HAZÁTLAN BITANGOK

HEGEDŰSNÉ

Kicsit korán kezdődött a kampány, ha engem kérdeznek, felőlem ráért volna szeptember-október tájékán elkezdeni, hisz pont egy év van a 2026-os magyarországi voksolásig. De mivel a tét túl nagy - mert bár sosem volt érdektelen, ki irányítja az országot... - talán az utóbbi két szavazást már mindenképpen sorsdöntőként éltük meg. 

Egyrészt presztízs volt a pártokra nézve, amiből rendre a Fidesz jött ki diadallal, a balliberális oldal pedig gyászmunkában újra próbálta szervezni önmagát.
Másrészt élet-halál kérdéssé vált mostanára, és nem a politikai hatalommal járó egzisztenciák miatt, hanem konkrétan a haza, a nemzet jövőjét illetően, mivel Brüsszel révén kaptunk egy új Moszkvát. 

Én nagyon tanácstalan lennék, ha az EU elitje nem ilyen lenne, amilyen: bizony, nehéz dolga lenne a Fidesznek. De mivel az Európai Unió vezetéséből heti szinten biztos leszállítják az újabb bicskanyitogató botrányt, a magyar szavazók szeme már régen kinyílt a trükkjeikre. 

A sok gazemberség között a Tisza EP-képviselőnője csak egy epizód, bár kétségkívül dobogósra sikerült a hazaárulása.
Ezután - szerintem - semmi mást nem kell csinálnia a Fidesznek, csak innét kezdve minden fórumon kihangosítva idézzék Dollár Kinga beszédét, lehetőleg úgy, hogy Poloska álságos és hazug kórházlátogatásos képsorait a Dollár Bringa nagyasszony dumája alá keverik. Tetejébe a talján pornódíva is beállt Poloska mögé - vagy fölé?, ki tudja? -, ez a csávó bizonyítottan szeret női lábak alatt csúszkálni. Most lesz rá alkalma.

SZOLIDARITÁS?

Korábban már írtam, érteni vélem a kormány stratégiáját, ezt a megengedő hozzáállást: a demonstrálók önmagukat járatják le, hadd égjenek szénné a választópolgárok előtt. (A minapi hídfoglalós szónokokat elnézve, Orbán Viktornak egy pohár meleg tejet sem kellett meginnia lefekvés előtt, édesdeden alhat: ezektől fölösleges tartania.)
Mindazonáltal van egy pont, egy vörös vonal, ami után viszont a nép nevű szavazótábor normális többsége joggal várja el, hogy a hatóságok szerezzenek érvényt a TÖRVÉNY minden paragrafusának. Egy buszsofőrt nem piszkálunk vezetés közben, nem uszítjuk a postásra a kutyát, nem lökdössük a villanyóra leolvasót: nem zavarjuk a HÍR TV tudósítóját. Aki ezzel szembemegy, azt rács mögé kell dugni. Ilyen egyszerű. A magyar közvélemény elvárja az ügy gyors és hatékony felderítését, a bűnösök megbüntetését. Egyúttal legyen ez precedens a jövőre nézve: ha rendőrre emel valaki kezet, le kell törni a kezét. Ha riporterre, ha közszolgára - akkor is.
Ezzel együtt van bennem egy adag kíváncsiság, hogy a jobboldali média fogyasztóink felháborodásán túl vajon a szakmai szolidaritás mikor fog felderengeni a "független-objektívek" szerkesztőségei táján?
Vagy a balliberális oldallal szimpatizálókkal együtt ők is pont olyan kárörömmel elegy tahó elégtétellel nyugtázták, hogy lincshangulatban kellett tudósítani a kollégájuknak?! Nem mellesleg egy törékeny fiatal nőt lökdöstek, inzultáltak… Ezügyben viszont várom Mérő Vera meg a többi harcos amazon elítélő nyilatkozatát is. Tudom, hiába várom. Hisz ahogy szerintük jobboldali humor nem létezik, jobbos észérv sincs, úgy a nemzeti érzelmű, más véleményen lévő se vehető emberszámba. 

És ezek hörögnek, mihelyt valaki poloskázós poénokat szór, mikor ettől vaskosabb minősítést is megérdemelnének. 

HÍDEMBEREK

Dühöng a céges társam. 

A munkából hazafelé a belvároson keresztül vinne az útja, de mivel az Andrássy úti homoszexuális parádét tiltó rendelet ellen demonstrálók ismét lezárják Budapest legforgalmasabb hídját, alighanem jókora kerülővel és késéssel jut csak otthoni vacsorához. 

Sokan teszik fel a kérdést: mégis, meddig kell ezt tűrni?

Mikortól számít valami a szólás szabadságának, meddig terjed a szabad gyülekezés joga, és a teremburáját, ugyanők által hol kezdődik az egyéni szabadság, például mások - a demonstráción kívülállók, netán azt ellenzők - mozgásszabadságának a korlátozása? 

Mi számít? Az utcai hőbörgés hangereje, vagy a helyi, és az országos választói akarat érvényesülése? Kétszáz félrészeg, viszketeg provokátor véleménye mivel mérvadóbb a csöndös, milliós többségétől? 

Jó kérdések... 

Biztos vagyok benne, minden Hadházy megmozdulás eggyel több szög lesz a saját politikai koporsójába. 

Csak engedjék tombolni őket! 

Hadd zárjanak le hidakat, bénítsák meg a fél várost, idegesítsenek, bosszantsanak milliónyi lakos! Így legalább azok is okádják majd őket, akik korábban beszavazták ezt a csürhét a budapesti és országos vezetésbe. 

Nem titkolom, sokakkal egyetemben nekem is viszket a tenyerem. Többedmagammal egy huszáros roham pofonzivatarával szívesen szétzavarnánk őket, de tudjuk, pont ezért kelletik magukat. 

Mindazonáltal nem bátrak ezek, hanem hülyék, akik menten visításba kezdenének, mihelyt egy értelmes ember rájuk emelné a kezét. 

Aztán ha véletlenül tényleg lesz olyan elkeseredett, hazaigyekvő honpolgár, aki párthovatartozás nélkül pofán ver egy-két útonálló macskajancsit, előre kész a leirat, egyből azt fogják ordítani Brüsszelnek-világnak, hogy itt Magyarországon "BÁNCSÁK" a haladó erőket, "DITTATÚRA" van! 

Irgalom anyja ne hagyj el! Küldjék az ENSZ-csapatokat, rögvest!

Bennünk tudatosult, a stratégiai nyugalom erény. A hisztéria pedig már rövid távon sem kifizetődő, ahogy az erőszak sem. Mondom, pont ez utóbbit, a káoszt áhítják. Nem ellenállók ezek, hanem frusztrált kamaszok. Tőlük nem szabad felvenni a kesztyűt.

Úriember a csőcseléken átnéz. 

Viszont alappal hiszem, gondolom, a folyamatos kihágások egyszer meghozzák a gyümölcsüket, és eljön hamarosan az a pillanat, amikor Hadházy, meg a többi szarházi nem ússzák meg pénzbüntetéssel, bíróság előtt fognak felelni. 

És innét kezd majd érdekes lenni a történet.

A NULLADIK NAPON

Végignéztem egy új amerikai sorozatot. 

Politikai thriller, és ezt a műfajt kedvelem, mert nem a patakvér látványával szédít, inkább a színfalak mögötti drámát-tragédiát hozza kamera közelbe: feltéve, ha jó a széria, és nem pusztán valami fölkapott eszmei áramlatban sodródik a történet.

Kicsit fáztam tehát, mikor belekezdtem. Mégiscsak egy hollywoodi produkciót látok majd, ráadásul kevéssel a valós elnökválasztás után debütált a sorozat, egy raklapnyi Demokrata Pártnak elkötelezett sztár szerepel benne, vérmes reményeim nem voltak.

Aztán mégis megtetszett a Zero Day.

A mese dióhéjban: a családi tragédiája miatt nyugállományba vonult amerikai elnököt váratlanul visszakönyörgik egy fontos feladatra, az ország elleni legnagyobb terrortámadást kivizsgáló testület vezetésével bízzák meg. Az ex-elnöknek hamar be kell látnia, a küldetése bonyolultabb, nagyobb veszélyekkel jár, mint azt hitte volna. Máról-holnapra az agg prezident egy összeesküvés kellős közepén találja magát.

Rólam nehezen lehet elmondani, hogy Robert De Niro kései alakításáért rajonganék. A gagyi komédiás szerepeiért sokat kárhoztattam, de most valami egészen jó sült ki az öreg színész főszereplésével. 

