MARATON - az utolsó poszt -

Ígérem, ez az utolsó bejegyzésem a kanizsai maratonról. Jövő augusztus elejéig már nem közlök róla semmit. Meghagyom emléknek, szép emléknek.

Több dolog miatt is indokoltnak érzem, hogy most írok róla. 
Számát sem tudom pontosan, hányszor úsztam és futottam végig a távokat. Sosem törődtem vele, hogy számszerűsíthető eredményekért hajtsam magamat. Egyszer sem álltam meg pihenni, erre azért büszke vagyok. Nem versenynek tekintettem az augusztusi maratont, hanem egyfajta mókának, amolyan kanizsai virtusnak, egyemberes kihívásnak. Ennek jegyében – kár titkolnom – mindig este voltam a legboldogabb, amikor letudtam a vállalásaimat.

Aki ismer, tudja, nem készültem, nem edzettem rá soha. Régen, Horgos központjában még igyekeztek jószándékkal noszogatni, rám szóltak, melegítsek be, tornázzak egyet, mert így, hogy csupán a rajtvonal mellett ücsörögök, messze lesz nekem a kanizsai strand. 

Megmagyaráztam, eszem ágában sincs bemelegíteni. Attól csak időnap előtt elfáradnék. Úgy tapasztaltam, a táv negyedénél, majd ott valahol az első martonosi bekötőút tájékán bemelegszenek az izmaim. Ha meg nem, akkor így jártam: muszáj lesz valahogy beesnem a célba. És mint tudjuk, a Muszáj nevű nagy úr parancsa kötelező.
 
A kezdeti maratonoknak még volt egy könnyedebbre vett, örömködő jellege. Fesztelenebbül folyt, a résztevők bolondoztak, mindenfajta társaságok indultak úszni-futni, az orgonasípként felvonuló nagycsaládtól kezdve a maskarába öltözötteken át a kocsmai fogadásból elrajtolókig színes volt a paletta. Ma ezt sajnos kevésbé látni. Helyette a teljesítménykényszer sarkall, az okosóra, a kidekázott másodpercek diktálnak, és a méregdrága, márkás sportfelszerelések divatbemutatóját látni. 
Ragaszkodó típus lévén a megszokott ruháimtól nehezen válok meg: éveken keresztül a boldogult Lajos bátyjától megörökölt klottgatyában maratonoztam, jól bírta a strapát, elvégre egy régi jugoszláv ejtőernyőből varrta az öregúr.

Ha annyi százasom lenne ahányan rákérdeztek, miért futok mezítláb, már az istállót is befejeztem volna a Haciendámon. A válaszom egyszerű, fogadásból csinálom. Kitérni előle, megváltoztatni a helyzetet nem tudom, mert erősen fogva vagyok, lévén önmagamnak fogadtam meg. Az önmagunknak tett ígéret, a saját magunknak tett fogadalom pedig kőbe van vésve. Szenny ember, aki azt nem tartja be.  

Nem tudom meddig folytathatom. Jó lenne minél tovább. Ötvenöt után már nem olyan könnyű kimászni a mólóra, majd kánikulában néhányszor átnyargalni a városon. Azért iparkodni fogok, mert értelmet és okszerűséget látok abban, hogy kanizsaiként legalább ennyit megtegyek Kanizsáért.     
 

VISZOLYGÁS

Nem kenyerem az erőszak, mégis, akad olyan, akinek az ábrázatát látva menten ökölbe szorul a kezem.

A magyar közéletet elég régóta mérgezi ez a Hadházy Ákos nevű fazon. Ő az egyik, aki fölhorgasztja bennem a kedélyt, megfordul bennem a bárány, és farkasként reagálok minden megnyilvánulására.

Tudnék még sorolni néhány pimasz, ordenáré és kártékony figurát, de ha egy képzeletbeli versenyt rendeznék köztük, melyikük a legvállalhatatlanabb, leggusztustalanabb, legirritálóbb, akkor Hadházy dobogós helyre kerülne. Persze, én nem oda kívánom. Hogy hova, azt most inkább hagyjuk.

Régtől megvetem ezt az embertípust. Viszolygásom oka a saját tapasztalataimban gyökerezik.

Van egy Hadházy Ákoshoz nagyon hasonló ismerősöm, vagyis jobban belegondolva kettő is. 

Nem írnám le a nevüket, nyugdíjasok. Az egyik tanárféle, emez meg valami mezőgazdász volt: a közös bennük, hogy viszketeg parazitaként négy-öt évtizeden át folyamatosan a párt - Hofi után szabadon: "mikor melyik"... - élbolyában aktívkodtak.

A jugoszláv-komcsi érában flepnis jugoszlávként és hithű komcsiként agitáltak, hogy aztán a damaszkuszi úton megtalálják a nemzeti identitásukat, keddről-szerdára szittyák lettek. 

Emlékszem azokra az időkre. Jó darabig náluk föltrianonozottabb magyart lámpással se lehetett találni. A széljárás fordultával mára nagyobb demokraták Winston Churchilltől, nekik John Lennon se lenne elég liberális, fölváltva szidják Orbánt és a szerb Vucsityot. 

Továbbá összeköti őket, hogy a többpártrendszer összes pártjában megfordulva, azokban vezetői káderként folyamatosan jól éltek, mígnem mindenhonnan kivágták őket. A reakciójuk is ugyanaz volt: attól kezdve gyalázni kezdték a korábbi pártalakulatukat. Árulókká váltak. Hovatovább azt is elbagatellizálták, hogy egy-egy párt polgármestert csinált belőlük. A mandátumot persze elfogadták, akkor jó ötletnek tűnt, magyarázták később. Ám az aktuális párt-tagság végén már habzó szájjal okádták a régi elvbarátaikat. 

Ma is naponta váltják a világot, kéretlenül osztják a közösségi portálokon az kacskaringókkal írt életművük alatt összegyűlt bölcsességet. 

Ők jutnak eszembe, valahányszor Hadházyt látom hőzöngeni, vagy hallom megnyilatkozni. 

Az Isten őrizzen mindenkit a jellemtelen emberektől

'PRC' - A FÖLDI PARADICSOM

Harmincvalahány éve, mikor először toppantam be a kocsma öbölbe nyúló teraszára, átjárt a felismerés: Idetartozom. Sosem voltam gazdag, de ott, attól a pillanattól kezdve, és azóta is oda be- és mindig visszatérve vagyontalan Krőzusnak érzem magamat, olyan valakinek, akinek az élet durva, értelmetlen és együgyű gondjaihoz nincsen semmi köze. Egyedüli magyarként élek köztük.

A „PRC” a Kotori-öböl bejáratánál lévő halászfalum nevezetes helye. 

Beszédes a neve: montenegrói nyelven a „PRC” egyszerűen b@szás-t jelent, szebben mondva intim együttlétet, vagyis hivatalosan kufircolást. Komolyan. 

A frivol név úgy keletkezett, hogy a legjobb barátom – Ljubo – a privatizációkor megvette a falu nyugdíjas központját, majd a régi mozaikszavas táblát továbbra is a bejáratnál hagyta: Penzionerski Regionalni Centar (Területi nyugdíjas központ), azaz „PRC”.

A lokál leginkább Hemingway hírhedt kubai Bodegájára hajaz. Szerte a hajós kellékek, a tengerjáró flottalobogók mellett a falakon a környék képzőművészeiként a keretezett munkáink, köztük a törzsvendégekről, a helyi markáns karakterekről készült karikatúráim díszelegnek.

A PRC általában reggel hat körül nyit. 

Aki korábban megy, az leveszi a kulcsot és főz magának kávét, önt pálinkát, becsületkassza működik. A bárkákon visszaérkező halászokkal a hét órára benépesülő, vadszőlővel futtatott teraszon lehet koccintani, megbizniszelni a friss fogást. A vadszőlő között egy karneváli álarcban évek óta fecskepár fészkel. 

