TRANSVAAL BÚRJAI - SORKATONASÁG – 4. rész

A tiszás Romulusz "berántaná" a magyar fiúkat. Zsírja már van hozzá. 

A kis-magyarországi nagy kampányban egy pöttyet háttérbe szorult a Tisza Párt hajmeresztő ötlete a kötelező sorkatonaság visszaállításáról.

Előbb a szekta szúnyogcsődöre gondoskodott róla, hogy a részletgazdagon intim kufircolós-drogos kilengései miatt legyen botrány, aztán meg a perzsák tolták túl a homoksiklót, és azóta a Közel-Keleten drónos eső hullik. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a legbeválalósabb kurvák is menekülnek Dubajból.

Mindazonáltal tartom magamat az ígéretemhez: a történelmi, hadtörténeti eszmefuttatásomnak a végére fogok járni. 

(A megelőző 1., 2., 3., részt a vonatkozó számra kattintva olvashatják.

Nem foglalkoztat, hogy valakik épp egy eljövendő világháborúnak csiholják a tüzet, mert ha a gyúanyagnak szánt planétánk majd berobban, aligha fog bárkit érdekelni, mit irkáltam.)     

Ott hagytam el, hogy mikor Zentánál a Tiszába fulladt török sereg utolsó pitykegombjára már méteres iszap ülepedett, és a derék J. S. Bach is végleg abbahagyta az orgonálást, vagyis a XVIII. század közepére az elsőként megépülő klasszicista paloták dór oszloprendjével együtt felsorakoztak a tömeghadseregek is. Attól az időszaktól datálva az újoncnak verbuvált tanyasi suttyó lábára bakancs, a kezébe puska, a fejére kalap, a hátára meg lőszeres táska került. Az egyenruhás parasztgyerekek százezrei onnét kezdve jobban féltek az őrmesterüktől, mint az ellenségtől. Verdiktre, birka módra ontották vérüket az éppen aktuális uralkodó dicsőségéért. 

Ezt a vágóhíd receptet láthattuk történelmi filmeken a hétéves háborútól kezdve Bonaparte Napóleon hódításain át jószerével Nagy-Britannia szudáni fegyveres expedíciójáig. Igen, ilyen értelmetlen húsdaráló volt a mi ’48-as forradalmunk csatamezőin, meg az Egyesült Államokban polgárháborújában is.

A XX. század elején a dél-afrikai búr háború előrevetített egy, a régi doktrínától némileg ember kímélőbb stratégiát, bár a britek által kiötlött innovációba, a Transvaal koncentrációs táboraiba zárt, és ott halálra éheztetett búr nők és gyerekek százezrei ezt másképp gondolhatták. 

Annyi tény, lokális fegyveres konfliktusokban történt valami ésszerű elmozdulás a harcoló állomány megóvására. Mégiscsak pénzbe került egy katona kiképzése. Akkoriban (az előbb említett aljas brit találmányt, a koncentrációs táborokat kivéve) a civil lakosságtól alig, vagy semennyi véráldozatot nem követelt egy-egy háború. Igyekszem a lényegre szorítkozni, ezért most csak általánosítok, és eltekintek a civileket ért minden korra jellemző atrocitásoktól, lett légyen szó erőszakos rekvirálásról, kényszermunkáról, vagy a civil nőket ért tömeges nemi erőszaktól. Utóbbiról az a tévképzet, hogy mindig a gonosz megszállók műve volt, de ez nem igaz. Sajnos amióta a világ világ, a támadó és védekező haderő férfi népsége egyaránt visszaél a hatalmával.

Visszakozok, ez a téma messzire sodorna. 

Ott hagytam el, hogy a kisebb, regionális csetepatékban már fölbukkantak a gerillaharc elemei, a katonák nem szoros alakzatban, glédában lépdelve, dominó módra dőltek hanyatt egy-egy kartácstűztől.

De a XX. század első évtizedében Európára rúgta az ajtót egy csenevész szerb diák, és a szarajevói merénylettel lángra lobbant az öreg kontinens. 

Az I. világháború hajnalán megint milliószám hajtották a géppuskafészkek tűzterébe, meg a harcigázok felhőjébe a lövészárkokból kiugrasztott fiatal férfiakat. Szegény melósokat, a bányák, kikötők proletárjait, meg a nincstelen parasztok ivadékait, akikre pótolható anyagként, járulékos veszteségként tekintett a fölsőbb vezetés. És ezek a névtelen milliók meghaltak egy-egy szögesdróttal fölparcellázott futballpályányi területért, vagy – mint a mi dédapáink – közös katonasírba kerültek valahol az Isonzó völgyében, mert egy gleccserek fölötti kietlen sziklacsúcs fontosabb volt tízezernyi magyar életnél.

Ember volt dögivel. Átütő erejű technika meg még nem.

Míg a katonatemetőkben a fejfák, a vezérkari tisztek mellkasán a kitüntetések sokasodtak. 

(Folytatása következik!)          

NAPLÓ - 180.

Bárki bármit föltételezhet rólam, én a telet szeretem. Mások sóvárogva várják a tavaszt, mint frontkatonákat a mátkáik, nekem akkor is kedves a zimankós tél és ellenségem a kikelet. Legszívesebben megszüntetném a bolondos áprilist, a májust pedig nem elég, hogy utálom, de hosszú ideje tartok is tőle. Az én évszakom a tél, akár lucskosan is, ahogy februárt végig tocsogtuk. 

Három hete, mikor még lajbis kányák károgtak az ólomszínű levegőben, hallottam az utcán, egy sálba göngyölt, bojtsapkás nő mondta egy kapucnisnak: idén annyi már a hó, mintha a tél az elmúlt tízévnyi kiesését akarná jóvá tenni. A választ már nem hallhattam. A nő dühödt, kesernyés nyilatkozatát magával sodorta a pesti utca jeges huzatja, a kanyarban zúzmarát hintve süvöltött egyet, mire a Lövölde tér fái, mint valami parancsszóra megzörgették a szikkadtra fagyott ágaikat. Magamra maradtam a kora esti forgatagban. Fejemben a kérdés tótágast állt. Sok lett volna a hó? Tényleg?

Ha jól számolom, talán kétszer esett, úgy, hogy néhány napig meg is maradt, beterített mindent jótékonyan a fehér paplan, de nem kellett sokat várni, elolvadt, akár a fiatalság bája, és a beton- és aszfaltcsíkokon ismét előbukkantak a város ragyái.

Közben a városlakók nagy része fázott. Nem mintha nélkülözniük kellett volna. Az emberek zöme manapság megszokásból, mintegy illemből fázik. Tartják magukat a kötelező rítushoz, télen márpedig didergünk, a mínuszos reggeleken panaszkodunk, szidjuk a pocsolyás járdákat, a ránk fröcskölő gépjármű horda után rázzuk az öklünket, a tél kihozza belőlünk is az állatot, így ebben az időszakban a többségnek könnyen lerajzolható módon eltorzul az arca és előtüremkedik a másik, sötétebbik énje. Mindez csak azért, mert hozzászoktunk a kényelemhez, a fűtött szobához, a meleg ruhák biztonságához.

A természet senyvedő állapotától megriadunk. Ezen már sokat töprengtem, miért? Tán tudat alatt a halálunk szele csap meg bennünket, ahogy a korán sötétedő keddeken aggályosan figyeljük az időnk múlását, a szarkalábakat meg a ránk ülepedő kilókat, érezvén, a zord telünk dere az üstökünket kezdi immáron belepni, miközben folytonosan várakozunk valakire, valamire, egészen pontosan nem tudjuk kire-mire, csak azt gyanítjuk, köze lesz a végre-valahára beteljesülő boldogságunkhoz, ami egyszer úgy fog megérkezni, mint a tavasz, a ködfüggönyt szétlebbentve berobban a színpadra, váratlan madárfüttyel, a kipattanó rügyek csilingelő nevetésével, és kibéleli majd a lelkünket, lesz szerelem, múlhatatlan jókedv meg persze bizonyosság. Mindezt így képzelik sokan. 

Bennem nincs ilyesféle vágyódó várakozás. Kilenc éve a szélmarta kerületi tűzfalakat bámulva már kiolvastam a téglasorokból, mintegy dekódoltam a sorsom üzenetét, a repedések vonalát ujjbeggyel érintve megéreztem, hogy mi is az idekallódott létezésem tétje Budapesten. Ezekre az ormótlan, vörösre és piszkossárga hagyott falakra vetül rá diavetítésként a saját nagyvárosi létformám íztelen drámája, amiben az okszerűség csak transzcendensen kikövetkeztethető, többnyire nem sok értelemmel kecsegtető, és hiányzik belőle az az emberi méltósággal elegy önfölismerés, ami a Járáspuszta löszdombján elnyúlva homloklebenytől lábujj végig bizseregve egy régtől megszokott melegséggel ölelve-csókolva járja át a testet.

Mégsem mondhatom, hogy a nagyvárosban teljesen ajándék híján vagyok. Sosem fogom elfelejteni a villamos-megállóban tilinkózó zenész melódiáját, a budai bánya tavon fodrozódó bárányfelhők aranysárgán izzó szegélyét, a félvad sokaságban felkacagó festett utazót, mindig érezni fogom a vas korlát fémes vér ízét a tenyeremen, és mindig emlékezni fogok néhány nő nézésére.

De már nem akarok visszatekinteni. Ezen az úton indultam. Eleinte folyton elkövettem a hibát, a nagy veszedelem közepette hátranéztem, Magyarkanizsát, a Tiszát, a Járást láttam, sóbálvánnyá meredt utána a szívem, de aki 47 évesen ilyen útra kel, annak csak arccal a sorsa felé szabad haladnia. És ha a sorsom egyszer fölemelt ököllel fog szembe jönni, és fölemelt ököllel ront majd rám, akkor keresni fogom a tekintetét és illendő módon köszönök neki. 

 

 

ITT NEM LESZ MAJMOK BOLYGÓJA!

Majmok bolygója

Itt nem lesz Majmok bolygója. Elég abszurd a valóság is, hogy Magyarországon egyáltalán van egy statisztikailag mérhető közeg, akiknek egy riherongy jellemű pszichopata megfelel vezetőnek, mi több istenítik.

