SHAKESPEARE 2.0

Rajzom

T-vízió

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy immáron nyolc éve nincs tévém. Nem is lesz, soha többet. Előtte se sokat néztem, pont a kereskedelmi adókban futtatott jelleg meg érdem nélküli, uborkafára fölkapaszkodott "sztárok" miatt. Ezzel együtt a reklámokkal és beszélgetős műsorokkal agyonzsúfolt – kereskedelminek nevezett – kufár rádiókat se szenvedhetem. Ha taxiban ülök, megkérem a sofőrt, inkább haladjunk csöndben. Mindig zavart az értelmetlen locsogás, amikor bulvár, érdektelen témákat minden felkészültség nélküli, felszínes tudású pojácák egymás között heherészve taglalnak: miért kéne ezt hallgatnom? 

Nem hiányzik a televízió. Néha – amikor olyan helyen vagyok, ahol bekapcsolva megy az adás – odapillantok, de gyorsan el is kapom a tekintetemet. Ennyi épp elég, hogy megállapítsam, a televíziós csatornák pont azok, ami a nevük: csatornák, kanálisok telis-tele szennyel. Normális ember meg ilyesmire nem kíváncsi. Abszurd, hogy akár fél órát is áldozzak egy villogó dobozt bámulva az egész napos teendőimből. Hogy – megint visszautaljak a névre – egy tele vízióval, tehát manipulált látvánnyal telis-tele lévő kivetítő képernyőt nézzek, arra nekem már se türelmem, se kedvem, se időm nincs. 

K. Mityu

„Új életed kezdd azzal, hogy megfogadod: mostantól a szíved mélyéből élsz.”

Ezt írja Korniss Mihály egyik kötetében. Az egyik epizód címe ragadott meg: „Tanulj a lovadtól tartást”. 

Péntek estefelé a könyvszekéren akadt meg rajta a szemem. Lapozgattam, beleolvastam. Ilyen elgondolkodtató, elmés bejegyzésektől hemzsegett a kiadvány. Nem kell hozzá különösebb olvasottság: szerkezetében és jellegénél fogva is Márai Sándor Füveskönyvének bölcsességeit akarja utánozni Korniss. Már majdnem meggyőzött, amikor bevillant, ugyanő mostanában miket irkál a hazai komprádor-politika szélhámosáról. A hozsannázó szöveget betűhíven ide másolom. 

„Naponta beszél, meg tudja szólÍtani az országot. Jól beszél. Emberi módon, nagyon tehetségesen, nyelvében ihletett a Magyar Péter. Jobb, mint Kossuth és nem számít, hogy ez nem tetszik mindenkinek, ő naponta beszél az országhoz, az ő országához, mint a fiunk, de erős, és elhatározta magát. Folyamatosan leszögezi a nyilvánvaló dolgokat., bennünket képvisel, mindannyiunkat, magyarokat. Ébresztő! -t mond naponta az új parlamentben, a közösségi médiában. Elképesztő retorikai képességgel bír, és a fejemet teszem rá, hogy tiszta szívvel benne van abban, amit mond. Hazája népének óhajt beszélni. Tud. És bírja erővel.”

A könyvet szépen visszaraktam a többi közé. Utána a serház vécéjében szappannal kezet mostam, és valamiért rögtön megnyugodtam. Ha kérhetnék valamit: csak így, csak így ne öregedjek meg!

Kémia?

Ez a Tisza Párt nevű laborkörülmények között kikevert experimentum először nagyot villant, kétségtelen. Szép reményeket fűztek hozzá, de mivel a toxikus, azaz erősen mérgező hatása a kezdetektől nyilvánvaló volt, hisz a lényegét ez a romboló, savas hatás megmutatta, az értelmesebbek már vigyázva, kellő bizalmatlansággal kezelték. Napjainkban erősen párolog, szennyez, és egyre elviselhetetlenebb a szaga. Sok a salakterméke a tiszás kotyvaléknak. Zsákutcás kísérlet, olyan kudarc, ami áprilisban bizonyítást is nyer majd.

Vendetta

Elindult a roncsderbi. A kamu párt kamu jelöltjei kamu szavazáson az áhított képviselői pozíciókért hadakoznak. 

Ahogy már megszoktuk, a Tisza Párt házi bajnokságát pont olyan trehány módon intézték, mint a 200 ezer szimpatizánsuk intim adatait. Lett is sértődés rögvest. A csalódott, esélyhez sem juttatott, megbántott, kiszuperált jelöltek sorban nyilatkoznak a sajtónak, kiteregetik a párt szennyesét.

Ezek belülről fogják fölfalni egymást! Pattogatott kukorica és kóla mellett naponta nézzük majd a shakespeare-i drámákat. 

Sosem szabad viszont elfelejteni, hogy Magyar Péter az árulása szemétdombján kaparta össze a szekta híveit, és aki áruló, hátba döfte az övéit, jó eséllyel ugyanez a sors vár rá is. Nem hülyeség, tapasztalat, hogy a karma bizony dolgozik. Ki-ki érdeme szerint előbb-utóbb visszakapja a vétkét, kamatostól. És akkor majd nem a bukás fog fájni, hanem a fölismerés, hogy ezt megérdemelten kapta. Magyar Péter, ez a politikai komprádor a borítékolhatóan bekövetkező kudarca után pária lesz a társadalomban, de talán még a családjában is. Nem lennék most a három fia helyében, szegény kölykök. Az lenne a normális, hogy a gyermek büszke az apjára. De kire vagy mire nézzenek fel? A szélhámos apjuk ugyanazt műveli, amit a szégyenletes diszkós esten: csak most nem fiatal nők lába közt csúszkál a padlón, hanem Manfred Weberék mossák föl a nyelvével a néppárti klotyót, miközben hazudik, a csillagos eget is letagadja az égről. Már azzal fenyegetőzik, hogy áprilisban mindenkit lecsukat. Érti ezt az alakot valaki? Mindenkit! Téged, engem, aki mást merünk mondani! Mindenkit. 

Az oroszokkal meg majd utána személyesen számol le.

És végül maradnak az UFO-k.

NAPLÓ - 178.

Tudom, sajnos tapasztalom, hogy az internetre minden badarságot lehet irkálni. Senkinek a szava sem ellenőrizhető, így előre szólok, nem hazudok: nyolc éve, mióta jobbára a magyar fővárosban élek, minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe és mécsest gyújtok Makovecz Imre sírján és Cseh Tamás fejfájánál. 

Tényleg. Nyolc év alatt persze akadt olyan vasárnap, amikor a temetőkapuban ácsorgó Zoli kertésztől nem vettem mécseseket, valamiért elmaradtam, de utána a bűntudat rendre behajtotta rajtam a lelki adósságomat, muszáj volt egy másik napon pótolnom a látogatást. Aztán szépen megnyugodtam. 

Tegnap reggel is átbuszoztam Budára. Szép, ködös, őszi vasárnap ígérkezett, megálltam a Mester síremlékénél és szokás szerint háromszor halkan megkondítottam a harangját. Sokat gondolok Makoveczre, egy életre tanítást kaptam tőle. Ha lenne az országnak tízezer Makovecz Imréje, a világot a sarkából kifordítanánk.

Biztos furcsán hangzik, a temető süket magányát én sosem éreztem. Hiányt azt igen, néha fájdalmas űr ballagott velem, sebeket, bántásokat hordtam magamban, de akkor sem voltam egyedül. Nem látom én a lelkeket, ezt a kiváltságot meghagyom a parafenomén szélhámosoknak, de azt bizton állítom, megesett már, hogy nekem kedves elhunyt hangja szólt hozzám, értettem, amit mond, és meg is fogadtam a tanácsát. Az én eltemetett barátaim vigyáznak rám. Óvnak, a szeretetük melegéből élek minden nap, s bár nem a budai tiszafák árnyékában van a sírhantjuk, a szeretetnek a téren és időn átívelő ereje révén most is együtt vagyunk, mert gondolok rájuk, ragaszkodom hozzájuk. A hatalmas, parkosított Farkasréti temető széles sétánya kanyarog fölfelé, ahol körösztözik földutak, amiken úgy szeretek bandukolni, miközben fölsejlenek az emlékek, ha szerencsém van, akkor a szépek, és olyankor a vágyakozás is megnemesül, elpörög a mindennapok hulladéka, miáltal lassúbbá, élhetőbbé és érthetőbbé válik minden. 

Nem tagadom, előfordult, hogy épp fordítva, a gyötrelem boszorkányszombatja tört rám: koldusszegényen, égő szemmel, szélütötten kóvályogtam a keresztek között és irgalomért könyörögtem, de nem kaptam meg. Olykor émelyegtem, meg kellett pihennem egy rozsdaette padon, ahol valószínűleg évek óta nem ült senki, mert a pad előtti behorpadt kriptát fölverte a gaz, és már a kőbe vésett neveket is elmosta az idő, amellyel együtt a hajdan gyászolókat is elsiratták a kései utódok. 