Persze, egy csomó áthallás van az epizódokban. A milliárdos tech-guru a bézbólsapkában egyértelműen Musk női megfelelője, De Niro az elhülyülő, de nemes lélekkel felvértezett Joe Biden halvány célzata, a fekete elnöknő a korábban vágyott Michelle Obama bazári dublőrje, ahogy a titokgárda kenyai származású főnöke is csak egy Barack Obama áthallás, hadd ne soroljam tovább. 

Ettől eltekintve élveztem a sorozatot, és örömmel vettem, hogy csak ennyi áthallásos propaganda elemmel sikerült megúszni – ezúttal. Viszont a vége felé jóval fifikásabb csavart vártam. Nagyobbat is szólhatott volna a csattanó, ha a filmeseknek van merszük tovább boncolgatni a volt elnök pszichés állapotát, meg a CIA-s kapcsolatát... A másik megjegyzésem: borítékolni mertem volna a fő gonoszt körülbelül a széria középső felétől. Nem írom ide kicsoda. Aki az elmúlt évtizedben nyitott szemmel járt a világban, annak úgyis nyilvánvaló lesz a negatív figura kiléte.

Csak a szépre emlékszem alapon megpróbáltam felidézni De Niro szerethetőbb korszakát. 

Az igazán nagy alakításai: A szarvasvadász, Taxisofőr, Dühöngő bika, Éjszakai rohanás, Misszió, Volt egyszer egy Amerika, Keresztapa, Angyalszív... (Hirtelen ennyi jutott eszembe, de kétennyit is írhatnék.) És ezeknek a filmeknek az egyik kivételével (Éjszakai rohanás) a jellemzőjük, hogy messze vannak a habkönnyű komikus műfajtól, klasszikus, örökbecsű alkotások és maradandó színészi teljesítményt mutatnak fel. Írtam volt máshol: De Niro közéleti szerepvállalása nekem is irritáló, tahó. 

A saját művészi (és emberi) mítoszát rombolta le. Ettől függetlenül engem jobban zavar(t), hogy vénségére ZS kategóriás mozikban grimaszkodott csupán. Kár lenne a filmművészi kvalitását a politikai naivitásával összekutyulni. Cserhalmit se a politikai-erkölcsi magatartásáért kedveltük, ellenben mindig ő marad a Keselyű taxisofőrje.

BETEG VILÁG

A rajzom ezúttal nem illusztráció

Isten kegyelméből fordulatos és mozgalmas életem egyik újabb epizódjának ismérve lett, hogy mind sűrűbben járok színházba. Magamtól nem mentem volna: ezt belátom. Beismerem.

Mikor mehettem, jobbára akkor is kihagytam. Furcsán hangzik, egyik alkalmat se bánom.

Ha kérdezik miért, mindig el szoktam mondani, immáron ódzkodok a kortárs színházi produkcióktól.

Régtől rá kellett döbbenjek, nem nekem lettek kitalálva. Természetesen általánosítani nem akarnék, a távolabbi és a közeli múltban is akadt, láttam majdnem kifogástalan produkciókat, amik után elragadtatással tapsoltam. De ezek ritka gyöngyszemek voltak. Sajnos az esetek többségében kiábrándultan fixíroztam a legördülő függönyt.

A csalódás még hagyján! Volt, amikor háborogtam, volt, hogy dühös lettem, olykor fölidegesített a darab. Viszont a legsilányabbak után már csak az undor maradt: el is ment a kedvem a színházazástól.

Röviden összefoglalom.

Nem szeretem a didaktikus előadásokat.

Azt tartanám kívánatosnak, hogy elsősorban a néző egyéni szemszögéből adódó értelmezését hagyják szabadon. Utána következhet a darab szerzőjének, vagyis az előadásnak az üzenete, legvégül pedig a rendező mondandója.

De hát ma minden visszájára fordított. Miért lenne a színház kivétel?

Éppen emiatt a fonák módi úgy igazítja a dolgokat, hogy általában a darab rendezőjének a koncepciója a vezérsík. A rendező víziója a kinyilatkoztatás. Ezt megtoldva az előadásba visszamenőlegesen beleszuszakolnak egy csomó “korszerű” ideológiát, nem ritkán köznapi politikát, mindenféle propagandisztikus, szájba rágott gesztust, felvonásonként túladagolva ömlesztik a publikumra az “eszmét”. Így sikkad el a mű igazi szellemisége. A legrosszabbul jár a kiskorúsított közönség, aminek a torkán lenyomkodják a mirelit “igazságok” bonbonjait. Kinek hiányzik ez? Nekem nem, annyi szent. Mégis - ahogy kezdtem - mostanában ismét jegyet váltok egy-egy ígéretesebb produkcióra.

Nem válogatunk: a kísérleti kamaraszínpadoktól kezdve a táncszínházakon át a Nemzeti Színházig mindenütt áhítjuk a katarzist. Eltagadhatatlan, néha bekövetkezik. Néztünk már előadást, amit minden szempontból hibátlannak, szerethetőnek találtunk.

Gondolkodtam is rajta, egy-egy rövid kritikával megírhatnám a véleményemet.

Ha másra nem, magamnak, emlékeztetőként jó lenne, hogy a sűrű hétköznapok, a hónapok tovatűnő eseményeibe legalább jegyzet formában megmaradna mit láttunk, mit indított meg bennünk, miként sikerült az este? Aztán inkább letettem róla.

Példának okáért itt van a múlt csütörtöki színház.

Bizony, jobban jár mindenki, ha nem írom ide, melyik intézmény melyik színdarabjáról van szó: a békességet szeretem, utólag már fölösleges felkorbácsolni az indulatokat, megtette ezt a darab, mégpedig olyan vehemenciával, hogy negyven perc után felálltunk és kijöttünk az előadásról. Teszem hozzá, az első sorból távoztunk, kamaradarab lévén aligha sikerült feltűnés nélkül. Némi elégtétel, hogy a mellettünk ülő pár női tagja, egy idősebb hölgy rémült tekintetéből kiviláglott, itt és most szívesen utánunk indulna.

A katarzist emlegettem: művelődni, szórakozni, érzelmileg gazdagodni megyünk színházba. Elegem van a szennytengerből, a parttalan trágárkodásból, a blaszfémiából, a túltolt pornográfiából, a szerző-rendező öncélú, köldöknézegető bazsalygásából, az aberrált mondandóból, amit abszurd gyanánt jelenítenek meg a színpadon, de ami nem abszurd, hanem csak egy minden értékrend híján lévő beteg agy- és torzszülemény sötét végterméke, a pokol küblijének a legalja.

Szóval, mikor a szülni készülő apából a szakállas doktornő láncfűrésszel kezdte kiszedni a születendő gyermeket, akkor nem a köldökzsinór, hanem a cérna szakadt el nálunk.

Kívül tágasabb és jobb lett.

Egy budai kisvendéglő teraszán megtelepedtünk. Akusztikus duó játszott, a gitárakkordok elültek az esti, ondolált szellőben.

Nem igaz, hogy színház az egész világ. Van amikor kifejezetten kellemes, derűs a lelkünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy nem is olyan élhetetlen a mindenség, amikor eluralkodik rajtunk a szépség nyugalma.

TÚLÉLÉS

Túlélő túra

Európa oktondi vezetői addig-addig játszották a tévedhetetlen, bátor stratégát, míg Paulus tábornok vagy Napóleon helyzetébe faroltak, de tövig…

Most már semmit sem tehetnek. Kívülről óbégathatnak maximum, a karaván halad…

Putyin köszöni, szélütötten, az infarktusos ràk utolsó stádiumában, maláriás kolerában totál demensen is eléri a háborús céljait, hályoggal a szemén, félsüketen és félvakon egyre csak nyomul előre.

Nekünk meg marad egy újabb történelmi tanulság: Moszkvát nem ajánlatos ingerelni, Brüsszelre pedig egy kétszobás lakás lomtalanítását sem szabad bízni.

Annyi már látható, ennek a háborúnak is egyszer vége lesz, ám a halottakat egyik oldalon sem fogják feltámasztani. Majd százezernyi emberélet után lesz egy sajtónyilvános és egy zártajtós tárgyalás, ahol aláírják a békét. Nem mellesleg akkor lesz lerakva az új világrend alapja, de ez nem fogja vigasztalni sem az árvákat, sem az özvegyeket, senkit, aki a tragédia részese volt.

A XX. századot elvesztettük, mert rendre egy-egy hülye szövetségesi rendszernek volt muszáj megfelelnünk. Most legalább időben retiráltunk, az önálló magyar politikának hála!

Míg lessük a frontharcok híreit, Brüsszel politikuma óva inti a kontinens népét, túlélő csomagot reklámoz az egyik politikusnő, nem fogják elhinni, három napra bespájzolt a nagysága.