Karnyújtásnyira a fiókák, tombol a hangerő: megszoktuk egymást. Néha sirályt ápolunk, kutyák-macskák betérők. A teraszról valaki mindig pecázik. Ha jó a fogás, áldomást iszik rá a kocsma közönsége. (És mindig akad jó fogás.)

Sűrűn süt és főz valaki, olyankor mindenki vendég.

Éjszakára megérkezik a fiatalság: hatalmas retro diszkó kezdődik, teljesen spontán jelleggel, Ljubo lemezlovaskodik, ami eltart hajnali kettőig, vagy tovább – mikor mire van igény.

Soha, ismétlem soha olyan jó zenét nem hallok, mint ami a PRC-ben napi szinten megy. Régi rock, mediterrán slágerek, autentikus népzene mellett mindenféle világzenei produkciók fesztiváli hangulatot teremtenek. De sűrűn előfordul klasszikus muzsika is: hadd ne mondjam, milyen élmény a tenger hullámainak locsogását hallgatva, a kabócák zsizsegésétől kísérten Sosztakovics keringőjére a kedvessel mezítláb táncolni... 

Miattam van Cseh Tamás válogatásuk is. Különös, torokszorító, le nem írható, mikor a holdfényes tenger visszhangozza a Fehér babák takarodójának akkordjait...

A PRC egy közösség. 1991 óta még hangos vitát sem értem meg, pofon nem csattant, pedig átküzdöttünk bő évtizednyi balkáni háborún.

Nekem Djenovicin van a második otthonom, a PRC a világ közepe.

Bizonyíték arra, hogy már a Földön meglelhető, ott lakozik bennünk a mennyország.

Képgalériám: 

A KÖRÖSZT

Iványi Gábor a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője és Beer Miklós nyugalmazott katolikus püspök a Klubrádiónak adott interjút. 

Értelmesebb ember már ilyenkor felszisszen: a két elhíresült egyházfi a Klubrádió vendéglátása mellett garantáltan erős mondandót ígért.

 

A botrány nem maradt el. Iványi és Beer felváltva értetlenkedtek a Gellért-hegyen lévő Szabadság-szoborra kerülő köröszt miatt. 

Értjük, ugye? 

Két istenhívőnek, két egyházi vezetőnek a szemét zavarta egy posztamensre faragott feszület.

Nem győztem hüledezni. 

Iványi lelkész úr szerint a „kormány keresztállítása” valójában a magyar népre rakott köröszt. Gondolom, saját áldozati szerepe akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az általa létrehozott kisegyháznál a nyomozó hatóságok százmilliós tételben találtak csalásra, sikkasztásra utaló bizonyítékokat. Így értem. Kétségtelen, nehéz lehet bármely síboló mártír sorsa, egy „különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntette miatt folytatott nyomozásban”.

 

Beer püspök úr sem akarta alább adni: „Jézus is arra tanított, hogy ne az utcasarkon állva mutogassuk, mennyire vallásosak vagyunk, hanem menjünk be szobánk rejtekébe, és ott imádkozzunk. A jelképekkel óvatosan kell bánni – és ne felejtsük el, hogy a tolerancia azt is jelenti, hogy tekintettel vagyunk más gondolkodású embertársaink érzékenységére” - fuvolázta a nem eléggé nyugalmazott püspök.

 

Mivel a csaláshoz és sikkasztáshoz nem értek, Iványi lamentálását nem kommentálnám, minek? Krisztus tanítása mellett a lelkész úr viselt dolgai a cáfolatok minden megnyilvánulására.

   

Viszont Beer szenvelgéshez lenne néhány észrevételem: 

Talán nem csak nekem áthallásos „az utcasarkon állva mutogatás”. Prostitúció volna egy kőkereszt vállalása? 

A másik: ha csak a csukott szobák hűsében elég lenne imádkoznunk, mi végre a templomok, dómok, horribile dictu, mi szükségünk van papokra, egyebek mellett Beer püspökre, aki fél évszázadon át celebrált nyilvános szentmiséket? A templom csak arra jó, hogy Beernek onnét utalják át a havi pénzét? 

És végül, „a más gondolkodású embertársaink érzékenysége” felvet néhány súlyos, megválaszolatlan kérdést: kikre gondolt a „költő”?

 

Ha az ateistákra, nekik eleve minden vallási jelkép, intézmény, szentély csupa-csupa fölöslegesség. 

Ha a nem keresztényekre, akkor a Nyugati pályaudvar előtt hagyományosan Hanukára felállított Menórának is bántani kéne a szemünket, de biza', az enyémet nem bántja, noha katolikus vagyok. 

Ha meg a másik nagy világvallás, az iszlám követőinek az érzékeny lelki világát félti a derék püspök úr, javaslom neki, a kölcsönösség elve mentén próbáljon meg odahatni, hogy Iszlámábádbán, Rijádban, vagy Dakarban tüntessék el a városok fölött magasodó muszlim kompozíciókat. Hátha az arrafelé még ki nem irtott keresztények ettől nyugodtabban alszanak majd.

 

Mivel a belátó megbocsátás keresztényi erény: Beer egész egyszerűen ostoba. Nincs rá más magyarázat, mikor nehezményezi a kétezer éve használt vallási jelkép elkészülését, mintha az akadályozná az erkölcsös viselkedést. Iványi viszont ravaszabb, ő aljas is. Közben mindkettőjüket minősíti, hogy ájtatos szövegekbe csomagolva habzó szájjal, gyalázkodva politizálnak.

    

Zárásként hadd legyek személyesebb.

 

Nálunk, a Dél-Alföldön évszázados szokás a körösztállítás. Utak találkozásakor, fontosabb dűlők, hidak, átjárók, utcai körösztöződések, a falvak, a települések ki- és bejáratnál rendre látható feszület. Olykor márványból, olykor homokkőből, néha csak fából faragva, de mindegyiket kalaplevéve tisztelik sok generáció óta. 

Írom még egyszer: tisztelik. Mindenki. A más nyelvűek, a más felekezethez tartozóak, a szerbek, a bunyevácok, a nem hívő magyarok: mindenki. 

Ez így természetes, így van rendjén. 

POÉNGYILKOSOK

Poén 1.

Egy Miskolcról nagyra nőtt stand-up komédiás tátott szájjal beszaladt a tisztességesség és az emberi méltóság által ültetett speciális erdőbe. Cigányozott, zsidózott, tőle telhető alpári módon. Most visszavették tőle a korábbi szakmai kitüntetését, a Karinthy-gyűrűt. Ide kívánkozik, hogy Karinthy Frigyes is meg-megeresztett zsidós poént, de hogy értsük a különbséget, ő ilyeneket írt: 

“Antiszemitizmus. 

A zsidók csalnak – üldözzük a zsidókat! 

Üldözzétek a csalást – ha igazatok van, annál rosszabb a zsidókra!”

Ugye mennyivel több, mélyebb és finomra hangoltabb, mint az “Auschwitzből szökött nénikék” meg a “tetves dakoták” emlegetése! 

Ezzel együtt Aranyosi csak egy tünet a magyar közélet mocsarában. Most Mérő Verától kezdve az összes balliberális vértolulásos arccal mentegeti, mosdatják, mondjuk én a Mazsihisz felől se hallottam egy nyikkanást se, holott anno Kövér László "köteles" beszédénél, amikor annyit talált mondani, hogy "akinek nem tetszik, fel is kötheti magát" egy emberként horgadt fel a humánum iránti elkötelezettség és ordítva követelték Kövér fejét, bajszostól. Azidő tájt az SZDSZ-t vezető Kuncze Gábor sokkal bornírtabban fogalmazott: ciánkapszulát kívánt az ellenoldalnak, azt meg heherészve fogadták az övéi, lapogatták a vállát, megmodta a Gabi a frankót! 