A temető él, nagyon nagy erővel bír. A novemberi fák rőt koronája is ritkás már, pergamensárga avarszőnyegen dióval bajlódó varjak táncikálnak izgatottan. Némelyik tartózkodás nélkül, bizalmasan közelebb jön, fürkészve néz, méreget, és bizonyságként a madár félrefordított fején az értelem fénye csillog. Nem csak lát, tudja is, hogy vagyok. Közlékenyek ezek a dolmányos varjak, szinte emberi az ábrázatuk. Hozzájuk képest a nagyvárosi forgatag népének arca eltorzult, mintha a napról folyton az árnyékba kellene átlépniük. És míg a Körút meg a pályaudvarok közt, a trolihuzalos utcák aszfaltján senyved a városi ember, folyton csak vár valamire, és észre sem veszi, hogy a futtában megtett tevékenységével elszalad mellette az élet. 

Aggályosan figyelnek hát a varjak, kölcsönösen vizsgáljuk egymást, és a bogárfekete szemekben annyi melegség és őszinteség honol, mint egy kisgyerekében. A ködből és a sötét sövények mögül egy róka tűnik elő, épp csak egy pillanatra áll meg, orrát fölveti a szélbe, majd tovaoson, hogy a káprázata zavarba ejtsen: vajon tényleg róka volt-e, vagy csak képzelődtem? 

A gimnáziumi magyartanárom is Farkasréten nyugszik. Sokáig kerestem az urnafalát, jó órányit mászkáltam föl s alá, míg az ócskán fénymásolt térkép alapján végre ráleltem. Nyár volt, vagy tavasz vége, már nem emlékszem. Csak annyi maradt meg bennem, hogy míg a kezem a sírkövén pihent, a napsugár úgy szórta a fényt a forrósággal, mintha nevetés lett volna.

NAPLÓ - 177.

Amint megérkeztünk a podgoricai reptérre, elkezdett esni az eső. A kifutó körüli kemény hegyek pára sallangokkal voltak teli aggatva, nedves, fehér gyolcsként csorgott belőlük a szemerkélő eső, az aszfaltcsík szürkéje sötét palaszínűre váltott. Ezúttal elmaradt, nem vert orrba a cédrusok árnyékában szagló száraz fű illata. Minden csüggedt volt és sáros. A reggeli viszont bőségesre sikeredett. Egy közeli étteremben vendégeltek meg bennünket a házigazdák, svédasztalos terülj-terüljből válogattam. De nem laktam jól. 
Nem mintha nem ettem volna eleget. Éppenséggel sokat és sokfélét pakoltam a tányéromra, de reggeli után mégis egyfajta üresség érzése kerített hatalmába. Másmilyen montenegrói októberek emléke kezdett fölsajogni. Olyan őszi időkre gondoltam, amikor bár a hegyek felhőkbe fúrták fejüket, az eső pedig – mint most – a Szkádári-tó melletti nádrengetegnek vetette hágcsóját, de vert a szívem izgalommal, és telve lelkesedéssel vártam, hogy örömöt hozzon a reám köszönő holnapi időm, mert magabízón hittem abban, hogy a holnapomban, mint tükörben, látni fogom magamat.
Mára mindez átformálódott: ennyi idő után kezdek rájönni, a választott hazám ügye annyira intim, mint valami titkolt magánügyem, ami bár összefügg velem, a sorsommal, a múltam azon részeivel, amik egy részére jó szívvel emlékszem, de a zömét jobbára már örökre feledni akarnám. Szadisták ezek az emlékek. Kapcsolatosak a legmélyebb tudatalattival: a halállal elegy reménytelenséggel. Ettől eltekintve kísért a múlt, és sajnos jogom is van újból és újból átélni a kínzó időket. Nem vagyok már fiatal. Ha megébredek olykor, azt előidézheti tőrdöfés és simogatás is. Nincs módom válogatni, csak köszönhetem, hogy egyáltalán eszméletre tértem. Bármit tehetek már, mert elmúltam, aki voltam.  Mindenhez jussom van immáron, egyes-egyedül az időre nincs ráhatásom, mert az időmből maradt a legkevesebb.
Míg a Nikšić felé kígyózó úton kaptatott velünk a kocsi, minden szívdobbanásomnak helye és szerepe lett. Lassítani szerettem volna az időmön, a verkli karját visszafelé tekerni, hogy a szögecselt sípokon a lyukkártyás melódia rükvercben tolasson hátra ebben a könnyáztatta vurstliban. Legyen inkább disszonáns rikoltozás, széteső dallam terüljön szét a Slano-jezero fenyőzöld víztükrén, a lelkemmel együtt vándoroljon a zene más szférákba, oda, ahol jobban megértenek, ahol minden egyértelmű, és ahol már nem fáj semmi.  
Úgy hiszem, elég sok minden van mögöttem. 
Voltak jobb napjaim: dicsőséget, sikert kaptam. Családi és másmilyen boldogságban is részesültem. Volt idő, mikor szerettek, hittek bennem, és jó volt, mert viszontszerettem, aki hitt bennem. 
Aztán akadtak rossz napok, hónapok, hosszú periódusok, amikor úgy látszott, mindenki mással együtt az Isten is elhagyott. Mikor a magány ellökött céltalan sétaútjaimra folyton a lábam elé meredtem, a földet néztem, a tőlem elmaradozó rögöket és faleveleket figyeltem aprólékos gonddal. Úgy leltároztam, mintha én magam lennék az Ősz, aki az ismerős kacatjaitól nem tud megválni. Rettenetesen bántott, hogy vesztettem, és az igazságommal sem a belvárosi park kócolt fakoronái, sem az öböl habosra vert hullámai nem tudtak mit kezdeni: az igazságom elszállt hát, mintha vele együtt én se lettem volna soha. 
Nyugati kerülőúton, Grahovac karsztos platójára érve bizonyosságommá vált: akármi történik velem, nem félek már attól, hogy csalódok és elbukom. Bennem örvénylik a fölismerés, az a nagyobb szó, hogy már attól se félek, ha boldog és sikeres lennék. Mindez velem marad. Kísértenek folyton, akár az álmaimban visszatérő halottjaim.  

NAPLÓ - 176.

Holnap fölnyílik a földi paradicsom kapuja. 

Hazamegyek. 

A hazatérés kicsit olyan, mint a szenvedély egy nővel. Az aprólékos rákészülés örömét a vérfakasztó boldogságig elnyújtani, elodázni az önkívület pillanatait, a majdani beteljesülés mámorát kiélvezni nagyobb értelmet ad az utazásnak, mint a tulajdonképpeni megérkezés. 

Elhatározás kérdése, hogy akarom megváltani a saját világomat. Más-más a módszer.

Holnap hazautazok. Ez az egyik. 

De ha úgy adódik, elég, ha rajzolok. Ha meg úgy: festek. Néha meg – mint most – írok. 

Ide kívánkozik, bár illőbb lenne szemérmesen hallgatni róla: a múltkor arra gondoltam, milyen döbbenetes, a krisztusi INRI anagrammája az ÍRNI. 

Írni a csöndben és a tivornyák lármájában is. Ezt csak úgy szabad, hogy értelemmel elegy akarattal cselekedetté manifesztáljuk a gondolatainkat, tehát teremtünk, izzásig hevült lelkülettel, miközben eggyé válunk a világegyetemmel ötvözött nihillel, a tűz parazsával és a tenger hűsével, a dűlőutak porával csak úgy, mint a nőstény bércek ellette karsztos monolitokkal. 

Mindez miért? Mert arra vállalkoztunk, hogy a bennünk zajló folyamatokból megértsünk valamit a bennünket körülvevő dolgokról is. 

Az írás, a rajzolás, a festés is alkímia. A felgomolygó ideákat anyagszerűsítjük. 

Úgy tekintünk rá, mint egy régi, álmunkban felbukkanó, sejtelmes kontúroktól vibráló, sosem látott arcú szerelmünk megtestesülésére. A világra segítjük, mert bár álmunkban sokszor alakot váltott, bántott bennünket, meg is csalt a csapodár rüfke, de a papírra-vászonra leképezett csalárd ideát már a szeretetünk élteti, elfeledtük a bűneit, megbocsátottunk neki, lévén tudván tudjuk, ahogy régen, még most is szerelemmel szeretjük, és ez így is marad: ennek sosem lesz vége.  

Várnak az öböl édenkerti, meleg párái. 

Messziről is fölismerem már a lila teliholdfényben a Lovćen szénceruzával égre rajzolt sziluettjét, a tengerben tükröződő csillagokat, a zsalugáteres ablakok kútmély, sűrű sötétjét, Bobo halászhálóinak érdes tapintását, a partra sodort üres kagylóhéjak dögszagú bűzét csak úgy, mit a pékség kemencéjében sülő kenyerek rőt kérgének az illatát, a fehéren izzó sziklafalak szemfájdító mezítelenségét, és a délceg cédrusok fövenyre boruló keskeny árnyékát is.  

Ha valami értelmet ad annak, hogy vagyok, az a kulisszák mögé belátás képessége, amikor egy-egy helyzetben a jelenségek igazságtartalma fölsejlik előttem. És mikor a lélek határozottabb léptekkel marsol, mert a hazatalálás harangszava egyre hangosabban kondul meg bennem, akkor még erősebben hinni tudom, hogy élni, szeretni és szeretve lenni nagyon jó dolog. 