A hírre eszembe jutottak a nagyszüleim. Ők felszólítás nélkül is annyi zsírt, cukrot, sót és mindenféle alapélelmiszert tároltak, hogy azon nem egy szűkös hétvégén, hanem egy-két évig is kitartottak volna. Ha csak felidézem a bácskai éléskamrákat, némelyik spájz akkora még most is, mint Pesten egy kisebb garzonlakás. Még a szüleink is tudtak előrelátón gondoskodni. Ha nem volt kenyér, sütöttek egy-kettőt. Volt lekvár, befőtt, a veremben krumpli meg zöldségek. A padláson a dió száradt, a vitrinek tetején meg kosárszám almák illatoztak.

Európában meg a vészhelyzeti tartalék hetvenkét órára vizionált fejadag, röhej kategória.

Az albán-görög határövezetben az 1989-es évben sorkatonaként már akkor arról értesített a szakaszparancsnokunk, hogy Svájc országos hadgyakorlatot tart. Azt szimulálták, mi történne, ha egy napon megszűnne az áram- és vízellátás. Az Alpokban sem láttak a jövőbe, de valamit tudhattak. Milyen bájos ez a háromnapi elemózsiás öjrópai optimizmus! Mintha bizony szerdáig kéne csak kibírni, csütörtökön visszaáll a Kánaán, Ursula újabb nembináris gyereket szül Webernek, megjön Tusk esze, kieresztik az antifákat a magyar vármegyei tömlöcökből, az oroszlánok mellé antilopok hevernek majd, Nyugaton kel a nap és már a lengyel keleti határon dacosan a Föld alá bújik, százmillió litván fog ötvenkétmillió észt osztani a tízmilliós lett metropoliszoknak, miközben Putyin gyalásóval lesz kénytelen a moszkvai mosógépek chipjeit a harci szamovárjaikba applikálni... Mindenek tetejébe Magyar Péter háremébe végre bekerül Lendvai Ildikó és Karácsony Gergelyt a Duna jegén Nyírtass főpolgármesterévé kiáltják ki.

Szép kilátások.

Plánum

Új fogalom született a szerbiai sötét, közéleti égbolt politikai csillagjai között.

"Plénum". Az utcáról összefütyült ismerősök ügydöntő bizottsága amolyan laza átmenet vérbíróság és a lakóközösségi gyűlés között, de mintha elmegyógyintézetben tartanák.

Majd a plénum eligazgatja a szerb társadalmat.

Megáll az eszem. És ezt nyíltan be is vallják, ezt képviselik, hirdetik, szemben a szerb alkotmánnyal és minden demokratikus törvénnyel...

Retorzió – egyelőre – semmi, mert Vucsics dicséretére legyen mondva, kesztyűs kézzel, önmérséklettel kezeli a helyzetet. Az a "plénum", hogy összeül pár önjelölt bölcsész hülyegyerek és elkezdenek okoskodni, dirigálni, hogyan tovább... A balos szépelgők, fotelkommunisták, elméleti proletárok és más válogatott gazemberek úgy akarnak három havonta új ájfónt, hogy közben a fújszemétkizsákmányoló piacgazdaság omoljon össze, mert jajj szegény pandák, indiánok, elembéték, jéghegyek, satöbbik. Ők csak mindenki más szabadságát, véleményét akarják visszafogni, a sajátjukat soha. Miért is kéne, hiszen ők egyenlőbbek, és az új ájfont is csak azért veszik, hogy ezzel belülről bomlasszák Vucsics kapitalista rendszerét.

KUTYA ÉLET

Az Apró-tanya őrei

Kuvasz élet

A magyar rendőrség kutyás egységénél ezentúl kuvaszok is teljesítenek majd szolgálatot. Néhány kölyökkutyával már el is kezdték a kiképzést.
Érdekes kísérlet. Egyelőre megtartom a véleményemet, annyit viszont megjegyeznék, tamáskodom a sikert illetően. Egyedi a kezdeményezés, kétségtelen. Meglátjuk. A kuvasz kiváló őrző-védő, egy emberhez ragaszkodó fajta. Hogy a rendőri állományban miként fog viselkedni, na, ezt nem tudom…Efelől akadnak kétségeim.

Öreg tanyás barátomnál jelenleg is tucatnyi kuvasz vigyázza a gazdaságot.
Európai bajnokok a kutyái, jó kis tenyészet.
Tapasztaltam, ha belül vagyunk, szelídek. De a kerítésen, placcon kívüli világ jobban jár, ha kikerüli őket. Hobbiból aranysakálokat hoznak haza hajnalonként. Kiterítik a trófeát a küszöbre. Már ami maradt belőle…

A tanyaudvaron belül semmihez sem nyúl a kuvasz. Jellemzően a telekhatáron kívül is békén hagyja a haszonállatokat, tehát a dűlőúton poroló birkanyájat, lovaskocsikat meg se ugatja, az elhaladó forgalmat fél szemmel nézi, de nem zavarja, mint egy-két idegbeteg városi bolhazsák, amik – ha kell, ha nem – képesek kirojtozni a biciklisek nadrágszárát, vagy rárontanak boldog-boldogtalanra.
Nem, a kuvasz nem alattomos. Tisztában van az erejével, ám csak akkor használja, ha az indokolt. Mondjuk, ha egy konkurens kankutya koslat a környéken, annak nekimegy: elzavarja, vagy ha más mód nincs az odébb tessékelésére, meg is küzd vele.
Viszont a kuvasznak hely kell. Nemhiába a rideg pásztorélet az övé. Hallottam öregkorára megbolondult kuvaszról, amit az ismerős vadász a tetőről lőtt agyon, mert már nem bírtak vele. Csak azt nem teszik hozzá, hogy egy életen keresztül harminc négyzetméteres "udvarban" tartották. Még rosszabb, ha megkötik. Más is megőrülne ettől.

Rend, rend, rend

Napok óta közbeszéd tárgya, hogy a magyar rendvédelmi szervek hadat üzentek a kábítószer maffiának. Az országos szintű akció révén egyre-másra iktatják ki a drogüzéreket.

Dicséretes a buzgalom – hajrá, hajrá!

Lenne viszont egy kis hozzáfűznivalóm.

Ugyan kedves policájok, tessenek néha Budapest belvárosában is razziázni!

Mokány terepjárók, drónok, de még nyomkövető kutya se kell hozzá!

Pusztán a múlt vasárnap, a Keleti Pályaudvar környékén, a Bethlen sétálóutcán félórányi teraszos kávézás alatt vagy húsz drogdílert számoltam össze, s csak azért nem többet, mert a mellékutcákba nem néztem be. Az arrafelé lakók gyakorlatilag már arcról ismerik a cuccos neppereket. Szívesen meg- és bemutatjuk őket.

Tudjuk, melyik padon időznek, melyik sarkon alkudoznak, és melyik vonattal húznak el a vérbe...

Ha a magyar rendvédelmi szervek átütő sikerre vágynak, tiszteletüket teszik a pályaudvarok környékén: a Nyugatinál se jobb a helyzet. Legyenek előrelátóak, minimum egy rabszállító autóbuszt biztosítsanak, mert a sima rabomobil ide kevés lesz.

Monomániám: két darab posztos rendőr állandó, sétáló jelenléte minden pályaudvar környékén normalizálná a közállapotokat. A fűtött-hűtött rendőrautóban könnyű tespedni. Nehezebb két lábon üldözni a bitangokat.

Persze, van, amikor a rohamkocsis járőrnek is melege lesz.

Videó készült róla, ahogy az egyik Párizs környéki kerületből az autóikba menekülő egyenruhások pánikolva hajtanak tova az utcán randalírozó csőcselék elől. Az egyenruhásoknak sikerült a kitörés, nyomták is a gázpedált, szélsebesen robogtak vissza a biztonságosabb belvárosba.

A söpredék gátlástalansága a francia mindennapoknak részévé vált. Ahogy a német karácsonyi vásárok hozadéka lett a beton úttorlasz, pont úgy megszokható a napi rendszerességgel zajló göteborgi bandaháború. A társadalmi közöny bizonyos szintje után pedig vonogathatóak a vállak.

Mindez álprobléma. Tudjuk.

Nincsenek is NO-GO zónák.

Berlinben, Párizsban a zsinagógák környékén önkéntes arab polgárőrök – civilben zömmel agysebészek, de legalább informatikus főmérnökök – vigyázzák a rendet, sőt szólnak, ha egynémely zsidó feledékenységből nem viseli közterületen a kipáját. Ha nincs nála, adnak neki: mármint kipát…

A brit protestánsok mostanában a mecsetekbe járhatnak misézni, beengedték őket a pakisztániak, miként örvendetes az is, hogy a Charlie Hebdo végre megjelenik pastu nyelven, mert a főszerkesztőségét áthelyezték Iszlámábádba, ahol a főimám további Mohamed karikatúrákat vár tőlük! Rijád önkormányzata nemzetközi pride-ot szervez, sörrel, disznótorossal, és a szabadszellemű félmeztelen stoppos svéd lányok végre biztonságosan kirándulhatnak Algéria vadregényes hegyi falvaiba.
21. század, mi így szeretünk!