Eddig az volt a gyakorlat, hogy sokkal kisebb botrányba is belebukott egy-egy politikus, de a szekta híveinek úgy tűnik, mindegy mit művel a messiásuk. A saját fülemmel hallottam egyiküket a minap, bárkire voksol, inkább ráfizet, csak ne Orbán Viktor kormányozzon tovább. Döbbenetes, de effélékkel szívunk közös levegőt. A legriasztóbb az egészben, hogy bár az önsorsrontás tipikus esetét tapasztaljuk, a hipnotizált fanatikusok nem csak ön-, hanem közveszélyesek, a mi jövőnket is befolyásolhatják. Semmi sem hat rájuk, csak egy kiadós választási vereség. Addig meg a bekamerázott kupleráj botránya tovább lappang. Bizton állítom, az átlagos magyar választót nem érdekli, ki a homokos és ki nem. Az viszont taszító erővel bír, és a legegyszerűbb szavazót is minimum elgondolkodtatja, hogy egy miniszterelnöki ambíciókat dédelgető politikai komprádor a magánéletében a szeretőjét is csalja, a nőjének és mindenkinek össze-vissza hazudozik, önmagát is rendre megcáfolja, miközben kábítószeres tálca van az éjjeliszekrényén... Az ilyen, csak a kigombolt slicce után koslató szélhámos vajon mennyire hitelt érdemlő, milyen vezetője lenne az országnak?

Költői a kérdés. Sosem lesz az. Itt nem lesz majmok bolygója.

Puccsisták

A müncheni vizitről már most tudja minden normális ember, hogy a hazaárulás minősített eseteként ráégett a Tisza Pártra. Nem kell finomkodni, ideje tisztázni, mikortól diplomáciai, taktikai engedékenység, mikortól pedig hazaárulás, amit ezek a kóklerek művelnek.

Bízom benne, a történészek majd egy-két évtizeden belül kikutatják, milyen mézesmadzagon rángatják őket, mennyivel és hogyan pénzelték le a magyarországi ellenzék vezető rétegét, hogy eladják a nemzet érdekeit. Ezt a pesszimista énem reméli. 

Örök optimizmusomnál maradva viszont úgy vélem, nem a történészek fognak előjönni a terhelő dokumentumokkal, hanem a hazai ügyészség teszi a dolgát, és a szolgálatok segítségével leleplezi ezt a kártékony bandát. Kapinyányostul, Orbán Anitástul, Poloskástul, mindenestül: tényleg meg fog indulni az Út a Börtönbe Program. Csak nem épp úgy, ahogy ők megálmodták. 

Tovább megyek: a müncheni "megbeszélés" egy puccs előkészítése volt, ahová a Tisza Párt mellett meghívót kaptak az olajvezetékeket robbantgató és elzárogató ukránok is. Észnél kell lennünk, már a horvátok is ott, azon a térfélen, az ellenfeleinknél gazsulálnak. Mivel a románokra sosem számíthattunk, marad északon a szlovák, délen meg a szerb vonal, valamint az USA támogatása. Utóbbi mindent visz.

Két idézet

"Sokan meg fogtok halni, de én erre az áldozatra hajlandó vagyok." Ezt nyilatkozza Lord Farquad, a Shrek-ben.

Pont így viselkedik velünk az Európai Unió, amit Ursula von der Leyen vezet. Mel Gibson megmondta a Maverick-ben mikor kell hinni egy nőnek.

Merénylet

Merénylet készült a Aleksandar Vučić és családja ellen. A szerb rendőrség letartóztatta a bűnözőket.

Így megy ez a fene nagy demokráciában. Amikor a csőcselék nem tud törvénytelenül az utcai zavargások árán káoszt teremtve az ország(ok) kormányrúdjához kerülni, akkor előveszik a fizikai megsemmisítést. Nem a szívem csücske a szerb elnök, de elismerem, egyik erénye, hogy kesztyűs kézzel, türelemmel kezelte az ellene lázadozókat, akik – mint Magyarországon az O1G-ző csürhe – rettenetesen hangosak, elhiszik magukról, hogy ők a többség, az urnazárás után pedig rendre könnyes szemmel sírnak egymás vállán. 

Úgy Szerbiában, ahogy nálunk is a jövőben el kellene gondolkodni a Btk. módosításán, mert amit a Tisza Pártnak nevezett vegyeskórus művel a közösségi térben, az régen kimerítette egyrészt a hazaárulás, másrészt a társadalmi rend erőszakos megváltoztatásának büntetőjogi kritériumát. Nem sokat kéne vacakolni: a legvéresebb szájú uszítókat összekapkodni IP-cím, vagy az idiótábbját Facebook-profil alapján, majd példát statuálni, súlyos pénzbüntetést kapjanak, a legjava meg börtönt! Mintának elég lenne a vonatkozó német törvény. Ott úgyis a miénktől különb a demokrácia.

A záróizmok között

A FACEBOOK-SZIVATTYÚ

A Facebook-szivattyú

Furcsa, fordított alapállású nyelv a magyar. 

Míg a németnek die Pumpe, az angolszásznak pump, a románoknak pompa, a délszlávoknak meg pumpa, tehát pumpál, nyom, tol valamilyen közeget, addig nálunk éppenséggel a szívó hatásáról kapta a nevét a szivattyú.

Kivétel a Facebook-szivattyú, ami – majd látni fogják – tol és szív is: egyszerre. Ezt az eszközt ne keressék a gépészeti szakirodalomban, én találtam ki. Nem véletlen – elnézést, itt egy erőltetett szóvicc következik – szívok miatta eleget.

Ha egyszer az utam végére érek és a Halottak Könyve 125. fejezete beteljesedik rajtam, azaz Maat tollával megmérik a szívemet, a sok tévedésem mellett akad majd néhány jó dolog is, amit mentségemül fölhozhatok. Bizonyára az első az lesz, hogy mögöttem maradt a három lányom. A többi érvemet sorrendbe tenni nem tudom, még nem is akarom, korainak tartom a számvetést, de az biztos, hogy a jó értelemben vett megátalkodottságom is egyfajta erényem. Ennek a konokságnak az eredménye a 17 éve írott-rajzolt blogom. Kevés egyemberes weboldalnak van ekkora múltja. Bevallom, eleinte viccnek szántam. Aztán komolyodni kezdett a dolog. Megértettem, milyen fontos, mennyi lehetőséget tartogat. Mára az életem részévé vált. 

A Bácskai diárium a privát irodalmi-képzőművészeti szatócsboltom. A karikatúra mellett grafika meg festmény szerepel benne, a naplószerű bejegyzéseket, a kritikákat, a publicisztikákat, az esszéket, a novellákat és a verseket pedig a közélettel foglalkozó írásaim tarkítják. 

Az utóbbi szösszenetek a politikai-ideológiai alapállásomat tükrözik: ez egy ideje az ellenoldali drukkerek szemét szúrja. Jelentettek, árulkodnak ellenem, és dacára, hogy soha egyetlen egy közösségi média alapelvet nem sértettem meg, menetrendszerűen rácsodálkozhattam a Facebooktól érkezett sorozatos figyelmeztetésekre. Tiltani még nem tiltottak le. De láss csodát: hónapok óta – novemberben észleltem először – jó, ha a korábbi megtekintéseimnek a töredékét dokumentálja a blog rendszere. Mintha elvágták volna a külvilágot tőlem! Ha feleannyi olvasóm, interakcióm lenne, föl se tűnik. De tizedére csökkent a látogatottságom! Véletlen? 

Emitt meg egy-egy poszt alatt annyi a lájk a Peter Magyar profilján, amennyit a Liverpool FC rajongótábora sem tud összehozni. Megint kérdem: véletlen lenne? 

Ugye-ugye... Aligha kétséges, a választásokban érdekeltek a luxemburgi központban úgy állítgatják, tekerik le vagy fel a bejegyzések láthatóságát, mint gőzgépkezelő a szelepeket. Aki nekik szimpatikus, arra rátolnak, ráerősítenek. Aki meg nem, kap egy virtuális vákuumot, a Facebook-szivattyú működése elvén. Oda tolnak, innét szívnak. 

Eddig stimmel ez a vicces játék. 

Aztán majd április 13-án kiderül, szavaztak-e a lájkok.

Emlék a 2022-es voksolásról

Az utca hangjáról, a hőbörgésről álljon itt a személyes tapasztalatom. 

Az országgyűlési választásokon 2022-ben Budapest helyett csak a tótkomlósi lakcímemen tudtam volna szavazni, ezért időben kértem, ne kelljen az ország túlsó végébe bumliznom, elvégre itt lakom, a fővárosban voksolhassak. Hetekkel korábban értesítést kaptam, kijelölték a szavazóhelyiséget. Velem együtt az összes Békés vármegyei lakcímmel rendelkezőt egy VII. kerületi iskolába irányítottak. 

Vasárnap délelőtt 10:00 körül értem az adott címre. 

Kishíján hanyatt estem! 

Messziről kitűnt, már akkora volt a sor, hogy a várakozók vége a szomszédos utcában a hűvös oldalon rostokolt. Tömött vonalban ácsorogtak a szavazni vágyók, a sokaság miatt posztos rendőr irányította (!) az útkereszteződés forgalmát. Emlékszem, verőfényes nap ígérkezett, volt nálam ásványvíz, olvasnivaló. Vállat vontam, ráérek, ma úgyis csak ez a dolgom. 

Aztán hamar elraktam a könyvet, mert bár mocorgott, haladt a sor, amíg az utcán álltam, mást se hallottam, hogy „na, estére bukik Orbán”, „mocskos Fidesz”, „most váltjuk a kormányt” ésatöbbi. Csak a szalonképes megnyilatkozásokat írtam ide, a többit a nyomdafestékkel együtt én se tűrném. A hangadók magabiztosságát, ezt a pökhendi, folytonos arroganciát látva jobbnak tűnt csöndben maradni, mert ha kiderül, mire voksolok, engem itt meglincselnek. A majdnem két órányi hangulatkeltésből kiesve, kora estig sápadtan hallgattam a híradásokat, mígnem este hét körül egy belsős ismerősöm sms-e megnyugtatott, jól állunk – ezt küldte. Ami utána történt, az meg már történelem. 