Akkora kincs, amit csak alázattal szolgálni lehet, és hálával telve köszönni, hogy megkaptuk. 

GLORY TO HUNGARY!

Illusztrációm

A minap skótokkal beszélgettem. Egy komplett skót templomi kórussal néztem a Skócia-Belorusszia focimeccset, miközben sunyi módon, de ügyesen lepleztem, hogy egyébként a fehérorosz válogatottnak szurkolok. 

Ne kérdezzék, miért. 

Azért, mert: szimpatikusabbak voltak, vendégként léptek a glasgow-i gyöpre, és egyébként is, olyan a természetem, hogy szeretem az esélytelenebb csapatot bátorítani. A kevéske angoltudásom minden morzsáját összekotorva igyekeztem szót érteni a skót dalárdával, de aki a gael nyelven Ghàidhealtachd, vagyis a Skót-felföld népének akcentusával egyszer szembesült, az tudja, mi fán teremnek a nyelvi sokszínűség vadhajtásai. Szerencsére egy kedves hamburgi házaspár is velük volt, így a németet mankóként használva elboldogultunk. Egy csomót közülük le is rajzoltam, aminek következtében nem hencegésből, de népszerű lettem.

A hirtelen dicsőséget tetézve megemlítettem, hogy az ő skót Szent Margit királynéjukat nekünk köszönhetik, az Árpád-házból származó magyar hercegnő a zord Skót-felföldre adták férjhez, és rögtön három – a későbbiekben nagyon sikeres, nagynevű – skót uralkodót is szült nekik. 

Már épp kezdtük megkedvelni egymást, mikor az egyik mosolygós tenor megjegyezte, hogy bár a magyar nők elvitathatatlanul szépek, azért a magyar történelemben többször szenvedtünk vereséget, mint ahányszor győztünk. Ez fájt. Nyeltem egyet kínomban. 

Nem mondom, hogy megfagyott körülöttünk a levegő, de bennem megpöndült egy sejtés: nem biztos, hogy puszipajtások maradunk. A továbbiakban már csak óvatosan szűrtem a szavakat, figyeltem a gesztusaikat, és igyekeztem közömbös témák mentén diskurálni. 

Közben azon járt az eszem, most is töprengek, mi a zsinórmércéje egy nép sikerességének? 

Az országának a nagysága? A híres embereik száma? Netán a nemzeti vagyon, a jólét az elismertség fokmérője? Nem biztos, hogy igazam van, de én olyan népről nem hallottam, aki mindig győztesen került ki minden ütközetből, minden csatából, minden háborúból. 

Nem tudtam, mert már nem akartam megmagyarázni az okvetetlenkedő dalnoknak, hogy az én szemszögömből az a siker, hogy egyáltalán vagyunk még magyarok a Kárpát-medencében. Nem is akárhányan, nem kell szerénykedni. Számarányunkat tekintve Európa középnemzetei közé tartozunk, mégpedig úgy, hogy másokkal ellentétben közeliként értelmezve se nyelvi, se más rokonságunk nincs. A tetejébe nem egy borzas pónikkal, meg csüngő szőrű marhákkal gyéren lakott, Isten háta mögötti szeles fennsíkon, egy sziget fölső csücskén húztuk meg magunkat, ahol csak a jeges tengerek, meg az óceán hullámai támadták a kietlen, sziklás földjeinket, hanem a kontinens szívében, a Hadak útjának kellős közepén ciklikusan, ezer esztendőn át rongyolt át rajtunk a vériszamos történelem. 

Veszítettünk a tatárokkal, majd a törökökkel szemben? Igen. Míg a Nyugaton páncélos dinasztiák csépelték egymás a hatalomért, addig mi a kereszténység bástyájaként védtük Európa boldogabbik felét. Mátyás idejében annyi magyar élt, ahányan az akkori Franciaországban, vagy ahányan a brit szigeteket lakták. Aztán a 150 éves török hódoltságra ez a szám a harmadára apadt! Eltűnt, vérét adta öt-hat generációnyi magyar, és a török után rögtön a Habsburgokat kaptuk a nyakunkba, akik ott folytatták a magyarirtást, ahol a szultán abbahagyta. Ezt fölismerve Rákóczi hamar kibontotta a magyar szabadság zászlaját, egy évtizedig vívtunk az akkori világ egyik legerősebb hadserege ellen, és mikor a császári seregek fölsorakoztak a Majtényi síkságra, egy kolerától megtizedelt huszársereget, lerongyolódott, csontsovány kurucokat láttak, akik a békekötés után mégis fegyveresen, zászlóikkal és teljes vallási meg politikai amnesztiával, emelt fővel tértek vissza a családjaikhoz. Mi ez, ha nem a magyarság diadala?

 

Mi a nagyobb dicsőség? 

Miközben az európai forradalmak egy hétig sem tartottak, a magyarság 1848-49-ben két éven át önkéntes nemzeti hadsereggel alázta Bécs tábornokait, hadait, vagy tán azért jár babér, mert más kontinensen mezítlábas törzseket igáztak le, irtottak ki, és harácsolták, rabolták el a kincseiket, amikből máig tart a fene nagy apanázs? 

Csak az elmúlt évszázadban kétszer ugrasztottak, toltak be bennünket két világháborúba, amit nem is akartunk, mert nem a mi érdekeinket szolgálta egyik sem. És a dolog pikantériája, hogy most, 2025-ben pont ugyanezek a hatalmak szeretnék Magyarországot belerángatni egy újabb világháborúba, amihez ismételten semmi közünk, és nem kapcsolódik semmi érdekünk.

Hát hogy mondhattam volna el mindezt egy skót énekesnek?

KÍSÉRLET JÁRJA BE EURÓPÁT

Skalinada - 100 x 150 cm

Márai és Lola

A hétvégén megvettem egy új Márai kötetet. Pontosabban, Márai Sándorról és a nejéről szól a kiadvány. A vaskos, tetszetős külsejű, puhán lapozható könyv egy furcsa, de nagyon izgalmas válogatás az író és nője naplóbejegyzéseiből. A címe amilyen elcsépelt, annyira árulkodó: Egymás tükörképei vagyunk. 

Közismert tény, hogy Márai gazdag élete nagyobbik részén naplót írt. Azt viszont kevesen tudják, hogy a felesége, Lola is három évtizeden át vezetett naplót. Kettejük írásaiból lett összefésülve ez a tartalmában nagyszerű anyag, amely egy-egy napról, vagy eseményről a férj és a feleség által is tudósít. Az egyik modorosabban, lévén mindvégig tisztában van vele, a magas irodalomnak szánja a bejegyzéseit. A másikat nem kötik efféle igények. A nő iróniával, olykor gyilkos humorral, olykor pedig rettentő mély fájdalmakkal ír a kettejük zegzugos kapcsolatáról. Tehát, az eleve adott, az örökös női-férfi szembenállás perspektíváján túl, föltárulkozik egy másik szál, az ünnepelt író nézőpontja, és a háttérbe húzódó asszony introvertáltabb, bensőségesebb jegyzetei: ugyanarról az emberről, ugyanarról a dologról, egy napról, egy eseményről - két reflexió... Elképesztő olvasmány!

Utóirat: A kötetnek hála, újból ráébredtem, az élet minden mozzanatában milyen finom különbségek és mekkora szakadékok tátonghatnak egy párkapcsolatban! Ezekről legtöbbször tudomásunk sincs.  Ez a szerencsénk.

A nőknek is.

Meg nekünk is. 

Kísérlet járja be Európát

Egy valamire volt jó a legmagyarabb folyónkról elnevezett blöff párt létrejötte: napról-napra mindinkább kikristályosodó bizonyossággá válik, hogy a demokratikus politizálás - egyelőre még jó ideig - nem költözhet át teljes egészben a virtuális térbe. Szeletében az interneten marad, de a várakozásokat alulmúlva koránt sincs királycsináló hatalma. 

Hála Istennek!

Kicsit olyan ez, mint a szocializmus bukásakor. 

Az ideológiai elit azt magyarázta, hogy a XX. századi emberek még nem fogták föl a lényeget, nem voltak képesek a kommunizmus eszmeiségéhez fölnőni. Mivel a kommunisták akkor is hazudtak, mikor épp csődöt mondott a kísérletük, szűk három sorban tegyük őket helyre: éppen azért húzták le őket a történelem küblijében, mert a világon nagyjából mindenhol rájöttek arra, hogy a kommunista-szocialista ideológia pont oda való, a küblibe. 

Sajnálatos, hogy ártatlan százmilliók élete árán döbbent rá a világ erre az amúgy tökegyszerű felismerésre. 

Bár mostanában csak elvétve akad diktatórikus egypártrendszer, sajnos a valóságban mégis van ideológiai sorvezető, és azt már nem is egy karibi banánköztársaságban, a dzsungelek mélyén búvó kiskirályságokban kell keresni, hanem például a legforgalmasabb nyugat-európai nagyvárosokban, az ottani médiában, az egyetemeiken, a színházaikban, meg a mainstrem politikai közegükben. Tovább tombol a kettős mérce, a kontraszelekció elburjánzott, szándékosan összekevernek fogalmakat azok, akiknek egy feje tetejére álló világ a vágyálmuk, és ezért képesek bármilyen alantas eszközt bevetni. Az ipari konzorciumként működő giga közösségi portálok pedig kiszolgálják a gyilkos ösztönökre építő politikát. Kezdetben még úgy is tűnt, sikerrel járnak. A Tisza Párt kipukkadó kamuja viszont rámutatott a virtuális pártépítés gyenge pontjaira.     