HIÚSÁGOK MÁGLYÁJA

Hiúságok máglyája

Szoboszlai Dominik milliós jegygyűrűt vett a kedvesének – ezt tálalja olvasóinak egy világhálós felület.

Bulvárhír. Így kell olvasni a "cikket".

Ráadásul az emberi kicsinyességet birizgálja, az irigységre játszik, mert ni, ez a csodalábú csirke mit meg nem engedhet magának?!

Tényleg megengedheti. Mi ebben a pláne? Biztos megérdemli a mátkája, sok boldogságot nekik.

Némi joggal állítom, másokhoz hasonlóan az egyheti bérezésemet én is akármikor szívesen ráköltöm a páromra, mert ő is megérdemli. Az más lapra tartozik, hogy a Liverpool támadójának fizetése mellett az én javadalmam a fasorban sincs.

A hírcsárda írását olvasva aztán a horvát Luka Modrić jutott eszembe, aki a lakóhelyének szennyvízhálózatát saját pénzből kiépíttette, elsőként adakozott a földrengés áldozatainak, közismert jótékonykodó, és az összefocizott vagyona dacára mégis szerény ember maradt.

Közben nálunk Dzsudzsák a Lamborghinijét zúzta totálkárosra, százmilliós gyémánt karórákat villantanak gagyi tévés „sztárok”, és egy megye kettes csatár is többet visz haza, mint mondjuk ugyanott egy harminc éve becsülettel dolgozó közterületes kertész.

Értem én, ne keressek igazságot a világban, de azért szédületes, mekkora különbséget tesz a pénz ember és ember között.

Aztán persze a végén kisül, "isa pur, isa chomu vogmuc". És már nem számít sem a puccos járgány, se a briliáns karikagyűrű, se a hosszú combú barátnő, se semmi, csak az, hogy tettél-e valami hasznosat, jobbítottad-e mások életét, örültek-e neked, vagy elpocsékoltál mindent a hiúságok máglyáján.

Sajtószabadság?

A Hír TV tudósítani szeretett volna egy tüntetésről, ahol a szabadságért, vagyis inkább a szabadosságért ágálók durván nekiestek a mikrofonos hölgynek. Botrányos és elítélendő ez az erőszakos virtus.

A "gyülekezés alapjog", ahogy a sajtószabadság és a média zavartalan munkája is az.

Viszont a pride (így, kisbetűvel!) pusztán provokáció, egy ideológiai performansz, ami évente, ha kell, ha nem, megzavarja egy világváros központját. Ahogy a Városligetben törvénysértő nyilvánosan szeretkezni, vagy nudistaként mezítelenül napozni, úgy az Andrássy úton is közszeméremsértő a latex tangagatya, meg az aberrált viselkedés.

Ha elszigetelt helyen művelik, ám legyen, csinálják. De ne a legelőkelőbb, leglátogatottabb városrészben reklámozzák a devianciát. A szólásszabadság élharcosainak lelepleződését most is egyenes adásban lehetett nézni, akárki láthatta, miként zaklatták egy nekik nem tetsző tévécsatorna riporternőjét. Tessék, ez a liberális tolerancia. Meg se nyikkanhat a másik, belefojtják a szót a tudósítóba. Ha netán mégis sikerül megszólalnod, menten fasiszta, náci meg mindenféle szörnyeteg vagy. Mondják mindezt ők, hamisítatlan náci, fasiszta tempóban.

Női kvóta

Egyszer valaki azt mondta, de jó lenne, ha a nők vezetnék a politikai elitet, sosem lenne többé háború.
Hogy ez már akkor is milyen fokú naivitást feltételezett, hagyjuk…

Mára tudható, hogy az élet, a valóság alaposan rácáfolt minderre. Ma a női kvótának "hála", látjuk miféle kvalitású és eszmeiségű hölgyemények kavarják a káoszt. Én Angela Merkelt kifejezetten rühellem, de még ő is egy etalon a mostaniakhoz képest, nem beszélve Thatcherről vagy Golda Meirről... Bevásároltunk a hétgyerekes Ursulával is, pedig bizakodtunk, mégiscsak anya. Hát...

Új hír, mundérba bújtatja Dánia a nőket. Kérem szépen, szívük-joguk. Aki akar, mehet rózsaszín tankokkal vagy szivárványos koszorúval a nyakában Ukrajna keleti felébe. Majd rájönnek, hogy ajakrúzzsal aligha fogják túlélni. Bár – ha Dániáról van szó, és ott mindig bűzlik valami – azért vigyázó szemem inkább fordítanám nyugati irányba, mert Izland kapcsán nem biztos, hogy Moszkvából érkezne az első robbanófej a Dán-félszigetre. Ne legyen igazam.

A dánok amúgy sem normálisak. Skandinávia parasztjainál a hetvenes évek elejéig legálisan lehetett gyermekpornót (!) forgatni, mígnem valakiknek leesett a tantusz, ezt már azért mégse...

Ettől függetlenül a többi beteg ideológia tovább burjánzott, és a tízezer disznót számláló farmok között a jólét mostanára teljesen elvette az eszüket. Tulajdonképpen minden megtollasodott nációra igaz, hogy beletunyulnak a komfortba.
A nagyon gazdag ember is hamar elveszíti a valóság fonalát, pláne, ha érdemtelenül hullik az ölébe a pénz. A régi dánok verítékén egy ideje új generációk sarjadnak, akikben a földtúró ősök életösztöne már alig pislákol. Hasonlatos a mi belpesti "éttermiségünk" is. Rendes munkát sosem csináltak, Soroksáron túl számukra Mordor következik, és bár a nagyapának is ezres könyvtára volt a pianínó mögött, tőlük mostanra csak annyi telik, hogy fanyalognak, pofáznak vég nélkül, és úgy áhítják a hatalmat, hogy az nekik veleszületett joguk, az nekik jár. Hát nem jár.