Megint kétharmad, Bálna, örömünnep hajnalig. 

Az esetből tanultam. Azóta így és ennyit hiszek az utcán handabandázó csőcseléknek. 

Ellenben hiszek a normalitásban és az igazságban, ami legvégül mindig győzedelmeskedik.

VÁLASZTÁSI és PÉNZÜGYI MATEK

2026. április 12.

Magyarországon olyan a választási rendszer, hogy egyrészt az egyéni mandátumok száma dönti el, hogy ki nyer, másrészt pedig az ország többi része, nem pedig a vízfejű főváros. A 106 egyéni mandátumból Budapestnek ugyanis 16 kiadó helye van. Marad tehát 90 az úgynevezett „vidéknek”. (Hej, de viszolygok ettől az ócska, belpesti gőggel, finnyásan emlegetett „vidéki” jelzőtől! Mintha bizony Soroksáron túl Mordor következne, Gödöllőnél meg már talicskán tolnák a wifit.)

 

Hetek, hónapok óta megy a zsonglőrködés, számolja boldog-boldogtalan, mi lesz a választások eredménye áprilisban. 

Pedig nem nehéz, ez tiszta matematika. 

Mivel köztudott a politikai elkötelezettségem, én a Fidesz-KDNP szövetség győzelmét látom. 

Egyszerűbb, ha a Fidesz szempontjából a legsötétebb verziót veszem:  

Budapesten mind a 16 mandátumot az ellenzék nyeri. (Ez persze sci-fi, hisz már ma is vannak meggyőző kormánypárti fölényt mutató pesti, budai körzetek! De mondtam, a legrosszabb forgatókönyvet taglalom.)

Marad ezen kívül még néhány nagyvárosi körzet, ahol esetleg labdába rúg a baloldal. Ilyen Szeged például, de a legoptimistább számítás szerint sem születik több, egy tucatnyi „vidéki” ellenzéki diadaltól. Tehát plusz 10-15 egyéni mandátum oda, amit az örök elégedetlenkedők, az Orbán-fóbiások összehoznak a sajátjaiknak. A többi bizony a Fideszé. Tehát ha az ellenzéki erők 30 mandátummal gyarapodnak is, a maradék bőségesen elég a kormánypártoknak. 60-70 egyéni körzettel már lehet egyedül kormányozni, 70-80 az újabb kétharmadot jelenti, de most ilyesmire nincs égető szüksége a Fidesznek, inkább csak érzelmi alapon lenne kívánatos. A listákat nem is említettem, pedig a közvéleménykutatók rendre azokat mérik, ám a listákat is az egyéni voksok dagasztják nagyobbra, tolják feljebb. Pár mandátumot tévedhetek, vállalom, de a végeredményen az nem fog változtatni. 

Sima Fidesz-KDNP győzelem lesz.

SORSTALANSÁG

Nem brit tudósok, hanem a pénz pszichológiájával foglalkozó szakemberek kiszámolták, hogy hosszú távon egy ember nem tud napi 12 ezer dollárnál többet értelmesen elkölteni. Ekkora összeg fölött megszűnik az egyén luxus-érzete, az a bizsergető tudat, hogy gazdag vagyok. A sokadik medencés villánál, vagy a helikopteres jachtnál már épp mindegy, mit aprítunk a tejbe, hisz napi másfél kiló homárnál, kilónyi kaviárnál és négy liter pezsgőnél többet senki se bír bezabálni, bevedelni. Napi 12 ezer dollár egy évre majdnem 4 és fél millió dollárt jelent, ami első látásra ugyan soknak tűnik, pedig a világon többmilliónyian vannak, akik ennyit, vagy többet keresnek évente. Egy arab sejknek például ez az összeg csak madárszar a piramis csúcsán. Havi leosztásban 365 ezer dollár az 120 millió forint: egy közepes budai lakás ára. Ha valakinek havonta ettől több pénz adatik, valószínűleg már nem lesz boldogabb. Persze, maradhat még benne ambíció, gürizhet, hogy a vagyona gyarapodjék, de már a koporsójába sem pénzkötegekkel fogják kipeckelni a fejét, egy fillért se raknak a zsebébe, és a civakodó örökösei váltásban járnak majd lehugyozni a sírját. Ezért inkább az dívik, hogy akinek ennyi pénze van, az ügyetlenül elszórja, vagy a korán bekövetkező haláláig eldrogozza. Ha szorult bele emberség, jótékony célra ajánlja fel, erre is akad példa, ahogy arra is, hogy a beteg lelkületét kivetítve mindenféle tőzsdei machinációkba kezd, elhiteti magáról, hogy filantróp, miközben sorstalan Györgyként országokat és nemzedékeket tesz tönkre. 

 

MAGYAR POROSENKÓ

Egy olyan régióban születtem, és több mint négy évtizeden át egy olyan országban éltem, ahol az emberek készségesen vállalják, a Balkánon vagyunk, balkáni állapotok uralkodnak: mindenfelé. A közlekedéskultúrában, az ügyintézésben, a bíróságokon és a bűnözés tekintetében is. Miért lenne más a helyzet a politikában?

A Balkánon ha egy vezető nem tetszett, azt az utcán ismétlődő véres tüntetésekkel, néhány emberáldozattal elzavarta a nép. Ez volt a jobbik eset. A rosszabbikban pedig lelőtte egy bérgyilkos.

Magyar mentalitással, ésszel nehéz az ilyesmit megérteni.

Viszont nekem, a balkáni közállapotokhoz szokottnak meg azt nehéz fölfognom, hogy a mindig óvatos, folyton a biztonságot, a kiszámíthatóságot kereső magyar állampolgárok tevőleges része miért bízná rá a jólétét, a jövőjét, az ország sorsát egy olyan, orvosilag igazolt pszichopatára, akinek a jellemgyengesége még a legalantasabb emberi ösztönökkel is súlyosbítva van. Higgyétek el nekem, a Balkánon lakó nációk jó része - ha nem is felnéz - de legalább jóindulattal, elismeréssel tekint a magyarokra. Amolyan mintaország vagyunk nekik. A macedónok, a szerbek, a dalmátok, a bosnyákok többnyire tisztelettel, barátsággal emlegetnek bennünket. Montenegróban Orbán Viktorra ittam áldomást az ottaniakkal: okos politikusnak, jó hazafinak tartják. Milyen jó lenne nekik is egy Orbán - áradoztak a tengerparti barátaim.

Náluk, ha egy politikusról feleannyi disznóság derülne ki, mint amennyit Magyar Péter a kétéves "tündöklése" óta produkált, már selyemzsinórt küldtek volna neki.

Lopás, garázdaság, nagypofájúság: ez hagyján!

Nem nagyon akadnak ki rajta, hisz a Balkánon is lopnak, erőszakoskodnak, hencegnek a politikusok.

De az, amit ez a strici a családjával művelt! Na, az kiverné a biztosítékot! A Balkánon a család, az édesanya, az utódok egy szent dolog! Azzal nem viccelnek. Aki a családját elárulja az szutyok, alja ember. Aki pedig még a szeretőjét is megcsalja egy kufircos-drogos buliban, nemhogy politikus nem lesz belőle, emberként se viszi semmire: kiközösíti a társadalom.

Ehhez képest egy felnőtt karakterű, érett nép - a magyarság - bizonyos hányada erre a romlott árulóra fog szavazni, sőt, vakon hiszik a százszor megcáfolt hazugságait, éljenzik a mocskolódását!

Restellem nagyon, pedig a tények azt mutatják, féleszű voksolók tömegei húzzák majd rá az X-et.

Szégyellem magam helyettük is. Van még hová fejlődnünk, hogy némely tekintetben a Balkánt utolérjük.

ÚJ TRIANON, RÉGI ÁRULÓK

 

A külhoni magyarokat 2004 óta ciklikusan támadják. 

Olyan hitvány politikusok hergelnek ellenünk, akik a kicsinyességre, az emberi irigységre játszanak. Az efféle ócska jelleműeket még a nyilvánvaló hazaárulásuk sem aggasztja. A nemzet megosztása, a viszály felszítása árán remélnek babérokat. 

Napok óta Gyurcsány felesége a hangadó. 

Mellette pipiskedik a néhai Jobbikban már levitézlett, Dobrev Klára háta mögé dörgölődző Jakab nevű Péter, aki bízvást illik a másik, tiszás Péter mellé. Akár kezet is foghat a két riherongy, hisz már mindketten mindent elárultak: a családjukat, a pártjukat, a barátaikat. Ezek a gátlástalanság netovábbjai most épp a nemzet érdekeit árulják el.

Mivel hiszek az igazságban, hittel vallom hát: az árulásuknak lesz következménye. 

A nemzet nem felejt. Az áruló hiába reménykedik valami oltalomban. 

Az áruló csak az árulásakor hasznos, de az árulót még a gazdái is megvetik. 

Ezért nincs se menedék nekik, se irgalom. 

Minden áruló megkapja majd, amit érdemel. 

Bennem még élénken él 2004. december 5-ének a tragédiája. És az hogy a régi hegek nem gyógyulhatnak, arról pont ezek a roppant befogadáspárti és szociálisan érzékenynek mondott balliberális pártvezetők tesznek, amikor rendre az arcunkba vágják, másodrendűnek tekintenek bennünket. Ahelyett, hogy lehetőségként örülnének a meglétünknek, inkább problémát jelentünk nekik, miközben ugyanők rettenetes aggódnak ha mindenféle más faji, nemi, vagy vallási kisebbséget ér jogsérelem. Épp csak nekünk, határon túli magyaroknak nem jár a jog. Mi több, még amit visszakaptunk, a magyar állampolgárságtól elválaszthatatlan szavazati jogot, ezt az önbecsülésünket erősítő szimbolikus gesztust is elvennék. 

Számát se tudom, hányszor voltam leszerbezve. Néha még ma is megtörténik, rám csodálkoznak: “Jé, tényleg? Jugoszláviában született? Milyen jól beszél magyarul!”... Eleinte ezért ütni tudtam volna, de ma már a szám se rándul. 

Azt hiszem, a lelkem mélyén föladtam. 

Én nem fogok senkit se tanítani. 