Egyszerűen nincsenek meg a feltételei. Ezer sebből vérzik az online pártaktivizmus. Parasztosan mondva, a billentyűzet és a képernyő előtt nem lehet ugyanazt hozni, mint egy reggeltől-estig tolt pártépítő munkában, ahol hús-vér emberek között, arccal, érvekkel kell jövőképet ajánlani, mellette muszáj hideg fejjel kalkulálva pártstruktúrát építeni, helyezkedni, okosan dönteni személyi ügyekben, hogy csak a fontosabbakat említsem. Még egyszerűbben: a legfrappánsabb Facebook-bejegyzéstől is tételekkel hasznosabb, célravezetőbb például a Lázárinfó bármelyik tizenöt perce. De mivel a Tisza egy hókuszpókusz, virtuális salto mortálé, és a vezetőségének büdös a munka, tavaszig le is fogják csapolni őket. Sima kétharmad lesz megint.

Pósa Károly: ÁLMODTAM ÉJJEL

 

Tisza - rajzom

Kagylógyöngy hullott,
angyal érintette elmém:
láttam a Holt-Tiszát,
-  s bár holt volt -,
éreztem a meder sáros ízét.
Kabátom széttártam lazán,
mendegált velem a Járás,
átkarolt az éteri hazám.

Ősz zsolozsmázott a víz fölött,
együtt vigyáztuk a csöndöt,
ladik se volt, se paplanos köd,
mégis otthon voltam, benned.
Ujjbegynyi fénypont az égen,
madárkám suhant bátran,
a nyár tova, de a róna ébren,
szikes illat feküdt a hóka sárban.

A múlt kezet nyújtott nekem,
megfogtam hát a meleg kezed.
Mert minden reggel elmegyek,
de neszként maradok,
fény a szemed íriszében
lobogok, világlok neked.
A rőt iszap megőrzi léptemet,
visszhang maradok a Slajc felett.

A KIREKESZTŐK

 

Kirekesztők

A Kossuth teret évtizedek óta ismerem. Mármint az Országház előttit, lévén majdnem minden magyar településen létezik Kossuthról elnevezett közterület. 

A parlament előtti placcon először a nyolcvanas évek végén jártam, kora tavasszal, alkonyati napon, keletnémet menekültek közé keveredve egy emberséges, fiatal lelkész kertjében hálózsákosan táboroztunk le éjszakára. Rá pár hónapra megnyílt a szögesdrót Sopronnál, az én németjeim meg szaladtak át a szocializmusból a kapitalizmusba. Nem gondoltam volna, hogy általuk kóstolót kapok a 20. századból, hogy a történelem vasmadara épp akkor a fejünk fölött csattintotta szét a szárnyát. Akkoriban az Országház épülete meg a tér is elég szürkének, füstösnek tűnt. A kilencvenes években a parlament fokozatosan kifehéredett, a kommunizmus örökségével együtt lepucolták róla a Trabantok, Wartburgok kipufogóinak szutykát, hogy aztán végre a Kossuth tér is visszanyerhesse eredeti pompáját. 

Volt is miatta elég óbégatás! Sértődött balliberálisok hisztériáztak, hogy a tér felújításával a Horthy-érát hozzák vissza, barna eső hullik, fasizálódik az ország, amiből persze egy hang se volt igaz, de nekik sosem az igazsággal volt dolguk, hanem – mint manapság – a nép hergelésével, riogatásával akartak zavart kelteni, csak az indulatok felkorbácsolásában jeleskedtek. Évtizedek keresztül papoltak a szabadelvű értelmiségiek a megbékélésről, az egymásnak nyújtott kezek fontosságáról, az “árkok betemetéséről”, miközben a kvázi “befogadáspártiak” lettek a legnagyobb kirekesztők, akik minden adandó alkalommal a “végképp eltörölni” elvet alkalmazták a nemzeti oldallal szemben.

Mégis akadnak a mai napig olyanok, akik még hisznek a balliberálisok “szereteországában”.

Ki kell ábrándítsam ezeket az elvarázsolt széplelkeket.  

Ki kell mondani, másként nem, hát bibliai hasonlattal: majd amikor az antilopok odaheverednek az oroszlánok mellé, körülbelül akkor lesz érdemes beszélni megbékélésről a magyarországi hazaáruló csőcselékkel. Magyarán, sosem. Lehet ezt cifrázni, hogy ne már, hát szeressük egymást gyerekek, de az eredendő igazság, hogy a rendes, normális, hazafias hozzáállás sosem fogja elviselni az abnormális, felforgató, hazátlan hozzáállást. 

Valamelyiknek el kell tűnnie, örökre. Kérdés sem lehet, melyik eszmeiség fog előbb fölszívódni. És ha ez meg fog történni, akkor egy értelmes, az országért tenni akaró, valóban innovatív ellenféllel le lehet majd egy asztalhoz ülni, és a véleményeket meghallgatva valamilyen konszenzusra fogunk jutni. De a mostani kompániával, Magyar Péter szektájával, Hadházy csürhéjével, az O1G-n túl se nem látó, se nem halló bandával a nemzeti minimum alsó küszöbét sem érdemes meglépni. Lehet, talán sikerülne, de nem szabad! 

Arra rámenne a nemzet. 

Sok nem aranyember

 

Hadházy. Ha kimondom ezt a nevet, elsőre mintha Jókai Mór valamelyik romantikus regényalakja sejlene föl a patinás családnév mögött. Szép név. Férfiasan a “had” előtag maszkulinitását enyhíti a “ház” nőies befogadása, megspékelve egy pedigrés y-nal: ordít a kutyabőrért. A megtestesült patriotizmus, a magyarság összes nemes jellemét sugallja a név. Azaz, csak sugallta.

Hadházy Ákos ténykedésével az elégségesnél többet tett azért, hogy a neve hallatán jó időre minden odaképzelt szép jelzőt elhagyhassunk.

Ez a ragyás idióta a magyar politikai közélet szégyene. Ettől már csak az a kínosabb, hogy valakik be is szavazták a parlamentbe. Én szívesen megkérdezném őket, egyesével sorra venném mindet, hogy egy elmekórtani gyors teszt után ezt mégis, hogy képzelték? 

Közben látom Dobrev Klára friss videóját, ahogy fejhangon sippogva az igazságügy minisztert ápprehendálja, merthogy kisült, ami nyilvánvaló volt: nincs érintett kormánytag, vagy kiskorú személy a Szőlő utcai ügyben, mi több, még gyermekotthon sincs szűz kisfiúkkal-kislányokkal. Van ellenben egy zárt fiatalkorú fiúk börtöne, visszaeső suhancokkal, meg van brit titkosszolgálati szál, és egy rakat baloldali drága ember, antifás Jámbortól a ripacs Noáron keresztül a Dobrev famíliáig aki sáros. Viszik is a táskát, a visításkát. Azt hitték, következmények nélkül megússzák, hogy a magyar államrendet aláásva zavargásokat akartak kirobbantani. Jó hírem: nem, nem fogják. 

Klárát ugyan – ma is – megvédte a brüsszeli képviselősége, ahogy Magyar Pétert még óvja ideig-óráig az Európa Parlament mentelmi flepnije, de ilyenkor azért a jobb érzésű honpolgárban fölhorgad egy kérdés, hogy ezek a hitvány jellemek mégis, miként kelnek-fekszenek? Néznek-e tükörbe? Költői a válasz, sajnos. Majd mi leszünk a tükör nekik, áprilisban. 

EGY KÜBLI FRISS LEVEGŐ

Egy kübli friss levegő

A múlt vasárnap „Levegőt! – Kiállás a szabad közterekért és a tisztább közbeszédért” elnevezéssel megtartottak egy rendezvényt. A nem túl tömegesen lezajló tüntetést elvileg a gyűlölködés ellen hirdették meg. Elvileg. Valójában pont azok szervezték, akik a magyar közélet leghangosabb hergelői. 

