mi sem mertünk a tányérunkból fölnézni, mikor az édesanya határozott mozdulattal fölállt, elnézést kért, és indult a főhadnagy úrnak, a kisfiának a pótkulccsal, mert az az atléta, aki reggel 10 kilométereket fut, képtelen békén hagyva a szüleit fertályórát bandukolni. Amikor fölemeltem a fejem, találkozott a pillantásom az édesapáéval. Az ő arca meg az enyém se a forró levestől lángolt.)

Egyes politikusok most mégis ebben az elkényelmesedett világban hatékony dolognak állítják be az ismételt verbuválást. 

Ursula von der Leyen mellett olyanok kardoskodnak a tömeghadseregek mellett, akiknek amúgy eszük ágában sincs mundért adni a saját kölykeikre. 

Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is. 

Sorkatonaság? 

Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával. 

Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is? 

Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.

 

Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.

ERŐSZAK MAGYAR MÓDRA - 2. rész

rajzom illusztráció

 

(Az első részt ide kattintva olvashatja!)

Kétségtelen tény, és a szociálpszichológia atyja is kimondja: a tanult viselkedésformák mellett, illetve azokkal párhuzamosan az emberben van egy veleszületett hajlam, amivel bizonyos ingerekre, provokációkra agresszióval reagál. Jó, ez biológiai adottság, ezzel nincs mit tennünk. De mi van a tanult agresszióval? Aki nagyvárosban él naponta megsínyli ezt a rendkívül dühítő jelenséget. 

 

Megint csak saját példámból kiindulva: ha olyan élethelyzetbe kerülök, hogy egy buszmegállóban, vagy bárhol közterületen nekem nem tetszően viselkednek mások, először azt mérem föl, kivel/kikkel akarok konfliktust, és csak akkor teszem szóvá rosszallásomat, ha látom, a túloldalon esetleg van mód higgadt hangú, ésszerű diskurzusra. Akkor – saját értékrendemet védendő – érdemes beleállni a szópárbajba. De csak ekkor és sosem indulatból!

Mert a valóságból merítve, tapasztalatból mondom, bizonyos elemeknél már a szemkontaktust is támadó szándéknak vélik. Mindez hőzöngést, kínos jeleneteket, ártó következményeket vált ki, a fenének kell az ilyesmi. Ugyanezek viszont azt is normálisnak tartják, hogy bankautomatánál, a BKV-jegyvásárlásnál, meg egyéb élethelyzetekben mindenféle skrupulus nélkül a tövembe állva pénzt kunyerálnak. Ha én próbálnék meg ekkora vehemenciával az ő aurájukba nyomakodni, már régen hasba lennék szurkálva.    

 

Történelmi, kulturális, társadalmi okok számos összetevőjét kellene megvizsgálnunk, ha egy-egy korszak agresszív cselekedetsorát akarnánk megérteni: és valószínűleg akkor sem kapnánk megnyugtató, mindenre kiterjedő alapos választ arra, mi végre halmozódik fel egy-egy emberben, vagy egy embercsoportban a másik/mások iránti erőszak kényszere. A jelen kori Magyarország politikai mindennapjain elburjánzó verbális és nonverbális agresszió viszont iskolapéldája annak, mekkora károkat okoz, ha egy pártközösség pusztán a gyűlöletre építi a politikáját, ha a közös – Tisza Pártos – nyelvezetet csakis a bosszú, a kárörömmel elegy rombolás vágya jellemzi.   

 

Ezt igazolja az az igen sűrűn emlegetett tétel, hogy az agresszió végső soron egy személy, vagy egy közösség (vagy az adott közösséget vezető politikus) frusztrációjából adódik. Semmi hókuszpókusz! Aronsonnál ezt a jelenséget a frusztráció-agresszió elmélet alatt olvasni, de mindez lehet instrumentális töltetű, azaz eszközök – például a hatalom – megszerzésére irányuló is. 

Itt érdemes megjegyeznem, hogy a háborúk ordító többsége pont ilyen instrumentális töltetű agresszióként valamilyen cél elérését tűzte ki maga elé, és azok nem nemes célok, hanem zömmel nemesfémek (arany), vagy egyéb ásványi kincsek, termőföldek, földi javak iránt nyilvánult meg. 

 

Szokás a brutális viselkedésformát egyféle elnéző minősítéssel illetni, amely szerint az erőszak az élet velejárója, az erősebb legyőzi a gyengét, hogy a dominancia harc létező és kívánatos, amióta a világ világ, miként az állatok, úgy a társas emberek között is. Hisz a jelenkori társadalmunk is tulajdonképpen versengésre épül, ahol a sikeresebbek, ügyesebbek, „agresszívebbek” érvényesülnek, míg a többiek alulmaradnak. 

Ebből a szemszögből nézve egyeseknek az agresszív viselkedés egyáltalán nem hátrányos, vagy szégyellni való dolog, sokkal inkább erény, ami a siker felé vezető utat kitapossa. 