Én már nem akarom bizonygatni a magyarságomat. 

Ha nem nyilvánvaló, hát nem.

Egyet viszont megfogadtam: akiről kiderül, hogy 2004. december 5-én ellenünk voksolt, vagy még ma is bólogat a megkülönböztetésünkre, a kirekesztésünkre, azzal én sem vagyok hajlandó közösködni. 

Nem érdekel többet. 

Az hagyján, hogy a személyemet tagadta meg. 

Ez a legkevesebb. 

De megtagadta a gyerekeimet, a családomat, a szeretteimet, az összes ősömet, akik ha kellett, a vérüket adták a magyarságukért. Megtagadta azokat is, akik ugyan nem lettek hősi halottak, nem lettek mártírok, de a legborzalamasabb korszakokban is állhatatosan, fogat összeszorítva úgy éltek a magyarságukat megtartva, hogy éppenséggel magyarnak volt legnehezebb lenni. A Kárpát-medencében száz éve küzdelmét vívó magyarság iránt elutasítók köztünk, velünk élnek. De a fajtájuk, az ilyen ember a megvetésen kívül nem érdemel mást. 

Másként indult pedig. Volt egy boldog idő, a kezdetek kezdetén naívan azt hittem, a rendszerváltozás után Trianon és következményeinek elhallgatása, a csonkolt haza múltjának gyalázatos félremagyarázása helyett ránk köszönt majd egy szebb, értelmesebb világ, ahol minden magyarnak világos lesz, hogy a jelenlegi Magyarország határai nem a nemzet határai, hogy azon túl még sokmillió magyar él, akik a haza fogalmát nem földrajzi értelemben használják, hanem szívügyük a vállalt magyarságukkal, a kisebbségi sorba taszítottságukkal együtt. 

Reméltem, a sötét prolik után jönnek majd új generációk, akik tanultabbak, felvilágosultabbak lesznek. S bár a helyzet kétségkívül jobb, mint Kádár János krumplilevese idején, az egészséges nemzettudat kiteljesedésén még rettenetesen sokat kell dolgozni, nem csak az oktatásban, hanem a sporttól kezdve a kultúrán át az egyházakig – minden téren. 

Utoljára hagytam, miheztartás végett.

Amit a balliberális politikum papírkutyái el akarnak ugatni tőlünk, az egy szimbolikus szavazati jog. Az összes határon túli magyar, azaz valamennyivel több, mint 3 millió ember a 199-ből mindössze két (2!) mandátumról dönthet. Arról is csak úgy, ha mind a 3 millió elmegy szavazni és azok ugyanarra a pártra voksolnak. Ez, lássuk be: nonszensz. A tapasztalat szerint az eddigi választásokon jobbára egy (1) illetve másfél (1,5) mandátumra elegendő szavazat jött össze, Sydneytől Torontóig, Gyimesközéploktól Eszéken át Ógyalláig.

Aki ezt testvérharc szítására használja az köpedelem gazember.

BOROGYINÓ 2.0 - SORKATONASÁG - 3. rész

Ahogy az aktuális uralkodó elitnek, a mindenkori hatalommal bíróknak sincs és nem is volt humorérzékük. A jelenlegi világrend fősodrának sincs. Ellenben világtörténelmi léptékkel mérve is példátlan a hatalomvágyuk. 

Itt van példának okáért ez a Mark Rutte nevű nem túl képzett hollandus, aki valamilyen megmagyarázhatatlan ok-okozati összefüggések után manapság a NATO-főtitkári posztot tölti be. 

A minap kijelentette, az az álma, hogy már holnaptól európai zászlócskás katonák indulnak Ukrajnába, hogy az ukránokkal közösen döngöljék földbe Oroszországot. 

Régen, mikor még az emberek más emberekkel, és nem a náluk okosabb telefonjukkal beszélgettek, a királyok azért tartottak udvari bolondot, hogy túlságosan ne éljék bele magukat a saját nagyszerűségükbe. Volt kéznél a trón mellett egy eltévelyedés-mérőjük, aki szórakoztató módon közölte velük az igazságot, de nem kellett komolyan venni. Ha meg a bolond netán annyira bolond volt, hogy érdemeihez képest túltolta a műsort, már jött is a hóhér. Ebből a szemszögből nézve Rutte nem túl bölcs vágyálmain már röhögni sem lehet, és ha hóhért éppen nem is hívnék rá, egy pszichiátert meg egy markos ápolót azért kikérnék mellé. 

A sorkatonasággal foglalkozó írásom legelején, az első epizódban emlegettem a porosz Frigyest. Bölcs meglátását most ide citálom, okulásul mindazoknak, akik egyetértenek a féleszű Mark Rutteval.

"Az orosz katonát kétszer kell lelőni, utána leszúrni, majd meg kell lökni, hogy eldőljön. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog felállni!"

Hogy még plasztikusabban érzékeltessem miféle különbség áll fenn egy zabpelyhen és szója láttén szocializálódott nyugat-európai Z-generációs fiatalember, és egy, az orosz hétköznapok rögvalóságában felnőtt szláv kortársa között, alábbiakban közzé teszem, hogyan zajlott le az a jelenet, mikor a történelem folyamán Oroszország legközelebb állt a megszégyenítő kapitulációhoz. 

Közvetlen azután, hogy a Grande Armée diadalmaskodott Borogyinónál, Napóleon a lova fejét Moszkva felé fordította. Be is vonult az oroszok fővárosába, ahol rögvest parancsba adta egyik tábornokának, kérdezze meg Kutuzovot, hajlandó-e tárgyalni a békekötés feltételeiről. 

A francia főtisztet beinvitálták az ellenség főhadiszállására. Úgy fogadta Kutuzov, hogy az asztalán a szétterített térképeken egy teli vodkásüveg volt, a térdig feltűrt lábát pedig forróvizes dézsában áztatta. Az orosz tábornok a megmaradt fél szemét egy pillanatra kinyitotta, ránézett a franciára és a tolmács felé fordulva válaszolt: 

- Béke? He? Há’ miféle békéről beszél?! Hiszen még nem is háborúztunk! Ezek eddig csak a bevezető csetepaték voltak! A tél meg még meg se érkezett!

A francia főtiszt átadta az orosz üzenetét Napóleonnak, aki akkor és ott, a Kreml legdrágább, aranytól csillogó tükörtermében értette meg, hogy Oroszországot egyszerűen nem tudja legyőzni.

DRILL - SORKATONASÁG - 2. rész

Ott hagytam el a mondandómat, hogy a harcoláshoz szokott szolgáló nemes lovagokat lecserélte a középkorból az újkorba átlépő idő, és a hadba invitált, sokszor egyéni ambíciókkal érkező, vagy hadba se álló páncélos vitézek helyett Európában is feltalálták azt, ami az asszíroknak már háromezer évvel korábban sikerült: a hadsereget.

Ez a mélyenszántó változás a praktikus germán észjárásnak volt köszönhető, egészen pontosan Nagy Frigyes porosz király agyából pattant ki az ötlet. 

Elég nagy gézengúz volt őfelsége. Az alattvalói csak ördögfattya, kurafi Firtz-ként emlegették, és köptek is utána egyet, mikor senki se látta, mert Frigyest meglehetősen zabolátlan fickónak jegyezte a kortárs história, akinek szeszélyes természetétől csak a közismert zsugorisága volt legendásabb. 

Nemhiába, a nevének ferdítése – a fritz – mindmáig a németséget jelölő gúnyszó. Még mielőtt emiatt megsajnálná valaki, szólok, Frigyes sem ment a szomszédba vitriolos nyelvezetért, ugyanis uralkodótársait előszeretettel fikázta: Mária-Teréziát csak „bécsi kurvaként” emlegette, a francia kollégáját, a Napkirályt pedig jobbára „piperkőc stricinek” nevezte. 

Nézzük el neki! Már fiatalon megcibálta a sors. Apjának, Frigyes Vilmosnak az árnyékában nőtt fel, aki országnak-világnak folyton azt panaszolta, hogy minő kárhozat a királyságra nézve, „erre a kis köcsög fiára” kell hagynia a trónt! 

(Azért a biztonság kedvéért még időben felségárulás vádjával lefejeztette a serdülő trónörökös szeretőjét, Von Katte hadnagyot. Ezek után sem változott meg a későbbi Nagy Frigyes furcsa gusztusa. Noha névleges házasságot kötött az osztrák császárnő unokahúgával Erzsébet-Krisztinával, a nászukból nem fakadt egyetlen utód sem, mert Őfelsége továbbra is a kadétok meg a fiatal udvaroncok között kutatta és találta meg az ágyasait. Kicsit elkalandoztam, bocsánat.) 

Tehát a bővérű, homoszexuális porosz uralkodó keze alatt létrejött a modern európai hadsereg. A minta. Aki azt hiszi, ez valami kezdetleges formáció volt, az nagyon téved. Mind a mai napig ugyanazok az alapok határozzák meg egy ország fegyveres testületét, mint amit lefektettek Poroszországban a XVIII. század derekán.

A saját példámból kiindulva a néhai Jugoszláv Néphadsereg fegyvereseként a két és fél évszázaddal előttem besorozott porosz fiúkhoz hasonlóan nekem is utaltak ki egyenruhát, veszényszavakkal belénk verték a szolgálati szabályzat vonatkozó utasításait az ébresztő első pillanatától a takarodón át az őrszolgálati parancsokkal együtt, és ugyanúgy volt reggeli meg esti fegyverszemle, sorakozó, alaki kiképzés, tisztelgés, bakancspucolás, ordenáré módon viselkedő altisztekkel, akik már délután háromra be voltak állva a konyaktól, elviselhetetlen, szadista tizedesekkel kiegészülve, amelyeknek egynémelyike pszichiátriai esettanulmányként is szerepelhetett volna. 

Persze mindehhez közömbös képet kellett vágni. A vállunk közé húztuk hát a fejünket, és igyekeztünk a porosz parasztfiúkhoz hasonlóan úszni az árral, nem kiríni a tömegből. Ezért zokszó nélkül majdhogynem ugyanazt ettük, amit Frigyes újoncai: a mosléknak sem megfelelő, komisz, kincstári (komisz – komisszion – kincstári) kosztot, büdös húslével meg rengeteg káposztával. 