Mivel a Hősök terétől egy iramodásnyira lakom, láttam az előkészületeket. Hangosítás, színpad, reflektorok tömkelege volt fölhalmozva. Nem két fillér lehetett a rendezvény lebonyolítása. Úgy tűnik, van az a pénz, amit némely szponzor szívesen kifizet, ha egy civil demonstrációnak álcázott kormánybuktató puccskísérletre kell adakozni.
A lángolónak ígért, de csak szerényen elfüstölgő esemény önmagában nem ér meg annyit, hogy ennél többet írjak róla. Legyen elég, hogy a pulpituson szónoklók épp a fő gyűlöletkeltők voltak, a személyük, az eddigi megnyilvánulásaik eleve hiteltelenítették a rendezvény célját.
Mégis, a Noár nevű csepűrágóból lett influenszer - a szokott veretes tahóságán túl - mit tud felmutatni a szeretet és az elfogadás jegyében? Hogy szakmányban gyalázza a kormányoldal női politikusait?
A mikrofont ragadó színész kollégáinak szereplését kihagyom. Őket minősíti, hogy az ismertségükkel, a tehetségükkel egyenes arányban súlytalan maradt a mondandójuk is. Ellenben Pottyondy Edina hozta a szokott formáját. Idegmérgezés, Fideszezés, Orbán hippi Hitler: hogy csak a finomabb metaforáit idézzem. Dőlt a szájából a mocskolódás. Nagy tapsot aratott, a szeretet meg az elfogadás jegyében, nyilván. A múltkor is megvillantotta a finomra hangolt női lelkének legsötétebb bugyrát, amikor a világszerte közkedvelt, végtagok nélkül született amerikai motivációs szakembert a „Fidesz manóemberének” titulálta. 

Nick Vujicicot sosem láttam élőben, de nagyon tisztelem. Egyik Magyarországon készült ikonikus fotója az íróasztalom mögötti falon van. Nem tudom eldönteni, Pottyondy gyalázatos minősítésére mi a helyes reakció. Először fölháborodtam rajta, ökölbe szorult a kezem. Ha abban a pillanatban mellettem állt volna Pottyondy, menten belerúgok, hogy megemlegeti. Rá egy percre már szégyelltem, hogy elöntött az indulat. Kicsivel később, higgadtabban pedig már szánalommá szelídülten gondoltam azokra a magyarul beszélő emberekre, akik a mai napig hiteles véleményvezérként elfogadják a Pottyondy Edinák, meg a hasonszőrűek meglátásait.
Meglehet, Nick Vujicic teste egy torzó. De akkor a Pottyondy-kompánia szíve-esze-lelke, na, az vajon milyen groteszk, szörnyű lehet???
Ezek ugyanazok: gátlás nélkül vezényelnének sortüzet mindenki másra, aki nem az ő elveik szerint értelmezi a világot, és van mersze mást is mondani, mint amit a szabadelvű ideológia megkövetel. Hóhér ez mind, az elődjeik is azok voltak. Csakhogy ezek még azokhoz képest is csak gyáva, jellemtelen gazemberek maradtak.

Csipet-csapat

A Tisza Párt megint kitolta a belső jelöltállítás időpontját. Régebben szeptemberre ígérték a 106 nevet tartalmazó listájukat, közben rázták az öklüket. Emlékezzünk csak, tavasszal már előrehozott választásokról delirált Magyar Péter, holott sem akkor, meg úgy tűnik most sincs elegendő képviselő-jelöltje. Azaz, szerintem jelölt még csak-csak akadna. Régi tapasztalatom szerint bizonyos szerényebb képességű emberek gyakran azt hiszik magukról, hogy nagyobb ügyekre vannak predesztinálva, különbek az átlagtól. Ezek a magabízó karakterek rend szerint legföljebb félműveltek, viszont közös bennük, hogy előszeretettel könyökölnek, nyomulnak, helyezkednek, miközben hangosabbak mindenkitől. Hogy csak egy példával illusztráljam: a lelki torzulás nélküli képzőművészek zöme a letámasztott festményét a fal felé fordítja. Óvja, védi a munkáját. A lánglelkű műkedvelők szokása, hogy még a padlón tárolva is önmagukat reklámozzák. Magam is amatőr képzőművész lévén nem akarnám megszólni a többieket, de nem árt észben tartani, hogy a valódi profi jó eséllyel akkor is meg tudja csinálni, amit kell, ha nincs hozzá kedve. Az amatőr viszont akkor sem biztos, ha kedve van hozzá. Nem lehet véletlen, hogy a Tisza Párt botcsinálta, reménybeli politikusainak titkolják a névsorát. A kegyetlen valóság az, hogy az idő nem a Poloskának dolgozik. De a legjobban saját maga miatt tart ott, ahol, napról-napra veszíti hitelét. Már nem pusztán csak politikai hibákat vét, a bomlott, erkölcstelen személyisége lepleződik le. Emberileg kukázza ki magát. Épeszű az ilyesféléktől biciklit se vesz, nemhogy rászavazzon. És ha ez nem elég, a szektájában nevesítettek is egytől-egyig lombrosoi figurák, vállalhatatlanok, meg alkalmatlanok: nagyjából mindenre.

Pósa Károly: VENDÉGEM AZ ŐSZ

Puna luna nad Balkanom - Telihold a Balkán fölött
50 x 70 cm, akril

Fénycsóva csapódik a falra,
arany tallérok vibrálnak,
tenyérnyi meleg csúszik
végig a meszelt semmin.
A savós nap levelet ír,
hulló sárga szavak helyett
ferde vonalak suttognak.

Az Ősz ül a matracom szélén,
mezítláb a hideg padlón.
Már nem fázik, nem kérdez,
az idő krizantém-nyelven
mesél neki valamit.
Ébren is álmodik
– fölébreszthetetlen.

Csak úgy dőlt le, ruhástul,
párnát nem kért,
a fal hidegét szereti inkább.
Ha lenne tüze, nézné,
de csak a csap csöpögése
veri a szív-negyedeket.
Az Ősz kutat a zsebekben,
morzsák, foszlányok,
hazug tavaszok
bazári szemei vissza-,
visszatükröződnek.
Madaram elszállt a köddel.
A mélyben száraz levélhullás
motoz, neszel a csöndben.

Krúdy kiesik a kezemből,
szétnyílik, mint egy régi seb.
A lapok fűzött spárgázva,
a sorokra a múlt vet redőt.
Az Ősz almázott, tarka háttal
kilép tőlem a hajnalba.
Az ablakon régi záporok
gyűrött csíkjain folyik,
ballag el velem az idő.  

                                                              Budapest, 2025.09.23.

VOX POPULI

Rajzom

Vox populi

Ha a prostituálódott Hahn Endre-féle madár- és béljós intézet ilyen adatokat hoz ki, hogy 3%-kal nőtt a kormánypárt támogatottsága, de a Tisza még mindig 13%-kal vezet, akkor ez emberi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy megint kinéz Orbán Viktornak egy kétharmados győzelem. Ezek a "közvéleménykutatók" így hazudnak, politikai megrendelésre, jó pénzért, bő nyállal, szépen tempózva, de orbitálisat. Túl azon, hogy várom az áprilist, mert bízom a kormánypárt jövő évi abszolút sikerében, azért is figyelem az eredményeket, mert amennyiben a Fidesz ismét tönkreveri a túloldali kompániát, onnét kezdve az összes - idáig hazudozó - közvéleménykutatónak reszeltek. Hitelesség tekintetében sosem fognak visszakapaszkodni. Nem a piacra. Mindig lesznek ködlovagok, szélhámos megrendelők a politikum részéről. Viszont az emberek bizalmát végképp elveszítik. Nem is csoda. Politikai bóvli, amit művelnek, remélem hamarosan mindenkinek kiderül. Az újrázás mellett ezt a hatalmas bukást várom legjobban. Mások szerint erre hiába várok, hisz eddig sem voltak megbízható kimutatásaik, rendre fölülmérték a nekik kedves pártalakulatokat. Legutóbb még a választások előtti szombat délutánon is képesek voltak azt nyilatkozni, hogy toronymagasan vezet a Fidesz ellenoldala, aztán vasárnap este holtra sápadtan pofára estek, hétfőn nyökögtek, hebegtek valamit valamelyik tévéstúdióban azok, akik keddre már skrupulus nélkül, emelt fővel mászkáltak megint, és hirdették a szakértelmüket, amitől csak a fennen hangoztatott objektivitásuk a röhejesebb. 

Walking Dead

A Főprájdmester másfél hónapos vakáción ellógta a nyarat, csődben úszik Budapest, de akkor miből, és főleg mi alapján osztogatnak prémiumokat a vezetésnek? Aki egy parkoló üzemeltetését is napi 1 millió Ft veszteséggel hozta, arra most rábíztak egy magyar fővárost. Mennyi ész kellett ehhez? Karácsony vezetése alatt 2019. óta eltűnt/elfogyott/elpárolgott a Tarlós István által megtakarított 214 milliárd forint, és most a napokban volt 65 milliárd felvett hitele a fővárosnak, miközben szinte semmi érzékelhető karbantartási és felújítási munkák nem készültek el Budapesten. Ezt az óriási hiányt növeli most meg az újabb 4,5 milliárdos állami inkasszó levonás. A főváros már több, mint egy éve csak a budapesti cégek által befizetett éves (március 15. és szeptember 15. határidővel) iparűzési adó terhére faktoráltak. Tehát ezzel a faktorálással a következő időszak pénzeit eszik fel: ELŐRE!

Emlékeim szerint a kormány azzal ült le tárgyalni Karácsony Gergellyel, hogy a főváros kidolgoz és előterjeszt egy konkrét javaslatot arra, hogy maga főváros milyen változtatásokkal tudja csökkenteni a kiadásait, és miként tudja megoldani a kialakult csődhelyzet elkerülését. Arról egy szót sem hallunk, hogy azóta történt-e valami, mit terjesztett elő a Hiperpasszív „szakértő” kompániája.