A másik nézet szerint az agresszió kiélése hasznos, lévén annak felgyülemlése már ettől is nagyobb katasztrófákat okozott. Ezért a versenyszerű küzdősportok – bár lételemükben az agresszióból táplálkoznak – bizonyos tekintetben közvetlenül vagy közvetve csökkenthetik az erőszakra való hajlamot. Aronson a katarziselmélettel magyarázza ezt a jelenséget, de azt is hozzáteszi, számos kísérlet dacára nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az agresszió iránti gátlásaink, vagy késztetéseink minden szituációban ugyanazt az eredményt produkálják. 

Létezik ártatlan áldozat, akivel rokonszenvezünk, ám van olyan sértett, aki iránt nem érzünk irgalmat, aki ellen mi is tevőlegesen, erőszakkal lépnénk fel. 

 

Annyi bizonyos, hogy az agressziót jellegénél fogva főként a kulturális háttér határozza meg: ami az egyik kultúrában elfogadott, az a másikban megütközést, ellenszenvet vált ki. 

 

Ugyancsak fontos észrevétele Aronsonnak, hogy az agresszió nem csupán lelki, hanem fiziológiai folyamat is, magyarán idegrendszeri és kémiai együtthatók is erőteljesen befolyásolják a viselkedést. Elég csak a hétköznapokon, mindenki által emlegetett tesztoszteront, a férfi nemi hormont ide citálni. Bizonyított tény, hogy a magasabb tesztoszteron szintű személyeknél szignifikánsan magasabb az agresszióra való hajlam, s mint olyan, a férfiak hajlamosabbak az erőszakra. Persze, a nőknél is létező hajlam az agresszivitás, de az is igazolt, hogy a tettük megbánása és a bűntudta is erőteljesebb a nők körében. Mindez a nők és férfiak közötti biokémiai különbözéségekre vezethető vissza. 

 

Léteznek agressziót fokozó, vagy előidéző kémiai szerek, amelyek közül a hazánkban is népbetegségnek tekinthető alkoholizmus, azaz az alkohol fogyasztása a legnagyobb probléma okozója. Bűnügyi statisztikák sora igazolja, hogy a gyilkosságok, testi sértések és egyéb erőszakos bűncselekmények leggyakoribb kiváltó oka a túlzott szeszfogyasztás. 

 

Elliott Aronson munkássága idején még aligha tűnt ekkora gondnak, mára viszont – személyes véleményem – hogy a szesz mellé sajnos felzárkóztak a különféle drogok. A kábítószerhasználat levetkezi a legelemibb emberi gátlásokat is. Napjainkban a bűnelkövetők széles rétege pont a drogok miatt válik erőszakos hajlamú bűnözővé. Ezzel együtt a fájdalom, meg a komfort hiánya is szülhet agressziót, amire Aronson egy nagyon egyszerű példát hoz fel: a hőségben, dugóban várakozó autósok közül azok tülkölnek, dudálnak, kiabálnak, veszekednek hangosabban, akiknek a gépkocsijában nincs légkondicionáló berendezés.

 

Soványka jó hírem a végére, van ellenszer.

Az agressziót gátló egyik fontos tényező a felelősség. 

Az anonimitás, a személytelenség biztonsága eleve bátrabbá, erőszakosabbá teszi az embereket.

Aronson idején ezt egyetemistákon végzett kísérletek kimutatták, ma viszont elég egy internetes komment falon az álnév mögül beírogatók mondandóját elolvasni: hovatovább az sem kirívó már, hogy az obszcén tartalom, a trágár nyelvezet mellett már mások likvidálására uszító vélemény is hétköznapinak mondható, sajnos. 

És itt érkeztem el értekezésem utolsó pontjához, a média felelősségéhez: a napi szinten sulykolt erőszak látványa, a tengernyi bizarr hír, a minimális erkölcsi szabályok gátlástalan áthágásával előbb a televízió, majd mára a közösségi felületek, az internet részéről mind-mind az agresszió gerjesztői. 

 

Hogy miként lehet ez ellen védekezni? Aronson próbál néhány módszert megadni: empátiát emleget mások iránt, új viselkedésminták elsajátítását javasolja, 1972-ben.

 

Szerintem viszont pár ezer éve tíz tőmondatban, tíz parancsba foglaltan egyszer már megadatott a választ. Mára egyetlen módszerünk maradt: a szeretet. 

 

ERŐSZAK MAGYAR MÓDRA - 1. rész

Nem rendszeresen, de olykor olvasok tudományos szakirodalmat. 

Ódzkodok tőle. Nagyon óvatos kézzel nyúlok bármiféle tanulmánykötethez. Ha mégis ilyesmire vetemedek, sejtem előre, kudarc lesz a vége: mindig ráébredek, el is borzaszt, meg el is keserít, mennyi mindent nem tudok. Ráadásul az ismereteim már aligha pótolhatók. Rég beláttam, sosem lesz belőlem egy-egy tudományos téma megfellebbezhetetlen szakértője.

Legtöbbször szépirodalmat olvasok. 

Abból is inkább a nagy klasszikusokat. A kortárs literatúra nincs ínyemre. (Jó ajánlással megfontolom. Volt már, hogy gyöngyszemre bukkantam. De ez ritka.) 