Pedig egyszerű ez: nem cigányozunk, nem zsidózunk. Sehol. Semmilyen körülmények között. Ahogy a "bajszos szar" meg a "csüngőhasú" bevett toposz lett amott, úgy ezen a félen a válasz a "poloskázás". Ezzel nincs baj. Ez a közéleti szereplők sorsa, benne van a munkaköri leírásukban, vállalniuk kell a kritikának szánt legalpáribb minősítéseket is. Mária-Teréziát is birodalom szerte suttogva kurvázták. (Teszem hozzá: igazságtalanul.) De komplett nációkat, közösségeket nem sértegetünk. A származása okán senkit. Ez alap. 

Poén 2. 

Még emlékszem Zoran Đinđić meggyilkolására. Szerdai nap volt, hét közepe az iskolában. Délutánra mentem, addigra a tanáriban mindenki a tévére meredt. Döbbent csönd ült, pedig 2003 márciusát írtuk, bő tízévnyi háborúzás, bombázások, töméntelen erőszak volt mögöttünk. A szerb politkum vezetője elleni merénylet sokkolt bennünket. Visszahozta a vériszamos emlékeinket. Tavaly – hogy másokat ne soroljak – Trump és Fico is célkeresztben volt. Ide jutottunk. 

A minap letartóztattak egy 44 esztendős férfit, mert a magyar miniszterelnök kivégzését helyezte kilátásba. A hatóságoknak könnyű dolguk akadt, ez az észlény a merénylet tervét meg is osztotta a világhálón. A rajtaütés után a jajgató kórus menten el is kezdett brekegni. Diktatúra ez, kérem, virtigli fasizmus, ahol egy “viccnek szánt” politikai gyilkosságért is bilincs kattan a humort kedvelő kezén. Másnap nyilatkozott a letartóztatott apja. Mikor jöttek a kommandósok, már tudta, miről lehet szó. A fia videóit látta, szólt is a 44 éves gyereknek, baj lesz ebből kisfiam. Szóval az apja látta a videót és mégsem tudott hatni a 44 éves tacskóra. Bájos család. Mindazonáltal a nyilvánvalóan csökkent értelmű bérgyilkolászt nem menti föl semmi, ilyet normális társadalomban sehol sem engednek, mindenhol lecsuknák. Tudomásul kell venni, hogy bombariadóval fenyegetni, erőszakra buzdítani, pláne mások, célszemélyek életének kioltását hangsúlyozni nem vicc, hanem szankcionálandó dolog. 44 évesen majd most megtanulja, mi a felelősség. Mentegetni lehet, láttuk, Fico merénylóje is maszületett báránnyá lett, másnap már a diliflepnijét keresgélték. Őszintén, én a felbujtókat ugyanígy kérdőre vonnám, lett légyen szó kommentelő névtelen pszichopata, vagy nevesített "pártvezető" pszichopata az illető: minden hergelő, az etikát sutba vágó szavukat elszámoltatnám. Mert hát szeretnek messziről nagyokat odamondogatni, az interneten emberkedni. Aztán ha egyszer egy kicsit karakánabb volt sportriporter testközelből kérdőre vonja őkelméket, akkor hullasápadt arccal tikkolnak a szemek, és remeg a száj.

PARAJD ÉS A TISZA

Kotori-öböl, rajzom

Parajd - Tisza

Parajdon a magyar közélet vigyázó szeme. Kicsit elkéstünk az odafigyeléssel, és ez mérhetetlen károkat okozott. 

Valami kétszáz méteren kellett volna eltéríteni a patakot: nem tegnap, hanem évekkel, vagy évtizedekkel ezelőtt és most nem lenne tragédia. 200 méternyi betonozással, tehát egy közepes utca infrastrukturális felújításának az összegéért megmaradt volna a több ezer éves bánya, és mellette sok parajdi és háromszéki ember munkája, megélhetése. Ilyenek vagyunk, sajnos. Utólag kapunk a fejünkhöz. És nem tisztem védeni őket, de ez az emberi mulasztás nem pusztán a bukaresti román politikusok bűne. Mi, magyarok is szeretünk Pató Pálként szerepelni. Persze, lesznek, vannak, találtatnak bűnösök. De a sóbányát ez aligha rehabilitálja. Egyik hír szerint a magyar kormány - nagyon helyesen - már a régió turizmusának és gazdaságának az újragondolásán fáradozik, készülnek a közép- és a hosszútávú tervek. Ez legalább némileg reménykeltő.

Idáig nem akartam hozzászólni Parajd kálváriájához. Más kárán javítani nem tudok, okoskodni nem akarok, megteszik helyettem mások, akik most "bezzegeznek", mert megint teli vagyunk geológussal, meteorológussal, víz- és bányaügyi szakemberekkel, egy csomó látnokkal, akik a fakitermeléstől kezdve a tudatos román szabotázson át Orbán Viktorral bezárólag mindent és mindenkit hibáztatnak. Én csak annyit teszek hozzá, Tisza melletti vagyok. Együttérzek. Nekünk is volt anno egy cián katasztrófánk a folyónkon. Azt hittük akkor, vége a folyónak, végünk lesz nekünk is. Nem így történt, hála az Égnek! Van tiszavirág rajzásunk, épp most kezdődik az idei. Közben rekord harcsákat fognak a pecások, nyáron, meg minden adandó alkalommal fürdünk a folyamban, semmi bajunk miatta. 

Kívánom, hogy Parajdon is mihamarabb álljon helyre a rend, zökkenjen vissza minden a régi kerékvágásba. A Tiszát és Parajdot is emberi mulasztás sodorta veszélybe: ez tény. Viszont mindezt a Jóisten helyrehozhatja, mert Ő csodákra képes. Bízzunk benne!

Tisza - Nagyvárad

Még mindig odaáti hír, de ez már partiumi. A gyengébbek kedvéért Romániáról van szó. És közvetve megint a Tisza is helyet kap a történetben, bár ez nem a mi Tiszánk, és a történet sem természeti, hanem politikai katasztrófáról szól. 

Ki ne hallott volna róla, a Tisza Párt - vagy minek nevezzem, mozgalom? szekta? – alfa hímje Nagyváradra gyalogolt. Országúti road-show formájában haknizott egy sort, hátha róla szólnak majd a szalagcímek. Finoman szólva, nem ez történt. A kivezényelt aktivisták hiába tették a dolgukat, álltak félkörbe, tömeget mímelve: a vidék Magyarországa méla közönnyel reagált a vándor prófétára és híveire. Balul sült el az országjárás projektje, egy szép vízhólyaggal a főszereplő talpán. De a guruló cirkusz csődjére a nagyváradi fogadtatás dobta rá az utolsó szívlapátnyi földet. A remélt tömeges üdvrivalgás, pálmaágas-szamárhátas bevonulás helyett néhány lézengő, jobbára egy busznyi magyarországi rajongója volt csupán kíváncsi a Poloska nagyváradi antréjára. Más, normális politikus ilyenkor úgy feledtetné a kudarcát, hogy egy pár napra elhallgat, elfelejti az egészet, és utána más témába fog. Mivel a csalódott Poloska politikusként is éppen olyan silány, mint embernek, a bukott nagyváradi produkciójáért menten az “áruló RMDSZ-t”, közvetve az erdélyi magyarokat kezdte emlegetni. 

Valahol már írtam, hogy ezek ugyanazok. Tényleg. A Poloska semmiben sem különbözik a "23 millió" románnal riogató Gyurcsánytól, a határon túliak elleni NEM-re buzdító hajdani SZDSZ-től, a Momentumos alja söpredéktől: a szavazóik is ugyanazok. Jövőre megint el lesznek küldve a vérbe, legalább nyugalmunk adódik, nem sok, pár hónap, mire eszméletükre térnek és ugyanott folytatják majd, ahol abbahagyták. Ez már így megy. 

Mindez miért? Mert bukik a Fidesz? Igen, biztos bukni fog egyszer. Semmi sem örök, de az a bukás várat magára, úgy saccolom még legalább két-három ciklusig. És ha bukik Orbán, vagy aki helyette indul, akkor is a legerősebb párt marad, számolni kell majd vele, nem lesz sétagalopp akárki váltja. De hogy nem ez a jellemtelen strici fogja leváltani, arra nagy tételben mernék fogadni. 