Tehát azt nem tudni, hogy mire költötték ezt a rengeteg pénzt, miből lett a hiány. Mert azon kívül, hogy ez a colos balfácán megvett egy rákosrendezői szeméthalmazt 50 milliárdért - és ezt beruházásnak csúfoljuk - ezen kívül a regnálása alatt nem építettek semmit. A Lánchíd renoválása is bűnügybe torkollott. Aki viszont tragikomikus horrort akar látni, az megtekintheti élőben a Blaha Lujza téri „felújítást”, ahol a Walking Dead valamelyik epizódjához adottak a lekoszlott körülmények, meg a zombi statiszták is. 

Van, aki szerint jobb, hogy ez a lusta, semmihez sem értő figura nem csinál semmit, így kevesebbet árt. A rossz hírünk viszont az, hogy a sleppje sajnos nagyon tevékeny. Hiába, hogy Budapest az ország leggazdagabb önkormányzata, ha a kormány nem szedné el a szolidaritási adót, Kamugeri kollégái azt is elvarázsolnák.

SZOMSZÉDUNK UKRAJNA

A háború kezdete óta többször leírtam, Ogyesszáig gyalogolnak majd Szerjózsáék. 

Aztán volt egy időszak, amikor ez képtelenségnek tűnt, de látom, mára megint aktuális. Az oroszoknak kell a meleg tengeri kikötő, megszerzik. Ha nem megy szép szóval, akkor - mint most - erőszakkal, de az övék lesz. 

Ukrajna meg legjobb esetben kap egy szépségtapasznyi tengerpartot, amit meghagynak neki. Úgy járnak, mint Neum városánál Bosznia. Sovány vigaszágon emezeknek is marad pár tíz kilométernyi zárvány a Fekete-tengerre. 

Ha engem kérdeznek, nem is szabad nekik normális hadikikötőt adni. 

Ahogy kész őrültség lenne a további felfegyverzésük is.

Miért?

Magyar érdekből. 

Nem túl biztonságos egy háborút és területeket vesztett egymilliós hadsereg mellett élni, ahol a züllött fegyveres alakulatoktól csak a tőlük is züllöttebb politikusok diktálnak. 

Ez a mai helyzet, látjuk. 

De holnap? 

Ukrajnáról a Jóisten se tudja megmondani, egy évtized múlva mi lesz vele. Mekkora marad, és főként kik, milyen doktrína szerint fogják (a hadseregüket is) irányítani? 

A magyar gyanakvás nem alaptalan. 

Tesznek róla, a bizalmatlanságot gerjesztik a kijevi vezetők: hol egy eszement politikusuk, hol egy tábornokuk nyilatkozik fenyegetően. Sokadszorra fogadkoztak már, hogy ha akarnák, bármikor lerohanhatnák Budapestet, vagy a Balatonig nyomulnának a tankjaikkal. Ezek után nem kell csodálkozni, hogy Magyarország minden épkézláb fórumon megköszöni a harcias szomszéd begőzölt tempóját.

Mint minden fenyegetést, az ukrán rezsim emberkedését is érdemes figyelemmel kísérni. Mindazonáltal akad itt néhány apró bökkenő, zavaró körülmény, ami Magyarország pozícióit erősíti, és ez még akkor is így lesz, ha ezek a tények netán elkerülték a fegyvercsörtető kijevi politikum figyelmét. 

Előbb az elvontabb magyarázat: Magyarország NATO-tag.

Ukrajna meg nem. 

Egy esetleges ukrán agressziónál a katonai szövetséggel húzna ujjat Kijev, amit még a tőle sokkal erősebb Moszkva sem lépne meg szívesen. Mellékszál, de érdemes hozzáfűzni: más lapra tartozik, hogy a jelenlegi nyugati hadi gépezet élőerővel (értsd: harcoló alakulatokkal) vállalna-e kockázatot Magyarországért? 

A papírforma szerint kötelessége lenne. 

Viszont a papír sok mindent elbír. 

A jelenlegi NATO-vezetés zöme egy ukrán-magyar konfliktusban minimum hezitálna a baráti segítségnyújtáson. Kötve hiszem, hogy első szóra ugranának, ha baj ér bennünket. Joggal és okkal vélem, ugyanúgy járnánk, ahogy anno a II. világháborúban a lengyelek, vagy a baltiak jártak a beígért nyugati segítséggel. Ment a nagy duma, hogy majd megvédik őket, Varsóban hittek a bülbülszavú angolszászoknak, akik a legelső adandó alaklommal elengedték a lengyelek kezét és hagyták, hogy a náci németek és kommunista szovjethatalom kettős présben leigázza Lengyelországot. Aztán Londonból meg Washingtonból konzervek, befőttek, meg pár láda töltény érkezett ejtőernyőről lelógatva, és a nyugati lelkiismeret a kelő nappal lenyugodott az óceán partján. Hab a tortán, a lengyelek a nyugati győzelem után is a vesztesek oldalán találták magukat, pont annyi angolszász segítséggel, mint amit a háború alatt kaptak, vagyis semennyivel. 

Hosszúra nyúlna, ha történelmi példákat hoznék a be nem tartott szerződésekről, a barátok árulásáról. A lényeg így is láttató: okulhatunk a korábbi szövetségek sorsából. 

Helyette egy tárgyiasultabb megközelítést javaslok, miért nem érné meg az ukránoknak a magyar földön való kalandozás.

Slágvortosan, tőmondatokban: az ukrán páncélos haderőnek a balatoni fürdőzés vágyálom marad. Ha a Tiszánál épp nem is, a Duna vonalánál föltétlenül kénytelenek lennének megállni. Persze, ehhez a Duna-hidak magyar megsemmisítése kellene. De van az a helyzet, amikor féltucatnyi híd árán egy országot lehet megmenteni. 

A másik, talán még nyomósabb ok: több mint 80 éve a kijevi hájfejűektől nagyságrendekkel tehetségesebb és okosabb német vezérkarnak sem jött be a kétfrontos háború. 

A jelenleg legatyásodott, vérszegény ukrán hadsereg még hosszú ideig keletre fog pislogni, tetszik nekik, vagy sem, mellékes. Badarság lenne tőlük ütőképes, harcoló alakulatokat hódító háborúba küldeni a mostani ukrán front túlsó felén. 

Ennyire még az ukrán politikusok sem lehetnek hülyék.

Legalábbis reméljük.

 

SZEPTEMBERI LÖVÉSEK

Szeptemberi lövések

 

Szeptember második napján írtam az alábbiakat. Szó szerinti idézet következik:

„Van egy Facebook-oldalam, ahova időnként a nekem tetsző politikai tartalmakat is feltöltöm. Úgy gondolom, szabad országban ezt megtehetem. Aztán nagyon szoktam csodálkozni, hogy számomra teljesen ismeretlen emberek miket üzengetnek egy-egy posztom alá. Tegnap egy férfi nyolc (8) fotót küldött kommentben, a képek egyenként is bíróságért kiáltottak volna, a legegyszerűbbön Orbán Viktort ábrázolták ácshurkos kötéllel a nyakában. Ki is tiltottam, töröltem a nyomorult kommentelőt, amit utólag már bánok. Egy képernyőfotót megért volna, ahogy a neve is, már nem jut eszembe, valami komáromi autószerelő fickó, egyszer a szemébe kéne nézni. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy ebben a fene nagy diktatúrában az ellenfél túl sokat enged meg magának. Ennek gátat kéne szabni, mihamarabb, mert nem lesz jó vége. Még az idióták önbíráskodásba kezdenek. Tudom miről beszélek, ahonnét származom már több miniszterelnököt is megöltek.”

Egy hétre rá az amerikai Utah államban orvlövész végzett egy országosan ismert, 31 éves, konzervatív nézeteket valló közszereplővel. 

Költői kérdés

Szól a tranzisztor. 

Az irritálóan vénasszonyos nyökögésű, háromnevű politikai szakértőt megint mikrofonhoz engedték. Nyilván nem véletlenül szerepeltetik Nagy Attila Tibort. Az elmúlt időszakban szabad akaratából a Tisza Párt holdudvarába sodródott, jutalomfalat jár neki a balliberális médiában. 

Az elvárásoknak megfelelve nap mint nap bő nyállal mosdatja a lebukott tiszás adóemelést, mentegeti a közéleti botrányokba keveredett kedvenceit, méltatja a párt vezetőjének vélt erényeit... Teszi a dolgát, kétségtelen. Egy valami ilyenkor mindig fölötlik bennem:  

Nem tudom a kappanhangú Nagy és Attila meg Tibor, a többi kollégájával, a Magyar Pétert ünneplő politikai elemzőkkel együtt ismerik-e a lélektani alapfogalmakat?

Ha nem, olvasgassák Dr. Jekyll klasszikus horror-történetét! 

Meglehet kiviláglik előttük, miféle bestiális kettősség LÁTSZIK a Tiszás főember minden megnyilvánulásában. Vak, aki nem veszi észre, és ostoba, aki elnézi neki, csak azért, mert egyetlen halvány reménysugarat lát benne a 'Zorbán leváltására. 