Ha viszont eltelik a lelkem Krúdy, Karinthy, Eco vagy Márquez szavaival, fölütök egy nekem tetsző tanulmányt, mint a nyár elején, amikor a szociálpszichológia egyik fundamentumának tekintett Elliot Aronson olvasásába fogtam.

 

A döntésem szándékos volt. 

Válaszokat vártam tőle: mi végre a magyar társadalmat leuraló agresszió? 

Van-e ellenszere a közéletet megmérgező erőszakos politikai kommunikációnak?

Megúszhatom-e ezt a mentális szétrothadást úgy, hogy közben a saját lelki épségem csorbítatlanul megmarad? 

A társas lény című tanulmánykötetbe belemélyedve nemhogy fogytak volna a kérdéseim, hanem egyre szaporodtak. 

Egy valamire viszont jó volt Aronson bő hatvan évvel ezelőtt megírt könyve: pontokba szedte a témát, így átláthatóbbá vált az emberi erőszaknak, mint jelenségnek a mibenléte.  

   
Annyi a kezdetekkor is világos volt, a kötet keletkezése óta a világunkat átjáró emberi agresszió mértéke jóval magasabb már, mint volt Aronson idejében. 

„Kimondhatatlan borzalmak korában élünk” – kezdi nagy levegővel az első fejezetet, de hamar ki is igazítja önmagát: lényegébe véve az emberiség története egyébről sem szól, mint szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb vérontásokról, egymás gyilkoslásáról, népek kiirtásáról, tengernyi szenvedésről, amelyek kapcsán hajlamosak vagyunk csak a jelen korunk borzalmait észrevenni, holott fajunk fejlődéstörténetének minden egyes korszakát, gyakorlatilag az összes idáig élt nemzedéket áthatotta, és folyamatosan gyötörte az emberben megbúvó állati ösztön, az agresszió.

 

Úgy is mondhatnám, hajlamosak vagyunk mindig a jelenlegi állapotunk miatt kárhoztatni a világot. Szűken látunk, önzően. 

Másra nem mutogatván saját példámmal illusztrálom. 

Vagy húsz évvel ezelőtt egy idősebb barátommal diskurálva azt találtam mondani, hogy az én ’70-es nemzedékem milyen elbaltázott: a néhai Jugoszlávia bőségéből és békéjéből nekünk már csak az ínség, a széthullás, és a vérontás jutott. Mikor véget ért a háború, újabb tízévnyi gazdasági csődben kellett építkeznünk, családot alapítanunk, inflációval, mindenféle segítő állami szándék nélkül. Az ’50-es években meg utána születetteknek legalább volt egy generációnyi békéjük, gyarapodásuk. Ma is úgy tűnik, idilli korszakban telt el az életük legtermékenyebb része. A harmadik évezred ifjúságára ugyanez vonatkozik. Hosszútávú hitelek, családsegítő programok, a fiatal pályakezdőket segítő adópolitika, egyetemi ösztöndíjak: csupa-csupa olyan kiváltság, ami a szüleiknek – vagyis nekünk – sosem adatott meg, és még soroltam volna, de a vitapartnerem hamar megakasztott azzal, hogy az ő szemükben meg mi voltunk a szerencsésebbek, és ez azért van így, mert az emberek zöme azt hiszi, ő a Pech csillagzat alatt született, másnak meg mennyivel jobb! Igazat adtam neki. Utána kushadtam megszégyenülve.   

A tanulság maga a párhuzam: nem csak a válság, az agresszió is annak fáj, aki kénytelen elviselni.  

 

Annyi bizonyos, hogy az erőszakos magatartás, az erőszakra való hajlam nem pusztán egyéniségfüggő késztetés, jellembeli zavar, hanem a társas interakciók hozadéka, vagy ha tetszik: terméke. Utóbbinak a definíciója szimplán szándékos szenvedés okozása lenne, de nem ilyen egyszerű a képlet. Fizikai és szóbeli agresszió is létezik, és ha nem feltétlen okoz bennünk kárt, az is egyféle erőszaknak tekinthető, írja a derék Aronson.

 

Ezzel együtt az ember gyilkos ösztöne, a romboló képességünk még az állatvilágban is kirívóan ritka, mégis bestiálisnak jellemezzük a jelenséget. Nagy kedvencem, Konrad Lorenz etológus az agresszivitást vizsgálva rájött, igen nagy hasonlóság mutatkozik az ember erőszakos hajlama és egy egzotikus halfajta hímje között: az utóbbi nem csak a saját fajta béli hímeket támadja meg, hanem azok híján nekiront minden más halnak, mindenfélének, amit csak konkurenciának vél. 

Gyorsan hozzá kell tennem, míg az állatvilágban mindez ösztön szinten működik, addig az ember az agresszív viselkedés különböző formáit – társadalmi, történelmi és számos egyéb okoktól, viszonyoktól függően – inkább megfigyelés útján sajátítja el.

(A 2. részt, a folytatást ide kattintva lehet olvasni!)