Ezt az életminőséget a Nagy Frigyes féle hierarchikus szerkezet keretezte, alfául és ómegául bebetonozva az újoncoktól elvárt kötelező eskütétellel. Higgyék el, mire végre kimondtuk, már nem is igazán érdekelt bennünket kire esküszünk: a hazára-e, Frigyesre, vagy bárki más királyra, nemzetvezetőre, aktuális vezérre történt-e. Így esett meg, hogy legyünk túl rajta alapon én például Josip Broz Titora esküdtem föl. Ez azért abszurdnak tűnt, mert 1989 őszén már kilenc éve halott volt a jugoszláv elnök. 

Mégsem akadtunk föl rajta. Addigra már rájöttünk, a Jugoszláv Néphadsereg viselt dolgai között piszlicsáré az efféle ellentmondás: kíméletlen adagolásban ettől sokkal groteszkebb élményekben is részesültünk. De most nem erről írok, hanem arról, hogy miként a néhai porosz bakák, úgy egy idő után a rajtunk basáskodó altisztjeinktől, meg a tizedeseinktől már mi is jobban féltünk, mint a távoli, megfogatatlan, megnevezhetetlen ellenségtől, ezért akárkire rámutattak, vakon indulunk ellenük a pergőtűzbe, csak a Zlaja nevű törzsőrmester büdös nyála ne fröcsköljön szemközt, míg az arcunkba nyomulva leüvölti a kopasz fejünket. 

És mentünk is birka módra, ahogy mentek a tömeghadseregek is évszázadokon át az emberi vágóhidakra. Ez volt a cél. Ember volt bőven. Csak harci-, meg erőnléti minőség, rendes fölszereltség és legfőképpen motiváció nem volt. Ahogy most sincs, és nem is lesz egyik történelemkönyvből előugró képzelt ellenségünkkel szemben sem. 

(Folytatása következik!)     

SZERBÁTÜLTETÉS - SORKATONASÁG - 1. rész

Bazi Joe őrmester
Donald Sutherland - rajzom

Ezeknek a soroknak a zöme hetekkel ezelőtt íródott.

Lassan szedegettem össze a mondandómat, fésülgettem, rendezgettem a szöveget. A katonáskodás kérdésköre várhat – gondoltam. Hát, elszámoltam magamat. A téma aktuálissá vált, így most az ezzel kapcsolatos írásom közzéteszem. 

Manapság egyre több szó esik arról, hogy veszélyes időket élünk, muszáj lesz visszavezetni a sorkatonaságot. Horvátországban már listázzák a katonakorúakat, és ahogy nézem, Belgrád részéről is van egy kardcsörtető elit, aki szívesen küldené a mások fiait fegyveres kiképzésre.

Ami sejthető volt, mostanra valósággá vált: mai hír, Szerbia ez év végétől bevezeti a kötelező sorkatonai szolgálatot. A férfiak 75 napos kiképzést kapnak majd. A nőknek egyelőre nem kötelező, önkéntesként viszont lehetőségük lesz bekerülni az állományba. 

Nem mindenki támogatja a szerb politikum ezirányú terveit. Mások mellett a Vajdasági Magyar Szövetség is ellenzi, de Belgrádot jól láthatóan csöppet sem hatja meg, hogy a VMSZ állhatatosan a szerbiai sorkatonaság bevezetése ellen emeli fel a szavát, így valószínűleg az sem lesz mérvadó, hogy a VMSZ-hez hasonlóan jómagam is hülyeségnek tartom a kötelező katonai szolgálat bevezetését. És nem, nem azért, mert voltam katona, és a bolond ifjúságomból egy évet áldoztam a haza szolgálatára. A szó klasszikus értelmében még pacifista sem vagyok, a faölelgetős, poszthippi, ultraliberális ideológia messze áll tőlem. Pusztán észérvek alapján tartom fölösleges pótcselekvésnek, hogy éppen csak nagykorú fiatalembereket hónapokig olyan célokét dresszírozzanak, amiknek nincs értelmük. 

Ebben a pénzközpontú korunkban a honvédelem rettentően drága dolog. Ahogy az országos politikát, úgy a fegyveres szolgálatot sem lehet műkedvelőkre bízni: kényszerrel besorozott amatőrökre meg egyenesen marhaság. Röviden csak káromkodva tudnám összefoglalni a lényeget, ezért kissé visszafogottabb hangnemben, inkább két részben igyekszem kifejteni a véleményemet. 

Mikor még a katolikus papok is bajuszt hordtak, tehát nagyjából a Rákóczi-szabadságharc tájékán az egyre fejlődő ipar föltalálta, majd sorozatgyártásban elterjesztette a puskát, ami rögvest a színházak kelléktárába küldte porosodni a testpáncélt, a nehézlovasságot. 

Pedig utóbbiak voltak az előző évszázadok John Ramboi: a középkorban egy páncélos vitéz lovastól, fegyverestül, plusz két kovács és az inasok, a korabeli termelési szinten egy jobbágyfalu évi jövedelmét jelentették. Csapjuk hozzá a lovag több mint egy évtizedes kiképzését: számoljunk utána, milyen potentát lehetett az a főúr, aki akár csak 50-100 ilyen képzett, fölszerelt harcost tudott csatamezőre vinni. Akadtak persze országos nagyurak, akik ezernyi lovagot tartottak fenn, de a többségükre ritkán volt szükség, mert a menetrendszerű, akár tízezres vasvillás-kaszás parasztlázadást rutinból szétkergette már egy százas nagyságrendű, etetett-itatott, arannyal kitömött nehézlovas különítmény is.

A derék Mátyásunk idejében Európa aranyának háromnegyedét az akkori Magyar Királyság hegyeiben bányászták, aranyért pedig lehetett élelmet, lovat, bort, markotányosnőt és páncélos zsoldost kapni. Amikor viszont legatyásodott a kincstár, a dicső Fekete sereget meg kellett zabolázni, mert erőszakkal vették el a lakosságtól, ami nekik járt. Aztán jöttek a törökök, egy másik, erősebb zsoldossereggel, gazdagabb finanszírozóval, akit szultánnak hívtak, és ő pontot tett a közép-európai régió bárminemű fejlődésére. Miatta került zárójelbe másfélszáz évre a magyarság kétharmadának minden álma. (Mondom főleg azoknak, akik manapság lelkendezve nézik a televízióban Szulejmán-sorozatként futó, botrányosan történelemhamisító szappanoperát.) 

Tehát, mifelénk egy szomorú korszakra lehúzták a rolót. Európa szeldzsuk törököktől ment nyugati része viszont a Napkirály ötletétől vezérelve belépett a tömeghadseregek korába. És ez már – tetszik vagy sem – a kapitalizmus beköszönte. A szintet lépő, fejlettebb ipari módszerek révén tömegtermelésben készült puskák gyorsan elterjedtek. Sokkal olcsóbbnak és hatékonyabbnak bizonyultak, mint a vértezett mének hátán, kopjástól gunnyasztó, félrészeg birodalmi droidok. Egy írástudatlan, csóró, bugris siheder lábára egy pár bakancsot húzni, és a kezébe puskát nyomni lényegesen egyszerűbb volt, mint a drága arannyal hizlalt nemeseket jóllaktatni. 

Innét kezdve a harcászatban az emberi minőségen diadalmaskodott az emberi mennyiség elve. Magyarán: az győzött, aki több szuronyos-puskás, parasztfiút-gyalogost tudott a véres sakktáblára rakni.

(Folytatása következik!)

A POLGÁRKERTI GIZGAZ

Patkolás

Rövid videót néztem egy förtelmesen okos szociológus nőtől. Új, tudományos igényű felmérését ismertette. A kutatásának a lényege, hogy a magyarság csak mintegy 5%-a tekinthető polgárnak. Ők azon kevesek, akik felelősen, érzékenyen és szolidárisan tudnak gondolkodni. Továbbá lappang egy 20%-nyi tartalék a társadalomban. Nekik talán esélyük lehet a polgárosodásra - fuvolázta a kutató asszonyság -  ha szerencsések, vagy nagyon megpedálozzák a dolgot. A többiek? Csak a szokásos: Mucsa, Mordor, Magyar Ugar. Ennyi a tanulmány tanulsága. Ki-ki mérlegelhet.

Sosem tartottam magamat polgárnak. 

Először azért, mert a derék Márai zsinórmércéje szerint sem vagyok az. Utána meg azért, mert ódzkodok még az ilyen, csak terpeszben, fölülről körbe spriccelt, nehezen definiálható közösségekbe is betagozódni. Nem megbántva azokat, akik érdemesek rá, Woody Allentől kölcsönözve, „nem szeretnék olyan klubba tartozni, amelyik elfogad tagnak”. Épp emiatt vigyázok, semmiféle művészi, (ál-)értelmiségi kultúrkör ne tartson számon. Amikor erőlködnek, kategorizálnának, mindig mondom, hagyjanak békén, hisz se művész, se éttermiségi nem vagyok. Öregapám még sintér volt. Ha nagyon muszáj, balról vett nejlonparasztnak még csak-csak megfelelek, hisz kacskaringós sorsom révén a múltamban, meg remélem a jövőmben is hangsúlyos szerepet kap a tanya és a lovazás. De ez sem igaz így, tisztán, mert akkor hová tegyem a Kotori-öböl béli énemet, ami meg inkább Montenegró és tenger. Jobb tehát sehol se lenni.

Aki ismer, tudja, elég régóta Márai Sándor életművét tekintem etalonnak. Könnyű lenne most idecitálni, nem is teszem. Aki kíváncsi rá, olvassa el az Egy polgár vallomásai-t, vagy üsse fel bármelyik naplóját, ott lesz a pontos válasz, mit gondol a szerző a XX. századról és általában a polgári eszményről.

Nyilván, az előbb emlegetett írónk polgári ethosza mára még inkább fölfeslett, devalválódott. Nem is lehet ráhúzni a múlt évszázad kívánalmait a mostani, fölgyorsult, globalizált korunkra. Mindazonáltal akad azért jó néhány metszéspont, ahol a régi, fatengős világ értékrendje számonkérhető, pontosabban elvárható mindenkitől, aki önmagát polgárnak minősíti.