GYÓNÁS

Nagy valószínűséggel életem felén túlvagyok.
Ha visszagondolok az eddigiekre, felemás érzés kavarog bennem.
Nem biztos, hogy mindent megtettem, amit meg kellett volna tennem. Gyanús, nagyon gyanús… Biztos akadtak elszalasztott dolgaim, hanyagoltam rám háruló feladatokat, amiket – utólag ráeszmélve – éppenséggel megtehettem volna. Émelyítőn rossz ezzel szembesülni. Visszacsinálnom meg már nem lehet.
Némi mentségül szolgáljon, arra ügyeltem, mindig aggodalmasan kerültem, hogy rosszat okozzak.
Tehát sok mindenért kárhoztatható vagyok.
Korántsem rólam mintázták a tökéletesség szobrát, de azt némi joggal állítom, alapvetően mindig a jó szándék vezérelt. Igen, még akkor is, ha hibáztam.
Ilyetén reggelente vissza merek nézni a tükörbe.
Hogy van-e alapja a létezésemnek, nem tudhatom. Egyfajta értéket azért igyekszem belerakni a mögöttem hagyott időbe. Megvolt a menekülésem, a futásom, vívódtam is pont eleget, és amikor ritka szerencsés napokon jóízűen nevettem, biztos voltam benne, valamikor majd sírni is fogok. Volt bennem mindig egy megtelepedett akarat, ami szárba hajlott és olykor virágot hozott. Ezt nehéz elvitatni tőlem. Ám az is sűrűn előfordult, hogy hagytam veszni a belső dallamot, inkább elmenekültem előle: ezt utólag bánom.
Már nem szeretnék gyűjtögető lenni. Kevéssel beérem, az évek lefaragták rólam a fölöslegességeket. Nyilvánvaló, hogy amit csinálok, nem örök érvényű. Képletesen mondva az életművemet homokba írom, amit a megvalósulása pillanatában el is kezd homályosabbra, életlenre porolni a feledés szele, hogy aztán az idő hullámai a maradékát is elmossák. Kár is ezen bánkódni.
A teljességet lehet ugyan hajkurászni, de nem érdemes.
Úgy lenne jó élni, mint a költöző madarak. Ha a kis fészekben didergek, valakihez oda lehessen bújni. A szépségen túl egy-egy tragédiában is ott lappad az inspiráló erő, amitől az összeomlás helyett a fájdalmasabb túlélés választható – ezt alaposan megjegyeztem magamnak.
Szoktam töprengeni, ha tetszik, kétségek között hánykolódni, csak nem szeretnék nagyképűnek tűnni, pláne szenvelegni.
Naponta éppenséggel nem, de hetente több ízben is be-betérek a kedves templomomba.
Útba esik. A váltott helyem az utolsó pad szélén a meghorpadt plüss kárpittal mindig ugyanúgy vár, ahogy a régtől kifigyelt pávaszemnyi folt is ismerősen néz vissza a csorba kőpadlóról.
A Páduai Szent Antalról elnevezett óriási szentély a magyar főváros egyik legnagyobb temploma. Nem túl régi, még százesztendős sincs. Mindig elbámulok azon, hogy míg körülöttünk, a nagyvilágban zajlott a második világháború, mikor a pokol szabadult az emberiségre és a káosz gonoszsága lett úrrá az értelmen, akkor egy közép-európai kis ország fővárosában dacolva a vérzivataros esztendőkkel a magyarok adományaiból templomot építettek.
Magyar hegyek köveiből, de a hit által, a Mindenható dicsőségére.
A háború reménytelensége ellen a legtökéletesebb óvóhelyet habarcsolták össze, ami menedékül szolgált, és ma is annak szolgál, aki igazi oltalomra vágyik.
Mi ez, ha nem a földi csoda?
Az érzékszerveimen túllépve ez az építő irgalmasság hatja át a bosnyák-téri Isten házát.
Talán ennek köszönhetően tavaly májusban végül meggyóntam.
Éveken át halasztgattam.
Volt, hogy órányi sorban állás után, mikor rám került volna a sor, a gyóntatószéket megkerülve iszkoltam ki a templomból. Volt, mikor azzal áltattam magamat, most épp senki sem elérhető, foglalt az összes pap, mert bár én mennék, súgnám a vétkeimet az apácarácsos fülkében, csak hát nincs, aki meghallgasson, sajnálom. Hazudtam magamnak eleget, nem is vagyok rá büszke.
Aztán azon a tavalyi, májusi napon, ama rettegett, sokszor elátkozott tavaszi hónapon szemernyi kétely, hezitálás nélkül markoltam meg a gyóntatószék ajtajának kilincsét, ami olyan melegen simult a tenyerembe, mintha egy szép nő kezét fogtam volna meg.
Az atya – egy nagydarab, ősz öregember – mikor megtudta, hogy évtizedek óta nem gyóntam – felkelt ültő helyéből, és a kitárt ajtón udvariasan elküldte az utánam várakozókat, hogy rájuk ma már aligha marad ideje, jöjjenek máskor.
És utána meghallgatott.
Háromnegyed órán át bólogatott, odaátról figyelt egy szürke szempár. Az idős pap néha, nagy ritkán közbeszólt, énbelőlem meg kifakadt minden, ami huszonhat év után egy embernek a legbelsőbb énjéből előáradhat.
Nem írom le. Nem illő és pont elég, hogy szégyellem.
Penitenciaként szelíd kérést kaptam: majd vegyek egy-egy imádságos füzetecskét a katolikus könyvesboltban.
Nem emlékszem rá, hogy támolyogtam ki az utcára.
Megálltam az árkádok alatt, a templom kapujában. Előttem csörömpölt el a hármas villamos. Csak néztem utána. Elment, eltűnt a szemközti sarok fordulójában és megláttam, hogy az égen világítani kezdtek az első esti csillagok.      
  

KAPO

Ivica Milošević - Kapo
(1959-2025)

Tegnap, ezen a derűs, tavaszváró februári napon az élet térfogatából kilépett egy kedves ember, aki a sors kegyelméből a barátom volt.

Pedig már úgy tűnt, ez a hét is a mindennapi közönyök mellett fog elballagni, a többi, eseménytelenül a feledésbe hulló napok után. Kár, hogy nem így történt.

Az élet kíméletlenül és őszintén hírt adott magáról, és ezt a hírt a halállal üzente meg. Megint azzal szembesített, hogy mennyire omladékony, milyen könnyen elrebben az emberi létünk, hogy nem ércszobroknak faragott bennünket az élet, nem vagyunk örökkévalók, csak epizodisták egy ránk mért szerepben. A barátomnak szép szerep jutott. Teljes lelkesedéssel játszotta. Nem volt abban semmi mesterkéltség, önmagát, a hatalmas szívét adta.

Szerettem a Kápót.

Így írom a becenevét, magyarosan, mert ő is kedvelt engem és sosem volt baja sem a magyarokkal, sem más emberekkel, mert udvarias, tisztességes és belátó emberként járt-kelt a világban, tette a dolgát csöndesen mosolyogva. Rekedt, borízű hangján helyeselve a jót, vagy dünnyögve elítélve a rosszat.

Több mint három évtizede ismertük egymást: nem emlékszem rá, hogy valaha vitatkoztunk volna. Még a hangját sem emelte föl rám, akkor sem, ha történetesen valamit helytelenül csináltam, vagy olyan dolgot mondtam, ami talán nem volt ínyére.

Úriemberként viselkedett. Nem csak velem – mindenkivel.

Együtt ettünk-ittunk, autóztatott, vitt mindenhová békés kedéllyel, olyan természetesen, amilyen egyszerű igazsága a Kotori-öbölnek, hogy a nap a Lovćen csúcsa mögött ébred, és valahol Rosa mögött bukik vissza az estébe.

Együtt mentünk születésnapokra és megemlékezésekre, együtt voltunk tüntetni Cetinjében, és amikor eljött hozzám, együtt mentünk be a Parlamentbe, mert meg akarta nézni a Szent Koronát.

Az én montenegrói barátom a Fradi jéghokisok trikóját hordta. Nem mintha a jégkorongnak túl nagy tisztelete lenne Herceg Novi és Kotor között a tengerparton, sőt, az egész országban ismeretlen a jégkorong sport, de a Kápó figyelmességből felvette a fradis pólót, mert tudta, hogy ezzel nekem okoz múlhatatlan örömet.

Ilyen volt a Kápó.

Az előbb azt írtam, hogy a sors kegyelméből a barátom volt. Valójában azt kellene írnom, azárt vagyok nagyon hálás, hogy a sors kegyelméből a barátja lehettem.

Ezt megköszönöm.

A Jóisten áldja meg az emlékedet, drága Kápó!

Pósa Károly: KISHOMOK

A rajzom pusztán illusztráció, nem Kishomokot ábrázolja

Kékre meszelt égbolt alatt,
a szél megnevesít minden portát,
süvölt minden kaput,
és a fák emlékeznek azokra,
kik már csak az árnyékukban járnak.

A feszület a falu elején
álmában a karját áldón tárja,
míg a hold rozsdás kulcsként
fordul a sosemvolt
templom zárjában.

A homokföld itt csöndes,
mélyeket lélegzik a göröngy,
régi csontok szitálnak az éjben.
A múlt habosabban csorog
a Slajc kék-zöld pántlikáján.

Vett hazám a határban,
vadakác ver gyökeret a falában.
Mikor kaszálni indulok,
az örökkévalóságról álmodom: 
én vagyok a fűbe írt lábnyomom. 

FILMES NAPLÓ - 34.

Kézipoggyász (2024)

Ha már karácsony és repülőtér, meg terroristák, akkor inkább Bruce Willist nézem: akárhogy csűröm-csavarom, ez a film az előbb emlegetett klasszikusnak a nyomába se ér.

Amolyan szegény ember Die Hardja, pedig a derék Edgerton nagyon igyekezett – hasztalan...

A pengevékony történet hőse egy Kopek nevű reptéri dolgozó, vagyis – amerikai nyelvezettel – TSA-ügynök. Olyasvalaki, aki a poggyászokat nézi át. Ezt a szakmát mifelénk Röszkénél vagy Kelebiánál vámosnak nevezik. (Amúgy tudják, ki megy el vámosnak? Aki gyengébb, mint egy katona, gyávább, mint egy tűzoltó, és hülyébb, mint egy rendőr...) Kopek élne-halna az előléptetésért, de pechjére rögtön az első éles munkanapján kutyaszorítóba kerül: egy titokzatos telefonáló halálfenyegetései közepette a karácsonyi járatra egy módfelett gyanús táskát kellene ellenőrzés nélkül, szemlehunyva felengednie. Persze, hogy nem teszi. Ellenáll, fifikus és bátor ez az ember.

Matinén elmegy a film. Akciónak hirdetik, és ugrabugra tényleg van benne, csak olyan szintű a mese, hogy egy felnőtt, érett ember azt már nem veszi be. Ha a tinik jól szórakoznak rajta, tegyék. Nekem túl sok volt benne a klisé, csomószor a fejemhez kaptam, mégis, mire föl vesz ilyen irányt a történet, logikai halálbukfencekkel és szép, lapos közhelyekkel tűzdelten.