Hiszik, vagy sem, amit most írok. Az elmúlt egy év alatt több elvált nő, asszony – függetlenül a világnézeti hovatartozásától - mondta már nekem, a Tisza Párt atyaistenét látva azonnal fölsejlik előttük a volt kapcsolatuk. A bántalmazó férjük minden rossz tulajdonságát viszontlátják a Poloska gesztusaiban, a hanghordozásában. Ezek a meghurcolt, tapasztalt nők finom ösztönükkel érzik a veszélyt. Sosem szavaznának bizalmat a Poloskának. Ezzel szemben van a nők (meg férfiak) másik csoportja, akik a frusztrációjuk okán alig várják, hogy megvezesse őket egy ripacs, valami remény félét húzzon el az orruk előtt. Fölfoghatatlan számomra, hogy bízhatnak egy ilyen alakban?

Itt élek ebben az országban, magyarnak születtem ötvenvalahány éve, de már sosem fogom megszokni, hogy ennyi irigy, frusztrált, mentálisan zavart, lelkileg terhelt emberrel kell együtt lennem, vitatkoznom kellene olyanokkal, akiknek egy nyilvánvalóan pszichés nyavalyákkal bőven megrakott, pénzsóvár pozőr is Vezénylő Messiásnak tekinthető. Egyszerűen nem értem a nép ezen részét. Használják az eszüket? Vagy csak hipnotikusan néznek a Poloskára, mint megbűvölt pocok a kígyóra... Komolyan mondom, minden lenézés és megjátszott együttérzés nélkül, amikor egy-egy ilyennel szembesülök, elönt a szekunder szégyen. Pedig nem kéne, hogy mások hülyesége fájjon. De ha arra gondolok, hogy ezek ugyanúgy az utcán mászkálnak, esznek-isznak, közösségekbe mennek, munkába járnak, de még izélés közben is a Zorbán jár az eszükben, mert képtelenek kiszakadni az idoljuk bűvköréből: hát... Ha egyszer Budapestről elköltöznék, leginkább előlük, miattuk akarok majd rendesebb helyre menni.

 

Kvóták

Az ukrán-orosz konfliktus kezelése hatalmas fiaskó Európa részéről. Vissza nem térő alkalom lehetett volna, tán békedíjat is kapnak érte, ha rögtön az elején leül a két fél, és egy csillogó EU-s fővárosban megegyeznek, ehhez csak néhány jelképes, de erős politikai gesztust kellett volna megtennie Brüsszelnek, de ezek a bitangok erre sem képesek, pudingon nőtt az egész kompánia. Helyette bizniszeltek százezerrel. Ursula egy csőd: ha volt valaha kétsége bárkinek, ez a némber jó időre eljátszott minden eshetőséget, hogy majd fontos, kontinensnyi régiókat irányító női vezető kapjon bizalmat. Katasztrofális, amit művel(t). Mondjuk, Merkel sem volt különb, de neki akadt némi belpolitikai ügyessége. A többi kvótanő Kallassal meg a szlovén ügyésznővel beállnak a vonatba, zakatoltatják őket Új-Zélandtól Grönlandig. 

Dráma

 

Az ovális irádában ott ült Donald Trump előtt félkaréjban az Unió összes vezetője. Mivel a repülőút előtt megint szájon kapta az asszony, Macron az arcát tapogatva feszengett a széken: az alfele is sajgott, az éjjel figyelmetlen volt a néger testőre, pedig csak annyit kért tőle, hogy „lökjél padlóla, de dulván!” Ursula pajkosan vértelenre szívta az amúgy is szottyadt száját, Zelenszkijre pislogott, de a gyászfeketében gubbasztó ukrán elnök ezúttal elkerülte a tekintetét. Meloni az okostelefonján a Borgiák életét nézte, a német kancellár pedig megtapogatta a zsebében nagyanyja bárcája mellett a Black Rock részvényeit igazoló kártyát. Egyedül a NATO-főtitkár, a holland Rutte ült nyugton. Szokás szerint nem értett az egészből semmit, földbuta volt és maradt. 

A mahagóni íróasztalon megcsörrent a vörös telefon. Az amerikai elnökre szegeződött minden szempár. 

- Halló, itt President Trump... 

- Csá Donald. Magyar Péter vagyok. Hadüzenetet küldtem Moszkvának. 

A holtsápadt vendégek arcát látva Trump csak annyit bírt kinyögni: 

- Szóljatok Putyinnak, utaljon többet Ilikének!

MARATON - az utolsó poszt -

Ígérem, ez az utolsó bejegyzésem a kanizsai maratonról. Jövő augusztus elejéig már nem közlök róla semmit. Meghagyom emléknek, szép emléknek.

Több dolog miatt is indokoltnak érzem, hogy most írok róla. 
Számát sem tudom pontosan, hányszor úsztam és futottam végig a távokat. Sosem törődtem vele, hogy számszerűsíthető eredményekért hajtsam magamat. Egyszer sem álltam meg pihenni, erre azért büszke vagyok. Nem versenynek tekintettem az augusztusi maratont, hanem egyfajta mókának, amolyan kanizsai virtusnak, egyemberes kihívásnak. Ennek jegyében – kár titkolnom – mindig este voltam a legboldogabb, amikor letudtam a vállalásaimat.

Aki ismer, tudja, nem készültem, nem edzettem rá soha. Régen, Horgos központjában még igyekeztek jószándékkal noszogatni, rám szóltak, melegítsek be, tornázzak egyet, mert így, hogy csupán a rajtvonal mellett ücsörögök, messze lesz nekem a kanizsai strand. 

Megmagyaráztam, eszem ágában sincs bemelegíteni. Attól csak időnap előtt elfáradnék. Úgy tapasztaltam, a táv negyedénél, majd ott valahol az első martonosi bekötőút tájékán bemelegszenek az izmaim. Ha meg nem, akkor így jártam: muszáj lesz valahogy beesnem a célba. És mint tudjuk, a Muszáj nevű nagy úr parancsa kötelező.
 
A kezdeti maratonoknak még volt egy könnyedebbre vett, örömködő jellege. Fesztelenebbül folyt, a résztevők bolondoztak, mindenfajta társaságok indultak úszni-futni, az orgonasípként felvonuló nagycsaládtól kezdve a maskarába öltözötteken át a kocsmai fogadásból elrajtolókig színes volt a paletta. Ma ezt sajnos kevésbé látni. Helyette a teljesítménykényszer sarkall, az okosóra, a kidekázott másodpercek diktálnak, és a méregdrága, márkás sportfelszerelések divatbemutatóját látni. 
Ragaszkodó típus lévén a megszokott ruháimtól nehezen válok meg: éveken keresztül a boldogult Lajos bátyjától megörökölt klottgatyában maratonoztam, jól bírta a strapát, elvégre egy régi jugoszláv ejtőernyőből varrta az öregúr.

Ha annyi százasom lenne ahányan rákérdeztek, miért futok mezítláb, már az istállót is befejeztem volna a Haciendámon. A válaszom egyszerű, fogadásból csinálom. Kitérni előle, megváltoztatni a helyzetet nem tudom, mert erősen fogva vagyok, lévén önmagamnak fogadtam meg. Az önmagunknak tett ígéret, a saját magunknak tett fogadalom pedig kőbe van vésve. Szenny ember, aki azt nem tartja be.  

Nem tudom meddig folytathatom. Jó lenne minél tovább. Ötvenöt után már nem olyan könnyű kimászni a mólóra, majd kánikulában néhányszor átnyargalni a városon. Azért iparkodni fogok, mert értelmet és okszerűséget látok abban, hogy kanizsaiként legalább ennyit megtegyek Kanizsáért.     
 

VISZOLYGÁS

Nem kenyerem az erőszak, mégis, akad olyan, akinek az ábrázatát látva menten ökölbe szorul a kezem.

A magyar közéletet elég régóta mérgezi ez a Hadházy Ákos nevű fazon. Ő az egyik, aki fölhorgasztja bennem a kedélyt, megfordul bennem a bárány, és farkasként reagálok minden megnyilvánulására.

Tudnék még sorolni néhány pimasz, ordenáré és kártékony figurát, de ha egy képzeletbeli versenyt rendeznék köztük, melyikük a legvállalhatatlanabb, leggusztustalanabb, legirritálóbb, akkor Hadházy dobogós helyre kerülne. Persze, én nem oda kívánom. Hogy hova, azt most inkább hagyjuk.

Régtől megvetem ezt az embertípust. Viszolygásom oka a saját tapasztalataimban gyökerezik.

Van egy Hadházy Ákoshoz nagyon hasonló ismerősöm, vagyis jobban belegondolva kettő is. 

Nem írnám le a nevüket, nyugdíjasok. Az egyik tanárféle, emez meg valami mezőgazdász volt: a közös bennük, hogy viszketeg parazitaként négy-öt évtizeden át folyamatosan a párt - Hofi után szabadon: "mikor melyik"... - élbolyában aktívkodtak.

A jugoszláv-komcsi érában flepnis jugoszlávként és hithű komcsiként agitáltak, hogy aztán a damaszkuszi úton megtalálják a nemzeti identitásukat, keddről-szerdára szittyák lettek. 