Szándékos ez a mondatvégi, utolsó kifejezés: meghallgatva a tudományos hölgy tudományos szociológusi magyarázatát, fölhorgadt bennem az ellenkezés, ami mindig rám tör, valahányszor pusztán egy leszűkült, anyagelvű megközelítésen körösztül próbálnak emberi és társadalmi jelenségeket értelmezni. Pedig az élet, az ember egyénisége, a társadalmi közösség szerepe, működése sokkal összetettebb attól, hogy csak a materialista álláspont szemüvegén át nézzük. 

Jó. Nem várom el, hogy egy szociológus Főnéni megbarátkozzék az Isten, a transzcendencia, az ember szabad szellemének a gondolatával. Én mégis azt gyanítom, tapasztalom folyton, hogy a világ összetettebb, semmint azt egyes társadalomkutatók képzelik. 

Szerintem a polgár egyáltalán nem anyagiak függvényében mérhető, de még az iskolázottságnak sincs köze hozzá.

Polgárnak lenni az egy vállalt magatartás. 

Minőségi értékalapú döntés. Minősülés. Ilyen egyszerű.

Lehet valakinek budai villája, ahol már százhúsz éve is zongoráztak, és a jegyző dédapa könyvtára most is ott van a faragott tölgyfa polcokon, a garázsban pedig két autó áll, meg úgy, általában az az első benyomásunk, hogy tisztes jómód lengi be a családot: akkor sem biztos, hogy egy polgárról beszélünk.

Az én szememben az a polgár, aki könyveket vesz és el is olvassa azokat. Olykor filmeket néz, olykor színházba jár, van hobbija, ne adj’Isten sportol is. Amikor módja van rá, elutazik. Nem föltétlen külföldi, egzotikus utakra, hanem szereti Magyarország ismeretlen részeit is bejárni, ahogy a polgár meglátogatta már a Kárpát-medence más tájait is. A polgár véletlenül sem nevezi Hurbanovónak Ógyallát, Noviszádnak Újvidéket. A polgár már ült a Holnaposok szoborcsoportjánál Nagyváradon és fejből tud egy Ady verset idézni. Mikor Erdélyben járt, természetesnek vette, hogy tucatszám akadtak falvak, települések, ahol csak magyar szó hallatszott.

A polgár tisztában van a diktatúra mibenlétével.

Az enciklopédikus tudását igyekszik naponta gyarapítani. Legalább egy idegen nyelven elboldogul. Magyarul választékosan beszél, szinte sosem káromkodik. Hetente egyszer templomba megy. Munkahelyén tisztességgel helytáll, a többiek számíthatnak rá. Segít, ahol tud. Ahol nem, ott arra vigyáz, kárt ne okozzon. Nem kérkedik a pénzével, a szerelmi ügyeivel, a magán- és közéleti sikereivel, de a polgárhoz mindenki szívesen fordul a problémáival, mert bizonyítottan jószándékú, türelmes és meghallgat másokat. A polgár sosem volt irigy.

Egy polgár sosem lenéző, nincs benne gőg sem önzőség. A polgár – lehetőségeihez mérten – szokott adakozni. Konkrét elképzelése van a jövőt illetően, a terveit módszeresen építgeti és azokat igyekszik is megvalósítani, ugyanis a polgár egyik legszembetűnőbb erénye az állhatatosság.

Ez teszi polgárrá, az állhatatosság: a meg nem alkuvó ragaszkodása olyan értékekhez, amivel szemben minden szociológiai tudományos elmélet tehetetlen.

FIDESZESNEK LENNI

Az ötven év felettiekhez tartozom, tehát öreg vagyok, és iskolázatlan. Ráadásul nem valamelyik belpesti kerülteben, vagy a Rózsadombon születtem, hanem vidéken. 

Sőt: a Délvidéken!

Nincs semmi rálátásom a magyar társadalom folyamataira, hiszen évtizedek óta csak a Kossuth Rádió propagandáját hallgatom. Megtetézve: csakis középhullámon, mert a tranzisztorom keresője oda ragadt be, már nem emlékszem 2003, vagy 2002 fagyos szilveszterén. 

(Éjszakára kint felejtettem a hátsó udvarban, mert az istálló mellett, a kocsiszín gerendájára akasztott nyulakat nyúztam. Párszor akartam állomást váltani, de a hangszóróból csak hörgés, sípolás hallatszott, így föladtam. Maradt a Kossuth, középhullámon. 540 Khz, ha valaki nem tudná. Azóta négykor a Himnusszal indul a nap, és este tízkor elalszik az adás, velem együtt.) 

Mikor még volt esélyem vinni valamire, tehát életem hasznosabbik felében azért láttam televíziót, néztem is a földi adókat. Szerettem a hírműsorokat, így talán már érthető, a félretájékozottságom nem újkeletű. Amióta nincs tévém, a helyzetem csak romlott. Trágyával etetett gombaként a digitális világ információ bőségében analóg módon vegetálok, kár lenne tagadnom. 

Ahol a tanyám van, még wifi sincs. A mobil térerőt valószínűleg zavarják a diófáim, ezért nem nagyon nézegetem a telefonomat, mikor a Haciendán molyolok, pedig a méhek döngicsélése, a határban fölbukkanó őzek és az erdőmben daloló százféle madár unalma helyett rám férne egy kis internetes böngészés, miheztartás végett. Ha egy operatőrrel érkező független-objektív riporter kérdezné, mi a helyzet a román földön, Nagyváradnál hogy árad a Tisza, legalább makogjak valami válaszfélét. Szerencsére Kishomok határában nem sűrűn mászkálnak balliberális stábok, és az is megnyugtató, hogy sem a kopogtatócédulát gyűjtő agitátotok, sem a közvéleménykutatók nem találják a térképen a Fehér-dűlőt. 

Röstellem bevallani, de a hozzám hasonszőrűeket érő vádak mind nagyon igazak: bár a többiek nevében nem beszélhetek, az kétségtelen tény, Kishomokon se orvosi rendelő, se bolt nincs. Ha mindenki visszaér a földekről, az esti népszámláláskor százan lakják a falut, ahol más nem lévén, a tejátvevő állomás előtt zajlik a napi társadalmi diskurzus. Az se a differenciált adórendszerről, hanem többnyire az üszőborjak áráról, az őszi árpa hozamáról, meg a bulvárról szól, ki kivel. Ilyenek ezek a "marhatermelők"...

Nálunk, vidéken szórólapozás sincs. 

A postás csak úgy, biciklin ülve, a bőrtáskájából méri szét az sms-eket. Teljesen fölösleges az is: ha valamelyikünk netán tud olvasni, vagy törött a szemüvegünk, vagy olyan ostobák vagyunk, hogy a tőmondatokat se értjük meg mindig. Ezért nem fogjuk föl, mikor öles betűvel írja a Telex meg a Heti Válasz, hogy diktatúrában élünk, ahol az ellenzéki sajtót ellehetetlenítik a nyomtatott megyei lapok, a magyar kormány pedig minden második oxigént ellop a levegőből. 

Ha viszont nem a Járáspusztán haszontalankodok, akkor a Kotori-öbölben vagyok, ahová meg aztán végképp nem ér el a Heti Hetes, a Magyar Hang igazsága, és a menekülő Asszad gépe sem Podgoricában szokott landolni. További ismertetőm, hogy nem járok fogorvoshoz, de csak azért, mert nincs rossz fogam, soha nem is volt. Viszont az igaz rám is, időnként kifejezetten szeretek kocsmába menni, ahol a hozzám hasonlóan szerény képességű, de többnyire rossz fogsorú barátaimmal a tőlünk nagyságrendekkel okosabb és elhivatottabb magyar ellenzéki politikusok javaslatait próbáljuk értelmezni. Sajnos, kevés sikerrel. 

Muszáj hát tovább erőlködnünk, így bármennyire megterhelő, az utóbbi hónapok kampánylázában mind sűrűbben ül össze a törzsasztalunk, hogy megvitathassuk mit csinálunk rosszul, amiért ránk még egyetlen apácaliliomos néni sem íratott budai villát, családapaként nem csúszkálunk tinilányok bugyija alatt a diszkóban, és nem gerjedünk rá minden pártaktivista nőcskére, nem cserélgetjük félévente, ugyanaz a párunk, és az összes gyerekünk szóba áll velünk. Továbbá vigyázunk a telefonunkra, a másét nem orozzuk el, pláne nem dobjuk a Dunába. 

Néha azért bennünk is fölmerül, elmagyarázhatná a Szeretetország első embere, mi miért nem tőzsdézhetünk belterjesen és bennünket miért nem óvnak külföldi mentelmi joggal? Másnak, neki ez megadatik, nekünk nem. Hiába, Fideszesek vagyunk.

PAULUS TÁBORNOK KÖNTÖSE

Tuti tipp

Úriember biztosra nem fogad alapon én sem szeretnék most nagy tételben fogadást ajánlani arra, hogy a Fidesz-KDNP szövetség győz áprilisban, pedig ez a meggyőződésem, ezen túl pedig - és ez a fontosabb! - az összes körülmény ezt valószínűsíti. 

Pontokba szedtem az érveimet:

1. Magyarországon biztosan, de tán a világon sem nyert soha olyan párt, amelyik előre beismerte, nem mondanak igazat, "választást kell nyerni, aztán mindent lehet" alapon átverni készülnek a lakosságot.

2. Olyan politikai erő nem nyerhet, ahol csak a teljhatalommal bíró vezető szólalhat meg, az összes többi képviselő-jelölt hallgat, mert meg se nyikkanhatnak a kampányban. 

3. A bizonytalanságot gerjesztő, amatőr, kiszámíthatatlan politika helyett a már bizonyított, kiszámítható kormányzat az ingatag, nem elkötelezett voksolók körében, ha minden kötél szakad, akkor is csak a "kisebbik rossz" választása lesz. Magyarán, a Fidesznek jelenleg nincs alternatívája, ami egyébként nem jó. Ugyanakkor az emberek zsebre szavaznak, nem üres ígéretekre. 

4. A magyar megtanulta, idegenektől semmi jóra ne számítsunk. Manfred Weberék minden Tiszát támogató szava, Zelenszkij elnök összes Orbán Viktort gyalázó nyilatkozata plusz százalék a Fidesznek. 