Ez az a tipikus film, amit három hét múlva egy az egyben elfelejtettél, és ha jövőre megint megnézed, a felénél kezd rémleni, valamikor már láttad...

10/5

The Head 3. évad (2024)

Csak ajánlani tudom a megtekintését.

Az első évadban egy antarktiszi állomáson szabadult el a pokol: akinek a Carpenter féle The Thing jut erről eszébe, nem is téved.

Olyannyira, hogy a széria kezdő jeleneteiben – gondolom főhajtásból meg poénból is – házimozin pont ezt a nyolcvanas években készült öröbecsű horrort nézik, mígnem a sorozat főszereplői is beleesnek a déli-sarki csapdába. Elindul a véres cselekmények halmaza. Kint hóvihar, tutul a szél, mínusz 40 fok. Bent meg a gyilkos, vagy a gyilkosok lapulnak, akik tíz kicsi négerként veszejtik el a bázis legénységét.

A második évad zömmel egy óceánjárón folytatódik, ahol megint csak egy sarkkörihez hasonlító, erősen izolált kísérleti labor működik.

Újfent egy mindentől elzárt világ, klausztrofóbia a köbön és egymás után történnek borzalmasabbnál borzalmasabb dolgok.

Nem szokásom spoilerezni, most se mondanék többet. Akinek tetszik az idegek feszülése, a fordulatos cselekmények sora, annak kötelező. Stílszerűen, cinikus áthallással az öldöklés tempójára: párját ritkítóan jó széria...

Most a harmadik évad elején tartok. Ezúttal a stáb egy fiktív, afrikai régióba cuccolt át. A sivatag kellős közepén vernek tábort, fegyveresekkel, teljes kommunikációs magányban, meg persze több rétegben titkosítottan. Az egykori bányatelepen önkéntes kísérleti alanyokon tesztelnek valami idegen szert, ami eleve idegesítő, lévén senki sem tudja, mégis, mik lesznek a következmények?

És már a kezdő rész is erősre sikeredik: rendre visszaköszönnek a már látott halálesetek módszerei. Az a gyanús, aki nem gyanús alapon mindenkinek valami vaj van a füle mögött. Lefogadom, hogy a széria utolsó epizódjának legvégéig pörgetik majd ezt a talány-kereket. Lehet tippelni, ki miért sorozatgyilkolt, az összefüggések kibogozására maradt nagyjából hét rész.

Eddig kiváló!

10/10

Dűne: Prófécia 1. évad (2024)

A nyolcvanas években a Dűne trilógiát olvastam, aztán láttam is az összes mozifilm adaptációt. Olyan nagyon egyik sem vált különösebben kedvencemmé, biztos ennek is megvan az oka.

A mostani előzménytörténet sorozatként tálalva a szép és fantáziagazadag látványvilágon túl megint csak egy marad a múltban látott sci-fik közül.

Nagyjából egy világűri Szabó család sztoriját nézzük. Dicséretes, hogy – a magyar koprodukció okán – a budapesti stúdiók a forgatáshoz szükséges összes kelmét, függönyt, kidobott rongyot, abroszt és egy valaha tönkrement méteráru szaküzlet raktári készletét is összehordták. A díszletesek felülteljesítettek, gratulálok nekik.
Ha a történetről lehántjuk a sok leples sallangot, már szerényebben tündököl a mese.
Déja vu. Most a női szerzetesek az aktuális jedi lovagok, a fő banya a rosszlelkű, hataloméhes Nagyúr – Gobbi Hildás kivitelben –, akinek a legtehetségesebb tanítványának – egy néger színésznő – játéka abban manifesztálódik, hogy folyamatosan meresztgeti a szemét, és néz a jámbor aggodalmasan, de rém bután.

Szemmel láthatóan Mark Strong menedzserét valamikor a Robin Hood legújabb, eszement verziója tájékán elgázolta egy autó, mert azóta Strong a postafiókjába befújt filmszerepeket is sorra elvállalja. Csak nehogy valami disznó, felnőtteknek szóló filmben lássuk viszont legközelebb! Vele szemben Travis Fimmel még tél-túl adja a tőle megszokott színészi teljesítményt, de az apácabódító kék szemével nagyon rossz választás volt rá bízni egy negatív karakter eljátszását.

Összességében egyszeri nézős széria. Erősen csalódtam benne.

10/5

Pósa Károly: VISSZARÉVEDŐ

 

Utcai zenészek, 70 x 50 cm (akril)

Már hallható:
amióta itt a tél,
alig lehel ránk a fagy.
A fönti savós tócsákban,
kéken kopár az ég,
tapadt rá egy károgó dal.
Bánátban a halott madarak
sötét álma lappang,
a sárrögös, varos szántáson
kúszik a nap árnya.
Valahol ebek vonyítanak.

Már látható:
csontujjú fák ölelkeznek.
Ahogy vágták a szívét,
kötött, keserű kévében
kemence tűzben
sistergő vadakác,
kiforrja habos bánatát.
Fönt patkolt bilincs ék
dermedt a partok közé,
s földre rogyott minden:
az ember, a rügyek, a dér.

Már elmondható:
régi mesét sző a sötét.
A múlt ökörnyálas kacatja,
a gerendába rótt szó pereg,
omlik az ínség malasztja.
Volt szobánkban pilács,
volt tűz, szappan, kenyér.
Most kint tél és hó sincs.
Bent meleg se.
A ház fala mállik.
Megreccsen a világ.

KÉT EMBER

 

Ha egyszer megkérnének, mondjam el miként láttam a XX. századot, ahelyett, hogy beszélnék, felmutatnám ezeket a fotókat.

Alaposan nézzék meg a portrékat.

Elsőre úgy tűnhet, egy valakit ábrázolnak, de ha tüzetesebben vizsgálódunk, kitűnik, két személy fényképét látjuk.

Két férfi.

A vonásaik szinte ugyanazok.

Egyívásúak. Akár édestestvérek is lehetnének.

Közös bennük az átható tekintetük, az a mélyen emberi derű, ami a legerősebb lelkek önkívületi szabadságával ragyog ránk. Továbbá az is közös bennük, hogy mindketten az elmúlt évszázad első felében születtek és közös a végzetük is: nagyjából egy időben vesztek oda.

Gyanítom, az ő portréja a kevésbé ismert. Vele kezdem inkább.

A sapkás fiatalember Ljubo Čupić. A szülei kivándoroltak, így 1913-ban ő már az Egyesült Államokban született, de később visszaköltözött ősei hazájába, Montenegróba. A jogi egyetemet Belgrádban végezte el.

Miután Mussolini olasz csapatai lerohanták Montenegrót, jó hazafiként 1941-ben belépett az illegális antifasiszta mozgalomba. Čupić a kommunista párt tagjaként egy helyi partizán alakulatban harcolt a megszálló olasz és a csetnik erők ellen. 1942 áprilisában fogságba esett. Egy hónapig kínozták a börtönben, mégsem tudták megtörni. Láncra verve vitték a vesztőhelyre.

A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.

Čupić mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket is.   

A közismertebb fénykép egy spanyol papot örökít meg.

Martín Martínez Pascual gyermekkora óta készült a hivatására. Galamblelkű fiatalember volt, akit a spanyol polgárháború nyitányakor, 1936-ban szenteltek pappá. A köztársaságiaknak nevezett kommunista fegyveresek egyházi emberek – papok és apácák – ezreit gyilkolták le módszeresen. Pascual atya a szülőfaluja melletti barlangokban bujkált, ám amikor megtudta, hogy a miatta érkező baloldali milicisták letartóztatták az édesapját, feladta magát: a biztos halált választotta. Utolsó óráiban megáldotta rabtársait és fennhangon megbocsátott a gyilkosainak.

A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.

Pascual atya mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket is.

Két ember. Különbözőek és mégsem. Két végletesen eltérő és mégis hasonló, szélsőséges ideológai veszejtette el őket. A montenegrói partizán és a spanyol pap a XX. század áldozatai.

A napi politika híreit olvasva mindig rájuk gondolok.

Emlékük legyen áldott!

Nekünk meg a Jóisten irgalmazzon...

FILMES NAPLÓ - 33.

Engedetlen hősök (2022) – 1. évad

Egy kicsit A 22-es csapdája, egy kicsit Guy Richie-s jópofáskodás, egy kicsit A piszkos tizenkettő. A brit filmesek csibészesen összelopkodták a mintákat.