Emlékszem azokra az időkre. Jó darabig náluk föltrianonozottabb magyart lámpással se lehetett találni. A széljárás fordultával mára nagyobb demokraták Winston Churchilltől, nekik John Lennon se lenne elég liberális, fölváltva szidják Orbánt és a szerb Vucsityot. 

Továbbá összeköti őket, hogy a többpártrendszer összes pártjában megfordulva, azokban vezetői káderként folyamatosan jól éltek, mígnem mindenhonnan kivágták őket. A reakciójuk is ugyanaz volt: attól kezdve gyalázni kezdték a korábbi pártalakulatukat. Árulókká váltak. Hovatovább azt is elbagatellizálták, hogy egy-egy párt polgármestert csinált belőlük. A mandátumot persze elfogadták, akkor jó ötletnek tűnt, magyarázták később. Ám az aktuális párt-tagság végén már habzó szájjal okádták a régi elvbarátaikat. 

Ma is naponta váltják a világot, kéretlenül osztják a közösségi portálokon az kacskaringókkal írt életművük alatt összegyűlt bölcsességet. 

Ők jutnak eszembe, valahányszor Hadházyt látom hőzöngeni, vagy hallom megnyilatkozni. 

Az Isten őrizzen mindenkit a jellemtelen emberektől

'PRC' - A FÖLDI PARADICSOM

Harmincvalahány éve, mikor először toppantam be a kocsma öbölbe nyúló teraszára, átjárt a felismerés: Idetartozom. Sosem voltam gazdag, de ott, attól a pillanattól kezdve, és azóta is oda be- és mindig visszatérve vagyontalan Krőzusnak érzem magamat, olyan valakinek, akinek az élet durva, értelmetlen és együgyű gondjaihoz nincsen semmi köze. Egyedüli magyarként élek köztük.

A „PRC” a Kotori-öböl bejáratánál lévő halászfalum nevezetes helye. 

Beszédes a neve: montenegrói nyelven a „PRC” egyszerűen b@szás-t jelent, szebben mondva intim együttlétet, vagyis hivatalosan kufircolást. Komolyan. 

A frivol név úgy keletkezett, hogy a legjobb barátom – Ljubo – a privatizációkor megvette a falu nyugdíjas központját, majd a régi mozaikszavas táblát továbbra is a bejáratnál hagyta: Penzionerski Regionalni Centar (Területi nyugdíjas központ), azaz „PRC”.

A lokál leginkább Hemingway hírhedt kubai Bodegájára hajaz. Szerte a hajós kellékek, a tengerjáró flottalobogók mellett a falakon a környék képzőművészeiként a keretezett munkáink, köztük a törzsvendégekről, a helyi markáns karakterekről készült karikatúráim díszelegnek.

A PRC általában reggel hat körül nyit. 

Aki korábban megy, az leveszi a kulcsot és főz magának kávét, önt pálinkát, becsületkassza működik. A bárkákon visszaérkező halászokkal a hét órára benépesülő, vadszőlővel futtatott teraszon lehet koccintani, megbizniszelni a friss fogást. A vadszőlő között egy karneváli álarcban évek óta fecskepár fészkel. 

Karnyújtásnyira a fiókák, tombol a hangerő: megszoktuk egymást. Néha sirályt ápolunk, kutyák-macskák betérők. A teraszról valaki mindig pecázik. Ha jó a fogás, áldomást iszik rá a kocsma közönsége. (És mindig akad jó fogás.)

Sűrűn süt és főz valaki, olyankor mindenki vendég.

Éjszakára megérkezik a fiatalság: hatalmas retro diszkó kezdődik, teljesen spontán jelleggel, Ljubo lemezlovaskodik, ami eltart hajnali kettőig, vagy tovább – mikor mire van igény.

Soha, ismétlem soha olyan jó zenét nem hallok, mint ami a PRC-ben napi szinten megy. Régi rock, mediterrán slágerek, autentikus népzene mellett mindenféle világzenei produkciók fesztiváli hangulatot teremtenek. De sűrűn előfordul klasszikus muzsika is: hadd ne mondjam, milyen élmény a tenger hullámainak locsogását hallgatva, a kabócák zsizsegésétől kísérten Sosztakovics keringőjére a kedvessel mezítláb táncolni... 

Miattam van Cseh Tamás válogatásuk is. Különös, torokszorító, le nem írható, mikor a holdfényes tenger visszhangozza a Fehér babák takarodójának akkordjait...

A PRC egy közösség. 1991 óta még hangos vitát sem értem meg, pofon nem csattant, pedig átküzdöttünk bő évtizednyi balkáni háborún.

Nekem Djenovicin van a második otthonom, a PRC a világ közepe.

Bizonyíték arra, hogy már a Földön meglelhető, ott lakozik bennünk a mennyország.

Képgalériám: 

A KÖRÖSZT

Iványi Gábor a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője és Beer Miklós nyugalmazott katolikus püspök a Klubrádiónak adott interjút. 

Értelmesebb ember már ilyenkor felszisszen: a két elhíresült egyházfi a Klubrádió vendéglátása mellett garantáltan erős mondandót ígért.

 

A botrány nem maradt el. Iványi és Beer felváltva értetlenkedtek a Gellért-hegyen lévő Szabadság-szoborra kerülő köröszt miatt. 

Értjük, ugye? 

Két istenhívőnek, két egyházi vezetőnek a szemét zavarta egy posztamensre faragott feszület.

Nem győztem hüledezni. 

Iványi lelkész úr szerint a „kormány keresztállítása” valójában a magyar népre rakott köröszt. Gondolom, saját áldozati szerepe akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az általa létrehozott kisegyháznál a nyomozó hatóságok százmilliós tételben találtak csalásra, sikkasztásra utaló bizonyítékokat. Így értem. Kétségtelen, nehéz lehet bármely síboló mártír sorsa, egy „különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntette miatt folytatott nyomozásban”.

 

Beer püspök úr sem akarta alább adni: „Jézus is arra tanított, hogy ne az utcasarkon állva mutogassuk, mennyire vallásosak vagyunk, hanem menjünk be szobánk rejtekébe, és ott imádkozzunk. A jelképekkel óvatosan kell bánni – és ne felejtsük el, hogy a tolerancia azt is jelenti, hogy tekintettel vagyunk más gondolkodású embertársaink érzékenységére” - fuvolázta a nem eléggé nyugalmazott püspök.

 

Mivel a csaláshoz és sikkasztáshoz nem értek, Iványi lamentálását nem kommentálnám, minek? Krisztus tanítása mellett a lelkész úr viselt dolgai a cáfolatok minden megnyilvánulására.

   

Viszont Beer szenvelgéshez lenne néhány észrevételem: 

Talán nem csak nekem áthallásos „az utcasarkon állva mutogatás”. Prostitúció volna egy kőkereszt vállalása? 

A másik: ha csak a csukott szobák hűsében elég lenne imádkoznunk, mi végre a templomok, dómok, horribile dictu, mi szükségünk van papokra, egyebek mellett Beer püspökre, aki fél évszázadon át celebrált nyilvános szentmiséket? A templom csak arra jó, hogy Beernek onnét utalják át a havi pénzét? 

És végül, „a más gondolkodású embertársaink érzékenysége” felvet néhány súlyos, megválaszolatlan kérdést: kikre gondolt a „költő”?

 

Ha az ateistákra, nekik eleve minden vallási jelkép, intézmény, szentély csupa-csupa fölöslegesség. 

Ha a nem keresztényekre, akkor a Nyugati pályaudvar előtt hagyományosan Hanukára felállított Menórának is bántani kéne a szemünket, de biza', az enyémet nem bántja, noha katolikus vagyok. 

Ha meg a másik nagy világvallás, az iszlám követőinek az érzékeny lelki világát félti a derék püspök úr, javaslom neki, a kölcsönösség elve mentén próbáljon meg odahatni, hogy Iszlámábádbán, Rijádban, vagy Dakarban tüntessék el a városok fölött magasodó muszlim kompozíciókat. Hátha az arrafelé még ki nem irtott keresztények ettől nyugodtabban alszanak majd.

 

Mivel a belátó megbocsátás keresztényi erény: Beer egész egyszerűen ostoba. Nincs rá más magyarázat, mikor nehezményezi a kétezer éve használt vallási jelkép elkészülését, mintha az akadályozná az erkölcsös viselkedést. Iványi viszont ravaszabb, ő aljas is. Közben mindkettőjüket minősíti, hogy ájtatos szövegekbe csomagolva habzó szájjal, gyalázkodva politizálnak.

    

Zárásként hadd legyek személyesebb.

 

Nálunk, a Dél-Alföldön évszázados szokás a körösztállítás. Utak találkozásakor, fontosabb dűlők, hidak, átjárók, utcai körösztöződések, a falvak, a települések ki- és bejáratnál rendre látható feszület. Olykor márványból, olykor homokkőből, néha csak fából faragva, de mindegyiket kalaplevéve tisztelik sok generáció óta. 

Írom még egyszer: tisztelik. Mindenki. A más nyelvűek, a más felekezethez tartozóak, a szerbek, a bunyevácok, a nem hívő magyarok: mindenki. 

Ez így természetes, így van rendjén.