5. A magyar nem hülye. Azt meg pláne nem fogjuk hagyni, hogy egy hülye kapjon hatalmat.

Paulus tábornok köntöse

Nagy Frigyessel indítok, mert bonmot-ja a későbbi mondandómat szépen alátámasztja. 

"Az orosz katonát kétszer kell lelőni, utána leszúrni, majd meg kell lökni, hogy eldőljön. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog felállni!"

Fogadjuk el a Poroszországot naggyá tévő II. Frigyesnek ezt a mondását, aki hadvezérként meg fuvolaművészként is nagyot alkotott. Értett az orosz néplélekhez, meg úgy általában a hadviseléshez. Jó sok csatát megvívott, látott mindenféle harcosokat, „sokféleképpen”. (A történelmi pletyka szerint bár az apja kivégeztette Katte hadnagyot, a trónörökös Frigyes férfi szeretőjét, ám a „Krumplikirály” később sem vetette meg a fess tiszteket, udvaroncokat. Mindenesetre a germán konyhák alfáját és ómegáját, a krumplit neki köszönhetik a németek. Ő szorgalmazta a terjesztését és termesztését. Zárójel bezárva.)

A hajdani, dicsőséges porosz katonai drill mára a múlté. Ennek dacára a berlini politikusokban megint feléledt valami viszketeg harcolhatnék. Valószínűleg évszázados becsípődés náluk, hogy Moszkva ellen akarnak masírozni, pedig a 20. század két ízben is bebizonyította, ez eléggé rossz ötlet volt, olyannyira, hogy Paulus tábornok hálóköntöse máig ott virít a sztálingrádi hómezőkön. 

De hát a múltat végképp eltörlőknek semmi se számít. Hisz a csalánt most is másokéval vernék. A nyugati elit aranyifjai aligha lennének besorozva. Látták a minap Ursula von der Leyent, amikor a fiai sorkötelezettségét firtató riporteri kérdésre csupán arcátlan vihogás volt a válasza?!

Baj van tehát az európai politikusok fejében, ahogy baj van a Bundeswehr soraiban is. Pár napja jött hír, a német fegyveres állományban szignifikánsan megugrott a bevándorlók létszáma, ezért a védelmi minisztérium imámokat biztosít a muszlim katonáknak, mert roppant fontos a „befogadó és sokszínű környezet”. 

Így most tömegével érkeznek a német egységekbe a „január elsején született szír menekültek”. Meg is értem. 

Mivel erre vannak kondicionálva és a katonai-rendészeti pálya, a fegyveres testületeknél végzett szolgálat egyezik a karakterükkel, nem is kell sokáig várni rá, hogy a pudingon nevelt teuton fiatalemberek helyett török, afgán, meg a drapp bőrszín minden nációja akarjon majd gépkarabélyt ragadni. 

Onnét meg csak egy lépés, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy 20-25 %-nyi muszlim vallású, ideológiailag vezérelt zsoldos mit tud majd művelni a "német" hadseregen belül. 

Tudom mit beszélek. 

A szintén soknemzetiségű Jugoszlávia néphadseregébe patikamérlegen szétosztva soroztak csak be albánokat, akik közül minden harmadik - már akkor - potenciális terroristának volt tekinthető. Erős kontroll mellett darabszámra szétosztva, kevésbé fontos egységekbe kerültek: konyhára, logisztikára. Még az akkori elvakult jugó-komcsi hadvezetés is volt olyan bölcsen óvatos, hogy a szövetségi államot ellenző, renitens albánok kezébe ne adjon fegyver. 

Bezzeg a Bundeswehr! Rommel, Kesselring, Von Rundstedt visszakaparják magukat a felszínre...

NAPLÓ - 179.

Rajzom

Ma lenne 83 éves Cseh Tamás. 

Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a lelkek vándorolnak. Egyébként miként tudná azt nekem megmagyarázni bárki, hogy a rég elhunyt barátaim beszélnek hozzám? Ezekre a beszélgetésekre a szívdobbanások szünetében kerül sor. Emlékezek rájuk, mindenkire, aki már elment, és ők is számontartanak, Tamással együtt. 

Ehhez a bensőséges kapcsolathoz az időtlen szereteten túl sok egyéb nem kell: talán annyi még, hogy nem árt lassabban élni, kapkodás és esztelen rohanás nélkül lenni, ahogy nem szabad félni a haláltól, és különösen nem kell félni az élettől, még úgy sem, hogy olykor az élet a legsötétebb halálnál is elviselhetetlenebb kínokat okoz. 

Bejárt utam révén már a bukástól sem félek, hisz kudarcokban bővelkedtem. 

Volt időm kiismerni az árulás lélektanát. Egyéni csőd, balszerencse is épp elégszer megcibált, ezektől már nem tartok. Ettől fontosabbnak gondolom, hogy már a sikertől sem rendülök meg. Fogcsattogtatva kísért a sorsom, megszoktam, megbékéltem vele. 

Talán mondtam már, immáron kilenc éve naplót írok. Nem ezt, a nyilvánosságnak szántat, ami alkalmankénti, hanem egy intimebbet: egyrészt befelé, belém figyel, másrészt dokumentál, eseményeket, benyomásokat rögzít – minden egyes napomról. Van, hogy előveszem – mint most – és megnézem, ugyan mit írhattam, hogy voltam öt-hat évvel ezelőtt pont ugyanezen a napon? 2021 januárjában egy egészen más világ volt. 

„Január 22. 

Negyed hétkor lent főzöm a teát. Meghallgatom Orbán Viktort a Kossuth Rádión. Jön az orosz vakcina, Szijjártó elment érte, a miniszterelnök dicséri is, megérdemelten. Szerbiában oltanak, Újvidéken sorok állnak, fél óra alatt másfélszáz ember megkapja. Kivasalom a világoskék székely trikómat. A Ligeten körösztül jövök, lassan pulóver sem kell a dzseki alá, olyan enyhe, sétálásra termett az idő. Ma lenne 78 éves Cseh Tamás, az Ezredesem. A templomban villan az agyamba, akárhányszor a halottjaim segítségét kértem, V. mintha mindig kimaradt volna. Előbb jutott eszembe D., például, pedig korántsem annyira álltunk közel, és az együtt megadatott időnk sem volt olyan jelentős.

Valószínűleg ennek az az oka, hogy bizonyos emberektől eltávolodtam. Akadnak olyanok, akik viszont ezek helyébe léptek, ahogy a napok is váltják egymást, örök körforgásban. Ebben a léttel cicomázott ringlispílben a színes jelenségek úgy visszhangzanak bennem, mint egy zenekari mű ismerős tételei. Akár egy szimfónia utórezgései is lehetnek, a saját magamról, általam írt regény cselekményét élem újra meg újra. Ennek dacára néha úgy érzem, tartogat még meglepetéseket nekem a sors. 

Rosszul írom!

Nem is néha. 

Állandóan egy sejtelem bujkál bennem, hol hátrébb szorítva, hol előrébb jőve, ami azt sugallja, ér még szerencse, lesz még váratlan, de nagyon jó fordulat az életemben. Lottózni is ez késztet. De nem föltétlen öttalálatos szelvényben gondolkodom, hanem másféle szerencsében: kisebb adagokban most is kapom őket. Hogy jó a munkám, hogy végre nem kell a közeljövőmön aggódnom, hosszú hónapokra, már éves szinten is biztosnak vélem a helyemet. Hogy mindig vannak új esélyeim, amelyek jövedelmeznek. Hogy bármennyire egymagam is vagyok, mindig gurul a szemhatárra valaki vagy valami, és feledteti velem a magányt. Hogy hosszútávon megúsztam apróbb figyelmeztető egészségügyi gondokkal. De ezeken fölül, lesz majd más. Sokkal mélyrehatóbb, drasztikus váltás. Muszáj bekövetkeznie, érzem, csak idő kérdése. Türelemmel, alázattal várni: minden nap ez a dolgom. Nem föladni eddigi elveimet, hinni az Istenben, az igazságomban. Ezek éltessenek, ezek a legfontosabbak. Minden más jönni fog, ahogy az valahol már írva van.”

És lám: igazam is lett. 

Köszönöm, neked is, legyen áldott az emléked Tamás!

Z, MINT ZOMBI GENERÁCIÓ

Z, mint zombi generáció

Ha valaki netán nem tudná: Pankotai Lili egy pünkösdi királylányságát élő ellenzéki megmondó. Olyan húsz év körülire saccolom a korát. Bízvást lehetne a lányom, de mindkettőnk nagy szerencséjére nem az. Eddig jobbára elengedtem a fülem mellett a lamentálását. Istenem, húsz éves! Húszévesen mond az ember sok hülyeséget... Legyintettem rá, bonhómiával vettem egy-egy veretesebb megállapítását. Aztán mondott egy akkorát, amitől a plafon csillárja is kilengett, és erre már muszáj volt reagálni. 

Egy szélsőliberális női lapnak válaszolta: „Jelen pillanatban a magyar politikai kultúrában nem az önazonosság és a hitelesség számít szavazatleadásakor. És ez most így helyes szerintem, mert jelenleg az a kérdés, hogy leváltjuk-e Orbán Viktort vagy sem.” Elolvastam még egyszer, tán rosszul értem, de nem. Tényleg ezt és így mondja: Orbán leváltása minden morális parancsot felülír. 

A „szent cél” érdekében bármi megengedett. Aha.

Figyelj, kislány! 

Némi elégtétellel, de minden öröm nélkül látom, hogy ti, Pankotai Lilik, meg a kompániátok, a szabadelvű emlőn nagyra nőtt csecsemők képtelenek vagytok kikapcsolni: bármit csináltok, mindig ugyanazon jár az eszetek. Elátkoztátok magatokat, önként. Pedig az életnek örülni kell. Persze, lehet egész nap egy trágyadombot is szagolni, de akkor ne panaszkodjatok! Akit Isten szeret, annak nehéz sorsot ad. Aki pedig folyton a könnyű életet hajkurássza, a kényelmet, a biztonságot másoktól várja el, az hamar a kárhozat útján találja magát. 