Szodoma

Még ha el is fogadnám, hogy az Isten teremtette rend helyett savak, lúgok, fehérjék különös turmixából lettünk ilyen szerencsés lények (nem fogadom el az ateizmust), és a női és férfi princípiumok ennyire tökéletes kiegészítői vagyunk, egymásba illesztett párjai a másiknak az utódnemzés képességével, akkor is emberiség elleni bűnnek gondolnám, gondolom, hogy akadnak olyan eszement ideológiák, meg ezeket követő még nagyobb idióták, akik a biológiai, antropológiai rendek tagadásával, a szerepek felcserélésétől, eltorzításától remélik a szebb jövőt. 

Még a legvérmesebb LMBTQ aktivistát is anya szülte és apa nemzette: ha mesterséges módon, akkor is. Ezek a nyilvánvaló tények. Kikezdhetetlen igazságok. 

A többi üres duma. 

Innét már csak az a kérdés, hogy miért éppen azok akarnak mindenáron családot, azok akarnak gyereket nevelni, akik képtelenek családban és utódnemzésben gondolkodni. De hát ez költői kérdés. Ugyanők ugyanott kutyával is. Mert nekik fontos az önmegvalósítás. ÉN, ÉN, ÉN... 

Szodoma itt van.

NAPLÓ - 175.

Figyelem a májust, nézem az embereket. 

Ez nem az én hónapom.

Jó ideje tartok tőle. Babona, kétségtelen. 

Ettől függetlenül - vagy éppenséggel pont ezért, mert bevonzza a félelmem? - májusban általában rossz dolgok történnek velem, ezt észrevettem. Szokták a legszebb hónapnak titulálni, a szerelem, a földi boldogságok időszakának nevezni: egyik állítást sem igazolom vissza. Elsejétől, a „munka ünnepétől” aggodalmasan figyelem a naptárat és megkönnyebbülök, ha végre a június fölirat virít rám a falon.

Akkor megnógatom a reményt.  

Egy dolog miatt némi optimizmussal elegy jókedvvel viseltem az idei májust. Végre igazi tavaszunk volt! Mindig szerettem az esőt, az égi áldás minden időben hasznos, a májusi pláne megbecsült, és mégsem tetszik a város járókelőinek. Hideg van, mondja egy nő a másiknak, május végét írunk és a férje bekapcsolta a fűtést, bezzeg tavaly ilyenkor már harminc fok fölött volt a hőmérséklet és hétágra sütött a nap. Mindez igaz. Volt is nagy szárazság, aszály, attól koldultunk. Ez valahogy nem érdekli a fázós hölgyet. Sóhajtozva jegyzi meg, még egy darabig ilyen ronda, vacak idő marad. Mármint arra gondolhatott, hogy lesz még esős napunk. Én bizony nem bánom, sőt. 

Ha esőben sétálok minden más.  Olyan a természet, mintha templomban lennék. Mint a megfürdött nők teste, frissek az illatok, a fák pillérekként tartják az alacsonyan bóklászó fellegeket, új értelmet nyer a hétköznapom, az árnyékos, fölázott tereket betölti a kopogó esőszemek szonátája, a fényesebb részeken csillogó levegő pedig valami földöntúli tisztaságot gerjeszt, öröm belélegezni.  Ilyenkor a valóság csupasszá lesz, egyértelművé válnak az üzenetek, az eső ütemre mossa a madárfészkek peremét, jótékonyan tisztogatja a háztetők alját díszítő poros orrú kőszobrokat. 

Sosem zavart, ha bőrig áztam. Ha jól számolom, idestova negyven éve nincs hajszárítóm, még télen is csak törölközőt használok, és ez már így is marad. Szombaton egy baráti szerb családdal múlattam az időt a kedvenc fürdőmben, kérdezte a belgrádi vendég, van-e az öltözőknél hajszárító, amire csak bólintottam, inkább nem szóltam semmit, nehogy megbántsam őket. Ha már itt tartok, hamarjában leírom, a hajszárítón kívül mi mindenem nem lesz soha többet: például kávéfőző gépre sincs szükségem és erőszakkal sem lehet már sapkát húzni a fejemre, bojtosat végképp, azért ütök. (A kalap az más. A kalapokat szeretem és gyűjtöm is.) Továbbá nem hinném, hogy a tanyámon lesz valaha mikrohullámú sütő, ki nem állom a turmixgéppel együtt. Általában nincs igényem az elektronikus kütyükre. Miért kell minden munkafolyamathoz külön gép, amikor majdnem mindent kézzel is meg lehet csinálni? 

Azért örülök, hogy 27-e van már. Még négy nap, aztán beköszönt egy szebb világ, tudom a négy nap hosszú idő, bármi történhet, de majd vigyázok magamra.  

 

STAND UP ME

Hunyadi

Némi habozás után leírom: én még nem láttam az új Hunyadi sorozatot. 

A trailert, a beharangozót a kezdetek kezdetén megnéztem, és azóta is találkozom kiragadott filmes részletekkel, de a nagy egész szériába még nem volt merszem belefogni. Félek tőle, nehogy megint kevesebb legyek egy illúzióval. Ennek a blogbejegyzésnek a kereteit szétfeszítené a téma, ha most nekikeserednék megmagyarázni, miért viszolygok a kortárs magyar filmgyártás produkcióitól. Legyen elég, hogy a mostani színészeink zömével elégedetlen vagyok, és akkor még galamblelkű jóindulattal, finoman fogalmaztam. 

Nem egyedi eset, hogy a jócskán késve, kivárva fordulok egy felkapott széria felé. A Trónok harca összest régen leforgatták már, a tévécsatornákról is lekerült, mire tavalyelőtt nagy ímmel-ámmal nekiálltam megnézni az évadokat. Nem bántam meg, utólag beismerem. Pedig eleinte csak az ösztönzött, ne haljak már meg hülyén,  lévén itt van ez a sorozat, ország-világ állandóan hivatkozik rá, emlegetik, mégiscsak oda tartozik az általános műveltséghez az ABBÁ-val és Gusztáv viselt dolgaival együtt. Fontosnak tartom az enciklopédikus ismereteket. Ha fölvetül egy beszélgetésben Havas Jon neve, vagy Westeros, illik konyítanom hozzá, ne érhessen a vád, a Holdról pottyantam ide. 

Ugyanígy kimaradt, de talán majd megnézem a Brian életét, a Gyalog-galoppot, vagy – teszem azt – az Üvegtigrist és a Macskafogót is, amiknek egyetlen részét se láttam még. 

De most a Hunyadi foglalkoztat, annál is inkább, mert a filmen kívül is hallani róla, nem öröm ez nekünk. A minap egy román fickó Belgrádban megrongálta a Kalemegdan sétányán lévő szerb-magyar feliratos emlékművet.  

Mindig elképedek rajta, mekkora vakmerőség kell egy élettelen műtárgynak nekirontani. Teljesen mindegy, hogy diszkós vagányok által összevert bádog ereszcsatornáról, elmebeteg bolsevikok összekecsapozott Van Gogh-járól, vagy szétbarmolt karácsonyi Betlehemes élőképről van szó, ez nemhogy elfogadhatatlan, hanem emberalattjáró szint. Aki elköveti, ütni, míg mozog. 

Sajátságos román nemzeti szokás a temetőkkel való hadakozás is, mintha bizony a fejfák visszaboxolnának. (Azok nem is, de ha van történelmi igazság, a román vadbarmok egyszer még vissza fogják kapni, a fejükre száll az összes galád tettük.) 

A belgrádi eset pikantériája, hogy pont a szerb fővárosban sikerült a román turistának bemutatkoznia. Láttuk a videót: odatámolyog bézbólsapkában, előtte a földre hajítja a kis cekkerét, irgumburgum, lesz nemulass, és lám, a mindent pótló szigszalag is előkerül, tessék kutya bozgorok, át is lett ragasztva a történelem. 