Háborús sorozat. Az elhíresült SAS különleges katonai egység létrejöttét, kezdeti működését és a sikereit hivatott bemutatni. Hogy értsük, miről is van szó, az idősebbek idézzék föl A nagy vörös egyes amerikai háborús filmet, mert a most emlegetett 2022-es brit produkció – gyakorlatilag – ennek az 1980-as hollywoodi mozinak a szégyentelen képi és hangulati koppintása. Akkoriban Lee Marwin őrmesterként vitte a „fiait” mindig az első vonalba. Most skót, ír és brit kommandósok vitézkednek hol Észak-Afrikában, hol Szicíliában vagy Krétán, hol pedig az európai kontinensen, nácikokat vadászgatva.

Különösebb bajom nem volt a sorozattal. Semmi extra dologra nem vállalkozott. Azt adta, amit megcélzott – szórakoztatott –, néha elgondolkodtatott, de néha nevettem is rajta. Utóbbi nem a poénoknak szólt, hanem a filmkészítők morbid igyekezetének, hogy egy történelmi hűségre apelláló filmbe úgy húzzák be a nyilvánvalóan fiktív homoszexuális fonalat, hogy az ne legyen kegyeletsértő a valós, már elhunyt személyekre nézve.

Ettől eltekintve a széria arculatának kifejezetten jót tettek az archiv vágóképek, földobták az amúgy elég puritán képi világot.

Biztos csak ízlés kérdése, de engem zavart a néha túltolt, céltalan erőszak favorizálása. Egy-két szcénából is érteni lehetett volna, némelyiküket milyen kemény legénynek látják a filmesek. A mozis mértéktelenség visszafelé sült el: a főbb szereplők nyersebbek a reggelire félretett disznótoros tokaszalonnától. Gyakorlatilag önmaguk karikatúrái lettek. Dehumanizált G.I. Joe-k, fröccsöntött változatban. Nesze neked történelmi hűség.

A másik észrevételem a film zenéjére vonatkozik. Ha valaki, hát én szeretem az AC/DC-t, a kemény rockot. Alapmuzsikaként a sorozatban az ausztrál banda zenéje harsog, ami körülbelül annyira illik a világháborús miliőhöz, mint kórbonc-asztalhoz az esküvői torta.

Ha rajtam múlik, én többet szálaztam volna a háttéralkukat, a világpolitika és a kémek világát, mert így zömmel csak ugyanazt a tunéziai vagy egyiptomi sivatagi homokbuckákat mutatta a kamera, amik mögött a forgatási pauzában a színészek all inclusive medencés hotelben nyaraltak.

A film nyelvezete miatt legszívesebben még ennyi pontot se adnék rá. Ez a határtalanul trágár beszéd, a folyamatos káromkodás, az altesti obszcenitás már annyira idegesítő, hogy abból nem a harcos lelkek ridegsége, hanem pusztán a filmírók bunkósága köszön vissza. Voltam katona, tudom, hogy bár nem használtunk irodalmi szótárat, azért ettől jóval tisztességesebb módon beszéltünk egymással és másokról is.

10/7

Az áttörés (2025) – 1. évad

1988-ban a svédországi Linköpingben kettős gyilkosság történt. Fényes nappal egy parkban leszúrtak egy iskolába igyekvő kisfiút, meg egy járókelő nőt. Az áldozatok között semmi összefüggés nem volt, a tettes indítékát sem értették. Annyi bizonyos, az eset hatalmas felzúdulást váltott ki. A svéd társadalmat amúgy is sokkolta a két évvel korábbi Olof Palme elleni merénylet, amelynek tettesét – bár a fél világ a svéd rendőrségnek szurkolt – gőzerővel keresve sem találták. (Zárójelben: 34 év után sem sikerült elfogni a gyilkost. A zsaruk az ügy sokadszori újrázásánál, 2020-ban egy gyanúsított nevét közreadták ugyan, de az illető jóval korábban öngyilkos lett, és ezzel szó szerint holtpontra jutott az ügy. Zárójel bezárva.)

Ahogy elkezdtem nézni Az áttörést, egyből egy hasonló dán sorozat ugrott be: A nyomozás volt ilyen szépen összerakott széria, mint ez.

Semmi eget rengető dolog nem történik benne. Nincs erőszak, vér, horror és nincs dekadencia, viszont a valós alapból merítkező történet minden emberi vonatkozása nagyszerűen lett felvázolva.

Egy élmény volt kísérni a karakterek vívódását. Jók a színészek és a film vizuális univerzuma sem hagy semmi kivetnivalót, ámbár nekem kissé tévéfilmes, attól még szerethetők a képsorok.

Írtam régebben: nem tudom, miként csinálják a svédek, meg úgy általában a skandináv filmesek, de kutyaütő, kirívóan rossz alkotást még nem láttam tőlük. Ez legyen a dicséretükre mondva, mindenképen. Még a középszerű sorozataik is jók. Kissé szégyenkezem is magyarként. Mi miért nem tudunk kis pénzből nagy szériákat, vagy közönségbarát műveket összehozni?

10/9, erősen ajánlott. Akinek a szuperhősök és a Marvel csillámpónis világa tetszik, az inkább bele se fogjon.

A fúrótorony (2025) – 2. évad

Számomra a II. évad inkább egy mély főhajlás akar lenni a Cameron jegyezte '89-es The Abyss előtt.

(Ezt – a magyar címszerkesztők érthetetlen tempója miatt – A mélység titkaként ismeri a hazai közönség. Sosem értettem, miért kell egy frappáns, könnyen érthető címet magyar ügybuzgalommal teljesen hülyére cserélni, mint például ahogy "Halálosztó" lett a Terminátorból.)

Az I. évad kifejezetten tetszett. A végén volt hurok, gondoltam, hogy erre fűzik majd föl a folytatást, ami legnagyobb örömömre meg is érkezett.

Itt viszont már feszengek, mert lett némi fenntartásom az új eresztés kapcsán.

Ha rövid akarok lenni, leírom feketén-fehéren: megint sikerült túltolniuk a homokos propagandát.

Sajnálom.

Az első évadban még tél-túl a történet mellékszálaként, a megfelelési kényszertől vezérelve, mintegy haszontalan ragadványként propagálták a "másság" csudálatos erényeit...

Mára úgy látszik megcsörrent a pink telefon a rendező zsebében, mert ezúttal orrba-szájba kapja a szegény magyar néző az olyan gyöngyszemeket, hogy "nekem egy nőtől lesz gyerekem", meg a "férjem szülte".
Ezen a farvizen három ferde hajlamú menti meg a komplett legénységet, úgy hogy az egyik behemót néger, a másik egy nyeszlett drapp pakisztáni, a harmadik meg egy tejfölös-vörös ír, aki természetesen hülye is, elvégre fehér az Istenadta... Tehát a sokszínűséggel együtt a mozgalmi propaganda kipipálva. Ez annyira szánalmas, gyermeteg és annyira beteges...

Ha viszont mély levegőt veszek, és nem röhögök fel az időnként bevillantott érzékenyítő trükkökön, akkor a történet lényegi része szórakoztató, izgalmas. Kicsit olyan, mintha az általam nézett másik sorozat – a The Head – harmadik évadjának a hangulata köszönne vissza, pedig ott most épp egy sivatagban izoláltak kutatókat, itt meg egy fúrótorony szuterénjébe, a jégpáncél alá.

A Fúrótorony színészei egytől-egyig neves brit filmesek. Ismerősök számos más sorozatból, a Trónok harcától kezdve az angol krimikig mindenhonnét. Ez jó.

Szóval, némi önuralommal végignézem a második évadot is. Vagyok már annyit amortizált, hogy ésszel élek. Ha felteszem a normalitás szemüvegét, inkább csak egy mozgófilmes, sci-fi történetet látok, nem pedig ideológiai reklámot.

10/8

Pósa Károly: SAVAKBAN OLDVA

Slukk - festményem

Volt jó idő.
Filozófiát szőttek a hatalom köpenyébe.
Seneca szavai, a birodalom rőt-bronz harangjai kongtak,
a város falai között az igazság és a méltányosság halk,
de erős visszhangot vert.
Kő oszlopok emelkedtek, hidat építettek
és a szurdokon a Semmering szelte át az Alpok csendjét,
míg máshol világok omlottak össze,
és háborúk marták az emberek lelkét,
ami úgy száll el, mint füst a szélben,
s a penészes kenyérbél már semmit sem ért.
Mulandó és Örökké egymás ellen játszanak,
közöttük a Felejtés – táncra hív minden emléket.
Gőggel lehetnénk vele, daccal nélküle,
de mi bortócsákba rajzolunk, körkörös íveket.
Melankolikus dallamok lüktetnek az ujjak alatt:
a polcokon Hamvas Bélát az aláhúzott sorai keresik.
Szokom a napot, a holdat, a drámákat, amit az élet ír.
Éjszakánként félek, hogy a legjobbak mára eltűnnek,
hogy a világ legfényesebb szikrái hamarabb alszanak ki,
és nekünk a savakban oldott emlékek maradnak.