Az a baj Lilikém, hogy ti, vagyis a magadfajták nem járnak templomba. Nem szeretitek a csöndöt. A saját vélt nagyszerűségetek visszavetülése nélkül ki sem bírjátok egy percre sem. Aztán csodálkoztok rajta, hogy a zaj, a káosz, a kiúttalanság és a nihil megeszi a lelketeket. Azt hiszitek a Facebook-harcmodor egy lázadás, ami értelmet ad az életeteknek? Megsúgom, a lázadók nem ti vagytok, hanem azok, akik vasárnaponként a gyerekkocsit tolva, a nagyobbik gyereket kézen fogva misére mennek, majd a nagyszülőkkel a családi asztalnál ebédelnek. Ma a normalitás a lázadás. Ti meg sehol.

A hazugságok revüje

A minapi jégkorcsolyás világversenyen föllépett egy magát nőnek képzelő férfi, és korcsolyával a lábán bukdácsolva ízetlenkedett a sokaság előtt. Később azt nyilatkozta, világ életében erre vágyott, jégkirálynőként elbűvölni a közönséget. Hát, nem nagyon sikerült neki. Kiröhögték.

Ez a hír nem újdonság. Már a múltkori téli olimpia megnyitóján is bohóckodott egy félkegyelmű, mert megengedték neki. 

Hol van már az a régi szép történet, amikor Knézy Jenő a térdét csapkodva, kacagva, káromkodva ámuldozott az olimpia úszó számán, ahol egy afrikai versenyző (a helyi olimpiai bizottsági elnök fiacskája) gyakorlatilag száz métert is alig bírt a víz felszínén evickélni, csaknem belefulladt a medencébe. Akkor azt hittük, mindez vicc. 

Nem... Mára ez a valóság! 

A nőnek felesége, a férfinak férje van a Netflix sorozatokban. Németországban állat-kuplerájok nyílnak, máshol meg kivezetik a nyelvből a női-férfi nemet, semlegesre maszatolnak. Focimeccsek előtt térdelnek, a szexuális aberrációt ünneplik. A budapesti Főprájdmester szivárványos zászlóval henceg, közben a székelyekét szégyelli kitűzni az ország fővárosában. Az ellenzék vezetője pedig egy olyan vállalhatatlan pszichopata, akiről minden épeszű tudja, hogy egy utolsó gazember, mégis tömegnyi magyarnak mondott honpolgár elalél a hazugságaitól. 

Pedig a helyzet baromi egyszerű. Peter Magyar azt mondta, hogy az adókérdésekben majd a szakemberek döntenek, az lesz, amit a szakemberek mondanak. Majd a tiszás szakembereik összeültek és azt mondták, hogy legyen egy 22%-os és 30 %-os sávokkal kiegészített többsávos személyi jövedelemadó rendszer, ha ne adj' Isten ők kormányoznának, majd a Tarr Zoltán nevű elnökhelyettes, a Tisza Párt alelnöke azt mondta, hogy erről nem szabad beszélni a választásokig. „Meg kell nyerni a választásokat és utána mindent lehet”. 

Ehhez nekem valójában nem kell semmit hozzáfűznöm: egy normális politikai klímában Tarr nyilatkozatával egy időben, még ugyanabban a percben azonnal véget ért volna a Tisza Párt története. Nem tudok olyan példát mondani az elmúlt évekből, évtizedekből, lehet, hogy valaki tud, én nem tudok egyet sem, nem csak Magyarországon, hanem Európában, világszerte, hogy egy párt megnyerte volna a rákövetkező évben leendő választásokat, úgy, hogy közben azt mondta, be fogjuk csapni az embereket. Mert ők valójában ezt mondták.

És mégis akad olyan, aki mindezek után beáll a szélhámosok közé.

Ez a bizonyítéka annak, hogy a pokol itt világlik az ablakunk alatt, a gyehenna tüze már az előszobánkban lobog.

Kettős bárca

Ukrajna újabb, 800 milliárd dolláros Brüsszelnek benyújtott számlája más szemmel nézve: Magyarország 2004 óta, befizetőként a közösbe, nettó 73 milliárd eurót kapott az Uniótól. Ennek az összegnek most a tizenegyszeresét (!) igényli a szőlőcsősz ruhás, amelynek az országa tíz éven keresztül gyakorlatilag Európából akar élni. És - hahó! - ezt a 800 milliárdot nem védekezésre, hanem nyugdíjakra, fizetésekre, az állam működésére kéri. Ez olyan irdatlan összeg, ami elegendő lenne 40 éven át a magyar nyugdíjakra, vagy 60 évig finanszírozhatná a magyar családtámogatási rendszert. Persze, ha a tiszás kompánia messiásán múlna, ezt is zokszó nélkül átutalnák Kijevbe, csak ne kelljen elszámolnia a Dunába dobott telefonnal, meg a belterjes tőzsdézésével.

RÜKVERC GRÖNLANDON

Lattman elvtárs vs. Peter Magyar

„Egy kiebrudalt NER-nyalonc akarja megmondani nekem, hogy hogyan kell ellenzékinek lenni?! Kezd nagyon elegem lenni ebből az országból! Mi folyik itt?!” – fakadt ki a Fidesz szimpátiával nehezen vádolható balliberális "éttermiségi" Lattman Tamás.

Segítek. 

Semmi sem folyik itt Tamás. 

Hogy a tiszás focistafeleségnek mi a problémája a személyeddel, csak sejtem. Azt viszont tudom bizonyosan, az a társadalom baja veletek, hogy harminc éve te meg a kompániád folytok és pofáztok bele a normális emberek hétköznapjaiba, a sorsunkat akarnátok megszabni helyettünk. Volt idő, mikor úgy tűnt, sikerrel jártok, mindent visztek a buliból, de mióta a tisztességes többség öntudatra ébredt, visszavettük tőletek az irányítást. És ezért hisztériáztok hosszú évek óta. És most kiizzadta a kétségbeesett erőlködésetek ezt a vécékefe fejű politikai komprádort, akit méltóztatsz kárhoztatni! Pedig a ti bűnötök, hogy Magyarországra szabadult. Úgyhogy inkább maradj csöndben!

Tét

A hét elején a derék grönlandiakat megdöbbentette a német hadsereg lépése: a Bundeswehr 15 fős kontingense felszállt az első Európába tartó fapados gépre, és búcsúlevél nélkül visszarepültek a kontinensre.

Komédia ez az egész. Körülbelül ennyit ér a NATO – jelenlegi állapotában. Már a görög-török viszonyt se voltak képesek kezelni. Most pedig, hogy Washingtonban új szelek fújnak, és elkezdődött egy új éra, meggyőződésem, hogy az amerikaiak a NATO-t se veszik már komolyan. Nem érdekli őket. 

Tizenvalahány év alatt az egyik fő konkurensüket, az EU-t sikerült kinyírniuk gazdaságilag. Nem véletlenül és nem ok nélkül dobbantottak a britek. Hogy mindig fájjon, amikor akarják, Washingtonban előbb létrehozták a független, életképtelen, de radikalizálódó Boszniát, és ha már lúd, legyen kövér alapon egy iszlám tűzfészek mellé egy maffia-államocskát is világra segítettek, Koszovó néven. Mindkét entitás nyílt seb Európa arcán. Szegény Európát az ág is húzza! Most ugyan Ukrajna lett az Ókontinens legnagyobb baja, de tudjuk, ezen kívül is rengeteg probléma halmozódott fel.

Ég az Európai Unió háza! 

Ilyetén a teuton hadfiak rükverce után nem Grönland, hanem Európa maradt magára. 

Szétesés és gazdasági csőd vár az EU-ra: ezt már minden épeszű politikus látja. Orbán Viktor nagy spíler, soha ilyen külpolitikai pozícióink nem voltak, mint most. (Na jó, utoljára talán Nagy Lajos, vagy Róbert Károly, esetleg Mátyás idején.) 

Összeomlás jön, és a nemzetközi politika világméretű tektonikus mozgása közepette, félig-meddig a tragédia küszöbén egyensúlyozunk, most kellene észnél lennünk, kikre bízzuk az országunkat, a magyarok sorsát. 

Kis ország Magyarország. Csak egy hazaáruló csőcselékünk van: az taknyolódik oda-vissza MZP-től, a Momentumon, LMP-n, át egészen a Tisza szektáig. Velük szemben a Fidesz másfél évtizede stabilan kormányoz, világos jövőképet ad, és minden botlása, minden hibája, és minden téves kádere ellenére zömében olyan intézkedéseket foganatosított, úgy kormányozta az országot, hogy az nekünk magyaroknak – kormánypártiaknak meg ellenzékieknek is – egyaránt csak a hasznunkra vált. 

Tájékozatlan, vak, vagy hülye, aki mást állít. Kérdés sem lehet, kire szabad rábíznunk a folytatást. Az egyik oldalon ott van egy a családját, a barátait, a korábbi köreit, majd az összes könnyűvérű nőjét megtagadó pszichopata, kiegészülve a régi éra levitézlett kommunista tanácsadóival. A másikon az az ember, aki két hét alatt mindkét szuperhatalommal legfeleső szinten tárgyalt, pluszban törökökkel, és Brüsszelben is sakkmester. 

Én csak egy családapa lennék. 

Nem vagyok Fidesz párttag, sosem voltam, de immáron több mint három évtizede nekik szurkolok. 

Nem istenítem Orbánt. Senkit se. Az Isten az Egy. 

Akkor is muszáj észrevenni, Orbán Viktor jelenleg az egyetlen magyar, és talán európai szintű vezető, aki látja, érzi, mire megy ki a játék. A világ újrafelosztása már elindult. 

Miért kell ezen csodálkozni? Félszáz éven át a liberális elit szája íze szerint történtek a hódítások: az erő elvén. 

Most majd hozzászoknak, hogy hasonló hódítások, hasonló gazemberségek lesznek, de már nem az ő szájuk íze szerint. És szintén az erő fog diktálni. 

Mit tehet a magyar? A világ erőközpontjaitól egyforma távolságra, mindenkivel partneri viszonyt ápoló politika folytatása, a saját nemzeti érdekek képviselete mentén kell tovább haladnunk. És imádkozzunk, hogy megússzuk.