Stand up me

A kormányt gyilkos poénok gúnyoló, az alpári odamondogatásból élő neves magyarországi humorista remekül teljesít a diktatúrában: százmilliós évi osztalékot hoz össze a cége. Nem sajnálom tőle, ha van aki fizet neki ezekért a pompás (?) produkciókért, ám legyen bevétele. Éljen boldogan a pénzével, dugja fel magának. Azt is értem, ennek dacára folyamatosan panaszkodik. Ezek ilyenek. Koncz, meg a Saskabarés adócsalók is folyton duzzogva keresték magukat gennyesre. Van egy réteg, aki pumpálja beléjük a pénzt. Az ő bajuk. Én egy huncut garast se fizenék értük.

Magyar-Jakab Péter

A szlovák kormányfőt, Robert Ficot bírom, valamiért szimpatikus, noha nem szeret agyon bennünket. Mégis van benne egy tartás, kurázsi, amit a többi európai politikusból hiányolok, vagyis csak nagyon kevesek mondhatják magukénak. Szerintem egy férfi, még ha politikus is, legyen férfias, mutasson erőt, legyen karizmája, önálló gondolatai mentén fogalmazza meg az elképzeléseit. A macsóskodást túlzásba nem kell vinni, az visszaüt. Én még emlékszem, Gyurcsány az első napon futva ment be a hivatalába. Aztán valamiért már autó fuvarozta. A Poloska ízléstelen, róla a vak is látja, álca, kamu az egész alak, egy felépített niemand, aki a napszemüvegben, krémnadrágban úgy fest, mint egy koszovói albán strici. Kezet foghat a volt jobbikos Jakabbal, egyforma prosztók, ha családi ügyekről, ha nőkről van szó.

Voks

Hogy az elmeháborodott Tiszások az eszelős vezérük instrukciói alapján valami hatvan százalékban az ukrán csatlakozás mellett (!) szállnak síkra, azon nem is csodálkozom. Ezeknek minden úgy nyer értelmet, ha az ellenkezőjét mondhatják annak, amit Orbán és a kormány szorgalmaz. Ha parancsba adná a miniszterelnök, hogy mától kezdve kötelező a ki- és belégzés, dafkeból inkább megfulladnának, nem vennének levegőt... Egyébként ilyenkor mutatkozik meg, mennyire kártékony a Poloska szektájának a működése: hivatkozási alapként Kijevnek kapóra jött ez a Tiszás bohózat szavazás, most nyakra főre mutogatják, pedig akik csináltatták, azoknak is gázos már. Így megy ez: semmi nemzeti stratégia, csak a hataloméhség, a rövidtávú haszonszerzés, miközben a Poloskával együtt az egész ballibsi elit tojik a magyarok fejére. A saját zsebükön túl ezeket nem érdekli semmi.

JOHN LENIN

Királyok

Egyre kevésbé hiszek a demokráciában. Már a bő három évtizeddel ezelőtt induló többpártrendszernél is éreztem, valami itt nagyon nincs rendben, de akkortájt még fiatal meg bizakodó voltam. Ebben a napjainkra kialakult demokratikusnak nevezett formátumban sehogy se látom a világot igazságosabbá tévő akaratot.

Ahhoz pont eleget éltem idáig, hogy kinyíljon a szemem, mi és hogyan működik. Az összefüggések fölfejtése sem okoz már fejtörést, legföljebb rendre meglepődöm az emberi ostobaság mértéktelenségén. Nem vagyok ment a hétköznapokba begyűrűző rossz szokásoktól, például szoktam politizálni. Azt is a magam módján csinálom. 

Aki ismer, igazolhatja, nyílt lapokkal játszom valami harmincöt éve. Állhatatosan egy oldalon maradtam. Ebből aztán adódott jócskán ilyen-olyan konfliktusom. Régebben sokat gondolkodtam rajta, mára már nem érdekel, ám még ma sem tudnám eldönteni, vajon hasznomra volt-e ez a kötődés, vagy inkább ártott nekem. Akármerre is billenne a serpenyő, mint említettem, már nem számít. Vagyok, aki vagyok, és már nem akarok változni, meg változtatni sem. 

Egy biztos, a kezdetek kezdetén is inkább királypárti, vagy ha tetszik, royalista voltam. Nem tehetek róla, sosem zavart a hierarchia. Ministránsként, cserkészként, a katonaságnál, vagy az iskolában meg a munkahelyeimen is jól viseltem, hogy volt egy előnyökkel és hátrányokkal egyaránt járó pozícióm a láncolatban, és ha fentről kaptam utasítást, azt megcsináltam, ha meg én adtam másoknak, akkor elvártam annak teljesítését. Ez így korrekt. 

Másik szempont: nézzük meg a világ sikeres országait. Kevés kivétellel, ahol stabilitás, értékközpontú gondolkodás, hagyománytiszteletre épülő fejlődés mutatkozik, jobbára királyságok. Dánia, Svédország, Norvégia, a britek, Japán, vagy az arab emírségek is ide sorolhatók. Nem mondom, hogy ez csak a koronák érdeme, de annyi biztos, a nemzetet szimbolizáló vezető hitelessége kulcskérdés, és ez így van jól, működik a rendszer. Magyarország vagy Szerbia talán már sosem lesz királyság, de azt kiváltandó, még a jelenlegitől is jóval erősebb hatalmat adnék a mindenkori vezetőnek.

Ezzel együtt az uralkodó egyik legfontosabb küldetése, hogy az ország érdekében a különféle, egymással ellentétes, pártpolitikai érdekek mentén cselekvő politikai szereplőket kordában tartsa és folyamatosan emlékeztesse őket, hogy a pártpolitika célja végső soron mindig az ország érdekében történő cselekvés. Kellene, hogy legyen – teszem hozzá, és nem akarok aktuális közéleti témákat felhozni, de a magyarnak nevezett ellenzék ukrán kapcsolati tőkéje alsó madárfogással illetve is kimeríti a hazaárulás büntetőtörvényi kritériumait. Szóval elkelne errefelé egy tehetséges király. De ha már az nincs, legalább legyen szégyenpad minden város piacterén. 

Föld, föld...

Csak hogy tisztázzuk: Ukrajna mezőgazdaságának a harmadát, vagyis harminc százalékát amerikai tőkések uralják. A többi sem az ottaniaké, az ukránoké már: valami 60 százalékra becsülik az offshore cégek tulajdonát. Egy rakás Ciprusra, Luxemburgba meg Egyiptomba bejegyzett cég birtokolja a termőföldek javát, a tíz legnagyobb „ukrán” mezőgazdasági vállalat is ezekben az adóparadicsomokban székel. Míg Közép-Európában 100 hektáros gazdaságnál, vagy netán 1000 hektáros birtoknál már ájuldozunk, Ukrajnában ekkora földdel kiröhög az ottani tőke: százezer hektár alatt nem is veszik komolyan a mezőgazdasági birtokot. És ezeket akarja támogatni a brüsszeli bürokrácia. Egy garas sem fog jutni a kisemmizett ukrán gazdálkodónak, megy majd minden az offshore paraván mögé bújt multiknak. Ez a kisebbik rossz. A nagyobb gond majd az lesz, hogy sem a lengyel, sem a magyar parasztoknak ezután nem jut támogatás, lévén, a nagy európai bővítési kísérlet eszement ötletét a kisemberek zsírján akarják megsütni. Ahogy az lenni szokott. Ha hagyjuk. 

Lenin

John Lennonról kiderült, hogy rasszista kilengései voltak. Mivel a nevezett muzsikust, meg az életművét se tisztelem, konzekvensen John Leninnek szoktam nevezni, megérdemli. Most előszedték a naftalinból, leporolták egy régi levelét, amiben történetesen négernek nevez egy négert. 