Pósa Károly: SZARAJEVÓI VERS

 

Mediterran
(festményem) 110 x 70 cm

Rézsűs, rácsos kapu,
arab pittoreszk mögötte
a szentély hideg béllete,
itt madár jár, vésett madár,
az ivókút márvány erezetű falán.
A holdfény
jeges leple ívelt
az oromzat kettős ablakán,
az ólomüveg szénszemén
lázban csillan a fény.
Karszt fehér illatokon,
tömjén és jázmin ölében
papucsban árnyak
buján vonaglanak.
Hullámzó kacajjal
érkeznek najádok,
kígyóderekú táncuk,
mézgával kent a köldökük.
A hétfájdalmú nők
arany medálos homlokún
fátyollal, kelmésen
türkiz zöld selyembe öltöztek:
ringó büszkeségük
szemük íriszének tükre
világnak virága.
Az ima dúlt szavakkal ostromol,
de nem tolakodó – a hang halk,
és mégis erélyes.
Őrület határán
a mufti bölcsesség,
bigott aszkézis nélkül tiszta;
a Homo Primae,
a vágyak alkonyán is,
szelíd erővel áll
rádőlve a bazalt híd korlátjára.
S míg a bosnyák Miljacka folyó
viaszba vonja a mohás köveket,
a magasba döfő nagymecset
tűztornyán a müezzin
arcát naphoz emelve kér
irgalmat a vak fiakért,
kik nevetik a szent szavakat,
képükön dévaj hunyorgás,
szájukon már az árulás mosolya.
A júdásfa füstje
naponta taglózza le őket
– kik a tiltott paraván mögé lestek,
kik a hitüket vesztették el –,
és ezzel együtt a reményt.
S mert remény nélkül
nincs szenvedély,
szenvedély nélkül
nincs élet,
bolyongnak, szurtos éjszakában,
elveszve az örök kárhozatban.
Ám a holdfény, ahogy hámlik
Szarajevó tetőin csorogva
 – lázában is éberen –
parancsra vissza-, visszacsillámlik.

Pósa Károly: NEM VIGASZ

 Barátomnak, K-nak

Kapu az Óvárosban,
60 x 60 cm, festményem

Nem vigasz ez:
néha magamat sem találom.
Sehol.
Sehol sem vagyok.

Ha az utcán lángra gyúlnak
a téli fagyszítta  levelek,
a Damjanich korzó karimáján
sárga vigyázzállásban
a pisla kandeláberek
merednek rám.
Kinyitja száját a presszó,
a bérházak kéménye köhög,
a betonon tört héjú gesztenye pattog,
bennük marad, lappog,
ott  van valahol
egy halom elveszett álom,
illatos hamu, porló emlékek
fakuló fotópapíron.
Azért hiányzik valami.
Valaki sejteleme birtokol.
És ilyenkor
széttárom a lyukas
zöld stájer kardigánom:
a bélés cafrangjába túrok,
üres kézzel állok,
hátam a szélnek nekitámasztom,
a Ligetig vitorlázok,
szétcsapott szárnyakon
nem csókamadár 
csak egymagam vagyok.

Fa rügybe, tavaszba,
ürügybe kapaszkodunk
mindahányan.

Sajnálom, magára maradt
a nagyra nőtt barátom,
míg én a garzonban ültem az ágyon.
Ahol a mindenütt kihúzott
fiókok között,
a múlttal rakott
cipős dobozokban
a fohász dajkálja a holdat,
és a Járáspuszta szagú
régi ruháimon
hétköznapi hajnalokon 
a zsebekben tányérrica
szemeket kutatok.
Ócska könyvbe írt
kérdő mondat virít:
„– Van még bennünk erő,
vagy csak a megóvás tart életben?”

Válaszolni kell, most,
a csönd feszülő,
valami suttogva sürget.
Most itt függök, körösztben,
egy kérdés elé szögezve.

Bogárlábakon várom,
mikor ér utol az álom.
Ahol mindig voltam,
sziszeg a kanálisban a sikló,
a dűlők sárga hátát
megint végigjárom.

HATÁRTALANUL DÉLVIDÉKI AKAROK LENNI

Falu széle - festményem

Most, hogy immáron Románia és Magyarország között gyakorlatilag eltűnt a határellenőrzés, napok alatt nyilvánvalóvá vált, mekkora hozadéka van a régiók egybeolvadásának. Makót, Hajdúszoboszlót, a korábban vakfoltnak számító délkelet-magyarországi térséget elárasztották a romániai turisták. Románok, partiumi magyarok mennek vásárolni, fürdőzni. Bizniszel mindenki. 

A január elsején életbe lépett szabad határátjárás egy hét alatt bámulatos mutatókat produkált. Mi lesz itt egy-két év múlva? 
A választ sejtem nagyon régóta. Volt időm gondolkodni rajta, lévén bennünket is erősen érint, miként alakul a délvidéki sorsunk.

Monomániásan azt hajtogatom immáron vagy huszonöt éve, hogy nekünk, délvidéki magyaroknak az lesz a demográfiai mentsvárunk, a fogyásunk megállítója, sőt visszafordítója, amikor Röszkénél, Kelebiánál vagy Tiszaszigetnél enyhül a határhelyzet.

Nem kell Schengen, csak legyen végre hatékony, gyors és kíméletes a határellenőrzés, ne kelljen rendszeresen órákat rostokolni, többet várni a határon, mint amennyi a tulajdonképpeni utazás össz időtartama lenne.
Mert jelenleg az a helyzet, hogy például Zentáról Budapestre – párperces okmány ellenőrzéssel – szűk három óra alatt el lehet(ne) jutni. Ám ez, lássuk be: ritka madár.
Ha egyszer – legalább a határövezetben élőkkel kivételezve – élhetőbbé tennék a határátlépést, meggyőződésem, hogy a bácskai-bánáti szerb közigazgatású – de zömmel magyarok lakta – térség hamar a szegedi, szélesebb értelemben vett agglomeráció része lenne, számos áttelepülő dél-magyarországi családdal, akik kihasználnák a nem EU-s Szerbia olcsóbb lehetőségeit. A régió új befektetőiről nem is beszélve.

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása.
Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. 

Lépjünk a mába.
Szerbia – vélhetőleg – sosem lesz EU tag. (Mire oda jutnának, addig az EU bedöglik. Nem kár érte. Ezért a formájáért semmiképpen.) De ha egy új struktúrában a határ átjárhatóbbá válik, jó esélyt látok arra, hogy ezres nagyságrendekben lesznek olyan dél-magyarországi családok, akiknek az olcsóbb ingatlanok, az olcsóbb élet és az egyedi szerbiai lehetőségek – például az adózás – okán megéri majd Bácskában élni, mellette Magyarországon dolgozni, ingázni, vagy valamilyen délvidéki vállalkozást kezdeni. Aki most Rábén fillérekért adja el az ingatlanját, gondoljon bele, húsz perc alatt Újszeged elérhető...

Ezért tartom a Vucsity-Orbán történelmi léptékű szövetségét ócsárlókat nem csak szimplán károsnak, de bosszantóan rövidlátóknak, meg ezzel együtt önsorsrontónak.
Ugyanis egy biztos alapokon álló, stabil, kiszámítható magyar-szerb együttműködés nem csak a délvidéki magyarságnak mutat megnyugtató jövőképet, hanem az EU-n kívüli Szerbia – vegyük csak a hagyományosan kiváló orosz kapcsolatait – olyan kivételes lehetőségeket kínál, ami már a világpolitikai értékrendszerben is ötcsillagosnak számít.

Tartom magam a nagy Bismarck mondásához – eddig mindig igaznak bizonyult: "Összenő, ami összetartozik."
És ehhez már nem kellenek virágkoszorúval bemasírozó honvéd csapatok. Ehhez élhető életminőség kell Csongrádban és Bácskában, szabad áttelepüléssel, csomó kedvezménnyel, gesztusokkal egymás iránt, a bürokrácia minimalizásával és a jólétet szavatoló mozgó, mozdítható tőkével.
Ha teli a gyomor, senkit nem izgat, ahogy régebben sem izgatott, milyen nyelven köszön át a kerítésen a szomszéd. Bizakodó vagyok. Jó irányba haladnak a dolgaink. 
Mindazonáltal az általam vázolt áttelepülés optimista forgatókönyve csak tüneti kezelés lenne a demográfiai problémáinkra. Egy, a sok megoldás közül.
Végső soron azonban gyermekek kellenek. Saját erőből biztosítani a holnapot. 
Ez lenne a legideálisabb opció. Más nem oldja meg helyettünk. A beteljesülése csak rajtunk, bácskai-bánáti magyarokon múlik.