Mindig elbámulok a hisztérián. Ezen az alapon én is lázadozhatnék, amiért következetesen "fehér" embernek titulálnak. A fekete miért nem lehet fekete, csak "afroamerikai"? Ráadásul az egész őrület szembe köpné a magyar nyelvet is, mert nálunk a négernek nincs semmiféle rosszindulatú értelmezhetősége. A szerecsen avíttabb, vitatható lenne a mai nyelvezetben, a "feka" divatos szleng, tán a "boxos" meg a "nigger", ami egyértelműen lenéző, sértő, de hát ezeket a köznyelv és a normális ember nem is alkalmazza. Némi áthallás: a hétköznapi utcán, társalgási formában a roma polgártársak előszeretettel cigányozzák a másikat. Megtehetik. Ugyanők meg fölhorgadnak, ha egy kívülálló cigányt merészel emlegetni. 

Műbalhé az egész. Unatkozó vagy velejéig gonosz éttermiségi figurák gerjesztik a problémát, hogy ott rúgjanak a többségi társadalomba és a normalitásba, ahol csak tudnak. Őket kéne néven neveznünk. És szégyenpadra lakatolnunk.

NAPLÓ - 174.

Megjártuk. Milyen jól tettük, mennyire jólesett!

A tavaszi vakáció kizökkentett, visszaillesztett egy gyorsan homályosuló, sejtelmes érzelmi állapotba, amit csak a végtelen ritkán megtapasztalt szabadsága tud belőlem kiváltani. 

Jó, hogy már ismerőse vagyok a tájnak. 

Kölcsönösen szeretjük egymást: a táj magához ölel, az öböl befogad, barátokként vesznek körbe a hegyek, miközben a bérceken vigyázó romos kolostor megnyugtató léte maga az állandósult biztonság. Egyszer majd felzarándokolok hozzá. Harmincvalahány éve halogatom. Idén nyáron, legközelebb, ha jövünk, rászánok egy napot, megnézem az elhagyatott szentély égett harangtornyát, amit a tűzvész után egy földrengés is megrogyasztott. Kanyargó hegyi ösvény visz fel odáig, Zelenika széléről kell indulni fölfelé, egészen a hegy derekáig. Biztos ájult, kabócazsizsegős forróság lesz akkorra.   

A májusi nap heve már most is csontfehérre szívta az Igalo melletti tenger fövenyét. Mintha a hóka löszplatókat látnám a kanizsai Járás kamillásai közt. Kishomoknál, a dűlő mellett szokott ilyen tarka lenni a szemhatár. Itt is visszaköszönt az emléke. Tört fehér szirmokat báboztak a hullámok habfodrai, a sötétzöld hínáros részek meg a bácskai legelő mediterrán kivetülései gyanánt apró termetű, ezüstfényű halcsordákat rejtettek. Rétegezett volt a meleg levegő: a víz fölött sósan párás, a köves partszakasznál fülledten vibráló, vagy légneműen könnyűvé vált a hullámok csapkodta szirtek körül, majd langyos, leheletszerű lett a tüskés bokrok, a hegyoldalba is fölkúszó olívacserjék tespedt árnyékával megfestve. 

Egy sort tépelődtem rajta, mégis, mi hiányzik? Semmi. 

Minden megvolt. 

A kijelölt utak nélküli égbolton a szabadság fellegei legelték a kék semmit, hétágú verőfény zománcozta be az ódon kőházak homlokzatát, a hullámok morajló rendjét sirályok vijjogása kísérte, mi meg csak sétáltunk a promenádon, valami angyali nyugalomban. Észrevehetően szelíd derű ereszkedett a környékre, a legrejtettebb sarkokra is, minden zugára az öbölnek, amelynek ugyanolyan részesei lettünk, mint a kikötőben billegő bárkák, a dokkba húzott, száradó kötélcsomók, a szagosan nyíló kaktuszvirág kelyhek, meg a ruhaszárító zsinegek. Aztán enyhe csodálkozással néztünk egymásra, amikor egyszerre fedeztük fel, hogy immáron értünk a vízben elhagyott csempült kagylóhéjak, a hegytetőkön zsinatozó mohos sziklaszirtek nyelvén, észrevétlenül eggyé váltunk az öböl sajátságos időtlenségével.

A múlt minden verejtékcsöppje felszikkadt a Rose felől fújó szélben, amit a kis falum útja mellett glédában álló cédrusok illendően megsüvegelve köszöntöttek: billent a csúcsuk északnak és a hegyi kaptató elhajló ívénél egy kockás inges szikár férfi régi vasbiciklit támasztott neki a temető kapujának. Az ember vasalt nadrágszárának alját ruhacsipesz fogta össze, kétrét hajlott vállán lógott a feje, az arcát nem láttam, de a kezében virágcsokor és egy könyv volt. Fölolvasni járt a kedves halottjához. Talán a feleségéhez, talán az anyjához, vagy netán a lányához... Nem tudható, és most már nem is fogom megtudni, de nem is ez a fontos, hanem az a kép, a lelassuló, nehéz mozdulatok a temető bejáratánál, ahol valaki a gyászát hordozza magával, márvány merev szomorúsággal és mégis tengernyi öntudattal. 

Az a kép bennem maradt. Sosem láttam még bánatot viselni ennyi méltósággal.

NAPLÓ - 173.

 

Míg másoknak öröm a hideg tavaszból a napsütéses nyárba érkezni, nekem kedvesebb a hűvös időjárás, ezért meleg holmit sosem cipelek. Beérem egy kapucnis pulóverrel, vagy ha minden kötél szakad, a könnyű, narancssárga széldzsekit veszem elő: azt egymaréknyira is össze lehet gyűrni. Hosszú ideje kevés holmival utazok. Minek hurcolásszam, ami fölösleges? 

Nem volt mindig így. (Tanultam belőle.) 

Voltak évek, amikor a csöndöm bezárt bőröndjében ott volt kétrét hajtogatva minden kétségbeesésem, minden félelmem. A gyengeségemet a kishitűségem mellé pakoltam. A bántások egybefűzve, összecsomózva hevertek a tanácstalanság frottír szürkéjének a takarásában, és alájuk csomagoltam az árulással átszőtt emlékeim vállalhatatlan darabjait. A poggyászomat a szégyen és az ijedtség bélelte, de a szomorúság adta az igazi súlyát. Mégsem tettem le. Úgy véltem, úgy tekintettem rá, hogy ez a próbatételem. Hát vittem, húztam, vonszoltam magam után, valahányszor az úttalan útjaim valamelyikére vetett a sorsom. Éjjelente a szállásom sarkában hagytam ugyan a csomagomat, de csak ritkán tudtam jóleső érzéssel álmodni tőle. Nem hagyott a poggyász pihenni, húzta a vállamat, púposodott rajtam szinte minden bódult, meséket szövő, éterin bolyongó éjszakámon, amikor önmagamra voltam hagyva, elmosódott lábnyomok mentén óvatoskodtam előre, és gyakorta megesett, azt sem tudtam, hová tartok. 

Így morzsálódtak a hónapok, amikből süllyesztőbe vesző évek lettek. Már nem is emlékszem rá, az ő kegyelmén kívül pontosan minek köszönhetően érintett meg a felismerés, megérkeztem. Csak annyi bizonyos, eljött ez a régtől áhított pillanat is.

Történetesen a tenger partján álltam. Az én mészkőszirt múltamat ott kezdték feloldani a sós vízcsöppek. Azok is, amelyek az időtlen öböl hullámaiban voltak, azok is, amik az arcomon. Kint dúlt a csillagos, szikrázó sötétség, bennem meg felvilágolt valami édesded fény. 

Ez lenne a hazatérés misztériuma? 

Valószínűleg, igen, mert azóta minden áldott alkalommal, ha az öböl partján megállok, a pőre valóm öröme járja át a testem-lelkem, és a szemem megpihen a pasztellesre hígult horizonton, az ismerős leánder sövényen, a még ismerősebb pálmafa fivéreken, amelyek párhuzamos ívben nyúlnak a kobaltkék égbe a falucskám egyetlen főútjának a szomszédságában. A koronájuk alatt sarlósfecskék cikáznak, a törzsek pikkelyezettségében rajzó rovarokat szedik le, eszméletlen nyolcasokkal, vissza-visszatérve a pálmákhoz, ötven, száz fecske csivitel, nyüzsög, mintha már most is augusztust írnánk, a nagy készülődést, nem pedig a fészekrakás, az élet kezdete, május eleje lenne. Odébb, a kikötő hullámtörő gátjánál emeletes jacht vesztegel. Új építésű, már a XXI. század modern formatervezése jellemzi. Lassan a hajókat is utoléri a kényszeres visszájára fordítás őrülete. Ez is úgy néz ki, mintha egy atomtengeralattjáró és egy űrbázis bizarr házasságából jött volna létre. Bár hatemeletnyi, alig húsz utast szállít. Harmincvalahány fős személyzet gondoskodik a milliomos turisták kényelméről. A hajó utasai névtelenek, sosem keverednek a szárazföldi emberek közé. Ki-ki a saját emeletén élvezi azt a látványt, amit én a törzshelyem teraszáról ugyanúgy, vagy még tisztábban látok. Annyi a különbség közöttünk, hogy engem olyanok vesznek körül, akik szeretnek, a pénzes utasok pedig minden mosolyért, a legelemibb emberi gesztusért is kénytelenek fizetni. Beszéltem a világukból érkező, ezt a világot jól ismerővel. Kérdeztem, mégis, a mindenit, hát kik ezek a kiváltságosok? Hogy kerültek arra a méregdrága hajóra? Belém égett a válasza, sosem fogom elfelejteni. Ingatta a fejét, nem tudom, mondta csöndesen. Csak azt tudom, hogy nem boldogok. 

Hogy is lehetnének azok? A kő ereszek alatti vízgyűjtő hordókból áradó hínárszagot még tán sosem érezték, a félig csukott spaletták mögött a keményített lepedők hűse ismeretlen marad számukra, ahogy a montenegrói öreg kofa ráncos tenyeréből kivett naspolya édes íze sem olvadhat fel a szájukban. 

Nekik tucatnyi palotájuk és hasznuk van.

Nekünk meg egy otthonunk, szépségünk és boldogságunk. 

Nem kérdés, melyikünknek a jobb.  

KÖDGÉPEK

Buborékok lakói

Egy híroldalon napi szinten megfordulok. Nem annyira a tudósítások érdekelnek. Sokkal jobban szeretem böngészni az olvasók hozzászólásait. Sűrűn előfordul, hogy mívesebb, frappánsabb, lényeget láttatóbb a vélemény, mint az eredeti cikk. Ilyenkor csettintek: jó dolog nyelvi kincsekre lelni. Aztán van egy másik véglet, ahol csak a parttalan fröcsögés dívik. Ez is elgondolkodtat. Érzek némi bornírt megvetést azok iránt, akik a közbeszédben, a társadalmi érintkezés legelemibb formájában sem képesek kikapcsolni a pártpolitikát: bármit csinálnak, mindig ugyanazon jár az eszük. Orbán, Fidesz, Vucsity…
Mintha egy végtelenített üzemmódú zavarkeltő ködgépként működnének. Ezek a hírfogyasztók önként elátkozták magukat.
Azt hittem a történelmi bukta majd kiszakítja a buborékjukat. Egyáltalán nem úgy tűnik. Ettől függetlenül lehetne rugalmasabban is közvélekedniük. Lehetne az életnek örülni is. Persze, egész nap a trágyadombot tüdőzni embert próbáló feladat, én meg se kísérelem, de nem is csodálkozom rajtuk, hogy akiknek meg ez a lételemük, be nem áll a szájuk a panasztól. 

Még az előző bekezdéshez kapcsolódóan: mindegy, hogy kinek milyen kvalitásai vannak. Ha valamiben jó vagy, és emiatt leszólod a tőled gyengébbeket, akkor egy arrogáns tahó vagy. Ha valamiben rossz vagy, és úgy kritizálod a jobbakat, akkor meg csak egy szánni való, vergődő madár vagy. Mindkettő módfelett kínos. Jusson eszünkbe, ha virológusnak, fociedzőnek, hadvezérnek vagy államférfinak képzeljük magunkat.

Tabu

A hatvanas években még nem éltem, de egy csomó dolgot onnét tanultam meg. Rengeteg információt összegyűjtöttem a korszakokról és a szexuális lázadásról, a nyugatos extrém mozgalmakról, a hippikről, az ideákat kergető szektákról, a rockzene hajnaláról éppen úgy, mint az egyetemes művészet kitörési kísérleteiről. És amikor visszaidézem a hatvanas-hetvenes esztendők szellemét, tarkón legyint a déja vu: mindez ma, éppen ilyen formában tovább mákonyoz. A szexuális szabadosság szószólói aktívabbak, mint valaha. Már nem tabu, hanem éppenséggel irigylésre méltó vállalás, ha rendezetlen nemi kapcsolatban él valaki, folyamatos a törvény, a jog, a rend elleni uszítás, nincsenek konvenciók és a hagyományos értékekben hívőket a lefitymáláson túl még más retorziók is érik. Csak a nihil, a tömeges semmittevés mérvadó.
A mai kor gyermeke pont olyan polgárpukkasztó szeretne lenni, mint anno a Nyugat semmiből felmagasztalt “sztárművészei”. Mindezt tengernyi kábítószerrel, itallal, vödörből vedelve a hedonizmust. Én Warholon, Lennonon és az efféléken régtől fogva röhögök, megmosolygom ha az ötven-hatvan évvel ezelőtti művészetnek nevezett trükkökkel találkozom. De miért van az, hogy míg az ilyesmit egy könnyed vigyorral, a helyén kezelve nyugtázom, addig a mostani helyzet csak undorral elegy megvetést vált ki belőlem?

Credo

Tudják, arról régen letettem, hogy engem megértsenek.
Volt nekem kutyám, a másik szőrös négylábúval. Meg a tollas Kicsi. Kanca, csóka, tyúk. Ennyi. Akik két talpon állnak a földön, és nem tollasok – olyanoknak már nemigen hiszek. Kivételt képeznek a hantok alatt egyre szaporodó barátok, ismerősök. Azok néha mintha megértenének. De mással alig akad közös nevező. Nem erőlködöm már egyik ideológiának sem megfelelni, és nem vagyok hajlandó a fejekben dúló sötétséggel kelni-feküdni, a szellemi polgárháború lövészárkaiból szemlélni a környezetemet. Ha mégis egy nekem tetsző dolgot támogatok (mert van ilyen), azt azért teszem, mert úgy vélem, hogy az a jelenleginél igazságosabb világhoz vezet. Akkor is kiállok az elveim mellett, ha pénzt nem hoz, és a népszerűséget is csak viszi, kártékony rám nézve.
Tisztában vagyok vele, hogy nem csinálok karriert. Ez sem érdekel.
Ettől fontosabb, hogy a Lovćen mögül újból látom az előbukkanó napot, és Kishomokot jótékonyan megöntözte a májusi eső.

BALOS SORSOM

Balsors

Hejj, ez a diktatúrát nyögő szegény magyar ellenzék! 

Milyen iszonyú lehet nekik elnyomásban élni! Ha valaki, hát én tudom, mi fán terem az örökös kisebbségi lét. Balkezes vagyok! 

És nekem még egy  rohadt balkezes prájdot se szervezett senki! 

Pedig mi híján a népesség tizede vagyunk. 

Nemhogy tüntetni nem tüntetnek értem, de semmi hídfoglalás, semmi szónoklat nincs miattam. Ha ez nem lenne elég, mostanáig hátrányos megkülönböztetés az osztályrészem: a legtöbb helyen nincs balkezes kés, lapát, fejsze, egyáltalán semmiféle szerszám, ami a suta kezemre állna. Még a sorkatonaságot is jobbos géppisztollyal voltam kénytelen leszolgálni, a gitártanárom meg nem akarta áthúrozni a hangszeremet. Nincs balos bögre, a becsavarozáskor rendre kontrába húzom a csavart, fordítva tekerem a csere villanykörtét és iskolába indulván elsősként úgy kellett tintával írnom, hogy tudható volt, a könyökömmel elmaszatolom a sorokat. Kérem, orvosolják a kifogásaimat! Ellenkező esetben keresztbe fogok feküdni az Oktogonon.

Antropozófia

Az embernek, - mint a világnak magának is - van szelleme, feje, szíve, mindenféle nemes és kevésbé nemes szerve. Jó esetben, míg az ember szelleme ragyog, például az ülepét rejtegeti, takargatja. Aztán van néhány példány, aki a hátsóját mutogatja, vagyis azt, ami bennünk emberekben a legalantasabb, és amit mindannyian leplezni igyekszünk - azaz a legalsó késztetéseinket, az ösztönvilágunkat, mert mégiscsak emberek vagyunk, szellemi lények. Eleve kérdéses, vajon ki az, aki kirakatba teszi az értéktelenséget, és erre még büszke is. A mai világ éppen erről szól: a legalsó erők felszínre kerüléséről, és a szellem feletti uralmáról.

Ebek harmincadján

A Kutyapárt a modern kori magyar demokrácia olyan szégyenfoltja, amilyen az SZDSZ volt, majd a Momentum lett. Ne higgyünk a szemünknek: a jópofáskodás mögött kőkemény hatalmi ambíciók és most már ugyanilyen bebetonozott egyéni és csoport érdekek vannak. Ami eleinte viccnek indult, és a magyar közélet állapota miatt ekkora teret kaphatott, az mára már nem csupán a tréfa kategóriájába tartozó idétlenkedés, hanem a magyar politikában való érvényesülés trójai falova. Ahol a háttérben rendre feltűnnek azok a figurák, akik az összes nemzetellenes formációban fantáziát láttak. És tolják alájuk az ötleteket, a pénzt, mert a magyar szeret nevetni és különben is, a Kutyapárt mostanság a romlatlan igazmondás letéteményese, legalábbis ezt hiszi róluk az a réteg, aki mindig fogékony volt a másságra, az ideológiáktól mentes, valójában nagyon is beskatulyázott szabadságra. Legyünk észnél: ezek, bármilyen cukik, álarcot viselnek. Most nevet rajtuk a magyar. Utána majd sírni fog.

Fohász

Uram, édes Jó Istenem! Ritkán kérlek, de most hallgasd értő szívvel a fohászomat! Add meg nekem, hogy ennek a Magyarnak és Péternek nevezett jellemtelen ficsúrnak a jövő év áprilisában esedékes országos szavazás estéjén, úgy éjfél előtt egy órával megpillanthassam a pofáját! Mást nem kérek. Ámen.

MAGYAR Milošević

Nagyon ritkán kommentálom valaki posztját, de egy gondolatébresztő írásra muszáj volt reagálnom. Egy általam tisztelt Facebook ismerősöm, akivel sosem találkoztunk, fontos bejegyzést tett közzé. Ő egy régi vágású demokrata, a nemzeti liberális táborban még a rendszerváltozás előtt volt bátor a pártállammal szembeszegülni. Mára visszavonult az aktív politikától, de véleménye azért van a jelenlegi folyamatokról – érdemes rá odafigyelni.

A felvetett témája elevenembe vágott. Napok óta foglalkoztat ez a kérdés.

Igyekszem röviden leírni. Ebből adódóan biztos nem tudom majd az összes aspektust láttatni, szétszálazni a mondandót, de a nagyja azért itt lesz – hangsúlyozottan! – egyéni véleményemként, úgy, hogy bizonyos közszereplőkkel szemben nem hiszem magam tévedhetetlennek.

In medias res:
Nekem a Tiszás jelenség egyre-másra a nácizmus szellemét idézi meg.

Mielőtt bárki rám rontana, nem, nem arra a naponta használt furkósbot „érvre” értem, amit előbb csak a nemzeti oldal kapott a fejére, majd mostanára nyakló nélkül mindenki adja-kapja. Sok egyébbel devalválódott a sértés. Megszoktuk.

Én a Magyar Péterben és a követőiben felgyülemlett gyűlöletről beszélek.

Egy sértett, egoista, ideggyenge, velejéig hiú ember telve gyűlölettel kivetíti a komplexusait és sikerrel korbácsolja az indulatát egy populációnak, ami tizenvalahány éve Messiásra vár.
Ez a hőbörgő népcsoport ciklikusan lehengerlő politikai kudarcokat él át, és a reménykedésnél csak a közös gyűlöletük a totálisabb, ami jobbára egy ember ellen irányul, mert bár szidják a rendszert, az esetleges hatalomra kerülésük után semmi sem változna: megtartanák ugyanezt a struktúrát.

Ha a fentiek alapján nem ugrik be a hajdani német párhuzam, ahol egy vesztes világháború után sikerült egy nép zömét szőröstül-bőröstül megszédíteni (vö.: diplomás Tiszások), írok egy közelebbi példát, személyes tapasztalatból merítve. Átéltem, ugyanis.

Déja vu érzésem van.
A néhai Jugoszlávia maradékában Slobodan Milošević tette ugyanezt. Nem gondolnám persze, hogy Magyar Péter – a rosszemlékű balkáni vezér módjára, pont akképpen – háborút szítana (ámbár a brüsszeli mentorai révén mégiscsak van kanala ebben is), de azt joggal vélem, ahogy az akkori szerb társadalom mentális állapotát a profetikus szerb messiásuk kihasználta, ugyanígy zsonglőrködik Magyar Péter is egy hazai embertömeg érzelmeivel.

Hála Istennek, mondom így, Magyar Péterből hiányzik Milošević kurázsija.

Attól gyávább a Nemzet Nutriája, mintsem felvállalna egy bizonytalan kimenetelű, vérre menő krízist, hisz alapjáraton csak egy nyámnyila, nőies hisztériával terhelt, becsvágytól fűtött alak, aki a korábbi körein akar revánsot venni, de láttuk, hogy egy esedékes pofontól is megrezdül a feje, rémülten tikkol a szeme.

Így sumákban, Manfred Weberék mögé bújva megszavazna egy atomtámadást is, de hazai terepen nem vállal fel egy utcai lökdösődést sem, merthogy beszari.

A polgárháborús bujtogatással előtte is kísérleteztek. Hadd ne soroljam a Momentum mellett hány formáció provokált, erőlködött: ha az akkori politikai vezetőségen múlott volna, tán esélyes is lett volna, de hát a balliberális térfél szimpatizánsainak zöme sem teljesen ostoba.
A handabandájuk ellenére pontosan látják, érzékelik, mekkora a valós támogatottságuk: ha kihúznák a gyufát, lángra lobbantanák az országot, nagyon rosszul járnának. A társadalom túlnyomó többségének a haragjával még a pártállami kommunisták sem vicceltek. A Tiszás kisebbséget elfújná a nemzeti többség népharagja.

Mellesleg, mert messze vinne: egyszer beszéltem a néhai Milošević közeli munkatársával. Leírta, mennyi félelem, óvatosság, bizalmatlanság, paranoia bújt meg abban az emberben. Adódik megint a Magyaros párhuzam. Mondják, ez a hatalomtechnika, a játszma része az éberség. Bizonyos fokig – igen. Utána, diktafonnal spékelve viszont kezelésre szoruló, elmekórtani eset.

Még egy utolsó gondolat: az irigység is hatalmas energiákat tud gerjeszteni. Ezt pedig a jólét sem fékezi meg, a pénz sem oltja ki a beteges, sóvárgó kapzsiságot. Ez benne van sajnos az úszómedencés honfitársunkban, a sikeres vállalkozóinkban, nagyon sokakban: a környezetemben is kisebb-nagyobb mértékben bár, de napi szinten tapasztalom. Nem lehetünk rá büszkék, a magyar lakosság fogékony a szomszéd fűje zöldebb dumára. Panaszkodó nép vagyunk, sajnálom. Le kellene vetkeznünk. Egyetlen útja van: a hit gyakorlása. A hála érzésének megtanulása. Többet kellene templomba járnunk, az önképünk is tisztulna, más lenne. Ráadásul ott egy már bizonyított, igazi Messiás várna és szeretne bennünket.